Még a 1960-as években – a szilárdtest-fizika bűvöletében, a KFKI-ban – a kezembe került J. M. Ziman: Solid states physics című könyve. A kristályrácsban mozgó elektronok viselkedését tárgyaló fejezet elején meglepődve fedeztem fel az ismerős mottót: „A szabadság, a felismert szükségszerűség.” (Engels). Örömmel töltött el, hogy a világhírű tudós, az általam akkor istenített szerzőre hivatkozik, s még nagyobb örömömre, találóan. A kristályrácsban mozgó „szabad” elektron viselkedését ugyanis alapvetően a rácsszerkezet vezérli, hasonlóan ahhoz, ahogyan a „magányos” egyént az őt körülvevő társadalom. Ebből a szemszögből a demokrácia a társadalom sajátos intézményi szerveződése, amelyet a polgárok együttesen alakítanak. Közös akaratuk teremti meg azt az „erőteret”, amely – mint a fémek kristályrácsa a benne mozgó elektronok számára – keretet szab, és irányt mutat az egyének viselkedésének. Mivel pedig a demokrácia működését alapvetően ez a politikai „erőtér” határozza meg, érthető, hogy a egyre több gondot jelent ennek az intézményi gépezetnek mind gyakoribb meghibásodása.
A rendeltetésszerű működésben zavarok keletkeznek, a hatalommegosztás gyengül, a fékek elromlanak. Ám az elmúlt időszak válságaiknak hátterében feltűnt egy további tényező is, ami felett a figyelem sokáig átsiklott: az átlagpolgár személyisége. A demokrácia minőségét ugyanis – az intézményi feltételeken túl – alapvetően befolyásolja az átlagpolgár helyzetértékelő és veszélyfelismerő képessége is. A figyelem lanyhulását részben magyarázza, hogy a 20. második fele – ebből a szemszögből – megnyugtatóan alakult. Az egyének – kigyógyulva a világháború sokkjából és a szélsőséges ideológiák előidézte kórokból – alapvetően racionálisan kezdtek viselkedni. A befektetéseit mérlegelő vagy a szavazófülke magányban töprengő polgárt alapvetően a józanság, az óvatosság és a megfontoltság jellemezte. Ez fontos tényezője volt annak, hogy a demokrácia intézményei rendeltetésszerűen működtek, és az időnként keletkező zavarok rendre megoldódtak.
A 21. századba átlépve azonban a demokrácia gépezete mind gyakrabban meghibásodott. A globalizáció veszélyekkel telivé és zavarossá tette a körülményeket, amelyek egyre gyakrabban vezettek krízisekre. A krízismenedzsment pedig nem erénye a demokráciáknak. Részben ennek hatására a korábban stabilan működő intézmény-rendszer akadozni kezdett. Az egyre bonyolulttá váló gépezet, különböző funkciójú részei akadályozni kezdték egymást. Ezek a változások már önmagukban előidézték a demokrácia hagyományos – liberális – modelljének a leromlását. Volt azonban a zavaroknak egy harmadik – viszonylag kevesebb figyelmet kiváltó – oka: a polgárok viselkedésének aggodalmat kiváltó változása.
A demokráciát a polgárok akarata és aktív közreműködése működteti. Miként az autó vezetése, a demokrácia is folyamatos figyelmet és megfontolt helyzetértékelést kíván. Sokáig természetes adottságnak tűnt, hogy a polgárok – a fiatalok, a középkorúak és az idősek egyaránt – a jövővel racionálisan számot vetnek, és feleslegesen nem kockáztatnak. A 21. századba átlépve azonban az egyének óvatos viselkedését három – a tudomány által nemrég feltárt – különös hatás zavarta meg. Ezek a hatások – érdekes módon – eltérően érintik a különböző generációkat. A fiatalokat a Peltzman-effektus csapja be, a középkorúakat inkább a Dunning-Kruger effektus veszélyezteti, míg az időseket döntően a Castle-effektus fenyegeti. E hatások következtében a válságoktól megzavarodott választó, növekvő mértékben vált kiszámíthatatlanná és irracionálissá.
A Peltzman-hatást – a névadó, Sam Peltzman, a Chicago-i egyetem tanára – 1975-ben fogalmazta meg. A biztonsági öv használatával kapcsolatos kutatásaiból meglepő következtetésre jutott: a biztonsági öv kötelezővé tétele – amitől a halálos balesetek számának csökkenését remélték – inkább növelte a súlyos közúti balesetek kockázatát. (Peltzman, S. (1975). “The Effects of Automobile Safety Regulation”. JPE.) Az eredeti szándékokkal ellentétes hatás oka: a biztonságukat garantáló sokféle eszköz tudatában a vezetők veszélyérzete „kikapcsolt”. Ennek nem-várt mellékhatásként kockázatkeresők és felelőtlenül viselkedők lettek. Azóta sok területen előbukkant ez a jelenség. Amint megszokjuk, hogy életüket biztonsági berendezések „párnázzák ki”, a megnövekedett biztonságérzet beépül tudatalattinkba, viselkedésünk pedig – anélkül, hogy észrevennénk – eltolódik a megfontolatlanság irányába.
