1953 karácsonya előtt az USA dohánygyárainak képviselői egy előkelő New York-i szállodában találkoztak a kor első számú PR cégének vezetőjével. A hangulat meglehetősen borús volt. Kiszivárgott, hogy a kutatók egyértelmű bizonyítékot találtak a dohányzás és a tüdőrák közötti kapcsolatra. A média várhatóan felkapja a hírt és ez a dohányipar végét jelentheti. Ám a PR guru – John Hill – egy pofonegyszerű stratégiát javasolt: nem kell a tények cáfolatával bajlódni. Elegendő pusztán azt sulykolni: a vizsgálat nem szolgált egyértelmű bizonyítékkal. Az egyik kutatásnak ez, a másiknak meg más az eredménye. Egyébként is a ráknak sokféle oka lehet. Nem érdemes a cégek számára végzetes állítások cáfolatával vesződni, ez sokba kerül, és nem is biztos, hogy a remélt eredményt hozza. Inkább a letagadhatatlan tényekről kell kialakítani olyan benyomást, hogy azok vitatott, nem kellően alátámasztott vélekedések.
Ezzel útjára indult az agnotology névvel jelölt megtévesztő stratégia, amelyet sikerei nyomán egyre szélesebb körben kezdtek alkalmazni a magukat fenyegetve érző iparágak és a hatalomvágyó politikusok. Miközben sok elemzés és írás született az emberiség létét fenyegető veszélyekről, kevesebb figyelem fordul a megfontoltságot és a józan ítélőképességet gyengítő politikai stratégiák hatására. Pedig ezek a – hol üzleti birodalmak, hol meg populista politikusok által alkalmazott – befolyásolási technikák, válságokkal terhes világunkban sokkal pusztítóbbak következményekre vezethetnek. Ugyanis az elmúlt időszakban egyre több jele van annak, hogy a polgárok korábbi megfontoltsága – anélkül, hogy ennek tudatában lenne – fogyatkozni kezd, és terjed a felelőtlenség.
Az egyik ezt előidéző pszichológiai tényező – a felfedezők nevéről – Dunning-Kruger hatás nevet kapta. (Kruger, J; Dunning, D.: “Unskilled and Unaware of It: How Difficulties in Recognizing One’s Own Incompetence Lead to Inflated Self-Assessments”. 1999. JPSP). A kísérletek azt mutatták: minél kevesebb ismerettel rendelkezik valaki az élet valamely területén, és ebből következően minél kevésbé kompetens, hajlamos önmagát annál szakértőbbnek hinni és a hozzáértő bizonyosságával dönteni. Ez a beállítódás éppen ellentéte a kompetens személyének, aki szembesülve a helyzet komplexitásával és ismereteinek korlátozottságával, éppenséggel alábecsüli tudását és tétovázik a döntéseknél. Ez a jelenség azután mások megítélésénél is előbukkan: amikor az átlagember összeveti egy vitában megszólalókat, jóval meggyőzőbbnek találja a tudatlan, de magabiztosan nyilatkozó dilettánst, mint a megalapozott tudású, de bizonytalan szakembert.
Ezt a kezdetben csak gyengén érvényesülő hatást erősítette fel az agnotology, amely – szándékoltan – a tudomány szakértelmének kétségbevonására épít. A megtévesztő stratégia kiagyalói azt javasolják: ha egy számodra kellemetlen, de nehezen tagadható ténnyel szembesülsz, a cáfolat helyett sugalmazz! Célozz arra: a vizsgálattal szemben felmerültek ellenvélemények. Mondd azt: kétségek fogalmazódtak meg a kutatók szakmai hozzáértése iránt. Tüntesd fel úgy: a kutató-csoport tudományos hírnevét kikezdték. Híreszteld el: a kutatók elfogultak, és a konkurencia pénzeli őket. Kérdőjelezd meg a kutatók egyes – lényegtelen – állításait, majd ennek alapján utasítsd el végső eredményeiket. Terjeszd el a kutatókról: gyanús politikai kapcsolatokkal rendelkeznek, ellenmondásosnak tekintett mozgalmak támogatják őket.
