Az ausztrál díszbogár hímje ellenállhatatlan vágyat érez, hogy sörösüveggel párosodjon. Eredetileg egy nagy, barna és csillogó hátú nőstényért bolondult, de a stubbynak nevezett sörösüveg nagyobb, barnább és csillogóbb, így hát azt tünteti ki szerelmével. A jelenséget, a tudomány a szupernormális kioldás (supernormal releaser) fogalmával írja le. Az élőlények viselkedését egy evolúciós program irányítja. Amint az feltűnik a környezetben a kulcsinger, a lény „beindul” és megállíthatatlanul végigmegy az evolúciós program lépésein. Ám ha a korábbinál erősebb ingerforrás bukkan fel, az eltéríti vágyainak normális tárgyától. Ilyenkor a lény mintegy megbolondul, és „természetellenesen” kezd viselkedni.
Az elmúlt időszakban, szerte a világon és hazánkban is, számtalanszor vetődik fel bennünk a kérdést: vajon normálisak-e a politikusok? Át nem gondolt követeléseiket a médián keresztül tudatják potenciális szövetségeseikkel. A választási győzelemre aspirálva nyilvánvalóan teljesíthetetlen ígéreteket tesznek. Nem-létező veszélyekkel riogatja a társadalmat és légből kapott híreket tálalnak fel igazságként. A világ irányítására hivatott személyek a televízión és interneten keresztül mondanak nyilvánvaló meggondolatlanságokat. Mintha a politikusok a mikrofon hatására elvesztenék józan ítélőképességüket. Amikor ugyanis az egyébként normális személy 1 kilométeres körzetében felbukkan egy riporter, egy TV kamera vagy ha az internet közelébe kerül, elragadja a hév, és elkezd össze-vissza beszélni. Hovatovább, a politikában az új normalitás: résztvevői legorombítják, megfenyítik, sőt készakarva megszégyenítik egymást.
Ilyen hibát, a körülmények nyomására mindenki hajlamos elkövetni. Ám barátai ilyenkor azt tanácsolják: higgadjon le, aludjon egyet a történtekre, csendben nézzen utána a tényeknek. A politikában viszont a követők nem visszatartanak, inkább feltüzelnek. Az önuralom és megfontoltság kiveszőben van. A jelenség magyarázata: a politikusok számára a média testesíti meg a szupernormális kioldó szerepét. Egykor kizárólag a hatalmi manipulációs képesség volt a politikai siker alapja. Ám a 20. század második felében – a tömegdemokráciák világában – a média szerepe megnőtt a kiválasztódásban. És ekkor – váratlanul – versenyelőnyre tett szert a narcisztikus személyiség. Ez a típus a modern társadalmakban először a színház és a film világában tűnt fel, a politikában sokáig nem játszott különösebb szerepet. Ám a 20. század második felében – a média felértékelődésével – a politikát is kezdték megszállni a narcisztikus celebek.
A narcisztikus személy meghökkentően ellentétes jellemvonásokkal rendelkezik. Egyrészt: ambíció, optimizmus, csábító jövőkép, kockázatvállalási hajlandóság, főként pedig mások meggyőzésének képessége jellemző rá. A másrészt viszont: önimádó, önmagát előtérbe helyező, mindenkit lehengerelni akaró, hibáit soha be nem ismerő, az eredményeket kizárólag önmagának tulajdonító, a hibákat mindig másban kereső személyiség. Az átlagembert elkápráztatja csillogó személyisége, és csak ha „kiszeret” belőle, veszi észre árnyoldalait. Ez az oka, hogy sokan lelkesednek érte, még többen irigylik, és számosan hajlandók követni. Még akiket taszít ellenmondásos viselkedése, azok is megváltóként várják feltűntét.
Napjaink sikerre vágyó politikusai számára – úgy tűnik – alapkövetelmény a narcisztikus személyiség. Ez a típus azonban különösen érzékeny a média, szupernormális kioldó hatására. Képtelen magát visszafogni és a következményeket nem mérlegelve keresi a szereplés lehetőségét. Felkínálja magát, és megtesz mindent, hogy média-eseményt generáljon. Egyedüli céljává válik a média-jelenlét és a csodálók gyűjtése. Ahogy azután a politika megtelt celebekkel, az emberek elkezdtek valamiféle televíziós valóság-show-ként tekintenek a világra. Úgy tűnik szemükben, mintha a világ a kedvencekre leadott rokonszenv-szavazatok útján volna irányítható. A választó nem látja át: a pillanatnyi benyomásai alapján meghozott, megfontolatlan döntései (lásd: Brexit), alapvetően hátrányosan érintik, és visszafordíthatatlan helyzetet idéznek elő.
A baráti társaságban nem könnyű a narcisztikus személy „kezelése”. Megszokjuk, nem várhatunk tőle elismerést, még csak együttérzést sem remélhetünk. Ha csak egy pillanatra lankad a figyelmünk, megvádol, hogy elhanyagoljuk. Még az enyhe kritikát is személyes sértésnek veszi, ami megterheli a kapcsolatot. A narcisztikus politikus azonban súlyosabb gondokat okozhat. Ha ellentmondasz, azt támadásnak veszi, és paranoiássá válik, majd agresszíven ellened támad. Mivel nem ismeri be tévedését, újra és újra megismétli azt. Ez a probléma pedig túlmutat a személyes kapcsolatokat megzavaró stressz nehezen elviselhetőségén. A világ, Európa és drága hazánk is válságkorszak felé sodródik. Ebben a helyzetben a túlélés kulcsa a megfontoltság, az empátia és az együttműködési készség. Katasztrófát idézhet elő, ha a politika érzelmektől túlfűtött narcisztikus lények valóság-show-jává válik, amelyet a felelőtlen nézők megfontolatlan rokonszenv szavazatai vezérelnek.
Leave a Reply