Soros Györgyöt sokan országok – és ezen belül a magyar nemzet – ellen szövetkező mohó spekulánsnak tartják. Én – másokkal együtt – a társadalmi haladás önzetlen támogatójának és az egyéni szabadság harcosának tekintem. Van azonban Soros Györgynek egy harmadik – kevéssé ismert – arca: egy érdekes tudományos modell – a reflexivitás – megfogalmazója. Az általa felvetett – részben filozófiai előtanulmányai, részben saját befektetői gyakorlatából leszűrt – szemléleti modell, az emberi viselkedés két kiiktathatatlan elemét kapcsolja össze: a tévedhetőséget (fallability), és a válaszolási kényszert (reflexivity). (Soros György: Fallibility, Reflexivity, and the Human Uncertainty Principle. 2014) Eszerint, a környező valóság ránk gyakorolt hatásai, az ezekről kialakított elképzeléseink, az eseményekből kiolvasott logika, beavatkozásra késztetnek. Ám akár helyes modell alapján okoskodunk, akár téveszmék vezetnek, beavatkozásunkkal átalakítjuk a valóságot, amely újra és újra tettekre serkent.

Az embert gyakran porszemként sodró történelmi vihart tehát részben önmagunk generáljuk. Amikor éppen történnek velünk az események, hajlamosan vagyunk elfelejtkezni erről. Évek vagy évtizedek multán visszapillantva válik világossá ez a reflexivitás által formált valóság. Mindez nem tűnhet különösebben fontos elméleti konstrukciónak. Ám néhány napja jelent meg az IMF vezető kutatójának – a válságok és a szabályozás különös ellenütemű mozgását elemző – tanulmánya. (Dagher, J. (2018): Regulatory Cycles: Revisiting the Political Economy of Financial Crises.) A szerző, nagy történelmi adatbázisra támaszkodva, a gazdasági válságok kialakulásának és lefolyásának – éppen a reflexivitás modelljét tükröző – különös ciklusát azonosította. A ciklus a válságot követően bevezetett szigorú szabályozás lazulásával indul. A gazdaság növekedése gyorsul, majd szárnyalni kezd. Egy nehezen előre jelezhető csúcspontot elérve azonban váratlanul összeomlik. A depresszió gazdasági és politikai következményeként újra szigorú szabályozást vezetnek be. Az élet azután fokozatosan újraindul. Majd az élénkülést erősítendő, ismét enyhíteni kezdik a szabályozást és csökkentik az adókat. A növekedés egyre dinamikusabb, egekbe szökik a részvény-piac, ám váratlanul újra minden összeomlik, és minden elölről kezdődik.

A cikk – adatokkal alátámasztott – következtetése: az összeomlásokat döntő mértékben a válságot követő szabályozási szigorításokat kiiktató politika generálja. Ezért azt tanácsolja: legyünk óvatosak a feltételekkel és a következményekkel nem számoló deregulációval és adó-csökkentéssel. Ugyanakkor a cikk a politika reflexív működését is jól példázza. A fellendülés és a válság emlékének elhalványulása megnöveli a befektetők kockázatkereső viselkedését. A válságot követően megszigorított pénzügyi szabályozást – többnyire a leggazdagabb és legnagyobb hatalmú befektetők nyomására – kezdik kiiktatni. A könnyítések, a lazítások és a pénzügyi ösztönzők – ahogyan a serkentő szerek egyre növekvő adagja nehezen kontrollálható aktivitásra serkentik az embert – nekilendítik a gazdaságot, ám szükségszerűen megnő a krízis kockázata is. A politikus azonban, ahelyett, hogy óvatosságra intené a polgárokat és a vállalkozókat éppenséggel a „lovak közzé dobja a gyeplőt”. Ezzel a nemrég még szigorúan szabályozott piacon, a válság tapasztalatainak tükrében megfontoltan viselkedő befektetők versenye átmegy „fogd, ahol éred” verekedéssé. És csak idő kérdése, mikor következik be egy újabb katasztrófa.

Az egymást követő anti-Soros kampányok, Soros Györgyöt az efféle eseményeket előidéző lelketlen börziáner szerepében tűntetik fel. Holott a válság-ciklus menete éppen az általa felvetett reflexivitás modell alapján válik értelmezhetővé. Az újabb válságokat ugyanis éppen a sötét hármas – machiavellizmus, narcisztikusság és paranoid viselkedés – által vezérelt politikusok, a feltételekkel és következményekkel nem számoló beavatkozásai készíti elő. A ilyen politikus soha nem kételkedik, sem abban, hogy helyesen ítéli meg a helyzetet, sem abban, hogy beavatkozása javulást fog eredményezni. A valóságban azonban – mint Soros modellje mutatja – gyakran félreérti a tényeket, vagy tudatosan félremagyarázza a történéseket. Emiatt a politikus beavatkozása – kellő körültekintés hiányában – inkább súlyosbítja a helyzetet. Mintha Vörösmarty – az emberi akarat esendőségére figyelmeztető – sorai elevenednének meg: „Ront vagy javít, de nem henyél”.