Az agnotology nehéz helyzetbe hozta a tudományt, hiszen ellene fordította az eredetileg a tudomány alapszemléletét jelentő szkepticizmust. A tudomány tekintélyét az elmúlt századokban nemcsak az általa létrehozott „csodatévő” eszközök alapozták meg, hanem az is, hogy képes volt folyamatos önkorrekcióra. A 20. század polgára felcseperedése során – az iskolákban, majd a munkahelyen – folyamatosan megismerkedett a tudomány egyre pontosabbá váló és igazolt eredményeivel. S bár az átlagpolgár fejében a tudomány tényei gyakran elválaszthatatlanul összekeveredtek a régi korok hiedelmeivel, ez mégsem okozott gondot, mert a tudomány folyamatosan „rendet rakott” a fejekben. A társadalom pedig megszokta: ha bizonytalan volt, a tudományt kellett kérdeznie, és célszerű volt követni tanácsait. Ám az elmúlt évtizedekben két fontos változás következett be.
A tudomány csodáinak kezdtek feltűnni az árnyoldalai. Az atom, egyszerre jelentett erőművet és bombát, a genetika, gyógymódot és betegségek veszélyét, a kémia, növekvő terméshozamot és szennyezett környezetet. És a társadalom a tudóst már nemcsak jóságos csodatevőként, hanem tévelygő, sőt tekintélyével visszaélő bűnösként is kezdte látni. Ez eleve megnehezítette a tudomány és a társadalom időnként éles vitáját. A második: a tudomány – megszerzett tekintélyénél fogva – korláttá vált azok számára, aki valamilyen szándékukat rá akarták erőltetni a közösségre. Kialakult ugyanis az a mechanizmus, hogy ha valamilyen kérdésben nézeteltérés alakult ki a társadalomban, akkor a tudományt kérték fel döntőbíróként. És miután a tudomány letette a voksát, már nem volt fellebbezés döntése ellen. Ezt azonban a különböző hatalmi csoportok – a politikában, az üzletben és az ideológiában – egyre zavaróbbnak érezték.
Számukra kapóra jött a tudatos megtévesztéssel operáló agnotology: meghatározott érdekcsoportok, pontosan kiszámított, jól szervezett, és hamisításokra építő propaganda-akciók segítségével az állampolgár fejében zavart idéznek elő, és az érdektelenség állapotát hozzák létre. A tájékozatlan polgárt először „csak” a bizonytalanság csapdájába csalják. Majd, meggyengítik hitét a tényekben. Ez után kételyt ébresztenek a szakértői véleményekben. Amikor pedig elveszítette józan ítélőképességét, fogékonnyá válik a hamis állításokból felépülő – alternatív valóságként hivatkozott – világkép elfogadására. A módszer megdöbbentően hatékonynak bizonyult, de igazi korszaka a 21. századba átlépve jött el.
Az elmúlt évtizedben világunk egyre bonyolultabb lett, és egyre távolabbi hatások befolyásolják életünket. Emiatt az állampolgár mind kevésbé látja át a környezetét formáló hatásokat. Nem érti, mi zajlik körülötte, nincs ideje megfontolni, képtelen akár csak rövid időre is összpontosítani. Ugyanakkor egyre gyakrabban robbannak ki, súlyos helyzetet előidéző krízisek körülötte. Emiatt az egyén és a közösség is rákényszerül, hogy életét hosszútávon meghatározó nehéz döntéseket hozzon. Egy-egy ilyen döntés – pl. a környezetszennyezés csökkentése, a migráció szabályozása vagy a pénzügyi válság ellensúlyozása – alapvető mértékben befolyásolja iparágak, sőt országok sorsát. Miközben azonban a világ bonyolultabbá és veszélyesebbé válik, az átlagember – bár ezt észre sem veszi – egyre könnyen esik áldozatul az üzleti és a politikai érdekcsoportok manipulációknak.
Egykor a diktatúrák és az üzleti „háttérhatalmak” úgy vették semmibe a polgár véleményét, hogy azt mondták: ez nem rád tartozik, és egyébként sem értsz hozzá. Ám idővel ez egyre kevésbé volt elfogadható. Ekkor bukkant fel az agnotology manipulációs stratégiája. Hirdesd azt: a polgár kezébe adod a döntés jogát, hiszen mégiscsak demokráciában élünk. Jelentsd ki: minden fontos kérdést elé társz. Ígérd meg: ellátod őt minden információval, semmit nem titkolsz el előle, hozzáférhetővé teszed még a legelrejtettebb információ-morzsákat is. Közben folyamatosan hívd fel a figyelmüket a vetélkedő tudományos csoportok vitáira, a vizsgálatok ellenmondásaira és a szakemberek közötti nézeteltérésekre. Az agnotology tehát – miközben a vélemény-szabadságot hirdeti – alapvetően elbizonytalanítani törekszik. Arra épít: a polgár beleegyezése nemcsak meggyőzésével szerezhető meg, hanem akkor is, ha összezavarják és kételkedővé teszik.
