A blueprint kifejezés egy tervre utal, amelynek alapján valamit – egy házat, egy kertet egy üzleti vállalkozást – létre lehet hozni, meg lehet valósítani. Azokat a szükséges teendőket veszi számba, amelyeket szigorú rendben és hiánytalanul végrehajtva megszülethet a megálmodott alkotás: egy műszaki termék, egy család otthona, vagy egy új politikai rendszer. A blueprint ötlete azért vetődött fel bennem, mert sokak szerint politikai fordulat érlelődik hazánkban. Én magam is azt tapasztaltam, a tüntetéseken már nemcsak nyugdíjasok vesznek részt, és nemcsak nyöszörgést hallani. Az idősebbek pedig nem azzal akarják rávenni gyermekeiket és unokáikat a tüntetéseken való részvételre, hogy az szent kötelességük, hanem azzal: ez rólad szól, és egyébként az egész egy jó buli.

Megjelent – végre – egy új, eddig magát a politikától magát távol tartó, fiatal generáció, amelyik nemcsak „belekóstol”, hanem részt kezd vállalni az akciókban. Persze nyugtával dicsérjük a napot. Az elmúlt években több tiltakozási hullám emelkedett fel, ám – miután feléledt a remény – visszahúzódtak és elhaltak. Mindegyiket politikai cunamiként üdvözölték, majd kiderült legfeljebb dagály volt, amelyet apály követett. Mégis, miközben visszafogottságra intem magam, érezni vélem a fordulatot. Ám a változásnak sokféle kimenete lehetséges. Felrémlik például a hatalom provokációja, amire Orbán Viktor vasárnap reggeli interjújában tett megjegyzése utal: „Sokaknak viszket már a tenyere”. Ne legyen tehát illúziónk: a vidám népünnepélyt a megszervezett zavarkeltés könnyen fordíthat ellenőrizhetetlen erőszakba. A másik oldalon, újult erővel lángolhat fel a demokratikus ellenzék pártjai és mozgalmai, illetve a most szerveződő fiatalok és a megfáradt öregek közötti vetélkedés.

A megoldást illetően rendre két – egyaránt a csoda-váró – forgatókönyv vetődik fel. Az egyik: végre felbukkan valahonnan egy ismeretlen, karizmatikus politikus, aki megkérdőjelezhetetlen tekintélyével összetereli a széthúzó pártokat és egyesíti a választókat. A másik: végre a politika felé fordul egy új, lelkes, értelmes, kitartó, és a demokráciának elkötelezetett fiatal generáció, akiket szüleik boldogan követnek, és akik végigviszik a változást. A valóság ezzel szemben az: hazánk olyan problémahalmazzal kénytelen szembenézni, amelynek kezeléséhez sem egy – pusztán a tekintély által összetartott – laza politikai szövetség, sem pedig egy értelmes, de tapasztalatlan fiatalokból szerveződő mozgalom nem elegendő. Éppen az ilyen bonyolult helyzetekben alkalmazzák a blueprint-szerű tervet, amely a változás legfontosabb kérdéseit veszi sorba: hova akarunk eljutni, milyen irányba kell indulni, milyen szükséges lépéseket kell megtenni, ezt ki szervezi meg, és mi szavatolja a végrehajtás stabilitását?

Mi a vágyott cél? Egy társadalom sikerét – ez ma már közhely – alapvetően a felelős kormányzás, a politikai demokrácia és versenyképes gazdaság intézményrendszerei biztosítják. A hazai intézmények, a rendszerváltást követően, a 1990-2000-es időszakban fokozatosan elérték a fejlett társadalmak szintjét, ám utána fokozatos visszarendeződés következett. Minőségük 2010-et követően olyan jelentősen romlott, hogy 2016-re visszasüllyedtünk a rendszerváltás kiindulási szintjére. Ezért elkerülhetetlen egy új rendszerváltás! Ismét neki kell kezdeni a társadalom és a gazdaság intézményi alapjainak az alapvető átépítésének. A változások belső struktúráját – mondhatni az új rendszer politikai DNS-ét – a „Felelős kormányzás indikátorok”, a „Demokrácia index”, a Szabadság index” a „Korrupciós index” és Versenyképesség index” feszítik ki. A szükséges teendők végrehajtása – mint az első „rendszerváltás” esetén – eltart legalább egy évtizedig és az előrehaladást éppen ezekkel a mutatókkal lehet nyomon követni.

