Még a 1960-as években – a szilárdtest-fizika bűvöletében, a KFKI-ban – a kezembe került J. M. Ziman: Solid states physics című könyve. A kristályrácsban mozgó elektronok viselkedését tárgyaló fejezet elején meglepődve fedeztem fel az ismerős mottót: „A szabadság, a felismert szükségszerűség.” (Engels). Örömmel töltött el, hogy a világhírű tudós, az általam akkor istenített szerzőre hivatkozik, s még nagyobb örömömre, találóan. A kristályrácsban mozgó „szabad” elektron viselkedését ugyanis alapvetően a rácsszerkezet vezérli, hasonlóan ahhoz, ahogyan a „magányos” egyént az őt körülvevő társadalom. Ebből a szemszögből a demokrácia a társadalom sajátos intézményi szerveződése, amelyet a polgárok együttesen alakítanak. Közös akaratuk teremti meg azt az „erőteret”, amely – mint a fémek kristályrácsa a benne mozgó elektronok számára – keretet szab, és irányt mutat az egyének viselkedésének. Mivel pedig a demokrácia működését alapvetően ez a politikai „erőtér” határozza meg, érthető, hogy a egyre több gondot jelent ennek az intézményi gépezetnek mind gyakoribb meghibásodása.

A rendeltetésszerű működésben zavarok keletkeznek, a hatalommegosztás gyengül, a fékek elromlanak. Ám az elmúlt időszak válságaiknak hátterében feltűnt egy további tényező is, ami felett a figyelem sokáig átsiklott: az átlagpolgár személyisége. A demokrácia minőségét ugyanis – az intézményi feltételeken túl – alapvetően befolyásolja az átlagpolgár helyzetértékelő és veszélyfelismerő képessége is. A figyelem lanyhulását részben magyarázza, hogy a 20. második fele – ebből a szemszögből – megnyugtatóan alakult. Az egyének – kigyógyulva a világháború sokkjából és a szélsőséges ideológiák előidézte kórokból – alapvetően racionálisan kezdtek viselkedni. A befektetéseit mérlegelő vagy a szavazófülke magányban töprengő polgárt alapvetően a józanság, az óvatosság és a megfontoltság jellemezte. Ez fontos tényezője volt annak, hogy a demokrácia intézményei rendeltetésszerűen működtek, és az időnként keletkező zavarok rendre megoldódtak.

A 21. századba átlépve azonban a demokrácia gépezete mind gyakrabban meghibásodott. A globalizáció veszélyekkel telivé és zavarossá tette a körülményeket, amelyek egyre gyakrabban vezettek krízisekre. A krízismenedzsment pedig nem erénye a demokráciáknak. Részben ennek hatására a korábban stabilan működő intézmény-rendszer akadozni kezdett. Az egyre bonyolulttá váló gépezet, különböző funkciójú részei akadályozni kezdték egymást. Ezek a változások már önmagukban előidézték a demokrácia hagyományos – liberális – modelljének a leromlását. Volt azonban a zavaroknak egy harmadik – viszonylag kevesebb figyelmet kiváltó – oka: a polgárok viselkedésének aggodalmat kiváltó változása.

A demokráciát a polgárok akarata és aktív közreműködése működteti. Miként az autó vezetése, a demokrácia is folyamatos figyelmet és megfontolt helyzetértékelést kíván. Sokáig természetes adottságnak tűnt, hogy a polgárok – a fiatalok, a középkorúak és az idősek egyaránt – a jövővel racionálisan számot vetnek, és feleslegesen nem kockáztatnak. A 21. századba átlépve azonban az egyének óvatos viselkedését három – a tudomány által nemrég feltárt – különös hatás zavarta meg. Ezek a hatások – érdekes módon – eltérően érintik a különböző generációkat. A fiatalokat a Peltzman-effektus csapja be, a középkorúakat inkább a Dunning-Kruger effektus veszélyezteti, míg az időseket döntően a Castle-effektus fenyegeti. E hatások következtében a válságoktól megzavarodott választó, növekvő mértékben vált kiszámíthatatlanná és irracionálissá.

