2016 utolsó napjai meglehetősen szomorúan alakultak mifelénk. Mintha a demokratikus ellenzék térfelén minden szétesne, a Fidesz csapat meg olajozottan működne. Sokan panaszkodnak a népre, pedig az – mint tudjuk – leválthatatlan. Mégis elgondolkoztató az átlagos magyar választó viselkedését meghatározó három tünet-együttes:
- „Aranyhal” szindróma. A választók egy történésre legfeljebb 7 mp-et képesek összpontosítani, szemben az aranyhal 9 mp-es figyelmével, memóriája pedig rövid. Márpedig – mint mondják – az emlékezet nélküli választó, szégyen nélküli politikust szül.
- „Megfőtt béka” szindróma. A magyar polgár – úgy tűnik – képes megszokni, elfogadni, és viszonylag békésen elviselni mindazt, amiről egy évtizede azt gondolta: ezt azért én nem tűrném!
- „Tanult tehetetlenség” szindróma. Az átlagember hajlamos beletörődni bármibe, és már akkor sem emel szót saját érdekében, és áll ki véleménye mellett, ha az lehetséges.
Azután ott van a demokratikus ellenzék – a pártok, a mozgalmak és a szavazótábor – akiktől a győzelmet várnánk. Ám az ő viselkedésük is elbizonytalanító:
- Az aktivista-gárda mindenkibe beleköt, aki útitárs lehetne, elidegeníti és elvadítja magától, a potenciális harcostársakat,
- A szimpatizáló fiatalok – a „Döglött aknák” kései utódai – hallva az egymást gyalázó öregeket, azt szűrték le az egészből: „El innen, és hagyjatok békén”,
- A „nyuggerek” meg csak nyüszítenek és sopánkodnak, hogy milyen szerencsétlenek.
Ez bizony elég szomorkás, de most mintha körvonalazódni látszanának megoldások. Felbukkant és széles körben tárgyaltak az előválasztás gondolatáról. És váratlanul, az MSZP bejelentette: hát jó, ha valamennyien ezt akarjátok, hát legyen. Ám ekkor az ötletadók hirtelen ráébredtek: ha a nagyok megegyeznek, mellettük senki nem rúghat labdába. Azután – sok noszogatás után – felbukkant egy miniszterelnök (ön)jelölt – Botka László – de rögtön el is indult a lejáratása. Mintha némileg stabilizálódna a média-háttér: a volt MSZP pénztárnok megvette a Népszavát. És felbukkant egy különös koncepció a hosszabbtávú menetrendre: előbb közös választási győzelem, majd újabb választás egy éven belül.
Most, hogy tisztázódni látszik a helyzet, mégis szeretnék visszatérni egy sokszor elmondott gondolatomhoz. Még ifjú koromban egy vitorlázó edzőtől hallottam a tanácsot: „Ha a versenyben vesztes helyzetbe kerültél, és előre akarsz jutni, egy dolgot mindenképpen kerülnöd kell: másolni az előtted haladókat. Ha ezt teszed, legfeljebb hátrányos helyzetedet őrizheted meg. Ahhoz, hogy előre juss valamit újítanod kell”.
Jó ötletnek látszik, hogy a legjobb jelöltek előválasztáson válogatódjanak ki. Ám gondoljunk csak a legutóbbi USA választásokra: a küzdelem inkább szembeállítja az elvileg egy táborban levő jelölteket, akik a győzelem érdekében lejáratni és kiszorítani igyekeznek egymást. A szavazótáboron belüli különbségek pedig ahelyett, hogy csökkennének, inkább nőni fognak. Másrészt, az előválasztási gyűlésekről a majdani választók túlnyomó része a kormánymédia útján tájékozódik, az pedig – saját szája íze szerint – félretájékoztatja a választópolgárt. Az előválasztásokból tehát nem megerősödve, inkább legyengülve kerülne ki a demokratikus ellenzék.
Ebből következik, a legfontosabb feladata, megszüntetni a demokratikus ellenzéken belül – az egók és a túlélési érdekek vezérelte – megosztó vitákat. Ezt pedig a leghatékonyabban, a majdani mandátum-elosztás előzetes meghatározásával lehet elérni. A 2018-as, (vagy egy esetleges előre hozott) választáson az együtt, egy blokkban induló demokratikus ellenzéki pártok és mozgalmak előre megállapodnak az általuk megszerzett mandátumok felosztásában. Igen, én egy ilyen háttéralku szekértolója vagyok! Csak a példa kedvéért, egy lehetséges felosztást: MSZP 20%, DK 17%, LMP 15% Együtt-PM 13%, Konzervatívok 8%, Liberálisok 8%. A maradék mandátumok a csatlakozó mozgalmak és társadalmi érdekcsoportok osztoznának. Ezeket az arányokat a pártvezetők informális megbeszélésén – igen, háttér-mutyiban – határoznák meg, majd ha elfogadták, ehhez mindenkinek tartja magát.