Hogyan jutunk el oda? Az átalakulás – miként a korábbi – az intézmények rendszerszerű módosítását, a változások egymáshoz illesztését, végül azok finomhangolását igényli. Ennek során folyamatosan kezelni kell az egymással részben ellentétben levő változások kiváltotta konfliktusokat. Ez két problémát is felvet. Egyrészt, a különböző – liberális, konzervatív, szociáldemokrata stb. – mozgalmak szemszögéből eltérő fontossága és sürgőssége lehet az átalakítás különböző elemeinek, ami vitát gerjeszt. Másrészt, valamiképpen egységbe kell foglalni az új rendszerváltásra összeszerveződő pártok ellentétes törekvéseit, amelyek egy esetleges győzelmet követően azonnal felerősödhetnek. A megoldandó problémák nagyságrendje gyakorlatilag megoldhatatlan feladatok elé állítaná a gyorsan felbomló és állandó válságokkal küzdő politikai szövetségeket. Ugyanis, miközben az önmagában súlyos konfliktusokat kiváltó intézményi forradalmat kell végrehajtani, ezzel párhuzamosan egész sor, mára nehezen kezelhető társadalmi betegséget is orvosolni kell.

Melyek a legégetőbb gondok?  Az elmúlt nyolc évben a magyar társadalmat kiéheztették és kivéreztették. Közmegegyezés van abban, hogy a népességcsökkenés, a nyugdíj, az egészségügy, az oktatás, a növekvő egyenlőtlenség, az alacsony versenyképesség, a roma-kérdés, a leromló infrastruktúra, a területi egyenlőtlenségek területén – és a sor még folytatható volna – éles ellenmondások halmozódtak fel. Ezek külön-külön is csak hosszú távon és következetesen egy irányba tartó, egymást támogató jogi, közgazdasági, társadalompolitikai, központi és helyi intézkedések és akciók összehangolt végrehajtásával volnának enyhíthetők. Ám az átalakítást még nehezebbé teszi, hogy ezek a problémák összefonódnak, és egy szinte áttekinthetetlen probléma-komplexumot kell orvosolni. Az nem járható, hogy hol erre, hol arra indulunk. Kudarcra vezet, ha azt a követ, amit az egyik kormány lerak, a következő felszedi, majd amit az lerak, azt ismét felszedi egy arra következő. Abból csak helyben forgás lesz, amibe belezavarodik a polgár, és nem jut előre a társadalom sem. Vagyis, csak akkor lesz haladás, ha sikerül kialakítani egy legalább másfél évtizeden keresztül stabilan együtt kormányzó koalíciót! Ha erre a demokratikus ellenzék képtelen, márpedig erre eddig képtelen volt, akkor a választó – lévén nincs más választása – kénytelen még sokáig a Fideszre szavazni.

Milyen szerveződés képes hatékonyan irányítani az átalakulást? Az átalakulást tehát csak egy – a demokratikus ellenzék valamennyi pártja és mozgalma felé nyitott – több választási cikluson keresztül együtt menetelő, stabil koalíció vezérelheti. Ezt a koalíciót a demokratikus ellenzék mai pártjai és mozgalmai hozhatják létre azzal a megállapodással, hogy előre elosztják és nyilvánosan bejelentik a 2018-as választásokon szerzett mandátumokat. Csak, hogy fogalma legyen az olvasónak – a provokáció kedvéért – megadok egy lehetséges felosztást: MSZP 18%, DK 16 %, LMP 14%, PM 10%, Együtt 10%, Momentum 10%, liberálisok 5%, MOMA 5%. A maradék egyeztetetten felosztható a csatlakozó mozgalmak között. Attól függően tehát, hogy a koalíció 20, 40, vagy éppen 80 listás képviselői helyek nyer, a pártok a közösen kialakított és nyilvánosan elismert arányban osztják el egymás között a mandátumokat. Az egyeztetett kiosztást jövő március táján, vagy amikor Orbán Viktor kihirdeti a választás időpontját, még egyszer újragondolhatják. Ám az arányon – hiába omlik össze az egyik, hiába lő ki a másik, és hiába szakad a harmadik párt – csak közösen és egyeztetve változtathatnak. Az egyéni választókerületek egyetlen demokratikus jelöltjét pedig egy, a pártoktól független szakértői csoport választja ki, azoknak az elveknek és információknak alapján, amiben a pártok megegyeztek és megadtak.

