Máté-evangélium vs. Máté-szindróma

 

„Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van” – idézik gyakran a Máté evangéliumot (Máté 25. 14-30). Többnyire azonban, a világban tapasztalható egyenlőtlenséget előidéző Máté- szindrómaként hivatkoznak rá. A mondáshoz kapcsolódó példabeszéd azonban egészen másról szól. A történetben egy hosszú útra induló ember egyik szolgájának öt, a másiknak egy tálentumot ad, megőrzésre. Aki ötöt kapott, az befektette, aki egyet, az elásta. Visszaérkezvén az utazó az előbbitől tíz tálentumot kapott vissza, amit így köszönt meg: “keveset voltál hű, sokra bízlak ezután”. Azt viszont aki az egyetlen – elásott – talentumot adta vissza, így rótta meg: “Gonosz és rest szolga, (…) el kellett volna helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál, és én megjövén nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el tőle a tálentumot, és adjátok annak, akinek tíz tálentuma van.”

Az evangélium szövege – szemben a szindrómaként elhíresült értelmezéssel – éppenséggel azt sugallja: ha jól gazdálkodsz, azt Isten kedvére teszed, és nem ellenére. Abban , hogy kétezer évig másként értelmeztük az evangéliumi példabeszédet, döntő szereper játszott a világban tapasztalható egyenlőtlenség. Ennek forrása ugyanis a vagyoni különbség, amelynek létrejöttében a történelmi fordulópontot az állattenyésztés kialakulása jelentette. Ekkor jött létre ugyanis az átörökíthető vagyon, és indult el az egyenlőtlenség növekedése. (Kohler, Th. et al. Nature. 2017 nov. 15.) Ekkortól, akit gazdag családba „pottyantott a gólya”, az általában az is maradt, mert folyamatosan gyarapodott. Aki viszont szegénynek született, azt a túlélésért való küzdelem többnyire elzárta a vagyon felhalmozásától. S valóban, a 17. századtól már a statisztikai adatok is jól mutatják a vagyoni egyenlőtlenség folyamatos növekedését, ami csak a háborúk idején – ideiglenesen – torpant meg. Ilyenkor ugyanis, a döntően az épületekben és az állatállományban megtestesülő vagyonok megsemmisültek. Amint azonban helyreállt a béke – a járadék-jog normalizálódott és a gazdálkodás folytatódott –újra nőni kezdtek a különbségek, és mindig túllépték a korábbi szintet.

Sokáig tehát a történelem „vas-törvényének” tűnt a vagyoni egyenlőtlenségek folytonos növekedése. Ez a jövőbe vetített várakozás tette érthetővé a forradalmárok tántoríthatatlanságát: ezt a „törvényt” szét kell verni. Ám a 20. század elején a történelem váratlanul más irányt vett. A fejlett társadalmakban a vagyoni és a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedésének trendje váratlanul megtört. Fokozatosan – részben a „Nagy Október” hatására – elfogadott lett: társadalmi érdek az egyenlőtlenség enyhítése. A létrejövő jóléti államok – a Máté-evangélium eredetei gondolatával összhangban – ösztönözték és lehetővé tették polgáraiknak, használja a bennük megtestesülő vagyont: tudásukat, találékonyságukat és kitartásukat. Ez az önmagukba történő befektetés azután meghozta eredményt: a felemelkedéstől korábban elzárt tömegek elindultak felfelé a társadalmi lépcsőkön, az egyenlőtlenség pedig – szemben a pesszimista várakozásokkal – csökkenni kezdett.

Az egyenlőtlenség múlt századi alakulását – a korábbi folyamatosan emelkedő trendtől eltérő – U alakú görbe írta le, amelyet Th. Piketty kutatásai – lásd: „Tőke a 21. században” – tettek ismertté. A „Piketty-görbe” első felén – egészen az 1970-es évekig – a fejlett világban az egyenlőtlenségek jelentősen csökkentek. Ezt részben a világháborúk és a gazdasági válság „vagyon-romboló” hatása, döntő részben azonban a jövedelmekre és a vagyonokra kivetett progresszív adó váltotta ki. A gazdagoktól adók formájában elvont forrásokat azután, alapvetően az esélyek kiegyenlítését szolgáló befektetésekre – az oktatásra, az egészségügyre, a munkanélküli segélyre, és a szociális háló kiépítésére – fordították. És az eredmény nem is maradt el: a gazdasági növekedés felgyorsult, a termelékenység emelkedett és középosztály elindult a gyarapodás és a felemelkedés útján. Ám amilyen váratlanul maradt abba az egyenlőtlenség növekedése a század elején, épp olyan hirtelen fordult újra a kocka a 70-es évek végén.