Jó, jó, de miért fontos ez – kérdezheti az olvasó – a jelenlegi helyzetben? Bár a közgazdászok még vitatkoznak azon, vajon véget ért-e a hosszú ideig tartó un. szekuláris stagnálás, vagy még benne vagyunk, a politikusok szeretnék, ha mindenki az ország megmentőjét és jótevőjét látná bennük. Ezért hajlamosak elhinni, a közelükbe kerülő – többnyire a felső 1%-ot, sőt a legfelső 0.1%-ot képviselő – emberek és szószólóik sugalmazásait. A globális világgazdaság „táplálkozási láncának” legtetején elhelyezkedőknek pedig elegük van a visszafogottságból, a fegyelemből, a korlátokból, a szabályokból. Ők rühellnek mindenféle szabályozást, és azt szeretnék, ha azt tehetnék, amit akarnak. A válság elmúlt – mondják – a fejlődés dinamikus, minden javul, és korszerűsödik, ilyen helyzetben a politikusnak egy a kötelessége: szabaddá tenni a pályát.

A politikus pedig felbátorodik, és a leggazdagabbak által ösztönözve azt kezdi hirdetni: mindenkinek – és elsősorban a szegényeknek – az a jó, ha csökkentjük az adót, leépítjük a szabályozást, és nem kényszerítjük a társadalmat gúzsba kötve táncolni. Trump már el is fogadtatta az adócsökkentést, és indítja a deregulációs programot. Nemsoká megkezdődik a Dodd-Frank törvény módosítása. Arról viszont, hogy a lazuló szabályozás előidézte nagyobb szabadság döntően a magasabb jövedelműek zsebében maradó pénzeket növeli, nem esik szó. A világ tehát még egyenlőtlenebbé válik. Ám ezek az ellentmondások a csúcson nem tűnnek elő, mert az elnök – és így vannak ezzel mások is – a csapatába csak olyan szakértőket kér fel, akik hozzá lojálisak, nem pedig tudományos meggyőződésükhöz.

Ma tehát a legtöbben – boldogan maguk mögött tudva a válság előidézte rossz hangulatot – örömmel tapasztalják a részvénypiacok szárnyalását, és a munkanélküliség csökkenését. Kevesen szemlélik a helyzetet a régi Szörényi sláger – 1911 – szemszögéből: „Az utolsó előtti, előtti békeév viszonylag nyugodtan telt s arról, hogy mi lesz majd három év múlva senki, de senki sem énekelt.” Én mégis megkérdezem: vajon ez mostani, az utolsó, vagy az utolsó előtti, esetleg az utolsó előtti, előtti, békeév? És figyelmeztetek: ha beüt a válság és minden összeomlik, ne higgyük, hogy véletlenül történt. A katasztrófát – miként 1914-es háború is – politikusaink és oligarcháink csinálták.

A világhírű közgazdász, Lawrence Summers, az elmúlt napokban – Trump davosi látogatására időzítve – így fogalmazott cikkében: „amitől leginkább félek, az a félelem teljes hiánya”. Ne tévesszen meg senkit – figyelmeztetett – a gazdaság, felgyógyulás utáni, optimizmust sugalló „kinézete”. A gazdaság ma kevésbé képes egy váratlan válság enyhítésére, mint 2008-ban. A súlyos következmények orvoslásához ma kisebb a mozgástér kamatokat illetően, a társadalmak jobban eladósodottak, és az országok hajlamosabbak – a helyzetet rontó – bezárkózó, nacionalista politikát választani. A politikusok azonban sem a helyzet labilis voltával, sem a rendelkezésre álló eszközök elégtelenségével nincsenek tisztában. Az eseményeknek pontosan erre a menetére figyelmeztet a Soros reflexivitás modellje. Ezért volna célszerű – a közellenségnek kikiáltott és nálunk most törvénybe iktatottan is bűnösnek minősített – Soros Györgyöt, illetve a valóságot megvilágító tapasztalati modelljét komolyan venni. (Bookstaber, R. The End of Theory. 2017.).

Ezt a cikket mégsem azért írtam, hogy Soros György Nobel díjra való jelölését szorgalmazzam. Modellje nem tekinthető tudományos elméletnek, inkább jól használható szemléleti keretet kínál, egyébként nehezen érthető jelenségek megértéséhez. De a Stop Soros törvény elfogadására és a választásokra készülve számunkra, magyarok számára, a dologban nem is ez a legfontosabb. Mondanivalóm lényegét egy régi emlékemmel szeretném megvilágítani. Már vagy két évtizede – a kvantummechanika rejtélyeibe engem bevezető – kedvenc professzorom, Marx György, frissen megjelent könyvéről, a „Marslakók a földön” írtam ismertetetőt. A könyv, a minden magyar által büszkén emlegetett világhírű tudósaimkról szólt. Nemzetünk zsenialitását bizonyítandóan úgy tekintünk rájuk, és – némileg túlzóan – úgy idézzük fel emléküket: ők alkották a 20. századot a világ számára! Ám a könyv – miközben megfájdította a szívemet, amiért elhagytam a fizika csodálatos világát – számomra egy sokkal fájdalmasabb tanulsággal szolgált. Világhírű fizikusaink sorsának legfontosabb üzenete ugyanis az volt: a haza, amelynek szülöttei voltak, amelynek jó-hírét keltették, és amelynek dicsőséget hoztak, ahelyett, hogy csodálta és támogatta volna őket, elüldözte szülőföldjükről. Igen kedves olvasó, ha maradnak, sorsuk – sokszázezer társukhoz hasonlóan – a munkaszolgálat és/vagy haláltábor lett volna.

