1953 karácsonya előtt az USA dohánygyárainak képviselői egy előkelő New York-i szállodában találkoztak a kor első számú PR cégének vezetőjével. A hangulat meglehetősen borús volt. Kiszivárgott, hogy a kutatók egyértelmű bizonyítékot találtak a dohányzás és a tüdőrák közötti kapcsolatra. A média várhatóan felkapja a hírt és ez a dohányipar végét jelentheti. Ám a PR guru – John Hill – egy pofonegyszerű stratégiát javasolt: nem kell a tények cáfolatával bajlódni. Elegendő pusztán azt sulykolni: a vizsgálat nem szolgált egyértelmű bizonyítékkal. Az egyik kutatásnak ez, a másiknak meg más az eredménye. Egyébként is a ráknak sokféle oka lehet. Nem érdemes a cégek számára végzetes állítások cáfolatával vesződni, ez sokba kerül, és nem is biztos, hogy a remélt eredményt hozza. Inkább a letagadhatatlan tényekről kell kialakítani olyan benyomást, hogy azok vitatott, nem kellően alátámasztott vélekedések.

Ezzel útjára indult az agnotology névvel jelölt megtévesztő stratégia, amelyet sikerei nyomán egyre szélesebb körben kezdtek alkalmazni a magukat fenyegetve érző iparágak és a hatalomvágyó politikusok. Miközben sok elemzés és írás született az emberiség létét fenyegető veszélyekről, kevesebb figyelem fordul a megfontoltságot és a józan ítélőképességet gyengítő politikai stratégiák hatására. Pedig ezek a – hol üzleti birodalmak, hol meg populista politikusok által alkalmazott – befolyásolási technikák, válságokkal terhes világunkban sokkal pusztítóbbak következményekre vezethetnek. Ugyanis az elmúlt időszakban egyre több jele van annak, hogy a polgárok korábbi megfontoltsága – anélkül, hogy ennek tudatában lenne – fogyatkozni kezd, és terjed a felelőtlenség.

Az egyik ezt előidéző pszichológiai tényező – a felfedezők nevéről – Dunning-Kruger hatás nevet kapta. (Kruger, J; Dunning, D.: “Unskilled and Unaware of It: How Difficulties in Recognizing One’s Own Incompetence Lead to Inflated Self-Assessments”. 1999. JPSP). A kísérletek azt mutatták: minél kevesebb ismerettel rendelkezik valaki az élet valamely területén, és ebből következően minél kevésbé kompetens, hajlamos önmagát annál szakértőbbnek hinni és a hozzáértő bizonyosságával dönteni. Ez a beállítódás éppen ellentéte a kompetens személyének, aki szembesülve a helyzet komplexitásával és ismereteinek korlátozottságával, éppenséggel alábecsüli tudását és tétovázik a döntéseknél. Ez a jelenség azután mások megítélésénél is előbukkan: amikor az átlagember összeveti egy vitában megszólalókat, jóval meggyőzőbbnek találja a tudatlan, de magabiztosan nyilatkozó dilettánst, mint a megalapozott tudású, de bizonytalan szakembert.

Ezt a kezdetben csak gyengén érvényesülő hatást erősítette fel az agnotology, amely – szándékoltan – a tudomány szakértelmének kétségbevonására épít. A megtévesztő stratégia kiagyalói azt javasolják: ha egy számodra kellemetlen, de nehezen tagadható ténnyel szembesülsz, a cáfolat helyett sugalmazz! Célozz arra: a vizsgálattal szemben felmerültek ellenvélemények. Mondd azt: kétségek fogalmazódtak meg a kutatók szakmai hozzáértése iránt. Tüntesd fel úgy: a kutató-csoport tudományos hírnevét kikezdték. Híreszteld el: a kutatók elfogultak, és a konkurencia pénzeli őket. Kérdőjelezd meg a kutatók egyes – lényegtelen – állításait, majd ennek alapján utasítsd el végső eredményeiket. Terjeszd el a kutatókról: gyanús politikai kapcsolatokkal rendelkeznek, ellenmondásosnak tekintett mozgalmak támogatják őket.