Egy ilyen koalíció összekovácsolásának alapvetően két alapfeltétele van. Az egyik: egy viselkedési kódex elfogadása, tudomásul vétele és betartása. Ez a közös harc és a majdani együttes kormányzás nélkülözhetetlen morális elveit tartalmazza. Ennek lényege: az aranyszabályok (Hillél: Ne tedd másnak azt, amit magadnak nem kívánsz, és Krisztus: Azt tedd másnak, amit szeretnéd, ha veled tennének.) értelemszerű betartása. Lefordítva ezt a hétköznapi politikai cselekvés nyelvére: szolidaritás minden részvevő iránt, empátia a másik megítélésénél, kötelező belső egyeztetés, ha probléma merül fel, először az érintettekkel és belső beszélgetésen célszerű tisztázni, nem nyilatkozni előzetes egyeztetés nélkül másokról, és elfogadni a többiek békéltető tanácsait.

A másik feltétel: ha valaki eldönti, hogy csatlakozik, akkor a saját politikai program elkészítése és népszerűsítése helyébe, a közös szakpolitikai stratégiák kidolgozás lép. Minden párt és minden mozgalom „beadja” a közösbe, amit eddig végzett, és megbízza saját szakértőit vegyenek részt a közös koncepció megalkotásában. Ez nem spórolható meg, de erre van még elég idő. A közös munka eredményeként kezdenek majd a pártok szakértői „azonos” nyelven beszélni. Ezzel biztosítható, hogy a majdan megszülető közös kormányban az egyes minisztériumok nem az egyes pártok hitbizományai lesznek, amibe a többieknek nincs beleszólása. Bármelyik párt adná is az ipari, a környezetvédelmi, az egészségügyi, oktatási stb. minisztert, őt köti a közös stratégia. Annak végrehajtásáért felelős, hiszen, megalkotásában ő is részt vett.

Van azonban itt egy lényeges, eddig kevéssé átgondolt gond. A Fidesz mára megszállta a politikai, társadalmi, önkormányzati intézmény-rendszer szinte minden posztját. Akit kinevezett az nem szükségképpen szabotálja a politikai váltást, de ennek a veszélye fennáll.  Tehát, bár a remélt új rendszerváltást nem követi egy Fidesz stílusú azonnali és általános elitcsere, de mindenképpen szükség lesz több ezer az államigazgatási ismeretekkel rendelkező káder kinevezésére. Ezt a problémát hagyományosan a kormányra került pártok saját tagságukból – esetleg ismeretségi és baráti körükből – toborzott, megbízhatónak és hozzáértőnek gondolt káderekkel oldották meg. Ez az út nem bizonyult kellően hatékonynak.

És itt jön a képbe a Momentum és a most feltűnt új generáció. El kellene indítani egy éves, gyorsított továbbképzést. Vagyis, azok a fiatalok, akik a „Haza megmentése” projektben hajlandók részt venni, vállalnák, hogy jövő májusig, minden héten, 1 délutánt képzésre és tanulásra illetve a közös program szervezésére fordítanák. Ennek keretében olyan államigazgatási, jogi, közgazdasági, műszaki stb. ismereteket és készségeket sajátítanának el, amelyek az államigazgatásban felmerülnek. Ilyen képzések egyéként szerte az országban beindulnának. Ez a projekt arra is jó, hogy az új rendszerváltás káderbázisát megteremtse, hiszen közép-távon égetően szükség lehet egy hozzáértő és a demokratikus változások mellett elkötelezett elit kialakítására.