A történet lényege tehát: vannak honfitársaink, akikre csodálattal nézett fel a világ, akik hírnevet szereztek a hazának, és mi, ahelyett, hogy csodálattal adóznánk tetteiknek és példaként állítanánk minden magyar elé, kiüldözzük őket a hazából. Így Soros Györgyöt, akit a világ – saját szellemi teljesítménye és gazdasági sikerei alapján – a legnagyobbak között emleget, regnáló kormányunk és a parlamenti többség most készül törvénybe foglaltan is meggyalázni, állampolgári jogaitól megfosztani, miután a nép ellenségeként már kiplakátozta. Beismerem, a kérdésben nem vagyok teljesen elfogulatlan. Az elmúlt 20 évben szabadidőm nagy részét – életem legboldogabb korszakát – a CEU könyvtárában töltöttem. Amit az elmúlt 20 évben alkottam, abban benne van a CEU és így benne van Soros György is. A kutatás minden eszközét szabadon használhattam, és a munkámat – egyébként bárkiét, aki ide fordult – segítőkészen támogatták.

És most képzeljük csak el, hogy Orbán Viktor nem stadionokat épít, hanem – mint a most kiátkozni ítélt Soros György – egyetemeket alapít, és civil szervezeteket támogat. Akkor az ország nem elnéptelenedő sportlétesítményekkel volna tele, amelyek csak középszerű sportolókat, és a balhét kereső ultrákat „termel ki”. Akkor az országot tudást kínáló egyetemek, azokat pedig az igazságot kritikus szemmel kereső, a valóságot javítani akaró, a világhoz alkalmazkodni képes, a tudomány és a művészet iránt érdeklődő fiatalok töltenék meg. Hiszen Soros György éppen ahhoz nyújtott önzetlen segítséget, hogy a hátrányos helyzetűek képesek legyenek elindulni, az átlagos helyzetűek esélyt kapjanak a nemzetközi versenyben helytállni, és akiknek a tehetsége ezt megalapozza, azok a tudomány csúcsaira emelkedhessenek. Nos, ezt a Soros Györgyöt készül kiátkozni a magyar parlament. Miért kell arra kényszeríteni a fiatalabb nemzedéket, hogy – miként korábban elűzött világhírű tudósainktól – majd évtizedek múlva kérjenek bocsánatot a magyarság nevében, beismerjék az elkövetett bűnt, megnevezzék a tetteseket, és megkövessék a magyarságát soha meg nem tagadó, világhírű szülöttét?

“Ez a nyolc év jól sikerült, jobban, mint ahogy vártuk” – megveregette meg saját vállát évértékelő beszédében a miniszterelnök. Értékelésével szöges ellentétben, a többség az egész rendszerváltást elhibázottnak és sikertelennek tekinti. Holott az indulás évtizedének összképe – különösen a későbbi “elmúltnyolcévek” tükrében – jóval kedvezőbb. Az 1990 elkerülhetetlen fordulata történelmi esélyt nyitott. A gyökeres átalakulás eredményeként – a tagadhatatlan problémák ellenére – hazánk és régiónk megkezdte felzárkózását Európához. A felzárkózás mértékét persze – elkerülendő a túlzott leegyszerűsítést – sokféle szempont egymást kiegészítő értékelése teszi lehetővé. Ám az előrehaladás pontosan nyomon követhető a fejlődés különböző mutatószámai alapján. Az 1990 előtti időkről ugyan nincsenek – vagy szórványosan – a társadalmi intézmények minőségét mérő adatok, ennek ellenére betekintést kaphatunk országunk helyzetének alakulásába, ha olyan társadalmakkal vetjük össze, amelyek jelenlegi állapota, hazánk egykori állapotához hasonlítható.

Vegyünk a demokrácia-index változásának konkrét esetét. 1950 táján Magyarország helyzete a mai Észak-Korea állapotaihoz (10 pont), 1960-ben a mai Üzbegisztánéhoz (20 pont), 1970-ben a mai Kubáéhoz (34 pont), míg 1980-ban a mai Mozambik (40 pont) hasonlított. “Legvidámabb barakkunk” fokozatos demokratizálódása 1985 táján – mai Fehér-Oroszország 46 pontos szintjén – érte el a “megvalósult szocializmusban” lehetséges maximumát. Az 1989-92 között lezajló “rendszerváltás” eredményeként hazánkban a demokrácia – az Economist demokrácia indexének skáláján – nagyjából 64 pontosra ugrott. Erről az alapról indult el “hosszú menetelésünk” a liberális polgári demokrácia alapértelmezett intézményrendszerének a megvalósítása felé.