A tudományt ez a fordulat váratlanul érte, hiszen a szkeptikusság mindig is természetes alapállása volt. Egy állítást – bárki fogalmazza is meg – kritikával illett fogadni. A kísérleteket – bármennyire is a várt eredményt igazolták – ismételten ellenőrizni kellett. A kritikát – kiiktathatatlanul – beépítették a tények és modellek ellenőrzési folyamatába. A tudomány „épületének” szilárdságát éppen az biztosítja, hogy építőkockáit – a korábban beépített tényeket – folyamatosan az újraigazoltra cserélik. A tudománynak ez a folyamatos önmegkérdőjelezése szöges ellentéte a vitathatatlan igazságokat hirdető ideológiák hittételeinek. Az ideológiák tartósságát a megkérdőjelezhetetlen hittételek megváltoztathatatlanságától – miként a régi templomok kupolájának szilárdságát is az azt összetartó zárókő mozdíthatatlanságától – remélték.
Most azonban váratlanul a tudományt saját fegyverével – a mindenre kiterjedő kételkedéssel – támadják. Magát a tudományt akarják diszkreditálni: az egyszerű embereket lenéző, a laikusokat kigúnyoló, de valójában tudatlan szakértők által összehordott ostobaságok halmazaként mutatják fel. Ezért illeszkedik jól ebbe a stratégiába a szakértelem iránti bizalmatlanság keltése és az elitek elleni általános lejárató kampány. Ám az ész trónfosztása nem az igazság diadalát hozta el, hanem ismét a politikai és a pénzügyi hatalmak által kinevezett tekintélyek uralmát állította vissza. Sőt, a szellemi iránytű szerepét – amit egykor a tudomány legkiválóbbjai biztosítottak – egyre inkább az önjelölt dilettánsok kezdik betölteni.
Az elmúlt évben egy közvélemény-kutató cég megkérdezte az amerikai szavazókat támogatnák-e az USA kormányát, hogy bombázza az ellenséges Agrabah-t. A republikánusok jobban és a demokraták kissé visszafogottabban, de támogatták a bombázást. Ám Agrabah nevű földrajzi hely nem létezik, az pusztán az 1992-es Disney film, az Aladdin képzeletbeli országa volt. Az elemzőket nem is az döbbentette meg, hogy milyen keveset tudnak az állampolgárok, akiknek a véleményére hivatkozva hozzák meg döntéseiket a politikusok. Az igazi probléma: a polgárok tudatlanságukat erénynek tekintik, és ebből a büszke alapállásából elutasítanak minden óvatosságra intő figyelmeztetést. Ezzel a fejlett világ lakói – egy nyilván túlzó a megfogalmazás szerint – magabiztos idiótaként kezdenek viselkedni.
Azzal viszont, hogy az emberek elfordulnak a tudománytól, és féltékenyen védik függetlenségüket az – úgymond leszerepelt – elittel szemben, a valóságban elszigetelik önmagukat, és így nem szembesülnek azzal, ha nincs igazuk. A demokráciát azonban csak a hozzáértő és érdeklődő polgár képes működtetni. Ennek viszont feltétele, hogy megértse: a politikai egyenlőség nem azonos azzal, hogy minden vélemény egyenértékű. Ha a szakértelem leértékelődik, míg a tudatlanság és a felelőtlenség felértékelődik, a problémák súlyosbodni fognak. Ezért, amikor arra utalunk, hogy a világ veszélyes hellyé vált, akkor nem csupán az éleződő válságokra kell gondolni. A válságokat éppen a magabiztos idiótaként viselkedő világpolgár generálja. Ha valami, akkor ez veszélyezteti a Nyugat, sőt az egész emberiség jövőjét.
Leave a Reply