Az agnotology nehéz helyzetbe hozta a tudományt, hiszen ellene fordította az eredetileg a tudomány alapszemléletét jelentő szkepticizmust. A tudomány tekintélyét az elmúlt századokban nemcsak az általa létrehozott „csodatévő” eszközök alapozták meg, hanem az is, hogy képes volt folyamatos önkorrekcióra. A 20. század polgára felcseperedése során – az iskolákban, majd a munkahelyen – folyamatosan megismerkedett a tudomány egyre pontosabbá váló és igazolt eredményeivel. S bár az átlagpolgár fejében a tudomány tényei gyakran elválaszthatatlanul összekeveredtek a régi korok hiedelmeivel, ez mégsem okozott gondot, mert a tudomány folyamatosan „rendet rakott” a fejekben. A társadalom pedig megszokta: ha bizonytalan volt, a tudományt kellett kérdeznie, és célszerű volt követni tanácsait.  Ám az elmúlt évtizedekben két fontos változás következett be.

A tudomány csodáinak kezdtek feltűnni az árnyoldalai. Az atom, egyszerre jelentett erőművet és bombát, a genetika, gyógymódot és betegségek veszélyét, a kémia, növekvő terméshozamot és szennyezett környezetet. És a társadalom a tudóst már nemcsak jóságos csodatevőként, hanem tévelygő, sőt tekintélyével visszaélő bűnösként is kezdte látni. Ez eleve megnehezítette a tudomány és a társadalom időnként éles vitáját. A második: a tudomány – megszerzett tekintélyénél fogva – korláttá vált azok számára, aki valamilyen szándékukat rá akarták erőltetni a közösségre. Kialakult ugyanis az a mechanizmus, hogy ha valamilyen kérdésben nézeteltérés alakult ki a társadalomban, akkor a tudományt kérték fel döntőbíróként. És miután a tudomány letette a voksát, már nem volt fellebbezés döntése ellen. Ezt azonban a különböző hatalmi csoportok – a politikában, az üzletben és az ideológiában – egyre zavaróbbnak érezték.

Számukra kapóra jött a tudatos megtévesztéssel operáló agnotology: meghatározott érdekcsoportok, pontosan kiszámított, jól szervezett, és hamisításokra építő propaganda-akciók segítségével az állampolgár fejében zavart idéznek elő, és az érdektelenség állapotát hozzák létre. A tájékozatlan polgárt először „csak” a bizonytalanság csapdájába csalják. Majd, meggyengítik hitét a tényekben. Ez után kételyt ébresztenek a szakértői véleményekben. Amikor pedig elveszítette józan ítélőképességét, fogékonnyá válik a hamis állításokból felépülő – alternatív valóságként hivatkozott – világkép elfogadására. A módszer megdöbbentően hatékonynak bizonyult, de igazi korszaka a 21. századba átlépve jött el.

Az elmúlt évtizedben világunk egyre bonyolultabb lett, és egyre távolabbi hatások befolyásolják életünket. Emiatt az állampolgár mind kevésbé látja át a környezetét formáló hatásokat. Nem érti, mi zajlik körülötte, nincs ideje megfontolni, képtelen akár csak rövid időre is összpontosítani. Ugyanakkor egyre gyakrabban robbannak ki, súlyos helyzetet előidéző krízisek körülötte. Emiatt az egyén és a közösség is rákényszerül, hogy életét hosszútávon meghatározó nehéz döntéseket hozzon. Egy-egy ilyen döntés – pl. a környezetszennyezés csökkentése, a migráció szabályozása vagy a pénzügyi válság ellensúlyozása – alapvető mértékben befolyásolja iparágak, sőt országok sorsát. Miközben azonban a világ bonyolultabbá és veszélyesebbé válik, az átlagember – bár ezt észre sem veszi – egyre könnyen esik áldozatul az üzleti és a politikai érdekcsoportok manipulációknak.

