Soros Györgyöt sokan országok – és ezen belül a magyar nemzet – ellen szövetkező mohó spekulánsnak tartják. Én – másokkal együtt – a társadalmi haladás önzetlen támogatójának és az egyéni szabadság harcosának tekintem. Van azonban Soros Györgynek egy harmadik – kevéssé ismert – arca: egy érdekes tudományos modell – a reflexivitás – megfogalmazója. Az általa felvetett – részben filozófiai előtanulmányai, részben saját befektetői gyakorlatából leszűrt – szemléleti modell, az emberi viselkedés két kiiktathatatlan elemét kapcsolja össze: a tévedhetőséget (fallability), és a válaszolási kényszert (reflexivity). (Soros György: Fallibility, Reflexivity, and the Human Uncertainty Principle. 2014) Eszerint, a környező valóság ránk gyakorolt hatásai, az ezekről kialakított elképzeléseink, az eseményekből kiolvasott logika, beavatkozásra késztetnek. Ám akár helyes modell alapján okoskodunk, akár téveszmék vezetnek, beavatkozásunkkal átalakítjuk a valóságot, amely újra és újra tettekre serkent.
Az embert gyakran porszemként sodró történelmi vihart tehát részben önmagunk generáljuk. Amikor éppen történnek velünk az események, hajlamosan vagyunk elfelejtkezni erről. Évek vagy évtizedek multán visszapillantva válik világossá ez a reflexivitás által formált valóság. Mindez nem tűnhet különösebben fontos elméleti konstrukciónak. Ám néhány napja jelent meg az IMF vezető kutatójának – a válságok és a szabályozás különös ellenütemű mozgását elemző – tanulmánya. (Dagher, J. (2018): Regulatory Cycles: Revisiting the Political Economy of Financial Crises.) A szerző, nagy történelmi adatbázisra támaszkodva, a gazdasági válságok kialakulásának és lefolyásának – éppen a reflexivitás modelljét tükröző – különös ciklusát azonosította. A ciklus a válságot követően bevezetett szigorú szabályozás lazulásával indul. A gazdaság növekedése gyorsul, majd szárnyalni kezd. Egy nehezen előre jelezhető csúcspontot elérve azonban váratlanul összeomlik. A depresszió gazdasági és politikai következményeként újra szigorú szabályozást vezetnek be. Az élet azután fokozatosan újraindul. Majd az élénkülést erősítendő, ismét enyhíteni kezdik a szabályozást és csökkentik az adókat. A növekedés egyre dinamikusabb, egekbe szökik a részvény-piac, ám váratlanul újra minden összeomlik, és minden elölről kezdődik.
A cikk – adatokkal alátámasztott – következtetése: az összeomlásokat döntő mértékben a válságot követő szabályozási szigorításokat kiiktató politika generálja. Ezért azt tanácsolja: legyünk óvatosak a feltételekkel és a következményekkel nem számoló deregulációval és adó-csökkentéssel. Ugyanakkor a cikk a politika reflexív működését is jól példázza. A fellendülés és a válság emlékének elhalványulása megnöveli a befektetők kockázatkereső viselkedését. A válságot követően megszigorított pénzügyi szabályozást – többnyire a leggazdagabb és legnagyobb hatalmú befektetők nyomására – kezdik kiiktatni. A könnyítések, a lazítások és a pénzügyi ösztönzők – ahogyan a serkentő szerek egyre növekvő adagja nehezen kontrollálható aktivitásra serkentik az embert – nekilendítik a gazdaságot, ám szükségszerűen megnő a krízis kockázata is. A politikus azonban, ahelyett, hogy óvatosságra intené a polgárokat és a vállalkozókat éppenséggel a „lovak közzé dobja a gyeplőt”. Ezzel a nemrég még szigorúan szabályozott piacon, a válság tapasztalatainak tükrében megfontoltan viselkedő befektetők versenye átmegy „fogd, ahol éred” verekedéssé. És csak idő kérdése, mikor következik be egy újabb katasztrófa.
