Máté-evangélium vs. Máté-szindróma

 

„Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van” – idézik gyakran a Máté evangéliumot (Máté 25. 14-30). Többnyire azonban, a világban tapasztalható egyenlőtlenséget előidéző Máté- szindrómaként hivatkoznak rá. A mondáshoz kapcsolódó példabeszéd azonban egészen másról szól. A történetben egy hosszú útra induló ember egyik szolgájának öt, a másiknak egy tálentumot ad, megőrzésre. Aki ötöt kapott, az befektette, aki egyet, az elásta. Visszaérkezvén az utazó az előbbitől tíz tálentumot kapott vissza, amit így köszönt meg: “keveset voltál hű, sokra bízlak ezután”. Azt viszont aki az egyetlen – elásott – talentumot adta vissza, így rótta meg: “Gonosz és rest szolga, (…) el kellett volna helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál, és én megjövén nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el tőle a tálentumot, és adjátok annak, akinek tíz tálentuma van.”

Az evangélium szövege – szemben a szindrómaként elhíresült értelmezéssel – éppenséggel azt sugallja: ha jól gazdálkodsz, azt Isten kedvére teszed, és nem ellenére. Abban , hogy kétezer évig másként értelmeztük az evangéliumi példabeszédet, döntő szereper játszott a világban tapasztalható egyenlőtlenség. Ennek forrása ugyanis a vagyoni különbség, amelynek létrejöttében a történelmi fordulópontot az állattenyésztés kialakulása jelentette. Ekkor jött létre ugyanis az átörökíthető vagyon, és indult el az egyenlőtlenség növekedése. (Kohler, Th. et al. Nature. 2017 nov. 15.) Ekkortól, akit gazdag családba „pottyantott a gólya”, az általában az is maradt, mert folyamatosan gyarapodott. Aki viszont szegénynek született, azt a túlélésért való küzdelem többnyire elzárta a vagyon felhalmozásától. S valóban, a 17. századtól már a statisztikai adatok is jól mutatják a vagyoni egyenlőtlenség folyamatos növekedését, ami csak a háborúk idején – ideiglenesen – torpant meg. Ilyenkor ugyanis, a döntően az épületekben és az állatállományban megtestesülő vagyonok megsemmisültek. Amint azonban helyreállt a béke – a járadék-jog normalizálódott és a gazdálkodás folytatódott –újra nőni kezdtek a különbségek, és mindig túllépték a korábbi szintet.

Sokáig tehát a történelem „vas-törvényének” tűnt a vagyoni egyenlőtlenségek folytonos növekedése. Ez a jövőbe vetített várakozás tette érthetővé a forradalmárok tántoríthatatlanságát: ezt a „törvényt” szét kell verni. Ám a 20. század elején a történelem váratlanul más irányt vett. A fejlett társadalmakban a vagyoni és a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedésének trendje váratlanul megtört. Fokozatosan – részben a „Nagy Október” hatására – elfogadott lett: társadalmi érdek az egyenlőtlenség enyhítése. A létrejövő jóléti államok – a Máté-evangélium eredetei gondolatával összhangban – ösztönözték és lehetővé tették polgáraiknak, használja a bennük megtestesülő vagyont: tudásukat, találékonyságukat és kitartásukat. Ez az önmagukba történő befektetés azután meghozta eredményt: a felemelkedéstől korábban elzárt tömegek elindultak felfelé a társadalmi lépcsőkön, az egyenlőtlenség pedig – szemben a pesszimista várakozásokkal – csökkenni kezdett.

Az egyenlőtlenség múlt századi alakulását – a korábbi folyamatosan emelkedő trendtől eltérő – U alakú görbe írta le, amelyet Th. Piketty kutatásai – lásd: „Tőke a 21. században” – tettek ismertté. A „Piketty-görbe” első felén – egészen az 1970-es évekig – a fejlett világban az egyenlőtlenségek jelentősen csökkentek. Ezt részben a világháborúk és a gazdasági válság „vagyon-romboló” hatása, döntő részben azonban a jövedelmekre és a vagyonokra kivetett progresszív adó váltotta ki. A gazdagoktól adók formájában elvont forrásokat azután, alapvetően az esélyek kiegyenlítését szolgáló befektetésekre – az oktatásra, az egészségügyre, a munkanélküli segélyre, és a szociális háló kiépítésére – fordították. És az eredmény nem is maradt el: a gazdasági növekedés felgyorsult, a termelékenység emelkedett és középosztály elindult a gyarapodás és a felemelkedés útján. Ám amilyen váratlanul maradt abba az egyenlőtlenség növekedése a század elején, épp olyan hirtelen fordult újra a kocka a 70-es évek végén.