Egykor a diktatúrák és az üzleti „háttérhatalmak” úgy vették semmibe a polgár véleményét, hogy azt mondták: ez nem rád tartozik, és egyébként sem értsz hozzá. Ám idővel ez egyre kevésbé volt elfogadható. Ekkor bukkant fel az agnotology manipulációs stratégiája. Hirdesd azt: a polgár kezébe adod a döntés jogát, hiszen mégiscsak demokráciában élünk. Jelentsd ki: minden fontos kérdést elé társz. Ígérd meg: ellátod őt minden információval, semmit nem titkolsz el előle, hozzáférhetővé teszed még a legelrejtettebb információ-morzsákat is. Közben folyamatosan hívd fel a figyelmüket a vetélkedő tudományos csoportok vitáira, a vizsgálatok ellenmondásaira és a szakemberek közötti nézeteltérésekre. Az agnotology tehát – miközben a vélemény-szabadságot hirdeti – alapvetően elbizonytalanítani törekszik. Arra épít: a polgár beleegyezése nemcsak meggyőzésével szerezhető meg, hanem akkor is, ha összezavarják és kételkedővé teszik.

A tudományt ez a fordulat váratlanul érte, hiszen a szkeptikusság mindig is természetes alapállása volt. Egy állítást – bárki fogalmazza is meg – kritikával illett fogadni. A kísérleteket – bármennyire is a várt eredményt igazolták – ismételten ellenőrizni kellett. A kritikát – kiiktathatatlanul – beépítették a tények és modellek ellenőrzési folyamatába. A tudomány „épületének” szilárdságát éppen az biztosítja, hogy építőkockáit – a korábban beépített tényeket – folyamatosan az újraigazoltra cserélik. A tudománynak ez a folyamatos önmegkérdőjelezése szöges ellentéte a vitathatatlan igazságokat hirdető ideológiák hittételeinek. Az ideológiák tartósságát a megkérdőjelezhetetlen hittételek megváltoztathatatlanságától – miként a régi templomok kupolájának szilárdságát is az azt összetartó zárókő mozdíthatatlanságától – remélték.

Most azonban váratlanul a tudományt saját fegyverével – a mindenre kiterjedő kételkedéssel – támadják. Magát a tudományt akarják diszkreditálni: az egyszerű embereket lenéző, a laikusokat kigúnyoló, de valójában tudatlan szakértők által összehordott ostobaságok halmazaként mutatják fel. Ezért illeszkedik jól ebbe a stratégiába a szakértelem iránti bizalmatlanság keltése és az elitek elleni általános lejárató kampány. Ám az ész trónfosztása nem az igazság diadalát hozta el, hanem ismét a politikai és a pénzügyi hatalmak által kinevezett tekintélyek uralmát állította vissza. Sőt, a szellemi iránytű szerepét – amit egykor a tudomány legkiválóbbjai biztosítottak – egyre inkább az önjelölt dilettánsok kezdik betölteni.

Az elmúlt évben egy közvélemény-kutató cég megkérdezte az amerikai szavazókat támogatnák-e az USA kormányát, hogy bombázza az ellenséges Agrabah-t. A republikánusok jobban és a demokraták kissé visszafogottabban, de támogatták a bombázást. Ám Agrabah nevű földrajzi hely nem létezik, az pusztán az 1992-es Disney film, az Aladdin képzeletbeli országa volt. Az elemzőket nem is az döbbentette meg, hogy milyen keveset tudnak az állampolgárok, akiknek a véleményére hivatkozva hozzák meg döntéseiket a politikusok. Az igazi probléma: a polgárok tudatlanságukat erénynek tekintik, és ebből a büszke alapállásából elutasítanak minden óvatosságra intő figyelmeztetést. Ezzel a fejlett világ lakói – egy nyilván túlzó a megfogalmazás szerint – magabiztos idiótaként kezdenek viselkedni.