A Peltzman-hatást – a névadó, Sam Peltzman, a Chicago-i egyetem tanára – 1975-ben fogalmazta meg. A biztonsági öv használatával kapcsolatos kutatásaiból meglepő következtetésre jutott: a biztonsági öv kötelezővé tétele – amitől a halálos balesetek számának csökkenését remélték – inkább növelte a súlyos közúti balesetek kockázatát. (Peltzman, S. (1975). “The Effects of Automobile Safety Regulation”. JPE.) Az eredeti szándékokkal ellentétes hatás oka: a biztonságukat garantáló sokféle eszköz tudatában a vezetők veszélyérzete „kikapcsolt”. Ennek nem-várt mellékhatásként kockázatkeresők és felelőtlenül viselkedők lettek. Azóta sok területen előbukkant ez a jelenség. Amint megszokjuk, hogy életüket biztonsági berendezések „párnázzák ki”, a megnövekedett biztonságérzet beépül tudatalattinkba, viselkedésünk pedig – anélkül, hogy észrevennénk – eltolódik a megfontolatlanság irányába.

Az idősebbek még emlékeznek az óvatosság fontosságára, de a védőfelszerelésekkel, biztonsági övekkel körülbástyázott környezetbe született fiatalok kockázattűrése megnőtt. Minden hibát kiigazíthatónak, minden tévedést orvosolhatónak vélnek. Nem kell tehát óvatosnak lenni, mert mindig van egy újabb lehetőség. Az élet – szemükben – egy olyan számítógépes játék, ahol, ha vesztettél, és megjelenik a „game over” felirat, egyszerűen megnyomható a „start again” gomb. Tehát semmi pánik! Mindig van újrakezdés, mindig mondhatod, „nem ér a nevem”, mindig meggondolhatod magad. Aki ehhez hozzászokik, elkezd úgy élni, mint akinek nincs felelőssége sem önmagával, sem a társakkal, sem a társadalommal szemben. Nyugodtan hagyatkozhat az ösztöneire, és választhatja azt, amit a pillanat szeszélye diktál. Részben erre vezethető vissza, hogy a fiatalok többsége nem érdeklődik a politika iránt. Életétől idegen játszmának tekinti, amely ellenszenves tulajdonságokat hoz ki, az oda sodródó, egyébként normális emberekből.

A Peltzman-hatás tehát a fiatal generációkat felelőtlenségre, megfontolatlanságra, érdektelenségre csábítja. Ismereteik felszínesek, döntéseiket a hatalmi elit manipulálta információk és élmények formálják. De semmi vész – mondhatnánk – hiszen itt vannak a megbízható, sokat átélt és ezért megfontoltabb középkorúak. Ám – a kutatások szerint – az ő viselkedésük is veszélyesen összezavarodott. A világot a globalizáció kiszámíthatatlanul komplexszé tette, a döntések következményei nehezen átláthatóak, és mind gyakrabban szembesülünk nem várt következményekkel, amelyek az eredeti szándékot az ellenkezőjére változtatják. Ebben a helyzetben alapvetően fontos, hogy a választó legalább azt képes legyen helyesen eldönteni, hogy kinek higgyen. Nos, éppen ezt veszélyezteti a Dunning-Kruger hatás. (Kruger, J. Dunning, D. (1999). „Unskilled and Unawared of it”.JPSP.)

A kutatók kísérleteikben azt találták: minél kevesebb tudással rendelkezik valaki az élet valamely területén – azaz, minél kevésbé kompetens – önmagát annál hajlamosabb szakértőnek hinni, és a hozzáértők bizonyosságával dönteni. A kompetens személy ezzel szemben – tudatában lévén a helyzet bonyolultságának és ismeretei korlátozottságának – alábecsüli saját tudását és tétovázik a döntéseknél. A nyilvános vitákban, amelynek hatására – gondoljunk csak az előttünk álló választási küzdelemre – az átlagember véleménye formálódik, meggyőzőbbnek tűnik a magabiztosan nyilatkozó dilettáns, mint a megalapozott tudású, de bizonytalan szakember. Miközben tehát az átlagpolgár ismeretei fogyatkoznak, a valóság megismerésére fordított ideje csökken, és egyre kevésbé érti, ami körülötte történik, tétovázás nélkül követ őrülteket és választ őrültségeket.