Kérdés, miért érdeke egy fiatalnak, részt venni egy ilyen akcióban, különösen, ha fennáll a veszélye, hogy a politikai projekt megbukik? Egy fiatal szemszögéből, még kudarc esetén sem elveszett idő ez az egy éves munka. Egyrészt, olyan – államigazgatási, jogi, közgazdasági, műszaki stb. – ismereteket sajátíthatna el, amelyek az élet bármely területén jól hasznosíthatók. Másrészt, a projekt megvalósításán dolgozva olyan vezetési ismeretekre tehetne szert, amit jövőbeli munkaadói preferálnak a kiválasztás során. Végül pedig, egy olyan társadalmi projektben vesznek rész, amely szintén előnynek számít egy állás-interjú során. Joggal tekintheti tehát egy fiatal a projektben való részvételt a saját karrierbe való hosszú-távú befektetésnek. És akkor még nem említettem, hogy ez az egy év – még ha nem is sikerül a győzelem – egész életükre szóló élményt kínál. Évtizedek múlva ez lesz az, amire büszkén emlékezhetnek.

Ám, a koalícióban résztvevő pártok szemszögéből is van a közös munkának egy fontos – lemondást igénylő – feltétele: a tudatos corporate brand építés. A corporate branding a marketingben arra utal, hogy az egyes termékek márkaneveinek gondozása mellett, az azt piacra juttató cégnek önmagát is célszerű márkává formálni, mert ez javíthatja a termék-márkák versenyképességét. Esetünkben adottak a szuverén pártok, amelyek a politikai piacon ilyen-olyan sikerű „termék-márkáknak” felelnek meg. A hosszú-távú együttműködés feltételezi, hogy a résztvevők a saját márka gondozása mellett folyamatosan építsék a koalíció közös brandjét! A politikai corporate branding tehát azt jelenti: miközben mindenki gondozza és fejlesztgeti saját „márkáját”, köteles beszállni és erőforrásaival is támogatni a koalíció önálló márkává válását. Kevés pusztán egymás mellé tenni a résztvevők szórólapjait, legfeljebb azzal megtámogatni, hogy nem szidjuk a mellettünk levőket. Tudatosan azt kell üzenni a választóknak: van itt egy a szuverén pártok által létrehozott – a szolid (szolidáris, liberális, demokratius) fogalom köré szerveződő – koalíció, amelyet a résztvevők hosszú távon együtt akarnak működtetni és ezért befektetnek a közös márkába. Ez nem könnyű, viszont elkerülhetetlen.

És itt visszaérkezünk a javasolt projekt – látszólag – legnagyobb akadályához. Minden együttműködést felvető javaslatot először azzal vernek vissza: itt alapvetően eltérő értékeket hirdető szuverén pártokról van szó, akik képtelenek egymással szót érteni. Ez nyilvánvaló csacsiság: a mozgalmak valóban eltérő értékek köré szerveződnek, ami azonban csak nehézzé, de nem lehetetlenné teszi, hogy gyakorlati kérdésekben kompromisszum köttessen. A következő ellenvetés: a politikai versenyben a demokratikus ellenzék pártjai eleve vetélytársként kezelik a többieket. Ez valóban a modern politika alapja, ám ez helyzete mégsem akadálya működőképes koalíciók kialakulásának. Ám mi esetünkben van egy közös „halálos” ellenfél. Ennek tükrében végleg elfogadhatatlan, hogy a demokratikus ellenzék pártjai alapvetően ellenfélként tekintsen a többiekre. Elegendő mindig arra gondolni: mi az együttműködés hiányának a szükségszerű következménye?

Ám még amikor belátják is partnerek ezt, előjön az – az ego-ra utaló és érzelmi gyökerű – végső érv: másik párt vezetőjével – a Beton Botonddal, vagy Gipsz Jakabbal – soha, de soha nem hajlandók együttműködni. Mintha „genetikailag” képtelenek lennének elviselni őt! De felfigyeltek-e arra, minden párttá szerveződő mozgalom kijelöli a maga időszámítását. Egyesek számára „rendszerváltás” a határ: az abban részt-vevők „örökre kompromittálódtak”. Mások 2000 táján húzzák meg a határt: akik másfél évtizede csinálják a politikát végleg leszerepeltek. Az újonnan jelentkezők viszont gyanakodva elhajtanának mindenkit, aki már 2010 előtt is itt volt. Így „szalámizzuk” magunkat egyre vékonyabb szeletekre. Hát nem célravezetőbb mostantól nem azt felhánytorgatni, hogy honnan jöttél, hanem azt figyelni merre felé indulsz? Azt pedig, hogy hiszünk-e a másiknak, a jövőben attól tenni függővé, betartja-e a viselkedési kódexet, és aktív részt vállal-e a közös programok elkészítésében?