Azzal viszont, hogy az emberek elfordulnak a tudománytól, és féltékenyen védik függetlenségüket az – úgymond leszerepelt – elittel szemben, a valóságban elszigetelik önmagukat, és így nem szembesülnek azzal, ha nincs igazuk. A demokráciát azonban csak a hozzáértő és érdeklődő polgár képes működtetni. Ennek viszont feltétele, hogy megértse: a politikai egyenlőség nem azonos azzal, hogy minden vélemény egyenértékű. Ha a szakértelem leértékelődik, míg a tudatlanság és a felelőtlenség felértékelődik, a problémák súlyosbodni fognak. Ezért, amikor arra utalunk, hogy a világ veszélyes hellyé vált, akkor nem csupán az éleződő válságokra kell gondolni. A válságokat éppen a magabiztos idiótaként viselkedő világpolgár generálja.  Ha valami, akkor ez veszélyezteti a Nyugat, sőt az egész emberiség jövőjét.

Az ausztrál díszbogár hímje ellenállhatatlan vágyat érez, hogy sörösüveggel párosodjon. Eredetileg egy nagy, barna és csillogó hátú nőstényért bolondult, de a stubbynak nevezett sörösüveg nagyobb, barnább és csillogóbb, így hát azt tünteti ki szerelmével. A jelenséget, a tudomány a szupernormális kioldás (supernormal releaser) fogalmával írja le. Az élőlények viselkedését egy evolúciós program irányítja. Amint az feltűnik a környezetben a kulcsinger, a lény „beindul” és megállíthatatlanul végigmegy az evolúciós program lépésein. Ám ha a korábbinál erősebb ingerforrás bukkan fel, az eltéríti vágyainak normális tárgyától. Ilyenkor a lény mintegy megbolondul, és „természetellenesen” kezd viselkedni.

Az elmúlt időszakban, szerte a világon és hazánkban is, számtalanszor vetődik fel bennünk a kérdést: vajon normálisak-e a politikusok? Át nem gondolt követeléseiket a médián keresztül tudatják potenciális szövetségeseikkel. A választási győzelemre aspirálva nyilvánvalóan teljesíthetetlen ígéreteket tesznek. Nem-létező veszélyekkel riogatja a társadalmat és légből kapott híreket tálalnak fel igazságként. A világ irányítására hivatott személyek a televízión és interneten keresztül mondanak nyilvánvaló meggondolatlanságokat. Mintha a politikusok a mikrofon hatására elvesztenék józan ítélőképességüket. Amikor ugyanis az egyébként normális személy 1 kilométeres körzetében felbukkan egy riporter, egy TV kamera vagy ha az internet közelébe kerül, elragadja a hév, és elkezd össze-vissza beszélni. Hovatovább, a politikában az új normalitás: résztvevői legorombítják, megfenyítik, sőt készakarva megszégyenítik egymást.

Ilyen hibát, a körülmények nyomására mindenki hajlamos elkövetni. Ám barátai ilyenkor azt tanácsolják: higgadjon le, aludjon egyet a történtekre, csendben nézzen utána a tényeknek. A politikában viszont a követők nem visszatartanak, inkább feltüzelnek. Az önuralom és megfontoltság kiveszőben van. A jelenség magyarázata: a politikusok számára a média testesíti meg a szupernormális kioldó szerepét. Egykor kizárólag a hatalmi manipulációs képesség volt a politikai siker alapja. Ám a 20. század második felében – a tömegdemokráciák világában – a média szerepe megnőtt a kiválasztódásban. És ekkor – váratlanul – versenyelőnyre tett szert a narcisztikus személyiség. Ez a típus a modern társadalmakban először a színház és a film világában tűnt fel, a politikában sokáig nem játszott különösebb szerepet. Ám a 20. század második felében – a média felértékelődésével – a politikát is kezdték megszállni a narcisztikus celebek.

A narcisztikus személy meghökkentően ellentétes jellemvonásokkal rendelkezik. Egyrészt: ambíció, optimizmus, csábító jövőkép, kockázatvállalási hajlandóság, főként pedig mások meggyőzésének képessége jellemző rá. A másrészt viszont: önimádó, önmagát előtérbe helyező, mindenkit lehengerelni akaró, hibáit soha be nem ismerő, az eredményeket kizárólag önmagának tulajdonító, a hibákat mindig másban kereső személyiség. Az átlagembert elkápráztatja csillogó személyisége, és csak ha „kiszeret” belőle, veszi észre árnyoldalait. Ez az oka, hogy sokan lelkesednek érte, még többen irigylik, és számosan hajlandók követni.  Még akiket taszít ellenmondásos viselkedése, azok is megváltóként várják feltűntét.

