Ne várj a csodára, maradj a realitás talaján – mondjuk barátaink , ha nehéz helyzetükből kiutat keresnek. De ugyanezt tanácsot adnánk a válsággal küszködő nemzeteknek is. Amikor még az 1990-es évek elején Brazília súlyos gazdasági gondokkal küzdött, Washingtonban egy konferenciát rendeztek a megoldásokról. A brazil pénzügyminiszter nagysikerű előadásában részletesen és szakmailag megalapozottan bemutatta a kibontakozás lehetőségét. A felszólalását követő első hozzászóló, miközben megdicsérte a koncepció gyakorlatiasságát és színvonalát, mégis a következő kérdést szegezte neki: akkor most – mellőzve a mellébeszélést – megmondaná, hogy mi a megoldás? A pénzügy-miniszter – az anekdota szerint – elgondolkodott egy pillanatig, majd így válaszolt: van egy reális és van egy csodaszerű megoldás. Melyikkel kezdjem? Természetesen a reálissal – hangzott a bíztatás. Nos, a reális megoldás: Brazília védőszentje, Szűz Mária – aki köztudottan nagyon szereti a brazil embereket – leszáll a mennyekből, és minden brazil polgár zsebébe becsúsztat 100 ezer dollárt. És mi a csodaszerű – bukott ki a meglepett kérdezőből. Hát csak az, hogy megtanulunk dolgozni – volt a válasz.
Szembesülve a demokratikus ellenzék pártjait és mozgalmait megosztó vitákkal, mintha ugyanez a két lehetséges megoldás – a reális és a csoda – bukkanna elő. Ami a reális megoldást illeti, ezt mindenki ismeri. Olyan valószerű az elérhetősége, hogy megvalósulásában senki nem kételkedik. Íme tehát a reális megoldás: eljön hozzánk az EU képviseletében Angela Merkel, és nyilvánosan megfeddi Orbán Viktort. Rossz vezetője voltál hazádnak – mondja – és a sarokba állítja. Kijelenti: az EU a szívén viseli a magyar nemzet sorsát, és – belátva saját felelősségét is, megállapodva az Európa vezetőivel – kedvező feltételekkel jelentős forrásokat bocsát az ország rendelkezésére az átmenetet megkönnyítendő. Majd a mellette álló fiatal politikust – akit a demokratikus ellenzék addig egymással vetélkedő pártvezetői közfelkiáltással, majdani koalíciójuk miniszterelnök-jelöltjévé választanak – a magyarok figyelmébe ajánlja. Ezt az egységet és az európai támogatást látva a választól lelkesen, 2/3-os többséget szavaznak a demokratikus ellenzéknek. A Fidesz – némi morgolódás után – fejet hajt és belenyugszik a helyzet alakulásába. Orbán Viktor pedig – miután az összeharácsolt vagyonát elkobozták – örül, hogy a felcsúti stadion stadion-gondnoki állását megkaparinthatja. És az ország végre elindulhat egy valóban demokratikus és sikeres Magyarország megteremtése útján.
Nos, ha ez a reális megoldás, akkor hát mi a csodaszerű? A csodát fogjuk fel a teremtés hat napjaként. A csoda első napja: a demokratikus ellenzék egymással vetélkedő és együttműködésre képtelen csoportjai ráébrednek, ha külön-külön menetelnek és egymás kiszorítására törekszenek, akkor semmilyen választási rendszerben nincs remény a győzelemre. Egység nélkül csak vereség van. A második napon az ellenzék vezetői befejezik az egymásnak-üzengetést, és a média kikapcsolásával elkezdik egymással megbeszélni a teendőket. A csoda harmadik napján a fokról-fokra megerősödő bizalomra és összehangolt munkára támaszkodva – a szakértői bázis egyesítésével – kidolgozzák a közös kormányzást megalapozó szakpolitikai koncepciókat. A csoda negyedik napján: elkezdik megosztani erőforrásaikat, és aktívahálózatuk is egymást segítve kezd dolgozni. A csoda ötödik napján: az egyre hatékonyabb együttműködést látva, a bizalom és a kölcsönös segítség átragad a szavazótáborra is. És végül a hatodik napon – miután a polgárok megértették, hogy kormányképes alternatíva született, amely nemcsak ígérni, de a problémák fokozatos megoldására is képes – megszületik a 2/3-os győzelem. Ellentétben azonban Istennel, aki megengedhette magának a luxust, hogy megpihenjen a hetedik napon, amikor elkészült a nagy mű, a kormányra került ellenzék igazi munkája csak ekkor kezdődik. Az ország normalizálása ugyanis eltart vagy másfél évtizedig.
Ne várj a csodára, maradj a realitás talaján – indítottuk a cikket. De mi van, ha az egyetlen reálisnak gondolt megoldás iránti fohászunkat meghallva, az EU azt kérdezi: miért tőlem várod, hogy én megoldjam azt a problémát, amit te idéztél elő? Miért reménykedsz abban, hogy a te házi-feladatodat, én készítem majd el? A te feladatodat, neked kell megoldani. Én hajlandó vagyok elismerni a felelősségemet, sőt még azt is vállalom, hogy minden lehetséges eszközzel segítelek. De ha te – tisztelt demokratikus ellenzék – képtelen vagy arra, hogy összefogj, bízzál a másikban, közös tervet dolgozz ki, és következetesen munkálkodj annak megvalósításán, vajon elvárhatod-e bárkitől, hogy mindezt megtegye helyetted? Értsd meg, az egyetlen realitás: ha te magad teszel csodát.
Leave a Reply