A politika egyszeregye együttműködést sugall. Az egységes fellépés maximálja a demokratikus oldal támogatottságát. Közös indulás esetén – még a jelenlegi választási törvény mellett is – leváltható a Fidesz. Ha viszont nem képes együttműködni a demokratikus oldal, nincs olyan választási rendszer, ami sikert hozhatna neki. Akik tehát azzal érvelnek, hogy az egyik vagy másik párttal lehetetlen együttműködni, akik azt szajkózzák, ezzel vagy azzal vezetővel közösen dolgozni elképzelhetetlen, akik egyre azt ismételgetik, ilyen vagy olyan mozgalommal a szövetség kizárt, azok – akár tudatában vannak, akár nem – a csodára várnak. Annak realitása pedig ez: akik most uralkodnak, még további évtizedekig maradnak, miközben a haza süllyed!

Ne várj a csodára, maradj a realitás talaján – mondjuk barátaink , ha nehéz helyzetükből kiutat keresnek. De ugyanezt tanácsot adnánk a válsággal küszködő nemzeteknek is. Amikor még az 1990-es évek elején Brazília súlyos gazdasági gondokkal küzdött, Washingtonban egy konferenciát rendeztek a megoldásokról. A brazil pénzügyminiszter nagysikerű előadásában részletesen és szakmailag megalapozottan bemutatta a kibontakozás lehetőségét. A felszólalását követő első hozzászóló, miközben megdicsérte a koncepció gyakorlatiasságát és színvonalát, mégis a következő kérdést szegezte neki: akkor most – mellőzve a mellébeszélést – megmondaná, hogy mi a megoldás? A pénzügy-miniszter – az anekdota szerint – elgondolkodott egy pillanatig, majd így válaszolt: van egy reális és van egy csodaszerű megoldás. Melyikkel kezdjem? Természetesen a reálissal – hangzott a bíztatás. Nos, a reális megoldás: Brazília védőszentje, Szűz Mária – aki köztudottan nagyon szereti a brazil embereket – leszáll a mennyekből, és minden brazil polgár zsebébe becsúsztat 100 ezer dollárt. És mi a csodaszerű – bukott ki a meglepett kérdezőből. Hát csak az, hogy megtanulunk dolgozni – volt a válasz.

Szembesülve a demokratikus ellenzék pártjait és mozgalmait megosztó vitákkal, mintha ugyanez a két lehetséges megoldás – a reális és a csoda – bukkanna elő. Ami a reális megoldást illeti, ezt mindenki ismeri. Olyan valószerű az elérhetősége, hogy megvalósulásában senki nem kételkedik. Íme tehát a reális megoldás: eljön hozzánk az EU képviseletében Angela Merkel, és nyilvánosan megfeddi Orbán Viktort. Rossz vezetője voltál hazádnak – mondja – és a sarokba állítja. Kijelenti: az EU a szívén viseli a magyar nemzet sorsát, és – belátva saját felelősségét is, megállapodva az Európa vezetőivel – kedvező feltételekkel jelentős forrásokat bocsát az ország rendelkezésére az átmenetet megkönnyítendő. Majd a mellette álló fiatal politikust – akit a demokratikus ellenzék addig egymással vetélkedő pártvezetői közfelkiáltással, majdani koalíciójuk miniszterelnök-jelöltjévé választanak – a magyarok figyelmébe ajánlja. Ezt az egységet és az európai támogatást látva a választól lelkesen, 2/3-os többséget szavaznak a demokratikus ellenzéknek. A Fidesz – némi morgolódás után – fejet hajt és belenyugszik a helyzet alakulásába. Orbán Viktor pedig – miután az összeharácsolt vagyonát elkobozták – örül, hogy a felcsúti stadion stadion-gondnoki állását megkaparinthatja. És az ország végre elindulhat egy valóban demokratikus és sikeres Magyarország megteremtése útján.