Napjaink sikerre vágyó politikusai számára – úgy tűnik – alapkövetelmény a narcisztikus személyiség. Ez a típus azonban különösen érzékeny a média, szupernormális kioldó hatására. Képtelen magát visszafogni és a következményeket nem mérlegelve keresi a szereplés lehetőségét. Felkínálja magát, és megtesz mindent, hogy média-eseményt generáljon. Egyedüli céljává válik a média-jelenlét és a csodálók gyűjtése. Ahogy azután a politika megtelt celebekkel, az emberek elkezdtek valamiféle televíziós valóság-show-ként tekintenek a világra. Úgy tűnik szemükben, mintha a világ a kedvencekre leadott rokonszenv-szavazatok útján volna irányítható. A választó nem látja át: a pillanatnyi benyomásai alapján meghozott, megfontolatlan döntései (lásd: Brexit), alapvetően hátrányosan érintik, és visszafordíthatatlan helyzetet idéznek elő.

A baráti társaságban nem könnyű a narcisztikus személy „kezelése”. Megszokjuk, nem várhatunk tőle elismerést, még csak együttérzést sem remélhetünk. Ha csak egy pillanatra lankad a figyelmünk, megvádol, hogy elhanyagoljuk. Még az enyhe kritikát is személyes sértésnek veszi, ami megterheli a kapcsolatot. A narcisztikus politikus azonban súlyosabb gondokat okozhat. Ha ellentmondasz, azt támadásnak veszi, és paranoiássá válik, majd agresszíven ellened támad. Mivel nem ismeri be tévedését, újra és újra megismétli azt. Ez a probléma pedig túlmutat a személyes kapcsolatokat megzavaró stressz nehezen elviselhetőségén. A világ, Európa és drága hazánk is válságkorszak felé sodródik. Ebben a helyzetben a túlélés kulcsa a megfontoltság, az empátia és az együttműködési készség. Katasztrófát idézhet elő, ha a politika érzelmektől túlfűtött narcisztikus lények valóság-show-jává válik, amelyet a felelőtlen nézők megfontolatlan rokonszenv szavazatai vezérelnek.

Sokan latolgatják Orbán Viktor, és az általa teremtett, illiberális – valójában diktatórikus – rendszer jövőjét. Nemrég két kutató – matematikai modellekkel – annak eredt a nyomába: milyen hatások formálják a 21. század új típusú diktátorainak sorsát. (Guriev, S. Treismany, D. 2015. How Modern Dictators Survive: Cooptation, Censorship, Propaganda, and Repression.). Kiindulópontjuk: a globalizáció és a szociális média korában a diktátorok stratégiája megváltozott. Egykor, a féktelen erőszakra és az ideológia monopóliumának kisajátítására alapoztak. Korunk modern diktátorai csak kivételes esetben – bár akkor habozás nélkül – alkalmazzák a tömeges erőszakot. Inkább, kisajátítva a társadalom pénzügyi forrásait és a véleményformáló médiát, manipulálják a társadalmat és arról igyekeznek – gyakran sikerrel – meggyőzni a polgárokat: kompetensek és hatékonyan kormányoznak.

Stratégiájuk lényege: országaikon belül „megvásárolnak” kiválasztott társadalmi csoportokat, az országaikban tevékenykedő nemzetközi szervezeteket viszont zsarolják. Ennek példája Orbán Viktor civilek elleni támadása, és egyes külföldi nagyvállalatok „szívatása”. Gyakran – pusztán szeszélyeik érvényesítése érdekében – túszokat szednek, és azokat használják eszközként céljaik valóra váltására. Ez az gyökere Orbán Viktor CEU-val kapcsolatos akciójának. „Nem tárgyalnak velem az amerikaiak? Túszul ejtem a CEU-t”. Majd kijelentem: „a CEU sorsa az amerikai és magyar kormány közötti tárgyaláson múlik”. Az efféle túszejtés nehezen megoldható problémák elé állítja a diktátorok racionális és a morál által is vezérelt partnereit.