A kiegyenlítődő esélyek kiélezték a társadalmi versenyt. Ez arra késztette a már „befutott” és pozícióikat féltő – járadék-vadász – gazdagokat, hogy fellépjenek az egyenlőség további terjedése ellen. A 1970-es évek közepétől, a termelékenység és az addig vele arányosan emelkedő a munkajövedelmek szétcsatolódtak: a termelékenység további növekedése ellenére reál-jövedelmek stagnálni kezdtek. A következmény: az egyenlőtlenség újból megnőtt. Az okok összetettek voltak: a középosztályon belül kezdett szétválni a magas képzettségű sikerkeresők, és az alkalmazkodást elutasító alacsony végzettségűek jövedelmi esélyei, a szakszervezetek fokozatosan visszaszorultak, és megfordult a politikai széljárás is. A társadalom kezdte „elhinni”: ha több marad a gazdagoknál, akkor ők azt hatékonyabban használják fel, mintha az állam osztaná szét. A gyorsabb növekedés pedig – érveltek a politikusok – végső soron szegények érdeke is. A vagyonokra és a jövedelmekre kirótt magas adókat az adócsökkentés váltotta fel.

Ám a Reagen és Thatcher nevével összekapcsolódó politikai váltás valóságos következménye a vagyoni és a jövedelmi különbségek újbóli növekedése lett. Ez a hatás szerte a fejlett világban – még a kivételnek gondolt skandinávoknál is – érvényesült, bár nem egyenlő mértékben. Ezt a változást mutatja az U alakú Piketty-görbe a 70-es évektől kezdődő – újra emelkedő fele. A 21. századba átlépve azután a társadalmak rádöbbentek: visszaállt a 19. század végének állapota! Elkülönülve a 99%-tól, messze kiemelkedett a legfelső 1%, és a társadalom alsó illetve felső jövedelmi osztályai közötti különbsége elérte az 1900-as szintet. Ezt a szomorú képet az egész világra kivetítve a fejlődő országok helyzete pedig még kilátástalanabbnak tűnt, hiszen őket még a társadalmi és a gazdasági elmaradottság is sújtotta.

Az volt tehát az általános várakozás, hogy ezek a térségek még inkább elszakadnak, és az egyenlőtlenség a Glóbuszon egyre növekszik. Ennek a vélekedésnek eredt a nyomába B. Milanovics, a World Bank kutatója. Vizsgálatainak végső eredményét egy különös – elefánt-görbének nevezett – ábrával foglalta össze. (Milanovic, B. 2016. Global Inequality. Belknap.) A kutató, a világ polgárait – a legszegényebbektől a leggazdagabbakig, növekvő jövedelmek szerint – elrendezve a globális jövedelmi egyenlőtlenség alakulásának legutóbbi évtizedbeli változásában ugyanis egy elefánt különös kontúrját vélte felfedezni.

Az elefánt faránál, a legszegényebbek helyzete nem változott: amilyen rossz volt, olyan is maradt. Ám az egyre magasabb jövedelmű szegények helyzete jelentősen javult. Ezt jelezte az elefánt hátsó felének felemelkedése, majd magas háta. Ide tartozik a világgazdaságba bekapcsolódó Kína és India, Ázsia és Dél-Amerika, és Afrika több milliárdnyi munkavállalója. Ők egyértelműen nyertesei lettek a jövedelmek globális újraelosztási és kiegyenlítődési folyamatának. Ugyanakkor eljutva az elefánt fejéhez, a föld leggazdagabb harmadához – a fejlett világ korábban nyertes középosztályának tagjaihoz – ott zuhanásszerű csökkenés következett be! Ebből a csoportból csak a legfelső 1% került ki nyertesen: ezt illusztrálja az elefánt ormányának felfelé kunkorodó vége. Vagyis, a korábbi nyertesek – a fejlett világ középosztálya – a 20. század végétől kezdődő globális jövedelmi átrendeződés veszteseivé váltak. Ugyanakkor a legfelső 10% megtartotta, a legfelső 1% pedig még javítani is tudta pozícióját.