Az egymást követő anti-Soros kampányok, Soros Györgyöt az efféle eseményeket előidéző lelketlen börziáner szerepében tűntetik fel. Holott a válság-ciklus menete éppen az általa felvetett reflexivitás modell alapján válik értelmezhetővé. Az újabb válságokat ugyanis éppen a sötét hármas – machiavellizmus, narcisztikusság és paranoid viselkedés – által vezérelt politikusok, a feltételekkel és következményekkel nem számoló beavatkozásai készíti elő. A ilyen politikus soha nem kételkedik, sem abban, hogy helyesen ítéli meg a helyzetet, sem abban, hogy beavatkozása javulást fog eredményezni. A valóságban azonban – mint Soros modellje mutatja – gyakran félreérti a tényeket, vagy tudatosan félremagyarázza a történéseket. Emiatt a politikus beavatkozása – kellő körültekintés hiányában – inkább súlyosbítja a helyzetet. Mintha Vörösmarty – az emberi akarat esendőségére figyelmeztető – sorai elevenednének meg: „Ront vagy javít, de nem henyél”.
Jó, jó, de miért fontos ez – kérdezheti az olvasó – a jelenlegi helyzetben? Bár a közgazdászok még vitatkoznak azon, vajon véget ért-e a hosszú ideig tartó un. szekuláris stagnálás, vagy még benne vagyunk, a politikusok szeretnék, ha mindenki az ország megmentőjét és jótevőjét látná bennük. Ezért hajlamosak elhinni, a közelükbe kerülő – többnyire a felső 1%-ot, sőt a legfelső 0.1%-ot képviselő – emberek és szószólóik sugalmazásait. A globális világgazdaság „táplálkozási láncának” legtetején elhelyezkedőknek pedig elegük van a visszafogottságból, a fegyelemből, a korlátokból, a szabályokból. Ők rühellnek mindenféle szabályozást, és azt szeretnék, ha azt tehetnék, amit akarnak. A válság elmúlt – mondják – a fejlődés dinamikus, minden javul, és korszerűsödik, ilyen helyzetben a politikusnak egy a kötelessége: szabaddá tenni a pályát.
A politikus pedig felbátorodik, és a leggazdagabbak által ösztönözve azt kezdi hirdetni: mindenkinek – és elsősorban a szegényeknek – az a jó, ha csökkentjük az adót, leépítjük a szabályozást, és nem kényszerítjük a társadalmat gúzsba kötve táncolni. Trump már el is fogadtatta az adócsökkentést, és indítja a deregulációs programot. Nemsoká megkezdődik a Dodd-Frank törvény módosítása. Arról viszont, hogy a lazuló szabályozás előidézte nagyobb szabadság döntően a magasabb jövedelműek zsebében maradó pénzeket növeli, nem esik szó. A világ tehát még egyenlőtlenebbé válik. Ám ezek az ellentmondások a csúcson nem tűnnek elő, mert az elnök – és így vannak ezzel mások is – a csapatába csak olyan szakértőket kér fel, akik hozzá lojálisak, nem pedig tudományos meggyőződésükhöz.
Ma tehát a legtöbben – boldogan maguk mögött tudva a válság előidézte rossz hangulatot – örömmel tapasztalják a részvénypiacok szárnyalását, és a munkanélküliség csökkenését. Kevesen szemlélik a helyzetet a régi Szörényi sláger – 1911 – szemszögéből: „Az utolsó előtti, előtti békeév viszonylag nyugodtan telt s arról, hogy mi lesz majd három év múlva senki, de senki sem énekelt.” Én mégis megkérdezem: vajon ez mostani, az utolsó, vagy az utolsó előtti, esetleg az utolsó előtti, előtti, békeév? És figyelmeztetek: ha beüt a válság és minden összeomlik, ne higgyük, hogy véletlenül történt. A katasztrófát – miként 1914-es háború is – politikusaink és oligarcháink csinálták.
A világhírű közgazdász, Lawrence Summers, az elmúlt napokban – Trump davosi látogatására időzítve – így fogalmazott cikkében: „amitől leginkább félek, az a félelem teljes hiánya”. Ne tévesszen meg senkit – figyelmeztetett – a gazdaság, felgyógyulás utáni, optimizmust sugalló „kinézete”. A gazdaság ma kevésbé képes egy váratlan válság enyhítésére, mint 2008-ban. A súlyos következmények orvoslásához ma kisebb a mozgástér kamatokat illetően, a társadalmak jobban eladósodottak, és az országok hajlamosabbak – a helyzetet rontó – bezárkózó, nacionalista politikát választani. A politikusok azonban sem a helyzet labilis voltával, sem a rendelkezésre álló eszközök elégtelenségével nincsenek tisztában. Az eseményeknek pontosan erre a menetére figyelmeztet a Soros reflexivitás modellje. Ezért volna célszerű – a közellenségnek kikiáltott és nálunk most törvénybe iktatottan is bűnösnek minősített – Soros Györgyöt, illetve a valóságot megvilágító tapasztalati modelljét komolyan venni. (Bookstaber, R. The End of Theory. 2017.).