Ez a stratégia meglepően sikeres lehet, mivel az átlagpolgárok többnyire nem rendelkeznek reális képpel a társadalom tényleges állapotáról, és gyakran nem is érdeklődnek az iránt. Benyomásaik ugyanis viszonylag egyszerűen manipulálhatók. Egyrészt, a totálisan kisajátított média azt sulykolja: minden rendben van és minden a polgár érdekében történik. Azért, hogy az „agymosás” tökéletes legyen, a diktátor ellehetetlenítik a független médiát, kiszorítják mindenhonnan a hozzáértő és kritikus szakembergárdát, és kizárólag hozzájuk hű „véleményvezéreket” neveznek ki. Másrészt, különböző fortélyos módon „megvesztegetik” a polgárok nagyobb csoportjait. Számtalan lehetőség van a társadalmi szolgáltatások költségeinek a valóságostól való eltérítésére – lásd rezsicsökkentés – vagy meghatározott térségek és rétegek ígéretekkel vagy juttatásokkal való „megvásárlására”.

Ha a média a helyzetet nagyjából rendben levőnek, sőt sikeresnek tűnteti fel, az esetleges problémákat meg külső támadás következményének mutatja be, a polgár békén marad, sőt támogatja a diktátort. Ám e manipulációs stratégia sikerességét két tényező behatárolja: képes-e finanszírozni a diktátor a támogatás megvásárlásának költségeit, és létezik-e a diktatórikus hatalomnak működőképes alternatívája, olyan ellenzéki csoportosulás, amelyet a polgárok, kormányképesnek tekintenek? Amíg a gazdaság működik – érveltek a kutatók – a diktátor meg tudja vásárolni a támogatást. Ezt egészíti ki a veszélyhelyzet érzetének kialakítása, amely a „ne rázd a csónakot” – nyugalomra intő – figyelmeztetését üzeni. A diktátor így nem csupán hatalmon képes maradni, a stabilitást idővel személyes kompetenciájának tulajdonítják. S bár a diktátorok mindig készek a különböző típusú – jogi, intézményi, politikailag szervezett – erőszakot alkalmazni, a modern autokraták inkább kompetens vezetőként igyekeznek feltűntetni magukat.

Napjaink polgára megszokta, hogy az életében előbukkanó lehetőségek között az alternatívák összevetésével válasszon. Ennek mintájára politikai támogatásának „odaítélésénél” is azt latolgatja: vajon van-e másik alternatíva, és azt támogatva jobban jár-e? Vagyis, ki tudatosan, ki ösztönszerűen azt kutatja, van-e jelenleginek kormányképes alternatívája? Ha ilyent nem lát, akkor – miként a piacon – hajlandó belenyugodni egy sérült termékbe, amennyiben azt működőképesnek látszik – legfeljebb morgolódik. Ezért a diktatúrák többnyire akkor roppannak meg – érvelnek a hivatkozott cikk szerzői – ha váratlanul megromlik a gazdasági helyzet, és finanszírozhatatlanná válik a támogatás-vásárlás.

Eddig az Orbán kormány – döntően az EU pénzeinek köszönhetően – képes volt fenntartani a gazdasági stabilitást. Alapvetően nem a gazdaság versenyképességének és a társadalom alkalmazkodóképességének javítására törekedett. Inkább a „leghangosabban nyikorgó kerékre figyelj” stratégiát alkalmazta. Ahol látványossá vált a leromlás, vagy erős társadalmi ellenállás mutatkozott, oda gyorsan átcsoportosított erőforrásokat. Így érte el, hogy a rendre felbukkanó összeomlást vizionáló jövendölések ellenére a szekér halad, bár inkább csak döcög, és mind jobban lemarad a környezetétől. Figyelemmel azonban az éleződő globális problémákra valamint a világpolitika és a világgazdaság bizonytalan helyzetére, krízis-helyzetek nagy valószínűséggel bekövetkezhetnek öt éven belül. Hasonló destabilizáló hatást váltana ki, ha valamilyen – politikai vagy gazdasági – ok miatt az EU kiegyensúlyozó szerepe jelentősen meggyengülne.