Egy ország haladásának vagy hanyatlásának elfogulatlan megítéléséhez azonban kevés egyetlen – még oly fontosnak látszó – mutatószám. A fejlődést, objektíven, valamiféle kiegyensúlyozott mutatószám (Balanced Scorecard – BSC) rendszerhez hasonló modellel lehetne felbecsülni. A teljes kiegyensúlyozottság követelménye azonban nehéz feladat elé állítja az elemzőket. Elfogadható értékelést elegendőnek látszik négy minőségi tényezőre építeni. Nélkülözhetetlen a demokrácia alakulásának nyomon követése (ezt a “Democracy Index” mutatja), a versenyképesség változásának tekintetbe vétele (ezt a “Global Competitiveness Report” tartja számon), a kormányzás minőségének felbecsülése (ezt a “Worldvide Governance Indicators – WGI” mutatja), és végül, az életminőség szintjének bemutatása (ezt a “Human Development Index”, a HDI adatbázisa kínálja).

Az 1990-2000 időszakban, ezek a mutatók összességben kedvező – a modern társadalmak fejlődésének trendvonalához való felzárkózást mutató – emelkedő pályát rajzoltak fel. Hazánk demokráciájának állapota elérte az európai átlag feletti, 83 pontot, és a többi mutatóban is jelentős előrehaladás történt. A rendszerváltás első évtizedében tehát mind korábbi önmagunkhoz képest, mind pedig globális összehasonlításban, nagy utat tettünk meg. A 21. századba átlépve azonban a kép fokozatosan borúsabbá vált. A 2000. év – másfél évtized távlatából visszapillantva – egyszerre csúcspont és fordulópont volt. Innentől kezdve lefelé vezetett az út. A “leletek” ugyan csak 2002-től jelzik a hanyatlást, ám a nyilvánosságra került adatok mindig egy évvel korábbi felmérésből származnak, amelynek aktuális értékei a korábbi években hozott intézkedések hatásait tükrözik. Így a rendszerváltást követő általános emelkedés 2000 táján – az első Fidesz kormány intézkedéseinek hatásait tükrözően – fordult hanyatlásba. Az ezt követő 18 évben hazánk önmagához képest és a Kárpát-medencei társadalmakkal összevetve is fokozatosan visszaesett!

Az okok azonosítása és a felelősök megnevezése önmagában is érdekes, ám jelenlegi helyzetünkben az okok és felelősök azonosítása még fontosabb. A jövőben szükségszerűen bekövetkező újabb rendszerváltás sikere függhet attól, megértettük-e ki, mit, miért és hogyan hibázott el. Ugyanakkor valamiképpen ellensúlyozni kellene a természetes elfogultságot: a törekvést, hogy a “saját” tevékenység előidézte romlást, vagy éppen az “ellenfelek” által elért sikert külső tényezőkkel magyarázzuk. Kiiktatandó a véletlenek szerepét, Magyarország helyzetének alakulását a Kárpát-medenceiek eredményének tükrében fogjuk szemlélni.

Felkutatva az interneten fellelhető adatokat, elvégezve a “közös nevezőre hozás” – nem mindig könnyű – feladatát, az alábbi táblázatban foglaltuk össze hazánk “versenyhelyzetének” alakulását az elmúlt másfél évtizedben.

A táblázatban szereplő számok az összehasonlításként választott öt ország, említett négy területen elért – hol minőségi pontokban, hol a globális “helyezési” számokban kifejeződő – eredményeinek összeadásából adódó helyezését mutatják. (Pl. hazánk és a környező országok demokrácia-pontjai az adott évben, majd ennek alapján adódó “helyezési szám”, és ugyanezt elvégezve a másik három mutató eseten.) Magyarország 2002-ben a négy terület többségében csoportunkban a legjobb eredményt érte el, amit az első helyezése mutat. 2017-ben viszont megszerzett helyezési pontjainak összege már csak a 4. hely eléréséhez voltak elegendők!

Az elmúlt 15 év tehát szomorú képet rajzol fel: a 20. század végén még “éllovas” Magyarország, fokozatosan teret veszített és visszacsúszott. A lemaradás globális összehasonlításban is tetten érhető, de különösen szembetűnő szomszédjainkkal – a Kárpát-medencei társadalmakkal – összevetve. (Lásd: pl. Defacto elemzése a visegrádiak felzárkózásáról, és a magyarok visszaeséséről a csoportban.)

Az a tény, hogy a társadalmi haladást jelző mutatók mind 2002-2010 között, mind pedig 2010-2017 között, egyaránt romlottak, a politika szembenálló “törzseit” képviselő polgárok és politikusok szemszögéből kényelmetlen igazságot mutat. A korszak két emblematikus politikusa – Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor – nevével összekapcsolódó időszakra egyaránt jellemző a hanyatlás. Megválaszolható-e ennek tükrében a kérdés: “ki, mennyire a felelős?” Ám mielőtt erre választ adnánk, érdemes elgondolkodni azon: milyen felelősség terhelhet egyáltalán egy vezetőt? Aki felesleges kitérőnek véli ezt, gondoljon arra, választásra készülve lényegében ugyanez foglalkoztat mindanyukat: kit és milyen felelősség terhel nemzetünk pillanatnyi helyzetéért?