A kiegyenlítődő esélyek kiélezték a társadalmi versenyt. Ez arra késztette a már „befutott” és pozícióikat féltő – járadék-vadász – gazdagokat, hogy fellépjenek az egyenlőség további terjedése ellen. A 1970-es évek közepétől, a termelékenység és az addig vele arányosan emelkedő a munkajövedelmek szétcsatolódtak: a termelékenység további növekedése ellenére reál-jövedelmek stagnálni kezdtek. A következmény: az egyenlőtlenség újból megnőtt. Az okok összetettek voltak: a középosztályon belül kezdett szétválni a magas képzettségű sikerkeresők, és az alkalmazkodást elutasító alacsony végzettségűek jövedelmi esélyei, a szakszervezetek fokozatosan visszaszorultak, és megfordult a politikai széljárás is. A társadalom kezdte „elhinni”: ha több marad a gazdagoknál, akkor ők azt hatékonyabban használják fel, mintha az állam osztaná szét. A gyorsabb növekedés pedig – érveltek a politikusok – végső soron szegények érdeke is. A vagyonokra és a jövedelmekre kirótt magas adókat az adócsökkentés váltotta fel.

Ám a Reagen és Thatcher nevével összekapcsolódó politikai váltás valóságos következménye a vagyoni és a jövedelmi különbségek újbóli növekedése lett. Ez a hatás szerte a fejlett világban – még a kivételnek gondolt skandinávoknál is – érvényesült, bár nem egyenlő mértékben. Ezt a változást mutatja az U alakú Piketty-görbe a 70-es évektől kezdődő – újra emelkedő fele. A 21. századba átlépve azután a társadalmak rádöbbentek: visszaállt a 19. század végének állapota! Elkülönülve a 99%-tól, messze kiemelkedett a legfelső 1%, és a társadalom alsó illetve felső jövedelmi osztályai közötti különbsége elérte az 1900-as szintet. Ezt a szomorú képet az egész világra kivetítve a fejlődő országok helyzete pedig még kilátástalanabbnak tűnt, hiszen őket még a társadalmi és a gazdasági elmaradottság is sújtotta.

Az volt tehát az általános várakozás, hogy ezek a térségek még inkább elszakadnak, és az egyenlőtlenség a Glóbuszon egyre növekszik. Ennek a vélekedésnek eredt a nyomába B. Milanovics, a World Bank kutatója. Vizsgálatainak végső eredményét egy különös – elefánt-görbének nevezett – ábrával foglalta össze. (Milanovic, B. 2016. Global Inequality. Belknap.) A kutató, a világ polgárait – a legszegényebbektől a leggazdagabbakig, növekvő jövedelmek szerint – elrendezve a globális jövedelmi egyenlőtlenség alakulásának legutóbbi évtizedbeli változásában ugyanis egy elefánt különös kontúrját vélte felfedezni.

Az elefánt faránál, a legszegényebbek helyzete nem változott: amilyen rossz volt, olyan is maradt. Ám az egyre magasabb jövedelmű szegények helyzete jelentősen javult. Ezt jelezte az elefánt hátsó felének felemelkedése, majd magas háta. Ide tartozik a világgazdaságba bekapcsolódó Kína és India, Ázsia és Dél-Amerika, és Afrika több milliárdnyi munkavállalója. Ők egyértelműen nyertesei lettek a jövedelmek globális újraelosztási és kiegyenlítődési folyamatának. Ugyanakkor eljutva az elefánt fejéhez, a föld leggazdagabb harmadához – a fejlett világ korábban nyertes középosztályának tagjaihoz – ott zuhanásszerű csökkenés következett be! Ebből a csoportból csak a legfelső 1% került ki nyertesen: ezt illusztrálja az elefánt ormányának felfelé kunkorodó vége. Vagyis, a korábbi nyertesek – a fejlett világ középosztálya – a 20. század végétől kezdődő globális jövedelmi átrendeződés veszteseivé váltak. Ugyanakkor a legfelső 10% megtartotta, a legfelső 1% pedig még javítani is tudta pozícióját.