Az ilyen helyzet szinte azonnal megroppantja a diktátorok – estünkben Orbán Viktor – korábban olajozottan működő rendszerét. Ugyanakkor – éppen a demokrácia hiánya miatt – a változások ilyenkor többnyire társadalmi robbanás formájában mennek végbe. És ez a lehetőség irányítja rá a figyelmet a diktatúrák bukásának másik fontos tényezőjére: kormányképes alternatíva létrejöttére. Ha a nép nem zavar el egy diktátort, azt nem azért nem teszi, mert elégedett vele. Inkább azért tart ki mellette, mert nem lát kormányképes alternatívát.

Ám éppen a diktatúrák bukásának idején növekszik meg a demokratikus ellenzék elháríthatatlan felelőssége: képes-e összetartó, magas szakmai színvonalú, gyakorlottan működő, vagyis kormányképes koalíciót létrehozni. Ez nem egy éppen előbukkanó választásra összeszerveződő, ideiglenes szövetséget jelent. Egy diktatórikus rendszer „leváltása” nem egy-éjszakás kaland. A diktatúrák ugyanis – elvonva a forrásokat a fejlődést meghatározó területeiről, és elhanyagolva az alkalmazkodás intézményeinek kialakítását – gazdaságilag és morálisan egyaránt lepusztítják a társadalmat. Az újrakezdés pillanatában a társadalom a végtelenségig kiéheztetett és kivéreztetett. A győztesek – ösztönszerűen – „osztogatással” akarják megszilárdítani hatalmukat, ami középtávon tovább súlyosbítja a helyzetet.

Ezek a körülmények nem kedveznek a gyors javulásnak. Még ha a társadalom céltudatosan és kitartóan a felzárkózást segítő területek fejlesztésére összpontosít, akkor is csak hosszú távon és fokozatosan lehet enyhíteni helyzeten. Erre egy olyan koalíció, amely a diktátor leváltását követően gyorsan felbomlik, majd mindenki a maga külön útján keresi a kibontakozást – nem képes. Olyan tartós szövetségre van szükség, amely akár másfél évtizedig együtt és egy irányba „menetel”, miközben résztvevői megtartják a maguk identitását. Olyan, amelyikről az értékek különbözősége ellenére hihető, hogy nem esik szét az első viták során. Ha erre képtelenek – márpedig az elmúlt nyolc év hazánkban ezt mutatta – akkor miért higgyen nekik bárki? A polgár nem bízik azokban, akik nem tudnak, és nem is hajlandók egymással szót érteni, pusztán csak arra várnak, majd egyszer rájuk mosolyog a történelem.

Ha ilyen helyzetben rendül meg a diktatúra és kirobban a lázadás, az többnyire borzalmakat szül. És az elszabaduló pokol perspektívájára azoknak, akik reális alternatívának gondolják magukat, fel kell készülni. Ez már csak azért is szükséges, mert a diktátorok előtt, még válság-helyzetekben is lehetőségek széles tárháza nyílik. Feláldozhatják saját régebbi támogatóikat, leváltják kompromittálódott kiszolgálóikat, megvásárolják az ellenzék egyik vagy másik csoportját, maguk indítanak el ellenzékinek feltüntetett mozgalmakat, és újabb szervezetet, társadalmi csoportot ejthetnek túszul. Főként azonban: igénybe vehetik diktátor-társak támogatását. És minél keletebbre van ez a diktátor-társ, annál kíméletlenebb és erőszakosabb eszközökkel képes és hajlandó segítségre sietni. Sokkoló látni, hogy a demokratikus ellenzék – hosszú évek tapasztalata után – még mindig csak az ezernyi zsibbadt vágy lázában ég. A polgár meg egyre csak azt kérdezi: mikor születik végre meg az egy erős akarat siker-forgatókönyve?