A megítélést nehezíti, hogy a vezetők felelőssége három – alapvetően eltérő – szinten fogalmazható meg. Amikor a jármű vezetőjének pillanatnyi kihagyása szerencsétlenséget okoz, vagy egy kisvállalkozás tulajdonosának meggondolatlan döntése csődöt idéz elő, felelőssége közvetlen és eltagadhatatlan. A felelősség közvetettebb, amikor a vezető – másokkal együttműködve irányít egy nagyobb szervezetet. A vezetői szerephez persze ilyenkor is hozzátartozik: elvárható gondossággal eljárni, és megtenni mindent a szervezet biztonságos és versenyképes működéséért. Ennek része, olyan szabályokat bevezetni, olyan körülményeket teremteni, amelyek a szervezet minden munkatársát a társadalmi és az üzleti viselkedés normáinak betartására készteti. Vagyis, nemcsak azért felelős, amit konkrétan ő tesz, hanem azért is, helyesen alakította-e ki azokat a feltételeket, amelyek mások viselkedését terelik, és ellenőrzi-e az elvárható viselkedést kikényszerítő szabályok betartását. Egy példával élve: bár nem ő vezette a szerencsétlenséget okozó buszt, mégis felel azokért a körülményekért – pl: kevés pihenőidő biztosítása, gyakorlatlan vezető kijelölése – amelyek a tragédiát kiválthatták.

Ám egy demokratikusan választott kormányának – mint egy részvénytársaság választott képviselőinek – még közvetettebb, ugyanakkor összetettebb és általánosabb a felelőssége. Ezekben a szervezetekben ugyanis a döntéseket testületek hozzák, ezért az igazgatóság vagy a kormány tagjai akkor is viselnek bizonyos felelősséget döntésekért, ha azzal nem értettek egyet. Ám az emberek szemében az efféle “elkent” – testületi – felelősség megfoghatatlan. Igazságérzetünk azt diktálja: azért, ami történt, valakinek “el kell vinnie” a balhét! Úgy gondolják hát: ha szerencsétlenség történt – egy vasúti baleset, egy bank csődje, vagy egy ország válsága – elkerülhetetlen felelőst találni. Mivel pedig a legtöbb szervezetnek van egy “mindenható” vezetőnek vélt, nyilvánosság előtt megjelenő arca, automatikusan őt tekintik felelősnek mindenért.

A társadalmi kudarcokat azonban – miként az üzletieket is – két, számottevően eltérő szituáció idézheti elő. Az egyikben, a vezető gyengén működteti a kormányzás gépezetét, emiatt a rendszer akadozik, el-elromlik, és válságba sodródik. A másikban, az autokrata vezető – egy részvénytársaságban (pl. ENRON), vagy egy országban – kiiktatja a rendszerből a beépített fékeket, saját téveszméinek rendel alá mindenkit, és ez vezet katasztrófához. A polgárok (vagy a befektetők) szemszögéből – látszólag – teljesen mindegy, hogy a cég válságát, vagy az ország hanyatlását a vezetés gyengesége vagy egy autokrata elvakultsága idézte elő. Ám a tanulságok levonása szempontjából ez két alapvetően eltérő helyzet. Márpedig Magyarország 21. századi hanyatlásnak éppen ilyen eltérő okai voltak.

A 2002-2010 időszakot alapjában véve a sodródás fogalmával lehet leírni. A sodródás a kormányzás “bénaságára” utal. Szimptómái: a hol túl lassú, hol kapkodó reagálás, a későn meghozott döntések, a sokszor felemás végrehajtás, a – kormányzás berkein belüli és azon kívüli akadályok miatt – holtvágányra futó reformok.  A kormányfő gyenge pártbeli támogatása, a kormányzó pártszövetségen belüli ellentétek, a kormány mögött álló parlamenti frakciókon belüli széthúzás, a különböző érdekcsoportok vetélkedése – felerősítve a Fidesz obstrukciójával – akadályozták a törvények és intézkedések végrehajtását. Mindez a kormányzás egyre erősödő eróziójában megnyilvánuló hanyatlásához vezetett. Ezért egyértelmű felelősség terheli Gyurcsány Ferencet. De a felelősségben osztozik vele saját pártja, a mögötte álló frakciók, a párt-elitek, és a pártok körül legyeskedő oligarchák. A mindent elborító “gyurcsányozás” ezért a rá kiosztott – eredeti értelmű – bűnbak szerep rendszeres megerősítése, amelyet nemcsak a Fidesz, de “bal-liberális” elit is sulykol, megpróbálva áthárítani Gyurcsányra a maga – tagadhatatlan – felelősségét.

A 2010 utáni helyzet azonban ettől alapvetően eltér. A létrejött 2/3 bázisára egy túlcentralizált kormányzati hatalom épült. A Fidesz kormány stabil parlamenti támogatásra támaszkodhat. A központi akarat viták és ellenvetések nélkül érvényesíthető. A társadalmi ellenállás gyakorlatilag megszűnt. A fékként és ellensúlyként működő intézményeket “bedarálták”. Nem a gazdasági oligarchák foglalták el az államot, hanem a Fidesz vezére jelölte ki, és hajtotta uralma alá az oligarchákat. Legitimitását mindenki csak Orbán Viktortól nyerheti, aki viszont csak az engedelmes alattvalói viselkedést jutalmazza. Amit tehát ő kigondol, az központi akarattá válik, és azt tűzön-vízen keresztül megvalósítja. Az elmúlt évek hanyatlását tehát nem az ügyetlenség és a szervezetlenség, hanem Orbán Viktor akaratának közvetlen következménye.