Nos, ha ez a reális megoldás, akkor hát mi a csodaszerű? A csodát fogjuk fel  a teremtés hat napjaként. A csoda első napja: a demokratikus ellenzék egymással vetélkedő és együttműködésre képtelen csoportjai ráébrednek, ha külön-külön menetelnek és egymás kiszorítására törekszenek, akkor semmilyen választási rendszerben nincs remény a győzelemre. Egység nélkül csak vereség van. A második napon az ellenzék vezetői befejezik az egymásnak-üzengetést, és a média kikapcsolásával elkezdik egymással megbeszélni a teendőket. A csoda harmadik napján a fokról-fokra megerősödő bizalomra és összehangolt munkára támaszkodva – a szakértői bázis egyesítésével – kidolgozzák a közös kormányzást megalapozó szakpolitikai koncepciókat. A csoda negyedik napján: elkezdik megosztani erőforrásaikat, és aktívahálózatuk is egymást segítve kezd dolgozni. A csoda ötödik napján: az egyre hatékonyabb együttműködést látva, a bizalom és a kölcsönös segítség átragad a szavazótáborra is. És végül a hatodik napon – miután a polgárok megértették, hogy kormányképes alternatíva született, amely nemcsak ígérni, de a problémák fokozatos megoldására is képes – megszületik a 2/3-os győzelem. Ellentétben azonban Istennel, aki megengedhette magának a luxust, hogy megpihenjen a hetedik napon, amikor elkészült a nagy mű, a kormányra került ellenzék igazi munkája csak ekkor kezdődik. Az ország normalizálása ugyanis eltart vagy másfél évtizedig.

Ne várj a csodára, maradj a realitás talaján – indítottuk a cikket. De mi van, ha az egyetlen reálisnak gondolt megoldás iránti fohászunkat meghallva, az EU azt kérdezi: miért tőlem várod, hogy én megoldjam azt a problémát, amit te idéztél elő? Miért reménykedsz abban, hogy a te házi-feladatodat, én készítem majd el?  A te feladatodat, neked kell megoldani. Én hajlandó vagyok elismerni a felelősségemet, sőt még azt is vállalom, hogy minden lehetséges eszközzel segítelek. De ha te – tisztelt demokratikus ellenzék – képtelen vagy arra, hogy összefogj, bízzál a másikban, közös tervet dolgozz ki, és következetesen munkálkodj annak megvalósításán, vajon elvárhatod-e bárkitől, hogy mindezt megtegye helyetted? Értsd meg, az egyetlen realitás: ha te magad teszel csodát.

A 2018-as választásokról kedd reggel megjelent interjújában, Juhász Péter, az Együtt elnöke kifejtette: elutasítja mindazokat, akik – MSZP, a DK és a Liberálisok – kötődnek a 2010 előtt időkhöz. Ugyanakkor szövetséget ajánlott az LMP-nek, a Párbeszédnek, a Momentumnak, és a Kétfarkúaknak, akik viszont szinte azonnal visszautasították. Botka László zászlóbontásával elveszni látszott a lehetősége, hogy a baloldal két meghatározó pártja – MSZP és a DK – együtt vegyen részt a választásokon. Az elmúlt időszakban, tekintettel, hogy egyre újabb szerveződések döntenek a párttá alakulás mellett, inkább kétség, mint az egység erősödik. Néhány napja, a hvg-online vélemény rovatában – Az alfahímek játszmája – megjelent írásomban a teljes demokratikus ellenzéket átfogó koalíció létrehozása mellett érveltem. A kommentek – ahogyan az lenni szokott – erősen elutasítók voltak, elvétve némi támogatással. Most mégis emelem a tétet: a győzelem kulcsa nem egyszerűen az összefogás, hanem a demokratikus ellenzék corporate branding-je.

Európa keleti része – a liberális demokrácia intézményeinek sérülékenysége miatt – kiszolgáltatott az illiberális autokrácia „járványának”. Az örökölt történelmi minták, az elmaradott társadalmi és gazdasági szerkezet, és az állam elfoglalásának (state capture) nehezen leküzdhető csábítása miatt, a politikai rendszer szinte szükségszerűen torzul autokratikus irányba. Sőt, úgy tűnik, hogy az adott helyzetben, a „centrális erőtér” által uralt, autokratikus politikai rendszer stabil formációt képez. Alternatívát csak egy különös – körvonalaiban ma még alig látható – politikai szerkezet kínálhat: a demokratikus pártok nagy részét magában foglaló, több választási cikluson keresztül tartósan együtt kormányzó koalíció. Ezt különösen indokolja a hazánk előtt álló probléma-tömeg: egy új rendszerváltás végig-vitelének kényszere, a társadalom szinte minden szférájában tapasztalható általános leromlás megállítása és a váratlanul előbukkanó válságok folyamatos kezelése. Erre csak egy összetartó, egymásban bízó és racionális döntésekre kész kormányzó erő képes.

