2016 utolsó napjai meglehetősen szomorúan alakultak mifelénk. Mintha a demokratikus ellenzék térfelén minden szétesne, a Fidesz csapat meg olajozottan működne. Sokan panaszkodnak a népre, pedig az – mint tudjuk – leválthatatlan. Mégis elgondolkoztató az átlagos magyar választó viselkedését meghatározó három tünet-együttes:

• „Aranyhal” szindróma. A választók egy történésre legfeljebb 7 mp-et képesek összpontosítani, szemben az aranyhal 9 mp-es figyelmével, memóriája pedig rövid. Márpedig – mint mondják – az emlékezet nélküli választó, szégyen nélküli politikust szül.
• „Megfőtt béka” szindróma. A magyar polgár – úgy tűnik – képes megszokni, elfogadni, és viszonylag békésen elviselni mindazt, amiről egy évtizede azt gondolta: ezt azért én nem tűrném!
• „Tanult tehetetlenség” szindróma. Az átlagember hajlamos beletörődni bármibe, és már akkor sem emel szót saját érdekében, és áll ki véleménye mellett, ha az lehetséges.

Azután ott van a demokratikus ellenzék – a pártok, a mozgalmak és a szavazótábor – akiktől a győzelmet várnánk. Ám az ő viselkedésük is elbizonytalanító:

• Az aktivista-gárda mindenkibe beleköt, aki útitárs lehetne, elidegeníti és elvadítja magától, a potenciális harcostársakat,
• A szimpatizáló fiatalok – a „Döglött aknák” kései utódai – hallva az egymást gyalázó öregeket, azt szűrték le az egészből: „El innen, és hagyjatok békén”,
• A „nyuggerek” meg csak nyüszítenek és sopánkodnak, hogy milyen szerencsétlenek.

Ez bizony elég szomorkás, de most mintha körvonalazódni látszanának megoldások. Felbukkant és széles körben tárgyaltak az előválasztás gondolatáról. És váratlanul, az MSZP bejelentette: hát jó, ha valamennyien ezt akarjátok, hát legyen. Ám ekkor az ötletadók hirtelen ráébredtek: ha a nagyok megegyeznek, mellettük senki nem rúghat labdába. Azután – sok noszogatás után – felbukkant egy miniszterelnök (ön)jelölt – Botka László – de rögtön el is indult a lejáratása. Mintha némileg stabilizálódna a média-háttér: a volt MSZP pénztárnok megvette a Népszavát. És felbukkant egy különös koncepció a hosszabbtávú menetrendre: előbb közös választási győzelem, majd újabb választás egy éven belül.

Most, hogy tisztázódni látszik a helyzet, mégis szeretnék visszatérni egy sokszor elmondott gondolatomhoz. Még ifjú koromban egy vitorlázó edzőtől hallottam a tanácsot: „Ha a versenyben vesztes helyzetbe kerültél, és előre akarsz jutni, egy dolgot mindenképpen kerülnöd kell: másolni az előtted haladókat. Ha ezt teszed, legfeljebb hátrányos helyzetedet őrizheted meg. Ahhoz, hogy előre juss valamit újítanod kell”.

Jó ötletnek látszik, hogy a legjobb jelöltek előválasztáson válogatódjanak ki. Ám gondoljunk csak a legutóbbi USA választásokra: a küzdelem inkább szembeállítja az elvileg egy táborban levő jelölteket, akik a győzelem érdekében lejáratni és kiszorítani igyekeznek egymást. A szavazótáboron belüli különbségek pedig ahelyett, hogy csökkennének, inkább nőni fognak. Másrészt, az előválasztási gyűlésekről a majdani választók túlnyomó része a kormánymédia útján tájékozódik, az pedig – saját szája íze szerint – félretájékoztatja a választópolgárt. Az előválasztásokból tehát nem megerősödve, inkább legyengülve kerülne ki a demokratikus ellenzék.

