Hanyatlásaink

“Ez a nyolc év jól sikerült, jobban, mint ahogy vártuk” – megveregette meg saját vállát évértékelő beszédében a miniszterelnök. Értékelésével szöges ellentétben, a többség az egész rendszerváltást elhibázottnak és sikertelennek tekinti. Holott az indulás évtizedének összképe – különösen a későbbi “elmúltnyolcévek” tükrében – jóval kedvezőbb. Az 1990 elkerülhetetlen fordulata történelmi esélyt nyitott. A gyökeres átalakulás eredményeként – a tagadhatatlan problémák ellenére – hazánk és régiónk megkezdte felzárkózását Európához. A felzárkózás mértékét persze – elkerülendő a túlzott leegyszerűsítést – sokféle szempont egymást kiegészítő értékelése teszi lehetővé. Ám az előrehaladás pontosan nyomon követhető a fejlődés különböző mutatószámai alapján. Az 1990 előtti időkről ugyan nincsenek – vagy szórványosan – a társadalmi intézmények minőségét mérő adatok, ennek ellenére betekintést kaphatunk országunk helyzetének alakulásába, ha olyan társadalmakkal vetjük össze, amelyek jelenlegi állapota, hazánk egykori állapotához hasonlítható.

Vegyünk a demokrácia-index változásának konkrét esetét. 1950 táján Magyarország helyzete a mai Észak-Korea állapotaihoz (10 pont), 1960-ben a mai Üzbegisztánéhoz (20 pont), 1970-ben a mai Kubáéhoz (34 pont), míg 1980-ban a mai Mozambik (40 pont) hasonlított. “Legvidámabb barakkunk” fokozatos demokratizálódása 1985 táján – mai Fehér-Oroszország 46 pontos szintjén – érte el a “megvalósult szocializmusban” lehetséges maximumát. Az 1989-92 között lezajló “rendszerváltás” eredményeként hazánkban a demokrácia – az Economist demokrácia indexének skáláján – nagyjából 64 pontosra ugrott. Erről az alapról indult el “hosszú menetelésünk” a liberális polgári demokrácia alapértelmezett intézményrendszerének a megvalósítása felé.

Egy ország haladásának vagy hanyatlásának elfogulatlan megítéléséhez azonban kevés egyetlen – még oly fontosnak látszó – mutatószám. A fejlődést, objektíven, valamiféle kiegyensúlyozott mutatószám (Balanced Scorecard – BSC) rendszerhez hasonló modellel lehetne felbecsülni. A teljes kiegyensúlyozottság követelménye azonban nehéz feladat elé állítja az elemzőket. Elfogadható értékelést elegendőnek látszik négy minőségi tényezőre építeni. Nélkülözhetetlen a demokrácia alakulásának nyomon követése (ezt a “Democracy Index” mutatja), a versenyképesség változásának tekintetbe vétele (ezt a “Global Competitiveness Report” tartja számon), a kormányzás minőségének felbecsülése (ezt a “Worldvide Governance Indicators – WGI” mutatja), és végül, az életminőség szintjének bemutatása (ezt a “Human Development Index”, a HDI adatbázisa kínálja).

Az 1990-2000 időszakban, ezek a mutatók összességben kedvező – a modern társadalmak fejlődésének trendvonalához való felzárkózást mutató – emelkedő pályát rajzoltak fel. Hazánk demokráciájának állapota elérte az európai átlag feletti, 83 pontot, és a többi mutatóban is jelentős előrehaladás történt. A rendszerváltás első évtizedében tehát mind korábbi önmagunkhoz képest, mind pedig globális összehasonlításban, nagy utat tettünk meg. A 21. századba átlépve azonban a kép fokozatosan borúsabbá vált. A 2000. év – másfél évtized távlatából visszapillantva – egyszerre csúcspont és fordulópont volt. Innentől kezdve lefelé vezetett az út. A “leletek” ugyan csak 2002-től jelzik a hanyatlást, ám a nyilvánosságra került adatok mindig egy évvel korábbi felmérésből származnak, amelynek aktuális értékei a korábbi években hozott intézkedések hatásait tükrözik. Így a rendszerváltást követő általános emelkedés 2000 táján – az első Fidesz kormány intézkedéseinek hatásait tükrözően – fordult hanyatlásba. Az ezt követő 18 évben hazánk önmagához képest és a Kárpát-medencei társadalmakkal összevetve is fokozatosan visszaesett!

