Élt egyszer egy indiai faluban hat vak ember – szól a mese. Sokat hallottak már az elefántról, mígnem egy napon beleütköztek egy valóságos példányába. A találkozást követően megosztották egymással élményeiket. Aki a lábánál állt, azt mondta: ez egy oszlop. Aki a farkát fogta, az egy kötélnek érezte. Aki az agyarát tapogatta, így jellemezte: ez egy faág. Aki a fülét érintette meg, az legyezőnek vélte. Aki az oldalába ütközött, az egy falnak hitte az elefántot. Végül, ki az ormányát tartotta a kezében, az egy vastag csőnek képzelte. Mindegyikük ragaszkodott a maga egyedi tapasztalatához, miközben a valóságosan létező elefántról – értelemszerűen – fogalmuk sem lehetett.
A világunk egykor egyszerű és áttekinthető volt. Ezért kínáltak a hagyományok megfelelő eligazodást, és ezért nem csalódtunk az ősök tanácsaiban. Ám az elmúlt évszázadok során a valóság bonyolultabb lett. Megértéséhez a tudományt hívtuk segítségül, amely képes volt a valóság különböző oldalainak működését feltárni. Ugyanakkor a különböző oldalakat – értelemszerűen – egymástól független szabályok vezérelték. Természetesnek vettük, hogy minden tudomány – a közgazdaság, az antropológia, a politológia, a pszichológia, és a szociológia – megalkotta a maga, külön modelljét. Minden kutató egyedi szemszögből közelített a valósághoz, de mivel annak részei csak lazán kapcsolódtak össze, ez nem okozott komoly gondot.
Ám az elmúlt években a világ komplex és szorosan csatolt lett. Ez azt jelenti, hogy a valóság különböző oldalai elválaszthatatlanuk egybekapcsolódtak. Ami eddig egymástól elkülönülten zajlott, az kibogozhatatlanul összeforrt és nehezen befolyásolható valóságként tárul elénk. Amit korábban a tudósok – az indiai világtalanok módjára – falként, oszlopként, csőként vagy éppen faágként láttak, egyre inkább a porcelánboltba beszabadult elefántként viselkedik. Ebben az új, megvadult világban nem elegendő, hogy – mint régen – csak az elkülönülő részletekre figyeljünk. A Brexit előtti felmérés pl. azt mutatta: a választók egy része a gazdaság szemszögéből ítél és a bennmaradás mellett döntene, a másik részük viszont, a migráció szemszögéből szemléli a helyzetet, és kilépne. Holott – mint a következmények megmutatták – a döntés egyszerre vált ki gazdasági, politikai és szociális hatásokat. Súlyosan hibáztak tehát mindazok, akik arra biztatták a polgárokat: csak az egyik, vagy csak a másik szempont szerint értékeljenek. A végén pedig mindenki csak sopánkodott, hogy porcelánboltunkban előbukkant a valóság elefántja.
A 21. században egyre gyakoribb, hogy az önjelölt autokrata népvezérek, vagy akár a karizmatikus politikusok megkérdőjelezhetetlenként elővezetett döntései rendre káoszba taszítják a gazdaságot, és veszélyeztetik milliók életét. Csak látszólag könnyíti helyzetünket, ha magunk helyett néhány kiválasztott vállára helyeznénk a felelősséget. Ők ugyanis – cserében, hogy lemondtunk, a javukra a döntésekről – megkövetelik: kételkedés nélkül kövessük őket. Induljunk azonnal, ha harcba hívnak! Adakozzunk, ha arra szólítanak fel! Főként pedig: szavazzunk arra, amit Ők mondanak! Ám utólag mindig kiderül: a magukat mindentudóknak beállító népvezérek is csak vakon tapogatják a valóságot. Legfeljebb abban különböznek az egyszerű polgártól, hogy hangosabban kiabálnak és ellentmondást nem tűrőbben parancsolnak, de a valóság megvadul tőlük.
Kaotikus világunkban én inkább a tudományban bízom. Ám azért itt is van egy bökkenő: a közösen elfogadott modell hiánya. A sok tudós – a közgazdász, a politológus, a jogász, a szociológus, és az antropológus – hajlamos kizárólag saját tudományának szemszögéből megfogalmazni a krízisek megoldására vonatkozó javaslatait. Ám, miközben modelljeik felnagyítják és apró részleteiben mutatják a valóság egy szűk szeletét, mint szemellenző, eltakarják a többit. A nagy-tudású szakemberek tehát – világtalanként – csak össze-vissza tapogatja a valóságot, így jó-szándékú, de egyoldalú és szűklátókörű tanácsaik, ahelyett, hogy lenyugtatnák, inkább megvadítják a világot. Elkerülhetetlen hát a valóság komplex modelljének a megalkotása, amelyen azután lejátszhatók volnának a döntések. Így a magunk előidézte katasztrófákat elkerülve próbálhatnánk ki a sokféle beavatkozás lehetséges következményeit.
A közösen elfogadott modell hiányára figyelmeztet J. Stiglitz – a Nobel díjas közgazdász – most jelent meg könyve: The Euro. (How a Common Currency Threatens of Future Europe). A neves szerző Európa stagnálásáért az euro bevezetését és az északiak által szorgalmazott megszorítások politikáját tette felelőssé. Mások – nem kisebb szaktekintélyek – viszont éppen ellenkezőleg, a dél-európai országok gyenge versenyképességét és felelőtlen gazdálkodását hibáztatják. A tudománytól elvárható volna, hogy világos választ adjon a „mi az ok?”, és a „mi a teendő?” kérdésre egyaránt. Ehhez elengedhetetlen a valóság sokféle részletét, és bonyolult kapcsolatát egybefoglaló komplex modell megalkotására. Ne engedjük azonban, hogy csak egyes tudományok, kizárólag a politikához közel álló néhány tudós, és kevés kiválasztott nemzet képviselői kapjanak szót. Inkább bátorítsuk a vitát, és ünnepeljük, aki beismeri kudarcát. Minél szabadabban érvényesül a tudomány értékrendje, annál pontosabb leíró modellt képesek alkotni.
Ha pedig megszületett a modell – némi időt hagyva, hogy teszteljék és finomítsák – akkor számon kell kérni a politikusokon: döntésüket erre alapozzák. És innentől kezdve bármiféle döntés – kilépjünk vagy belépjünk, felemeljük, vagy leszállítsuk, megengedjük, vagy betiltsuk, centralizáljunk-e vagy decentralizáljunk – az efféle modelleken játszva meghozható. A komplex modellen végigkövethetők a döntések, és a beavatkozások következményei. Így felderíthetők az előre nem várt és nem is szándékolt következmények, amelyek alapvetően befolyásolják a döntés végeredményét. Ezek után már csak Gogol tanácsára kell figyelni: „Ne a tükröt hibáztasd, ha a képed ferde”. Ha tehát mégsem vágyaid szerint alakulnak a dolgok, lehet, hogy nem a valóságban, nem is a modellben, hanem benned van a hiba.
Leave a Reply