Ebből következik, a legfontosabb feladata, megszüntetni a demokratikus ellenzéken belül – az egók és a túlélési érdekek vezérelte – megosztó vitákat. Ezt pedig a leghatékonyabban, a majdani mandátum-elosztás előzetes meghatározásával lehet elérni. A 2018-as, (vagy egy esetleges előre hozott) választáson az együtt, egy blokkban induló demokratikus ellenzéki pártok és mozgalmak előre megállapodnak az általuk megszerzett mandátumok felosztásában. Igen, én egy ilyen háttéralku szekértolója vagyok! Csak a példa kedvéért, egy lehetséges felosztást: MSZP 20%, DK 17%, LMP 15% Együtt-PM 13%, Konzervatívok 8%, Liberálisok 8%. A maradék mandátumok a csatlakozó mozgalmak és társadalmi érdekcsoportok osztoznának. Ezeket az arányokat a pártvezetők informális megbeszélésén – igen, háttér-mutyiban – határoznák meg, majd ha elfogadták, ehhez mindenkinek tartja magát.

Innentől kezdve a koalíció résztvevőit egy cél vezérli: a közös győzelem. Ennek érdekében, aki részt vesz a megállapodásban, annak a jövőben szigorú viselkedési szabályokat kell betartani: nincs nyilvános vita egymással, meg a sajtón keresztüli üzengetés. Kötelező a szolidaritás a többiekkel. Aki a megállapodásokat áthágja és a viselkedési szabályokat megszegi, vagy úgy dönt, ez neki nem jó, az kilép, és azután maga próbál boldogulni. (Ám miközben a közös részvétel mindenki számára biztosítja a bejutást, addig, aki ezt elutasítja, az vagy abban bízik, hogy a Fidesz segíti hozzá önálló parlamenti mandátumokhoz, vagy abban reménykedik, hogy a Fidesz, a Jobbik, a Közös mellett még akad esélye. Az előbbi szégyenteljes, az utóbbi inkább szomorú!)

A „Közös” alternatívához hozzátartozik, hogy az egyéni jelölteket, beleértve a miniszterelnök jelöltet közösen – és nem egymásnak üzengetve – kell kiválasztani. A választási anyagokat közösen kell elkészíteni, és az aktívahálózatot is „össze kell tolni”. Vagyis, ahelyett, hogy mindenki maga készíti a saját koncepcióját, közösen készülnének a választási programok. Hasonlóképpen össze kell hangolni az emberi, technikai és pénzügyi erőforrások felhasználását. A közösen kidolgozandó politikai programon belül alapvető a közös jövőkép kidolgozása, és annak az intézményi és politikai útvonaltervnek az elkészítése, amely az új rendszerváltás menetrendjét tartalmazza. Ennek nyomvonalát – egyben a majdani előre haladás mércéjét – a kormányzási (WGI), a demokrácia (DI), a versenyképességi (CI), a korrupciós (CPI), társadalmi haladás indexek jelölik ki. Ezek tartalma eligazít, milyen területen van szükség előre haladásra, egyben ezek mutatják a haladás (vagy rossz esetben a hanyatlás) mértékét.

A közös csapat azonban azt is vállalja, hogy nem egy évet, nem is csak négy évet, hanem nagyjából tíz évet dolgozik együtt! Ez azt jelenti, hogy a következő két választáson is mindig a közös listával, megegyezéses mandátum-felosztás elveit követve vesznek részt. Legalább egy évtized kell ugyanis ahhoz, hogy nemzetünk „sima leszállással” egy „normális” társadalomban érjen földet.  Vannak olyan társadalmi feladatok – egészségügy, nyugdíj, oktatás, roma-felzárkóztatás, területi egyenlőtlenségek csökkentése, versenyképesség javítása stb. – amelyek csak hosszabb távon kezelhetők. Vagyis, legalább két évtizeden keresztül kellene – a nehezen kiszámítható környezetben – egyeztetett irányban haladni. Ezt az irány világosan ki kell jelölni, és az első tíz évet közösen kell megtenni, ahhoz kell, hogy ne visszarendeződés, hanem érdemi előre haladás történjen.