Az okok azonosítása és a felelősök megnevezése önmagában is érdekes, ám jelenlegi helyzetünkben az okok és felelősök azonosítása még fontosabb. A jövőben szükségszerűen bekövetkező újabb rendszerváltás sikere függhet attól, megértettük-e ki, mit, miért és hogyan hibázott el. Ugyanakkor valamiképpen ellensúlyozni kellene a természetes elfogultságot: a törekvést, hogy a “saját” tevékenység előidézte romlást, vagy éppen az “ellenfelek” által elért sikert külső tényezőkkel magyarázzuk. Kiiktatandó a véletlenek szerepét, Magyarország helyzetének alakulását a Kárpát-medenceiek eredményének tükrében fogjuk szemlélni.

Felkutatva az interneten fellelhető adatokat, elvégezve a “közös nevezőre hozás” – nem mindig könnyű – feladatát, az alábbi táblázatban foglaltuk össze hazánk “versenyhelyzetének” alakulását az elmúlt másfél évtizedben.

A táblázatban szereplő számok az összehasonlításként választott öt ország, említett négy területen elért – hol minőségi pontokban, hol a globális “helyezési” számokban kifejeződő – eredményeinek összeadásából adódó helyezését mutatják. (Pl. hazánk és a környező országok demokrácia-pontjai az adott évben, majd ennek alapján adódó “helyezési szám”, és ugyanezt elvégezve a másik három mutató eseten.) Magyarország 2002-ben a négy terület többségében csoportunkban a legjobb eredményt érte el, amit az első helyezése mutat. 2017-ben viszont megszerzett helyezési pontjainak összege már csak a 4. hely eléréséhez voltak elegendők!

Az elmúlt 15 év tehát szomorú képet rajzol fel: a 20. század végén még “éllovas” Magyarország, fokozatosan teret veszített és visszacsúszott. A lemaradás globális összehasonlításban is tetten érhető, de különösen szembetűnő szomszédjainkkal – a Kárpát-medencei társadalmakkal – összevetve. (Lásd: pl. Defacto elemzése a visegrádiak felzárkózásáról, és a magyarok visszaeséséről a csoportban.)

Az a tény, hogy a társadalmi haladást jelző mutatók mind 2002-2010 között, mind pedig 2010-2017 között, egyaránt romlottak, a politika szembenálló “törzseit” képviselő polgárok és politikusok szemszögéből kényelmetlen igazságot mutat. A korszak két emblematikus politikusa – Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor – nevével összekapcsolódó időszakra egyaránt jellemző a hanyatlás. Megválaszolható-e ennek tükrében a kérdés: “ki, mennyire a felelős?” Ám mielőtt erre választ adnánk, érdemes elgondolkodni azon: milyen felelősség terhelhet egyáltalán egy vezetőt? Aki felesleges kitérőnek véli ezt, gondoljon arra, választásra készülve lényegében ugyanez foglalkoztat mindanyukat: kit és milyen felelősség terhel nemzetünk pillanatnyi helyzetéért?

A megítélést nehezíti, hogy a vezetők felelőssége három – alapvetően eltérő – szinten fogalmazható meg. Amikor a jármű vezetőjének pillanatnyi kihagyása szerencsétlenséget okoz, vagy egy kisvállalkozás tulajdonosának meggondolatlan döntése csődöt idéz elő, felelőssége közvetlen és eltagadhatatlan. A felelősség közvetettebb, amikor a vezető – másokkal együttműködve irányít egy nagyobb szervezetet. A vezetői szerephez persze ilyenkor is hozzátartozik: elvárható gondossággal eljárni, és megtenni mindent a szervezet biztonságos és versenyképes működéséért. Ennek része, olyan szabályokat bevezetni, olyan körülményeket teremteni, amelyek a szervezet minden munkatársát a társadalmi és az üzleti viselkedés normáinak betartására készteti. Vagyis, nemcsak azért felelős, amit konkrétan ő tesz, hanem azért is, helyesen alakította-e ki azokat a feltételeket, amelyek mások viselkedését terelik, és ellenőrzi-e az elvárható viselkedést kikényszerítő szabályok betartását. Egy példával élve: bár nem ő vezette a szerencsétlenséget okozó buszt, mégis felel azokért a körülményekért – pl: kevés pihenőidő biztosítása, gyakorlatlan vezető kijelölése – amelyek a tragédiát kiválthatták.

Ám egy demokratikusan választott kormányának – mint egy részvénytársaság választott képviselőinek – még közvetettebb, ugyanakkor összetettebb és általánosabb a felelőssége. Ezekben a szervezetekben ugyanis a döntéseket testületek hozzák, ezért az igazgatóság vagy a kormány tagjai akkor is viselnek bizonyos felelősséget döntésekért, ha azzal nem értettek egyet. Ám az emberek szemében az efféle “elkent” – testületi – felelősség megfoghatatlan. Igazságérzetünk azt diktálja: azért, ami történt, valakinek “el kell vinnie” a balhét! Úgy gondolják hát: ha szerencsétlenség történt – egy vasúti baleset, egy bank csődje, vagy egy ország válsága – elkerülhetetlen felelőst találni. Mivel pedig a legtöbb szervezetnek van egy “mindenható” vezetőnek vélt, nyilvánosság előtt megjelenő arca, automatikusan őt tekintik felelősnek mindenért.