Az egyenlőtlenség ilyen ellenmondásos alakulása – növekedése a társadalmakon belül és csökkenése globálisan – nehéz kihívás elé állítja az emberiséget. A növekvő különbség táptalaja a populizmusnak, amelyet nem befolyásolnak a tények, de hatékony „agymosásra” képes. A tudomány viszont, bár képes megérteni a lezajló összetett folyamatokat, de nehezen „hatol be” a tömegek tudatába. A valóság megértésében segítséget jelenthet egy világhírű kutató most – magyarul is – megjelent könyve: A. B Atkinson. Egyenlőtlenség: mit tehetünk ellene? (Kossuth Kiadó 2017). A mű széles tudományos alapra támaszkodva foglalja össze a szükséges teendőket. Alapvető állítása: ha nem avatkozunk be – ha nem csapoljuk meg országokon belül és globálisan is a növekvő vagyonokat, a magas jövedelmeket, és a gazdag örökösöket – akkor az egyenlőtlenség tovább fog növekedni. Ám a szerző szerint ezt az egyenlőtlenséget nem morális szemszögből kell elsősorban megítélni. A legfelső 1%, óriási vagyonát saját kivételezett – járadék-vadász – helyzetének a fenntartására használja, és egy fenntarthatatlan állapot felé kormányozza a világot.

A fenntarthatatlanság robbanásveszélyes helyzetet idéz elő az amúgy is válságokkal terhelt bolygónkon. A nagy egyenlőtlenség visszafogja a gazdasági növekedést, ami akadályozza a leszakadók felzárkózását. Hiába ígérik – mint Trump most – az adócsökkentés nem élénkíteti a gazdaságot és nem gyorsítja a növekedést. Ugyanakkor a társadalmi mobilitás éppen a Piketty görbe fordítottja szerint alakult: magas volt a 20. század középső harmadában, amikor csökkent az egyenlőtlenség, viszont lecsökkent a 21. század felé közeledve, amikor az egyenlőtlenség újra nőni kezdett. Ha tehát nem történik jelentős újraelosztás az adókon keresztül, az társadalmi robbanáshoz vezet. Ám a 20. század azt igazolta: a Robin Hood terápia – „vedd el a gazdagoktól és add a szegényeknek” – nem megfelelő gyógymód. Hosszú távon nem hatékony a gazdagoktól elvont forrásokat a szegények „megvásárlására” fordítani, azaz a vagyonok „megcsapolásából” befolyó pénzeket, a fogyasztást kiegyenlítésére – pl. nyugdíj-növelésre, rezsi-csökkentésre, áfa-csökkentésre – felhasználni. Inkább – mint a múlt század középső harmadában – az esélyek kiegyenlítésére és a társadalmi mobilitás elősegítésére, az oktatásba, az egészségügybe, a tudományba, és az újrakezdésbe célszerű befektetni.

Egy ilyen stratégia ismét utat nyitna – nemzeti és globális szinten egyaránt – a tehetségek előtt, egyben versenyre kényszerítené a már befutottakat. Milanovics „elefánt-görbéje” éppen azt üzeni: a több-milliárd fejlődő országbeli munkavállaló bár küszködik, de élet-esélyei javulnak, mindeközben a fejlett világ középosztálya ennek az ellenkezőjével – életfeltételeinek folyamatos romlásával – szembesül. S ami még idegesítőbb: állandóan a háta mögött kénytelen érezni a globális versenyben felzárkózni igyekvők tömegének „lihegését”. Ez pedig újra felidézi az evangélium „Máté-szindróma”- szerű értelmezését. Az ugyanis sok területen szembeszökő, hogy ellensúlyozás és újraosztás nélkül a különbségek nőnek. Így, a Máté-szindróma, meghökkentő módon, még a tudományban is érvényre jut: „a babért többnyire a már befutottak aratják le”. (Merton, R. Science. 1968). De a legújabb kutatások is arra utalnak, hogy az egykor kialakult különbségek – a véletlenszerűen bekövetkező kedvező és kedvezőtlen hatások ellenére – megmaradnak, sőt növekednek. (Scheffer, M. et al. PNAS 2017 dec.)

