Tanácsok szétszóródó csapatoknak.

 

„…Most azért vigyázzatok, hogy meg ne lepjen és egyenként széjjel ne szórjon benneteket. A legjobb, ha biztos embereket indítotok a witebski vajda úrhoz, hogy saját személyében minél előbb jöjjön fel, s vegye kezébe mindnyájatok fölött a vezérletet. Jó barát tanácsa – elhiggyétek! Közben pedig maradjatok együtt, egyik zászlóalj a másikhoz közel kvártélyozván, hogy egymásnak segítségére lehessetek…”. Ezeket a sorokat – Sienkiewicz: Özönvíz című könyvének főszereplője – Andrzej Kmicic veti papírra. Ifjúkorom kedvence – az orszai zászlós – azonban nem a maga nevében küldi a levelet. Az élet ugyanis úgy hozta, hogy hiszékenysége, gyanútlansága, főként azonban forróvérűsége miatt, saját barátai ellen követ el súlyos bűnöket. Ezért tudja, nem hinnének neki – méghozzá okkal. Mégis, figyelmeztetni akarja őket, a rájuk – és az akkori Lengyelországra – leselkedő legnagyobb veszedelemre: a szétszóródásra, az egymás iránti szolidaritás megszűnésére, amiből csak a közös ellenség húz hasznot.

Egy kicsit Kmicic bőrében érezem magam: régi internacionalista baloldaliként, ma már legalább ilyen mértékben liberálisnak, de épp így konzervatívnak, sőt akár nép-nemzeti beállítódásúnak is érzem magam. Ennek alapján, nevemet meglátva sokan joggal fordulhatnak el, és lapozhatnak tovább tanácsaimat megpillantva. Nézeteim változására – mentségemül – a nemrég elhunyt Muhamed Ali egy mondását szoktam idézni. Amikor őt szembesítették alapvetően megváltozott véleményével, így válaszolt: „Ha ma ugyanazt mondanám, mit harminc éve, akkor feleslegesen teltek volna el az évtizedek”. Amikor pedig – egykori és új – barátaimmal kitöltöttem az interneten hozzáférhető „Political Compass” kérdőívet, rendre kiderült: sokkal kisebb az értékeink közötti távolság, mint amit, a többnyire véletlenszerűen kialakuló párt-preferenciák alapján vélhetnénk. Az eltérő véleményeket pedig jórészt nem az értékek különbsége idézi elő, hanem a saját csoport – a pártok, vagy az ideológiai vagy vallási közösségek – visszhang-kamrái (echo chambers) erősíti feloldhatatlannak tűnővé a szembeállást.

Helyzetünk azonban túlságosan is egyértelmű. Évtizedek múlva utódaink éppen azt fogják a szemünkre hányni: hát nem láttátok a veszélyt? Hát nem volt elég világos, hogy az élet minden területét fokozatosan megszálló, mind kendőzetlenebb diktatúra, minden erőforrás kisajátít, minden társadalmi és gazdasági pozíciót megkaparít, minden kritikát visszautasít, és kénye kedve szerint gyakorolja a hatalmat. A Fidesz, mint valami rákos daganat – egyre több áttétellel – rátelepszik az országra. Elszívja az erőforrásokat, megmérgezi a helyi közösségeket, megakadályozza az intézmények rendeltetésszerű működését. Aki ebben a helyzetben arra hivatkozik: azért nem hajlandó összefogni valaki mással, mert az nem elég baloldali, vagy éppen liberális, esetleg túl konzervatív – az ostoba. Aki ma azzal érvel, hogy nem bízik a demokratikus ellenzék egy másik szereplőjében, mert nem hiszi őszintének, annak liberális, szociáldemokrata, konzervatív vagy éppen ökológiai nézeteit – az szűklátókörű.

Akinek az ország jelenlegi helyzetében kizárólag az jut eszébe, mit tettek, vagy nem tettek mások 2006-ben, vagy 2010-ben majd 2014-ben vagy 2016-ban, és ezért örökre kiátkozná, elutasítaná, és perifériára szorítaná a vélt vagy valóságos hibák elkövetőit, az nem pusztán a közös sikert torpedózza meg, az önsors-rontó. Nem azt mondom: söpörjük a szőnyeg alá a régi hibákat, borítsunk fátylat a kudarcokra és mentsük fel a felelősöket. Világosan kell azonban látni, hogy a demokratikus ellenzéket ma szétfeszítő, leküzdhetetlennek látszó politikai ellentéteket nem az értékek különbözősége váltja ki. A múltbeli kudarcokban viselet felelősség folyamatos felhánytorgatása többnyire az egyéni ambíciók elfedésére szolgál. Ennek tükrében állítom, a jelenlegi helyzetben az a legfontosabb: ki mit tesz ma. Aki, még mielőtt másokkal egyeztetne, bejelenti, hogy kiválasztja/kiválasztotta a következő választásra a maga képviselő-jelöltjeit – a közös ügyet hátráltatja. Aki ahelyett, hogy a többiekkel összefogva, másokkal együttműködve alkotná meg a közös koncepciót, kidolgozza a maga egészségügyi, oktatási, gazdasági vagy bármely más politikáját – az hátráltatja a győzelmet. Aki kisajátítja a „korrupció elleni harc bajnokának”, a „magyar föld védelmezőjének”, vagy az „oktatásügy oroszlánszívű harcosának” a szerepét és nem másokkal együtt igyekszik a közös ügyet előre vinni – az akadályozza a Fidesz leváltását.

A különböző pártokban ülő barátaimnak – Kmicic szellemében íródó – leveleim mindig azt ismételgetik: mindent csak együtt, és semmit sem külön. Minden alkalmat megragadni az egymás iránti szolidaritást kifejezésére. Elutasítani a csábítást, hogy a másik múltbeli tetteit nyilvánosan felhánytorgassuk. (Ezt úgyis megteszi a Fidesz által uralt média). Aki kormányváltást akar, annak a közös kormányzáshoz nélkülözhetetlen belső bizalmat kell építenie. Aki tehát a rezsim-váltásnak legalább az esélyét meg akarja őrizni, annak az angol liberális párt egykori vezetője – P. Ashdown, saját maga által Ashdown 3. szabályának elkeresztelt – tanácsát ajánlom a figyelmébe: „Csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz”. Ez az elv nemcsak a globalizálódó világunk, és a szétesés veszélyével küszködő Európa számára kívánatos viselkedési modell. Ennek a szabálynak a következetes érvényesítése segíthetné győzelemre a drága hazánk demokratikus ellenzékét is. Erre fognak rákérdezni – nem szemrehányóan, hanem kifejezetten átkozódva – gyermekeink és unokáink a jövőben: hát olyan nehéz lett volna megérteni, elfogadni és tudomásul venni, hogy csak együtt, nem pedig külön-külön és egymást akadályozva lehet kiharcolni a győzelmet?

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.