Az egykor megfontolt középkorúak tehát hajlamos lesznek – B. Russel egykor túlzónak tűnő megfogalmazása szerint – magabiztos idiótaként viselkedni. Ezt a viselkedését azután a sanda szándékú demagógok ki is használják: ezért bombázzák a polgárokat hamis hírekkel, „töltik fel” a tényeknek ellenmondó ökörségekkel. A normalitás útjáról letérítve így „törvényszerűen” jutnak meggondolatlan és ésszerűtlen döntésekre. Az elmúlt időszak meghökkentő politikai eseményei – Trump megválasztása vagy a Brexit – mutatják, miként „siklatja ki” a demokráciát egy demagóg ajánlat: tegyük újra az első helyre.., tegyük újra naggyá.., legyünk újra szuverének… stb. A középkorúak pedig rendre bedőltek a populista ajánlatnak, és olyan demagóg politikusokra szavaztak, akik sem a megvalósítás feltételeivel, sem annak következményeivel nincsenek tisztában.

A demokrácia végső menedékét – vélhetnénk – az idősek generációja jelenti. Az öregeket többnyire óvatosnak gondolják, akiket a hosszú évtizedek tapasztalatai megfontoltságra késztetnek. Bizakodhatnánk ezért: bölcsességük átsugárzódik unokáik – a mai fiatalok – és gyermekeik – a mai középkorúak – nemzedékére. Ám gondoljon az olvasó környezetének 70 év feletti tagjaira, és a helyzet már nem tűnik annyira rózsásnak. És nem téved: a kutatás nemrég egy különös hatást – a Castle-effektust – azonosított, amely az idősek megtéveszthetőségének növekedését és „csaló-felismerő” képességeik romlását mutatta. (Castle, E. et al. PNAS. 2012. dec 18.) A kísérlet – visszaigazolva a hétköznapi élet számtalan tapasztalatát – azt mutatta: az idősek „hazugság-azonosító” képessége, az, hogy meg tudják különböztetni azt, akire bizton számíthatnak, attól, aki be akarja csapni őket, vészesen csökken az életkor előre haladásával.

Korosztályom – túl vagyok a 70-en! – a 21. század kiszámíthatatlan körülményei között egyre kevésbé képes reálisan megítélni a helyzetét. Könnyen téved abban az életbevágó kérdésben: kiben bízhat meg, és ki az, akit jobb volna kerülni. Bizalmatlan saját családtagjaival szemben, viszont gyanútlanul hisz idegeneknek, akik azután félrevezetik őt. (Lásd: „Viktória királynő és Abdul.”). A gyorsan változó és szokatlan helyzetekben hajlamosak leszünk irracionálisan és felelőtlenül dönteni. Lényegében ugyanezt támasztotta alá egy másik kutatás: még az egyébként jó körülmények és szellemileg stimuláló feltételek között élő idősek is nehezen azonosítják a valóságos problémákat, és eltévednek a döntések labirintusában. (Tymula, A. et al. PNAS 2013 okt.13). Mindezt a populista politikusok ki is használják: félelmet keltő és bizonytalan helyzetet idéznek elő. Ilyen körülmények között az idősek nem biztos támaszai, inkább gyenge láncszemei a demokráciának.

1787 nyarán Philadelphiában a hírre, hogy hónapok munkájának eredményeként megszületett az azóta USA Alkotmányaként ismer dokumentum, izgatott tömeg gyűlt össze. Mit készítettek nekünk? – szegezte neki valaki a kérdést az épület ajtaján kilépő Benjamin Franklinnak. Egy köztársaságot, ha meg tudjátok tartani! – bukott ki a válasz a meghökkent Franklinból. Ösztönszerű reakciója a polgárok elháríthatatlan felelősségére figyelmeztetett. Ám, vagy száz évvel később, B. Russel már kénytelen volt megállapítani: „A világgal az a baj, hogy az ostobák magabiztosak, míg az értelmesek tele vannak kétséggel.” Helyzetünk a 21. században – ha lehet – még rosszabb: világunk fokozatosan a káosz felé sodródik, a nemzetek bizonytalanul egyensúlyoznak a beláthatatlan hatások és a fenyegető következmények szakadékának szélén. A glóbusz több-milliárd polgára pedig – éljen a még liberális demokráciákban, vagy az illiberális autokráciákban – egyre kevésbé látja át, és érti meg, ami körülötte történik. A felelősség és a józanság helyett az érdektelenség és a megfontolatlanság vezérli a viselkedést. Ilyen körülmények között formálódik jövőnk: a 21. század „szép új világa”.