Gyurcsány Ferenc felelős, ám ebben sokakkal osztozik. Ám, mint karaktergyilkosság elszenvedője, áldozat is egyben. A bal-liberális kormányok alatt fokozatosan erodálódott a kormányzás rendszere. Az intézmények egyre kevésbé működtek rendeltetésszerűen. A gazdaságban és a társadalomban nem voltak stabilak és áttekinthetőek a szabályok. Az emiatt bekövetkező hanyatlást egyértelműen jelzik az ország romló teljesítménymutatói. Orbán Viktor azonban bűnös. Miközben folyamatosan azt ígéri, hogy a “Kárpát-medencében a jövőt magyar nyelven írják”, társadalmunk intézményi állapota – negyed századdal a rendszerváltást követően – éppen az ő “áldásos” tevékenységének eredményeként visszazuhant az 1989-es szintre. Isten irgalmazzon Magyarországnak, ha a miniszterelnök úgy látja: ez a nyolc év jól sikerült. Mostantól kezdve minden választás – az 2018-as és a következők is – egy új és elkerülhetetlen rendszerváltásról szólnak. Az, hogy a fordulat mikor jön, nehéz előre jelezni. Csak egy a biztos: minél később, annál több fájdalommal jár, és annál nehezebb lesz a visszatérés a normalitáshoz.

Az együttélés – még a családon belül is – konfliktusokkal és félreértésekkel terhes. Ezek bizonytalanságot és zavart idéznek elő, megnehezítve az egymást egyébként szerető, egymásban ösztönösen is bízó emberek életét. Hát még milyen nehéz, az együttélés, amikor egymást nem ismerő személyek igyekeznek társulni és közösséget alkotni. Ezért mindegyik vallás megteremtette a maga – egyébként meghökkentően hasonló – parancsolatait, amelyek segítenek zökkenőmentessé tenni, a közös életet, és megteremtik a közösségben belüli bizalmat.  Ezeket a szabályokat évezredeken keresztül egymást követő nemzedékek sora adta tovább. A bölcs öregektől tanulták el a gyermekek, majd felnőve ők is ráhagyományozták utódaikra.

A zsidó és a keresztény vallásoknak ez a fundamentuma a tízparancsolat.  Jóllehet mind a tízet bármelyikünk „kapásból” aligha tudná felsorolni, ám ha ennek megfelelő vagy éppen ellentétes cselekedettel találkozunk, nyomban felismerjük. hogy a megfelel-e vagy sem a tízparancsolat szellemének. Vagyis, a tízparancsolat belénk ivódott, és megkönnyíti a közösségi életet, megolajozza a gyakran akadozó együttműködést, és megteremti a közösségi békéhez szükséges bizalmat. Ebből következik: ha egy eltérő érdekű, részben ellentétes nézetű személyekből álló közösség hosszú távon együtt akarna működni, együtt kíván dolgozni valamilyen közös cél elérése érdekében, célszerű valamiféle tízparancsolatot megalkotnia, elfogadnia.

Vonatkoztassuk ezt most a demokratikus ellenzékre, a pártokra és támogatókra, a potenciális szavazóira és aktivistáira. Kapcsolatukat jó esetben a semleges kívülállás, rosszabb esetben az érdektelenség és bizalmatlanság, gyakran azonban az irigység, és a féltékenység jellemzi. Nem véletlen hát, hogy akadozik az együttműködés, nehezen formálódik a közös stratégia és a választási együttműködés. Kiindulva abból, hogy ezen sokat segíthet egy tízparancsolat – még ha nem is isteni eredetű, csak a józanész sugallja – közreadom demokratikus ellenzéki pártok és támogatóik tízparancsolatát:

1. Ne sajátítsd ki a közös sikert, ne tulajdonítsd kizárólag magadnak az együtt elért eredményeket,
2. Nem lopd el a másik javaslatait, ne „nyúld le” mások ötleteit, (ha egyetértesz, csatlakozz inkább hozzájuk)
3. Ne csábítsd el mások támogatóit és szavazóit, (a közös siker többet hoz a konyhára!)
4. Ne engedj a pillanat csábításának, hogy egy ütős – de később szükségszerűen megbánt – mondattal „pontot szerezz”,
5. Ne keress – a vitákban vagy a hirdetésekben – pillanatnyi népszerűséget, ne ígérgess megalapozatlanul, ne térj le a realitások ösvényéről, csak azért, hogy előnybe kerülj,
6. Ne rágalmazd a másikat, ne terjessz róluk igaztalan és megalapozatlan híreket,
7. Ne utasítsd vissza az együttműködési ajánlatot, és ne rúgd fel a megállapodást,
8. Ne nyilatkozz meggondolatlanul a másikról, ne kommentálj egy olyan hírt, amelyet csak idéztek neked – gyakran kiragadva a kontextuséból – és nem ismered a körülményeket.
9. Ne hagyd válasz nélkül a bocsánatkérést, ugyanakkor tedd könnyebbé mások számára, hogy beismerhessék saját hibáikat, és ismerd be te is, ha hibáztál,
10. Ne tagadd meg a szolidaritást a megtámadott társtól, ne utasítsd el – akár csak kívülálló hallgatással – a segítségedet,