Ezt a cikket mégsem azért írtam, hogy Soros György Nobel díjra való jelölését szorgalmazzam. Modellje nem tekinthető tudományos elméletnek, inkább jól használható szemléleti keretet kínál, egyébként nehezen érthető jelenségek megértéséhez. De a Stop Soros törvény elfogadására és a választásokra készülve számunkra, magyarok számára, a dologban nem is ez a legfontosabb. Mondanivalóm lényegét egy régi emlékemmel szeretném megvilágítani. Már vagy két évtizede – a kvantummechanika rejtélyeibe engem bevezető – kedvenc professzorom, Marx György, frissen megjelent könyvéről, a „Marslakók a földön” írtam ismertetetőt. A könyv, a minden magyar által büszkén emlegetett világhírű tudósaimkról szólt. Nemzetünk zsenialitását bizonyítandóan úgy tekintünk rájuk, és – némileg túlzóan – úgy idézzük fel emléküket: ők alkották a 20. századot a világ számára! Ám a könyv – miközben megfájdította a szívemet, amiért elhagytam a fizika csodálatos világát – számomra egy sokkal fájdalmasabb tanulsággal szolgált. Világhírű fizikusaink sorsának legfontosabb üzenete ugyanis az volt: a haza, amelynek szülöttei voltak, amelynek jó-hírét keltették, és amelynek dicsőséget hoztak, ahelyett, hogy csodálta és támogatta volna őket, elüldözte szülőföldjükről. Igen kedves olvasó, ha maradnak, sorsuk – sokszázezer társukhoz hasonlóan – a munkaszolgálat és/vagy haláltábor lett volna.
A történet lényege tehát: vannak honfitársaink, akikre csodálattal nézett fel a világ, akik hírnevet szereztek a hazának, és mi, ahelyett, hogy csodálattal adóznánk tetteiknek és példaként állítanánk minden magyar elé, kiüldözzük őket a hazából. Így Soros Györgyöt, akit a világ – saját szellemi teljesítménye és gazdasági sikerei alapján – a legnagyobbak között emleget, regnáló kormányunk és a parlamenti többség most készül törvénybe foglaltan is meggyalázni, állampolgári jogaitól megfosztani, miután a nép ellenségeként már kiplakátozta. Beismerem, a kérdésben nem vagyok teljesen elfogulatlan. Az elmúlt 20 évben szabadidőm nagy részét – életem legboldogabb korszakát – a CEU könyvtárában töltöttem. Amit az elmúlt 20 évben alkottam, abban benne van a CEU és így benne van Soros György is. A kutatás minden eszközét szabadon használhattam, és a munkámat – egyébként bárkiét, aki ide fordult – segítőkészen támogatták.
És most képzeljük csak el, hogy Orbán Viktor nem stadionokat épít, hanem – mint a most kiátkozni ítélt Soros György – egyetemeket alapít, és civil szervezeteket támogat. Akkor az ország nem elnéptelenedő sportlétesítményekkel volna tele, amelyek csak középszerű sportolókat, és a balhét kereső ultrákat „termel ki”. Akkor az országot tudást kínáló egyetemek, azokat pedig az igazságot kritikus szemmel kereső, a valóságot javítani akaró, a világhoz alkalmazkodni képes, a tudomány és a művészet iránt érdeklődő fiatalok töltenék meg. Hiszen Soros György éppen ahhoz nyújtott önzetlen segítséget, hogy a hátrányos helyzetűek képesek legyenek elindulni, az átlagos helyzetűek esélyt kapjanak a nemzetközi versenyben helytállni, és akiknek a tehetsége ezt megalapozza, azok a tudomány csúcsaira emelkedhessenek. Nos, ezt a Soros Györgyöt készül kiátkozni a magyar parlament. Miért kell arra kényszeríteni a fiatalabb nemzedéket, hogy – miként korábban elűzött világhírű tudósainktól – majd évtizedek múlva kérjenek bocsánatot a magyarság nevében, beismerjék az elkövetett bűnt, megnevezzék a tetteseket, és megkövessék a magyarságát soha meg nem tagadó, világhírű szülöttét?
Leave a Reply