Ez a rendszer biztosítja a demokratikus ellenzék által megszerezhető mandátumok maximumát. A pártok egyben megállapodnak, hogy a majdan létrejövő Parlamentben egymást támogatva olyan frakció-felosztást valósítanak meg, amely a legtöbb önálló frakciót eredményezi. Vagyis, a nagyobb frakciókból – ha ez szükséges – közös megegyezéssel, átülnek a kisebbekbe, annak érdekében, hogy a legtöbbeknek legyen önálló frakciója.  Mivel pedig a demokratikus ellenzéken belüli nézeteltéréseket nem az értékek – vagyis a szociáldemokrácia, a liberalizmus a konzervatív, vagy éppen a zöld gondolat – különbsége, hanem alapvetően az egók – a kormány-közeli média aktív rásegítésével – gerjesztik, mindent felülíró szabályként kell ragaszkodni a „egy mindenkiért, mindenki egyért” elvéhez.

„…Most azért vigyázzatok, hogy meg ne lepjen és egyenként széjjel ne szórjon benneteket. A legjobb, ha biztos embereket indítotok a witebski vajda úrhoz, hogy saját személyében minél előbb jöjjön fel, s vegye kezébe mindnyájatok fölött a vezérletet. Jó barát tanácsa – elhiggyétek! Közben pedig maradjatok együtt, egyik zászlóalj a másikhoz közel kvártélyozván, hogy egymásnak segítségére lehessetek…”. Ezeket a sorokat – Sienkiewicz: Özönvíz című könyvének főszereplője – Andrzej Kmicic veti papírra. Ifjúkorom kedvence – az orszai zászlós – azonban nem a maga nevében küldi a levelet. Az élet ugyanis úgy hozta, hogy hiszékenysége, gyanútlansága, főként azonban forróvérűsége miatt, saját barátai ellen követ el súlyos bűnöket. Ezért tudja, nem hinnének neki – méghozzá okkal. Mégis, figyelmeztetni akarja őket, a rájuk – és az akkori Lengyelországra – leselkedő legnagyobb veszedelemre: a szétszóródásra, az egymás iránti szolidaritás megszűnésére, amiből csak a közös ellenség húz hasznot.

Egy kicsit Kmicic bőrében érezem magam: régi internacionalista baloldaliként, ma már legalább ilyen mértékben liberálisnak, de épp így konzervatívnak, sőt akár nép-nemzeti beállítódásúnak is érzem magam. Ennek alapján, nevemet meglátva sokan joggal fordulhatnak el, és lapozhatnak tovább tanácsaimat megpillantva. Nézeteim változására – mentségemül – a nemrég elhunyt Muhamed Ali egy mondását szoktam idézni. Amikor őt szembesítették alapvetően megváltozott véleményével, így válaszolt: „Ha ma ugyanazt mondanám, mit harminc éve, akkor feleslegesen teltek volna el az évtizedek”. Amikor pedig – egykori és új – barátaimmal kitöltöttem az interneten hozzáférhető „Political Compass” kérdőívet, rendre kiderült: sokkal kisebb az értékeink közötti távolság, mint amit, a többnyire véletlenszerűen kialakuló párt-preferenciák alapján vélhetnénk. Az eltérő véleményeket pedig jórészt nem az értékek különbsége idézi elő, hanem a saját csoport – a pártok, vagy az ideológiai vagy vallási közösségek – visszhang-kamrái (echo chambers) erősíti feloldhatatlannak tűnővé a szembeállást.