Az elmúlt héten érdekes tanulmány jelent meg a társadalmak „elöregedés-állóságát” mérő un. Aging Society Index értékéről. (Goldman, P. et al. Measuring how countries adapt to societal aging. PNAS. 2018. jan. 16.) A kutatás szerint hazánk, a vizsgált 18 OECD ország közül – lásd a táblázat – a növekvő elöregedéshez legkevésbé alkalmazkodni képes társadalom! Az előre lépés tehát valóban halaszthatatlan. Ám eredményt csak termékenységet és a halálozást befolyásoló tényezők mélyreható elemzése, majd ennek alapján, az elkerülhetetlen társadalmi és gazdasági változások megvalósítása hozhat. Ennek tükrében aggodalmat keltő, hogy a magyar társadalom – és szűkebb régiónk – nem hajlandó szembenézni a probléma súlyosságával.  Kelet-közép Európa ugyanis leszakadni látszik a világ népesség-növekedési versenyében.

Az elemzések szerint a 21. század végére a Föld régiói közül a miénk szenvedi el a legnagyobb népességcsökkenést. Térségünkben lesznek országok – Bulgária és Moldova – amelyek, az évszázad végére elveszíthetik lakosságuk felét! Magyarország, a maga 62.5%-ra csökkenő népességével, a veszteség-lista középmezőnyében található. 2060-ra a rendszerváltó országokban lesz a legmagasabb az eltartottság – az idős, inaktívak és a munkában levők – aránya. Minden ok megvan tehát az aggodalomra. A népesség gyarapodása ugyanis fontos tényezője a lendületes gazdasági növekedésnek. A fiatalok nagyobb aránya dinamikusabb fejlődést és jobb nyugdíj-ellátást ígér. A növekvő népesség emellett stabil kulturális alapot nyújt a nemzeti identitás megőrzéséhez. Érthető tehát, hogy mindenki törekszik – eleddig kevés sikerrel – a gyerekvállalási kedv felkeltésére, az elvándorlás csökkentésére, és a már kivándoroltak hazacsábítására.

Orbán Viktor – szokása szerint – kiadta a parancsot: töltsük meg a Kárpát-medencét magyarokkal. Előbb Lázár János harangozta be – a néhány hónappal ezelőtti Kormányinfón – a 2060-ig szóló nemzeti demográfiai program létrehozását, majd a Családok Világkongresszusán maga Orbán Viktor lebbentette fel a fátylat a népesedéspolitikai program néhány részletéről. A lényeg: megállítandó a magyarság fogyását, 2030-ra 2,1 százalékra kell növelni a termékenységi rátát! Tény: a népesség fogyása csak a születésszám növelésének és a halálozás csökkentésének összehangolt, hosszú távon következetesen folytatott, és sok terület átfogó fejlesztésével állítható meg. Ám a Fidesz kormány nyolc éves regnálásának tapasztalatai óvatosságra intenek. A gyakran elhangzó, és jól csengő ígéretekről rendre kiderül afféle „placebo-reformok”: a cselekvés látszatát keltő akciók, amelyek azonban nem eredményeznek javulást a társadalmi körülményekben.

A demográfiai helyzettel kapcsolatban a Fidesz többször tett javulást vizionáló bejelentést: lám a születési kedv – visszaigazolva a Fidesz kormány iránti bizalmat – megnőtt. Ám rendre kiderült: elhamarkodottan jelezték a fordulatot. Most azonban a kormány – a Kárpát-medencei hegemónia délibábja által vezérelve – elérkezettnek látta az időt, programot hirdetni. Vállalva a kockázatot, már most az indulásnál jelzem: a program nem fog működni. Napvilágra kerülő részletei ugyanis egy széles körben elterjedt hiedelmet tükröznek: a közvetlen pénzügyi juttatás, az intézményi támogatás és az érintettek hiteleivel kapcsolatos könnyítések elegendő ösztönzést jelentenek. A kormány valahogy úgy képzeli el a családot, mint egy dobozt: ha felül bedobnak egy milliót, alul kipotyog néhány gyerek.  Ám minden kutatás azt igazolja: pénzügyi ösztönzőkkel a születés-szám csak kismértékben növelhető.

A gyerekvállalás bonyolult tényezők által befolyásolt folyamat, amelyet alapvetően meghatároz a családokat, és főként a nőket körülvevő általános légkör. Rápillantva Európa népesedési térképére kirajzolódik a 21. század legfontosabb tapasztalata: a fejlett világban ott születik több gyerek, ahol a nő szabadon dönthet a gyermekvállalásról, ahol nagyobb arányban dolgozhat, ahol a férfiak jelentősen segítenek otthon, és ahol a társadalmi légkör a nemek közötti egyenlőséget támogatja. A valóságban azonban ma a magyar nők – kelet-európai sorstársaikhoz hasonlóan – a munkahelyi és az otthoni feladatokat egybeszámítva, több időt töltenek munkával, mint a férfiak. Nyugat-Európában – köszönhetően annak, hogy ott az „otthoni közteherviselés” fokozatosan elfogadott lett – a munkavégzés lényegében egyenlően oszlik meg. Magyarországon viszont – a többi kelet-közép európai országhoz hasonlóan – a háztartást a nők, a pénzkeresést meg a férfiak kötelességének tekintik. Ebből a szemszögből pedig érthetetlen: éppen ott magasabb a gyerekszám, ahol magasabb a női munkavállalás, és egyenlőbben oszlanak meg az otthoni terhek.