A 21. század két legfontosabb tapasztalata: elzárkózni a verseny elől, a biztos kudarc, a kialakult vagyoni különbségek újra-elosztással való csökkentésének ellenzése pedig robbanást idézhet elő. Ezért tekinthető az egyenlőtlenség növekedésére és a globális verseny élesedésére adandó válasz a fejlett világ – és egyben Magyarország – legnagyobb kihívásának. Versenyre vagyunk kényszerítve, és versenytársaink zömmel olyanok, akik – hátuk mögött a múlt szegénységével – mindenre hajlandók a siker érdekében. Egykor mi is mindenre készek voltunk, és képesnek is gondoltuk magunkat a versenyben való helytállásra. Az elmúlt évtizedben azonban – a sorozatos kudarcok után – szembesülve a felzárkózás nehézségével, elegünk lett a versenyből. Ebben a lelkiállapotban újrakezdeni a legnehezebb. De mit tegyünk, ha ez elkerülhetetlen.

 

Útmutató bizonytalan választóknak

 

A demokrácia bonyolult „gépezet”, amelynek egymást segítő és ellenőrző intézményekből összeszerkesztett rendszerét a polgárok működtetik. Részben úgy, hogy megválasztják képviselőiket, akik – a nevükben és helyettük- meghozzák az életüket egyébként jelentősen befolyásoló döntéseket. Részben úgy, hogy folyamatosan ellenőrzik megbízottjaikat: vajon tényleg azt teszik-e, amivel megbízták őket. A választás közeledtével ezért a polgárok kötelessége (volna) visszapillantani: mi is lett a politikusok ténykedésének eredménye. Jó azonban, ha tudják: ami bekövetkezett, azt nem pusztán a politikus szándéka formálta. A történteket számottevően befolyásolták a körülmények is. Erre mindig hivatkoznak a politikusok, amikor nem úgy „sültek el” a dolgok, mint remélték. Amikor azonban siker koronázta ügyködéseiket, azt mindig saját bölcs tevékenységüknek tulajdonítják.

Választások előtt visszapillantva úgy tudjuk csak megítélni, miként teljesített országunk, ha összevetjük „versenytársainak”eredményével. Így kiszűrhető a körülmények – hol pozitív, hol meg negatív – hatása, amely jelentősen befolyásolhatta a történéseket. Ám a választó nehezen tud eligazodni a sokféle vélemény sűrűjében, és inkább elbizonytalanítja a kedvező és kedvezőtlen hírek áttekinthetetlen sokasága. Az események kaotikus kavargásában ezért a választót többnyire pillanatszerűen változó élményei és a véletlen események által formált benyomásai vezetik. Holott a volán mellett megtanulhatta: még jó úton és napfényes az időben is figyelnie kell, hát még akkor, amikor – mint most a világban – a társadalmak sűrű ködben és kátyúval teli történelmi pályán kénytelenek haladni. Szeretnék ezért olvasó kezébe egy választási útmutatót adni: milyen tényeket volna elengedhetetlen megfontolni a szavazófülke magányában?

Azt, hogy egy ország jó irányban halad-e vagy sem, hogy az elmúlt évek során alapvetően kedvező vagy kedvezőtlen változás ment-e végbe, négy komplex mutató jelzi tévedhetetlenül. Az első, a demokrácia állapota: milyen mértékben képes a polgár véleményét kifejezni, és saját érdekét érvényre juttatni. A második, az ország versenyképességének alakulása: előrelépett-e a nemzet legfontosabb versenytársaihoz képest, vagy elmaradt tőlük. A harmadik, a kormányzás minősége: vajon a különböző társadalmi rétegek és érdek-csoportok várakozásai milyen hatékonyan formálódnak kormányzati akciókká, és válnak valóra. Végül, a negyedik, az emberi haladás index: az előző három terület „összjátékának” eredményeként javult-e, vagy sem, a polgárok társadalmi környezete.