A társadalmi kudarcokat azonban – miként az üzletieket is – két, számottevően eltérő szituáció idézheti elő. Az egyikben, a vezető gyengén működteti a kormányzás gépezetét, emiatt a rendszer akadozik, el-elromlik, és válságba sodródik. A másikban, az autokrata vezető – egy részvénytársaságban (pl. ENRON), vagy egy országban – kiiktatja a rendszerből a beépített fékeket, saját téveszméinek rendel alá mindenkit, és ez vezet katasztrófához. A polgárok (vagy a befektetők) szemszögéből – látszólag – teljesen mindegy, hogy a cég válságát, vagy az ország hanyatlását a vezetés gyengesége vagy egy autokrata elvakultsága idézte elő. Ám a tanulságok levonása szempontjából ez két alapvetően eltérő helyzet. Márpedig Magyarország 21. századi hanyatlásnak éppen ilyen eltérő okai voltak.

A 2002-2010 időszakot alapjában véve a sodródás fogalmával lehet leírni. A sodródás a kormányzás “bénaságára” utal. Szimptómái: a hol túl lassú, hol kapkodó reagálás, a későn meghozott döntések, a sokszor felemás végrehajtás, a – kormányzás berkein belüli és azon kívüli akadályok miatt – holtvágányra futó reformok.  A kormányfő gyenge pártbeli támogatása, a kormányzó pártszövetségen belüli ellentétek, a kormány mögött álló parlamenti frakciókon belüli széthúzás, a különböző érdekcsoportok vetélkedése – felerősítve a Fidesz obstrukciójával – akadályozták a törvények és intézkedések végrehajtását. Mindez a kormányzás egyre erősödő eróziójában megnyilvánuló hanyatlásához vezetett. Ezért egyértelmű felelősség terheli Gyurcsány Ferencet. De a felelősségben osztozik vele saját pártja, a mögötte álló frakciók, a párt-elitek, és a pártok körül legyeskedő oligarchák. A mindent elborító “gyurcsányozás” ezért a rá kiosztott – eredeti értelmű – bűnbak szerep rendszeres megerősítése, amelyet nemcsak a Fidesz, de “bal-liberális” elit is sulykol, megpróbálva áthárítani Gyurcsányra a maga – tagadhatatlan – felelősségét.

A 2010 utáni helyzet azonban ettől alapvetően eltér. A létrejött 2/3 bázisára egy túlcentralizált kormányzati hatalom épült. A Fidesz kormány stabil parlamenti támogatásra támaszkodhat. A központi akarat viták és ellenvetések nélkül érvényesíthető. A társadalmi ellenállás gyakorlatilag megszűnt. A fékként és ellensúlyként működő intézményeket “bedarálták”. Nem a gazdasági oligarchák foglalták el az államot, hanem a Fidesz vezére jelölte ki, és hajtotta uralma alá az oligarchákat. Legitimitását mindenki csak Orbán Viktortól nyerheti, aki viszont csak az engedelmes alattvalói viselkedést jutalmazza. Amit tehát ő kigondol, az központi akarattá válik, és azt tűzön-vízen keresztül megvalósítja. Az elmúlt évek hanyatlását tehát nem az ügyetlenség és a szervezetlenség, hanem Orbán Viktor akaratának közvetlen következménye.

Gyurcsány Ferenc felelős, ám ebben sokakkal osztozik. Ám, mint karaktergyilkosság elszenvedője, áldozat is egyben. A bal-liberális kormányok alatt fokozatosan erodálódott a kormányzás rendszere. Az intézmények egyre kevésbé működtek rendeltetésszerűen. A gazdaságban és a társadalomban nem voltak stabilak és áttekinthetőek a szabályok. Az emiatt bekövetkező hanyatlást egyértelműen jelzik az ország romló teljesítménymutatói. Orbán Viktor azonban bűnös. Miközben folyamatosan azt ígéri, hogy a “Kárpát-medencében a jövőt magyar nyelven írják”, társadalmunk intézményi állapota – negyed századdal a rendszerváltást követően – éppen az ő “áldásos” tevékenységének eredményeként visszazuhant az 1989-es szintre. Isten irgalmazzon Magyarországnak, ha a miniszterelnök úgy látja: ez a nyolc év jól sikerült. Mostantól kezdve minden választás – az 2018-as és a következők is – egy új és elkerülhetetlen rendszerváltásról szólnak. Az, hogy a fordulat mikor jön, nehéz előre jelezni. Csak egy a biztos: minél később, annál több fájdalommal jár, és annál nehezebb lesz a visszatérés a normalitáshoz.