Innentől kezdve a koalíció résztvevőit egy cél vezérli: a közös győzelem. Ennek érdekében, aki részt vesz a megállapodásban, annak a jövőben szigorú viselkedési szabályokat kell betartani: nincs nyilvános vita egymással, meg a sajtón keresztüli üzengetés. Kötelező a szolidaritás a többiekkel. Aki a megállapodásokat áthágja és a viselkedési szabályokat megszegi, vagy úgy dönt, ez neki nem jó, az kilép, és azután maga próbál boldogulni. (Ám miközben a közös részvétel mindenki számára biztosítja a bejutást, addig, aki ezt elutasítja, az vagy abban bízik, hogy a Fidesz segíti hozzá önálló parlamenti mandátumokhoz, vagy abban reménykedik, hogy a Fidesz, a Jobbik, a Közös mellett még akad esélye. Az előbbi szégyenteljes, az utóbbi inkább szomorú!)
A „Közös” alternatívához hozzátartozik, hogy az egyéni jelölteket, beleértve a miniszterelnök jelöltet közösen – és nem egymásnak üzengetve – kell kiválasztani. A választási anyagokat közösen kell elkészíteni, és az aktívahálózatot is „össze kell tolni”. Vagyis, ahelyett, hogy mindenki maga készíti a saját koncepcióját, közösen készülnének a választási programok. Hasonlóképpen össze kell hangolni az emberi, technikai és pénzügyi erőforrások felhasználását. A közösen kidolgozandó politikai programon belül alapvető a közös jövőkép kidolgozása, és annak az intézményi és politikai útvonaltervnek az elkészítése, amely az új rendszerváltás menetrendjét tartalmazza. Ennek nyomvonalát – egyben a majdani előre haladás mércéjét – a kormányzási (WGI), a demokrácia (DI), a versenyképességi (CI), a korrupciós (CPI), társadalmi haladás indexek jelölik ki. Ezek tartalma eligazít, milyen területen van szükség előre haladásra, egyben ezek mutatják a haladás (vagy rossz esetben a hanyatlás) mértékét.
A közös csapat azonban azt is vállalja, hogy nem egy évet, nem is csak négy évet, hanem nagyjából tíz évet dolgozik együtt! Ez azt jelenti, hogy a következő két választáson is mindig a közös listával, megegyezéses mandátum-felosztás elveit követve vesznek részt. Legalább egy évtized kell ugyanis ahhoz, hogy nemzetünk „sima leszállással” egy „normális” társadalomban érjen földet. Vannak olyan társadalmi feladatok – egészségügy, nyugdíj, oktatás, roma-felzárkóztatás, területi egyenlőtlenségek csökkentése, versenyképesség javítása stb. – amelyek csak hosszabb távon kezelhetők. Vagyis, legalább két évtizeden keresztül kellene – a nehezen kiszámítható környezetben – egyeztetett irányban haladni. Ezt az irány világosan ki kell jelölni, és az első tíz évet közösen kell megtenni, ahhoz kell, hogy ne visszarendeződés, hanem érdemi előre haladás történjen.
Ez a rendszer biztosítja a demokratikus ellenzék által megszerezhető mandátumok maximumát. A pártok egyben megállapodnak, hogy a majdan létrejövő Parlamentben egymást támogatva olyan frakció-felosztást valósítanak meg, amely a legtöbb önálló frakciót eredményezi. Vagyis, a nagyobb frakciókból – ha ez szükséges – közös megegyezéssel, átülnek a kisebbekbe, annak érdekében, hogy a legtöbbeknek legyen önálló frakciója. Mivel pedig a demokratikus ellenzéken belüli nézeteltéréseket nem az értékek – vagyis a szociáldemokrácia, a liberalizmus a konzervatív, vagy éppen a zöld gondolat – különbsége, hanem alapvetően az egók – a kormány-közeli média aktív rásegítésével – gerjesztik, mindent felülíró szabályként kell ragaszkodni a „egy mindenkiért, mindenki egyért” elvéhez.
Leave a Reply