A helyzetünket megkönnyíti, hogy rendelkezésre állnak olyan objektív adatok, amelyek az adott ország előrehaladását pontosan jelzik. Ezeket az adatokat elfogulatlan és megbízható szervezetek „állítják elő”, nem pedig részrehajló, a kormány által felügyelt „nemzeti” intézmények. Így arra a mindanyunkat érdeklő kérdésre – miként teljesített Magyarország az elmúlt nyolc, és ezen belül, az elmúlt négy évben – viszonylag pontos választ kaphatunk. Előfordulhat, hogy valaki kételkedik az adatok pontosságában, bár ez többnyire olyankor fordul elő, ha rossz jegyet kapott. Ám, még ha vannak is vitatott kérdések, az ebből fakadó problémák eltörpülnek, ahhoz az előnyhöz képest, hogy lehetőség nyílik a nemzetközi összehasonlítás. Vegyük tehát sorra az említett négy területen Magyarország 2010-es, a 2014-es és a – legutolsó fellelhető – 2016-2017-es eredményeit. Hazánk teljesítményét szokásos viszonyítási csoportunk – Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Románia –eredményeivel vethetjük össze. (A helyzetet némileg bonyolítja, hogy a fellelhető adatok hol a „helyezési számot” mutatják, máskor viszont a teljesítményt jelző értéket, és van, amikor a magas érték jót, máskor meg éppen rosszat jelent. Ezért, a könnyebb áttekinthetőség kedvéért a „közös nevezőre” hozott adatokat tüntettem fel!)

A demokrácia mértéke egy ország megítélésének egyik legfontosabb tényezője. A „The Economist Intelligence Unit” által összeállított és rendszeresen nyilvánosságra hozott Demokrácia index, a demokrácia minőségét befolyásoló sokféle szempontot – a választási folyamat, a kormányzat működése, a politikai részvétel, a politikai kultúra, és a civil jogok – vesz számításba. Ezek együtt nemcsak a demokrácia állapotát jelzik pontosan, de alkalmasak a végbement javulás vagy romlás felbecsülésére is. Az „EIU Democracy Index 2016 – Infographics – The Economist” honlap látványos ábrákkal is bemutatja a demokrácia alakulását az egyes országokban. (A táblázat a helyezési számokat mutatja: minél kisebb a szám, annál jobb a demokrácia helyzete az adott országban).

 

2010-2011 2013-2014 2017-2018
Csehország 16 25 31
Magyarország 43 51 56
Szlovákia 38 45 42
Lengyelország 48 40 52
Románia 56 57 61

 

A demokrácia tehát 2010 óta folyamatosan hanyatlik Magyarországon. Az erózió ugyan már 2010-et megelőzően elkezdődött, de 2010-et követően – az illiberális demokrácia jelszavával – megállás nélkül tovább folytatódott. Ez a tény még akkor is sokkoló, ha tekintetbe vesszük, hogy a demokrácia megroppanása egész régiónkra jellemző, sőt még ennél is általánosabban, a világban és a fejlett demokráciájú országokban is előbukkan. Emiatt hazánk- a környező országokkal együtt – az erodálódó demokráciák csoportjába sorolható.

A versenyképesség alakulása egy ország lakosai számára éppen olyan lényeges, mint a tulajdonosoknak vállalatuk megítélésénél. A világgazdasági környezet hol kedvező, hol kedvezőtlen alakulása ugyanis elfedi egy ország – és az adott időszakban regnáló kormányok – valóságos teljesítményét: hol kedvezőbbnek, hol meg borúsabbnak mutatják az összképet a valóságosnál. Ha azonban az ország versenyképességének alakulását az összehasonlítható versenytársakéval vetjük össze, viszonylag pontos képet kaphatunk: vajon az adott nemzet gazdasága alapvetően jó úton halad-e vagy sem, azaz a kedvezőtlen helyzet ellenére sikeresen birkózik meg problémáival, vagy a kedvező körülmények ellenére hanyatlik.

A World Economic Forum, a versenyképességi indexet a jövőbeli fejlődést meghatározó és statisztikailag jól mérhető mutatókból állította össze. Ilyenek az intézmények, az infrastruktúra, az alsó-, és a felsőfokú oktatás, a munkaerő- és a pénzügyi-piacok, a technológiai képességek stb. (A táblázat adatai a nemzetközi „mezőnyben” elért helyezésre utalnak: a kisebb számok jelzik a nagyobb versenyképességet.)

2009-2010 2013-2014 2017-2018
Csehország 36 46 31
Magyarország 52 63 60
Szlovákia 60 78 59
Lengyelország 39 42 39
Románia 67 76 68

 

Az adatok arra utalnak, hogy gazdaságunk versenyképessége – amely a 21. századba átlépve sokáig együtt emelkedett a régióval – a 2010-es kormányváltást követően fokozatosan hanyatlott. Ez arra vezetett, hogy helyezésünk 2010 óta romlott és saját „súlycsoportunkban” nem voltunk képesek előbbre lépni. Ez a trend pedig szomorú jövőt jelez hosszú távon.