A társadalom mindig is tudatában volt – a tudomány okos kísérleteivel látványosan bizonyítani is tudta – hogy a közösség előtt tett ígéreteknek nagy hatása van az emberek viselkedésére. A tekintélyek és barátok jelenlétében elmondott fogadalmat komolyan vesszük, és ahhoz még nehéz helyzetben is tartjuk magunkat. Amikor tehát állampolgárként letesszük az állampolgári esküt, vagy amikor barátaink előtt örök hűséget fogadunk párunknak, ezt komolyan átérezzük, és életünket ehhez igazítjuk. Éppen ebből a célból tesznek a végzett orvosok esküt – a Hippokrateszi esküt – az orvosi hivatás gyakorlásáról, hogy folyamatosan emlékeztesse őket hivatásukra. Gondoljuk csak meg, mit is tartalmaz a hippoktrateszi eskü?

Én (…) esküszöm, hogy orvosi hivatásomhoz mindenkor méltó magatartást tanúsítok. Legfőbb törvénynek tekintem a betegek testi és lelki gyógyítását, a betegségek megelőzését. Az emberi életet minden megkülönböztetés nélkül tisztelem. Orvosi tevékenységem soha nem irányul emberi élet kioltására. A betegek emberi méltóságát és jogait tiszteletben tartom, bizalmukkal nem élek vissza és titkaikat haláluk után is megőrzöm. Tanítóimnak megadom az illő tiszteletet, orvos társaimat megbecsülöm. A betegek érdekében ismereteimet, tudásomat folyamatosan gyarapítom. Minden erőmmel arra törekszem, hogy megőrizzem az orvosi hivatás tisztaságát és tekintélyét. Az … Egyetem hírnevét öregbítem és megbecsülését előmozdítom.

Most, hogy a választási harc kibontakozik, és a politikai pártok jelöltjei nap, mint nap szembesülnek a csábítással, hogy valótlanságot állítsanak, vagy beválthatatlan ígéretet tegyenek, felvetődött bennem, vajon nem volna-e célszerű, ha a parlamentbe igyekvő politikusok esküt tennének. Nos, ennek mintájára javasolom, hogy vezessük be a politikusok számára – a politika-tudományok „atyjára” utaló – kötelező arisztotelészi esküt. Az arisztotelészi eskü – amelyet minden jelöltnek el kellene mondania állampolgárok csoportja előtt – hitem szerint így szólna:

Én …….Esküszöm, hogy minden körülmények között a politikusi hivatásomhoz méltó magatartást tanúsítok. Fogadom, hogy sem a választási küzdelem kiélezett körülményei között, sem azt követően nem hazudok. Nem mocskolom ellenfeleimet, és nem ígérgetek – kihasználva a polgárok tájékozatlanságát és szorító körülményei – alap nélkül. Minden embert – nemére, bőrszínére, társadalmi csoportjára, vallására, politikai beállítódására vonatkozó megkülönböztetés nélkül – egyformán tisztelek. Legfőbb törvénynek tartom a polgárok jólétét és boldogságát, ezért nem csapom be és nem is rémítgetem őket alap nélkül. Tevékenységem soha nem irányul mások méltóságának megsértésére, jogaik szűkítésére, és ember-mivoltuk tagadására.  Megadom a tiszteletet polgártársaimnak és ellenfeleimhez is jó-szándékúan közelítek. Tudásomat a társadalomról folyamatosan bővítem, nézeteimet szembesítem a valósággal, és ha a tények ellent mondanak állításaimnak, kész leszek beismerni tévedésemet. Mindent megteszek, hogy a nemzet hírnevét és megbecsülését előmozdítsam. Törekszem arra, hogy – a politikai filozófia „alapító atyjának” szellemében – a politikusi hivatás becsületét és tisztességét megőrizzem és a 21. század nehéz feltételek között alkalmazzam.”

Már csak néhány nap van hátra a választásokig, de talán még nem késő!