Úgy tűnik: a regnáló politika által terjeszteni kívánt a tradicionális családmodell – a nőnek otthon a helye – a modern társadalmakban maga előidézője az alacsony termékenységnek! Az elmúlt években, a Fidesz kormány – büszkén vállalt – akcióinak eredményeként hazánk, még a macsóság korábbi szintjét is meghaladó irányba mozdult el. A hivatalos politika által sugallt és az államosított média által közvetített jelszó – a nő elsődleges hivatása a szülés – a valóságban gyermekvállalás-ellenes, ugyanis éppen, hogy gyengíti a gyerekvállalási kedvet! A születéseket befolyásoló tényezők mélyebb elemzése feltárta: a születésszám növelésének egyik leghatékonyabb eszköze a nők egyenlőségének, jogbiztonságának, munkahelyi és szociális biztonságának növelése.

Ha azonban a gender equality index vagy a gender gap index állapotjelzőket tekintjük, a magyar és kelet-európai nők hátrányos helyzetben vannak nyugat-európai társaikkal összevetve. Ez pedig – bár többnyire elhanyagolhatónak vélik – meghatározó tényezője az alacsony születési számnak. Hasonlóképpen hatást gyakorol egy ország demográfiai helyzetére a – többnyire nem tudatos – migrációs politika, amely a szülőképes korban levők kivándorlását befolyásolja. Magyarország esetén éppen azok körében magas az elvándorlás, akik életkoruknál és végzettségüknél fogva fontos szerepet vállalhatnak az utánpótlás biztosításában. A felmérések szerint a magyarok 35%-a foglalkozik az elvándorlás gondolatával, 19 százalékuk pedig úgy fogalmazott: már meg is hozta a döntést. Az ő megszülető gyermekeik majd valahol Nyugat-Európában javítják a statisztikát.

A születésszámot számottevően befolyásolja a képzettség és a termékenység közötti – fordított U alakú görbére emlékeztető – összefüggés. Magas a termékenység azoknál a csoportoknál, ahol a párok iskolai végzettsége a középiskolát sem éri el, akiknél a fogantatást a véletlen és az ösztönök vezérlik. Ám ők – miközben a kormány oktatási és foglalkoztatási politikája mobilitásra képtelenné teszi, és helyhez köti őket – nem lesznek képesek a 21. században versenyképes munkaerőt felnevelni. Ugyanakkor az átlagosnál magasabb a gyerekvállalási kedv az egyetemet végzetteknél, ahol a döntés a tudatos élet-tervezés része. A középiskolai végzettségűek gyerekvállalási hajlandósága ugyanakkor viszonylagosan alacsonyabb. Egészében tehát a hazai oktatási rendszer alapvetően „termékenység-ellenes”: sokakat a nyolc általános csapdájába zár, és oda zárja megszületett utódaikat is, míg a felsőfokú végzettségűeket elvándorlásra készteti.

Csak a kiszolgáltatottságot megszüntető és a szabad választást segítő család-modell alapozhatja meg az ambiciózus demográfiai célokat. Ám a program nyilvánosságra került részletei nem tanúskodnak a nemek közti egyenlőség növelése melletti elkötelezettségről, sem pedig a nők munkaerőpiacon való kiterjedt részvételének támogatásáról. Egyes meghirdetett törekvései – az anyák rugalmas munkavállalásának, valamint a munkahelyi bölcsődék létrehozásának támogatása – fontosak, hiszen a részmunkaidőben dolgozó anyák aránya Németországban 46 százalék, Magyarországon mindössze 7 százalék. Amíg azonban nem változik alapvetően a magyar társadalomra jellemző férfi-nő viszony, addig csak álom a családon belüli közteherviselés. A közteherviselés akadálya, hogy a kormány szócsövének tekinthető Alapjogokért Központ kikelt a nők elleni és a családon belüli erőszak visszaszorítását segítő isztanbuli egyezmény ratifikálása ellen. Érvelésük – miszerint a „gender” jogi kategóriája ellentétes Magyarország Alaptörvényével – alapvetően megnehezíti, hogy akár csak megközelíthető legyen a 2.1-es termékenységi ráta.

Nem elég tehát a gyerekvállalás pénzügyi ösztönzése. Még az egyébként elengedhetetlen rugalmas munkavállalás segítése is kevés. Sikert csak az általános társadalmi feltételek jelentős és Európa északi térségeire jellemző értékek térhódításától remélhetünk. Ezért vagyok kételkedő a még csak körvonalazódó demográfiai programmal kapcsolatban. A kormány valahogy úgy van a népességszám javításával, mint sok fiatal a gyerekvállalással: vágyakozik rá, álmodozik róla, ám a hétköznapok forgatagában és konfliktusai között valahogy elmaradnak az eredmények. Java-korú ismerőseim panaszkodnak, rendszeresen noszogatják csemetéiket: na, mi lesz már a gyerekkel? A válasz pedig rendre ugyanaz: dolgozunk a projekten. A gólya azonban mégsem akar leszállni a kéményre.