A kormányzása minősége azért fontos, mert egy társadalmat a törvények hatalmán és a hatalommegosztáson alapuló intézményrendszer vezérli célra. Ez az összetett kormányzási rendszer „fordítja le” a választói akaratot konkrét döntésekre, és hangolja össze a különböző érdekcsoportok többnyire ellentétes szándékait. A Világbank által kidolgozott és hat összetevőből álló mutató három legfontosabb elemét – a kormányzási hatékonyság, a szabályozás minősége és a törvények hatalma – alapul véve állítottuk össze az alábbi, a kormányzás minőségre vonatkozó mérőszámot. (Worldvide Governance Indicators – dataset). (Az adatok tehát helyezési számra utalnak, ahol a magasabb a szám jelöli a jobb a kormányzási minőséget).

2010-2011 2013-2014 2017-2018
Csehország 81 82 82
Magyarország 74 76 70
Szlovákia 75 76 75
Lengyelország 74 78 76
Románia 75 76 75

 

A „Felelős kormányzás mutató” Magyarországra vonatkozó adatait szomszédjaink teljesítményével összevetve, hazánk romló kormányzási minőségét állapíthatjuk meg. Szomszédjaink – mint más esetekben is – szintén gondokkal szembesülnek, de a hanyatlás mértéke nálunk volt a legnagyobb.

A negyedik mérőszám, az emberi fejlettségi mutató (Human development index – HDI) az előző, – bizonyos értelemben ezt megalapozó – társadalmi szférák „működésének” eredményéra utal. Azt jelzi, milyen mértékben vált élhetőbbé a társadalmi és emberi környezet az adott országban. Nagyon sokféle, pontos statisztikai adatokkal megragadható mutatószám együtteséből számolják – pl. várható élettartam, életszínvonal, a képzettség –  amelyek mindegyike a társadalom átlagos polgárának helyzetét jellemzi. (A táblázat számai helyezési számra utalnak, azaz minél kisebb a szám, annál jobbak az „emberi” állapotok az adott országban.)

2010-2011 2013-2014 2016-2017
Csehország 28 28 28
Magyarország 44 44 43
Szlovákia 35 35 40
Lengyelország 36 36 36
Románia 52 52 50

 

Az adatok – a korábban bemutatott területekhez hasonlóan – Magyarország romló teljesítményét mutatja. Míg a viszonyítási alapként „használt” „visegrádiak” közül volt, akinek a helyzete javult, másoké romlott, egészében azonban Magyarország saját súlycsoportjában is és nemzetközi összehasonlításban is visszaszorult.

Az összefoglaló értékelést – a könnyebb áttekinthetőségért – az alábbi táblázattal szeretnénk megkönnyíteni. Az alábbiakban szereplő pont, a korábban, a különböző területeket bemutató táblázatokban feltüntetett helyezések összegére utal, míg a helyezés arra, hogy az így megszerzett pont a többiekkel való összevetésben hányadik helyre elegendő.

  2010 pont 2010 helyezés 2014 pont 2014 helyezés 2016 pont 2016 helyezés
Csehország 4 1 5 1 4 1
Magyarország 12-13 3 12-14 3-4 17 4
Szlovákia 13-14 4 12-14 3-4 11-12 3
Lengyelország 11-12 2 11 2 9 2
Románia 18-19 5 16-17 5 18-19 5

 

Hirdethetik tehát óriás-plakátok, hogy Magyarország sikeres, ismételgetheti a kormány-média, hogy nemzetünk jól teljesít, a nemzetközi összehasonlítás borús képet mutat. Miközben saját „súlycsoportunk” országai is hasonló problémákkal küszködnek, a Fidesz „áldásos” tevékenységének tagadhatatlan eredménye: az élbolyból sereghajtókká süllyedtünk. Az „elmútnyolcév” hanyatlását azonban nem lehet a körülményekre kenni. Arra sem lehet hivatkozni, a kormányt az ellenerők akadályozták, hogy megtegye, amit akart. Ami történt, az Orbán Viktor akaratának megfelelően, és nem annak ellenére valósult meg. Ez pedig előrevetíti: ha nincs kormányváltás ez fog folytatódni. Ezen kellene elgondolkodnia kedves választó!