Annak, hogy a demokratikus oldalon, az egymással jelenleg még éles ellentétben álló pártok és mozgalmak képesek legyenek egy ilyen koalíciót kialakítani, három szükséges feltétele van. Az első: a résztvevők – a kiszámíthatatlan válságok, a változó hatalmi pozíciók keltette érdekellentétek, és az ellenérdekeltek áskálódása ellenére – képesek legyenek feltétel nélkül megbízni egymásban. A második: az eltérő, és részben ellentétes politikai-filozófiai értékeik ellenére, képesek legyenek racionálisan döntést hozni és azt hatékonyan végrehajtani. Ehhez elkerülhetetlen, hogy a pártok egymással vetélkedő szakpolitikai koncepcióiból, már jóval a választási harc megkezdése előtt megszülessenek az együttes kormányzást megalapozó közös szakpolitikai koncepciók.

„Ne is folytassa” – mondanák erre sokan, kilátástalannak látva e feltételek teljesítésülését. Pedig a neheze – a harmadik feltétel – most jön: a corporate branding. A branding – a marketing modellje – az egyedi márkanév kialakításával, a fogyasztóban létrehozott kedvező kép eredményeként, kiemeli az adott terméket a versenyző termékek sokaságának ismeretlenségéből. A corporate branding – innen továbblépve – a céget is felruházza a különleges és egyedien magas minőség képzetével, ami így tovább javítja az általa piacra vitt termékek versenyképességét.

A corporate branding egyik típusa a branded house: a cég a saját márka-termékeinek versenyképességét azzal is megerősíti, hogy magát a céget is márkává formálja (pl. Google). A másik típusa: az house of brands, amikor a cég többféle – gyakran más cégek, részben egymással versenyző – márka-terméket viszi piacra. Ebben az esetben a cég nem egyszerűen piacra dobja – vagyis saját boltjaiban pusztán a polcra helyezi – mások márkáit, hanem önmagát márkává formálva, erősíti azok versenyképességét. Ennek érdekében – ezzel tisztában van a cég és a márkatermékeit beszállító partnerei – egyaránt be kell fektetnie a cégmárka kialakításába és erősítésébe, és az önálló márkanéven versenyző termékek márkáinak erősítésébe.

A politikai nyelvére lefordítva ez azt jelenti: nem elegendő a választások előtt néhány héttel vagy akár hónapokkal „összeállni” csapattá. (Ez pusztán azt jelentené, hogy a közös sátorban megtalálható mindegyik párt szórólapja, és teljesítik azt a minimális elvárást, hogy egymással nem verekednek!) A siker érdekében már legalább két évvel a választások előtt létre kell hozni a house of brands-et. Meg kell alkotni tehát a majdani koalícióban részt venni szándékozó pártok és mozgalmak közös politikai platformját: a víziót, a stratégiát, a kormányzási koncepciót és a majdani együttműködés szervezeti kereteit. Ezt a politikai platformot minden résztvevőnek el kell fogadnia, és azt saját „márkáinál” – a pártok politikai koncepciójában és akciói során – értelemszerűen érvényesítenie kell. A résztvevőknek erőforrásaik számottevő részét a közös politikai imázs – mint valami cég-image – kialakítására és erősítésére kell fordítani. Csak így győzhető meg a választó, – mint a piacon, a fogyasztó – hogy a közös platform, a politikai verseny egyéb szereplőit felülmúló minőséggel illetve hatékonysággal rendelkezik, és résztvevői képesek sikeresen kormányozni az országot. Az egységes politikai imázs egyben azt is üzeni a választóknak: résztvevői hosszú távú kormányzásra szövetkeztek. Jó hír: ilyen koalíció létrehozható, és ez nemcsak emeli a koalíciót alkotó valamennyi párt esélyeit, de maximalizálhatja szavazatokat. Rossz hír: amíg ezek a feltételek nem teljesülnek, a demokratikus ellenzék győzelme csak álom.