Az egyenlőtlenség ilyen ellenmondásos alakulása – növekedése a társadalmakon belül és csökkenése globálisan – nehéz kihívás elé állítja az emberiséget. A növekvő különbség táptalaja a populizmusnak, amelyet nem befolyásolnak a tények, de hatékony „agymosásra” képes. A tudomány viszont, bár képes megérteni a lezajló összetett folyamatokat, de nehezen „hatol be” a tömegek tudatába. A valóság megértésében segítséget jelenthet egy világhírű kutató most – magyarul is – megjelent könyve: A. B Atkinson. Egyenlőtlenség: mit tehetünk ellene? (Kossuth Kiadó 2017). A mű széles tudományos alapra támaszkodva foglalja össze a szükséges teendőket. Alapvető állítása: ha nem avatkozunk be – ha nem csapoljuk meg országokon belül és globálisan is a növekvő vagyonokat, a magas jövedelmeket, és a gazdag örökösöket – akkor az egyenlőtlenség tovább fog növekedni. Ám a szerző szerint ezt az egyenlőtlenséget nem morális szemszögből kell elsősorban megítélni. A legfelső 1%, óriási vagyonát saját kivételezett – járadék-vadász – helyzetének a fenntartására használja, és egy fenntarthatatlan állapot felé kormányozza a világot.

A fenntarthatatlanság robbanásveszélyes helyzetet idéz elő az amúgy is válságokkal terhelt bolygónkon. A nagy egyenlőtlenség visszafogja a gazdasági növekedést, ami akadályozza a leszakadók felzárkózását. Hiába ígérik – mint Trump most – az adócsökkentés nem élénkíteti a gazdaságot és nem gyorsítja a növekedést. Ugyanakkor a társadalmi mobilitás éppen a Piketty görbe fordítottja szerint alakult: magas volt a 20. század középső harmadában, amikor csökkent az egyenlőtlenség, viszont lecsökkent a 21. század felé közeledve, amikor az egyenlőtlenség újra nőni kezdett. Ha tehát nem történik jelentős újraelosztás az adókon keresztül, az társadalmi robbanáshoz vezet. Ám a 20. század azt igazolta: a Robin Hood terápia – „vedd el a gazdagoktól és add a szegényeknek” – nem megfelelő gyógymód. Hosszú távon nem hatékony a gazdagoktól elvont forrásokat a szegények „megvásárlására” fordítani, azaz a vagyonok „megcsapolásából” befolyó pénzeket, a fogyasztást kiegyenlítésére – pl. nyugdíj-növelésre, rezsi-csökkentésre, áfa-csökkentésre – felhasználni. Inkább – mint a múlt század középső harmadában – az esélyek kiegyenlítésére és a társadalmi mobilitás elősegítésére, az oktatásba, az egészségügybe, a tudományba, és az újrakezdésbe célszerű befektetni.

Egy ilyen stratégia ismét utat nyitna – nemzeti és globális szinten egyaránt – a tehetségek előtt, egyben versenyre kényszerítené a már befutottakat. Milanovics „elefánt-görbéje” éppen azt üzeni: a több-milliárd fejlődő országbeli munkavállaló bár küszködik, de élet-esélyei javulnak, mindeközben a fejlett világ középosztálya ennek az ellenkezőjével – életfeltételeinek folyamatos romlásával – szembesül. S ami még idegesítőbb: állandóan a háta mögött kénytelen érezni a globális versenyben felzárkózni igyekvők tömegének „lihegését”. Ez pedig újra felidézi az evangélium „Máté-szindróma”- szerű értelmezését. Az ugyanis sok területen szembeszökő, hogy ellensúlyozás és újraosztás nélkül a különbségek nőnek. Így, a Máté-szindróma, meghökkentő módon, még a tudományban is érvényre jut: „a babért többnyire a már befutottak aratják le”. (Merton, R. Science. 1968). De a legújabb kutatások is arra utalnak, hogy az egykor kialakult különbségek – a véletlenszerűen bekövetkező kedvező és kedvezőtlen hatások ellenére – megmaradnak, sőt növekednek. (Scheffer, M. et al. PNAS 2017 dec.)

A 21. század két legfontosabb tapasztalata: elzárkózni a verseny elől, a biztos kudarc, a kialakult vagyoni különbségek újra-elosztással való csökkentésének ellenzése pedig robbanást idézhet elő. Ezért tekinthető az egyenlőtlenség növekedésére és a globális verseny élesedésére adandó válasz a fejlett világ – és egyben Magyarország – legnagyobb kihívásának. Versenyre vagyunk kényszerítve, és versenytársaink zömmel olyanok, akik – hátuk mögött a múlt szegénységével – mindenre hajlandók a siker érdekében. Egykor mi is mindenre készek voltunk, és képesnek is gondoltuk magunkat a versenyben való helytállásra. Az elmúlt évtizedben azonban – a sorozatos kudarcok után – szembesülve a felzárkózás nehézségével, elegünk lett a versenyből. Ebben a lelkiállapotban újrakezdeni a legnehezebb. De mit tegyünk, ha ez elkerülhetetlen.

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.