Helyzetünk azonban túlságosan is egyértelmű. Évtizedek múlva utódaink éppen azt fogják a szemünkre hányni: hát nem láttátok a veszélyt? Hát nem volt elég világos, hogy az élet minden területét fokozatosan megszálló, mind kendőzetlenebb diktatúra, minden erőforrás kisajátít, minden társadalmi és gazdasági pozíciót megkaparít, minden kritikát visszautasít, és kénye kedve szerint gyakorolja a hatalmat. A Fidesz, mint valami rákos daganat – egyre több áttétellel – rátelepszik az országra. Elszívja az erőforrásokat, megmérgezi a helyi közösségeket, megakadályozza az intézmények rendeltetésszerű működését. Aki ebben a helyzetben arra hivatkozik: azért nem hajlandó összefogni valaki mással, mert az nem elég baloldali, vagy éppen liberális, esetleg túl konzervatív – az ostoba. Aki ma azzal érvel, hogy nem bízik a demokratikus ellenzék egy másik szereplőjében, mert nem hiszi őszintének, annak liberális, szociáldemokrata, konzervatív vagy éppen ökológiai nézeteit – az szűklátókörű.

Akinek az ország jelenlegi helyzetében kizárólag az jut eszébe, mit tettek, vagy nem tettek mások 2006-ben, vagy 2010-ben majd 2014-ben vagy 2016-ban, és ezért örökre kiátkozná, elutasítaná, és perifériára szorítaná a vélt vagy valóságos hibák elkövetőit, az nem pusztán a közös sikert torpedózza meg, az önsors-rontó. Nem azt mondom: söpörjük a szőnyeg alá a régi hibákat, borítsunk fátylat a kudarcokra és mentsük fel a felelősöket. Világosan kell azonban látni, hogy a demokratikus ellenzéket ma szétfeszítő, leküzdhetetlennek látszó politikai ellentéteket nem az értékek különbözősége váltja ki. A múltbeli kudarcokban viselet felelősség folyamatos felhánytorgatása többnyire az egyéni ambíciók elfedésére szolgál. Ennek tükrében állítom, a jelenlegi helyzetben az a legfontosabb: ki mit tesz ma. Aki, még mielőtt másokkal egyeztetne, bejelenti, hogy kiválasztja/kiválasztotta a következő választásra a maga képviselő-jelöltjeit – a közös ügyet hátráltatja. Aki ahelyett, hogy a többiekkel összefogva, másokkal együttműködve alkotná meg a közös koncepciót, kidolgozza a maga egészségügyi, oktatási, gazdasági vagy bármely más politikáját – az hátráltatja a győzelmet. Aki kisajátítja a „korrupció elleni harc bajnokának”, a „magyar föld védelmezőjének”, vagy az „oktatásügy oroszlánszívű harcosának” a szerepét és nem másokkal együtt igyekszik a közös ügyet előre vinni – az akadályozza a Fidesz leváltását.

A különböző pártokban ülő barátaimnak – Kmicic szellemében íródó – leveleim mindig azt ismételgetik: mindent csak együtt, és semmit sem külön. Minden alkalmat megragadni az egymás iránti szolidaritást kifejezésére. Elutasítani a csábítást, hogy a másik múltbeli tetteit nyilvánosan felhánytorgassuk. (Ezt úgyis megteszi a Fidesz által uralt média). Aki kormányváltást akar, annak a közös kormányzáshoz nélkülözhetetlen belső bizalmat kell építenie. Aki tehát a rezsim-váltásnak legalább az esélyét meg akarja őrizni, annak az angol liberális párt egykori vezetője – P. Ashdown, saját maga által Ashdown 3. szabályának elkeresztelt – tanácsát ajánlom a figyelmébe: „Csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz”. Ez az elv nemcsak a globalizálódó világunk, és a szétesés veszélyével küszködő Európa számára kívánatos viselkedési modell. Ennek a szabálynak a következetes érvényesítése segíthetné győzelemre a drága hazánk demokratikus ellenzékét is. Erre fognak rákérdezni – nem szemrehányóan, hanem kifejezetten átkozódva – gyermekeink és unokáink a jövőben: hát olyan nehéz lett volna megérteni, elfogadni és tudomásul venni, hogy csak együtt, nem pedig külön-külön és egymást akadályozva lehet kiharcolni a győzelmet?