Az idősebbek még emlékeznek az óvatosság fontosságára, de a védőfelszerelésekkel, biztonsági övekkel körülbástyázott környezetbe született fiatalok kockázattűrése megnőtt. Minden hibát kiigazíthatónak, minden tévedést orvosolhatónak vélnek. Nem kell tehát óvatosnak lenni, mert mindig van egy újabb lehetőség. Az élet – szemükben – egy olyan számítógépes játék, ahol, ha vesztettél, és megjelenik a „game over” felirat, egyszerűen megnyomható a „start again” gomb. Tehát semmi pánik! Mindig van újrakezdés, mindig mondhatod, „nem ér a nevem”, mindig meggondolhatod magad. Aki ehhez hozzászokik, elkezd úgy élni, mint akinek nincs felelőssége sem önmagával, sem a társakkal, sem a társadalommal szemben. Nyugodtan hagyatkozhat az ösztöneire, és választhatja azt, amit a pillanat szeszélye diktál. Részben erre vezethető vissza, hogy a fiatalok többsége nem érdeklődik a politika iránt. Életétől idegen játszmának tekinti, amely ellenszenves tulajdonságokat hoz ki, az oda sodródó, egyébként normális emberekből.
A Peltzman-hatás tehát a fiatal generációkat felelőtlenségre, megfontolatlanságra, érdektelenségre csábítja. Ismereteik felszínesek, döntéseiket a hatalmi elit manipulálta információk és élmények formálják. De semmi vész – mondhatnánk – hiszen itt vannak a megbízható, sokat átélt és ezért megfontoltabb középkorúak. Ám – a kutatások szerint – az ő viselkedésük is veszélyesen összezavarodott. A világot a globalizáció kiszámíthatatlanul komplexszé tette, a döntések következményei nehezen átláthatóak, és mind gyakrabban szembesülünk nem várt következményekkel, amelyek az eredeti szándékot az ellenkezőjére változtatják. Ebben a helyzetben alapvetően fontos, hogy a választó legalább azt képes legyen helyesen eldönteni, hogy kinek higgyen. Nos, éppen ezt veszélyezteti a Dunning-Kruger hatás. (Kruger, J. Dunning, D. (1999). „Unskilled and Unawared of it”.JPSP.)
A kutatók kísérleteikben azt találták: minél kevesebb tudással rendelkezik valaki az élet valamely területén – azaz, minél kevésbé kompetens – önmagát annál hajlamosabb szakértőnek hinni, és a hozzáértők bizonyosságával dönteni. A kompetens személy ezzel szemben – tudatában lévén a helyzet bonyolultságának és ismeretei korlátozottságának – alábecsüli saját tudását és tétovázik a döntéseknél. A nyilvános vitákban, amelynek hatására – gondoljunk csak az előttünk álló választási küzdelemre – az átlagember véleménye formálódik, meggyőzőbbnek tűnik a magabiztosan nyilatkozó dilettáns, mint a megalapozott tudású, de bizonytalan szakember. Miközben tehát az átlagpolgár ismeretei fogyatkoznak, a valóság megismerésére fordított ideje csökken, és egyre kevésbé érti, ami körülötte történik, tétovázás nélkül követ őrülteket és választ őrültségeket.
Az egykor megfontolt középkorúak tehát hajlamos lesznek – B. Russel egykor túlzónak tűnő megfogalmazása szerint – magabiztos idiótaként viselkedni. Ezt a viselkedését azután a sanda szándékú demagógok ki is használják: ezért bombázzák a polgárokat hamis hírekkel, „töltik fel” a tényeknek ellenmondó ökörségekkel. A normalitás útjáról letérítve így „törvényszerűen” jutnak meggondolatlan és ésszerűtlen döntésekre. Az elmúlt időszak meghökkentő politikai eseményei – Trump megválasztása vagy a Brexit – mutatják, miként „siklatja ki” a demokráciát egy demagóg ajánlat: tegyük újra az első helyre.., tegyük újra naggyá.., legyünk újra szuverének… stb. A középkorúak pedig rendre bedőltek a populista ajánlatnak, és olyan demagóg politikusokra szavaztak, akik sem a megvalósítás feltételeivel, sem annak következményeivel nincsenek tisztában.
A demokrácia végső menedékét – vélhetnénk – az idősek generációja jelenti. Az öregeket többnyire óvatosnak gondolják, akiket a hosszú évtizedek tapasztalatai megfontoltságra késztetnek. Bizakodhatnánk ezért: bölcsességük átsugárzódik unokáik – a mai fiatalok – és gyermekeik – a mai középkorúak – nemzedékére. Ám gondoljon az olvasó környezetének 70 év feletti tagjaira, és a helyzet már nem tűnik annyira rózsásnak. És nem téved: a kutatás nemrég egy különös hatást – a Castle-effektust – azonosított, amely az idősek megtéveszthetőségének növekedését és „csaló-felismerő” képességeik romlását mutatta. (Castle, E. et al. PNAS. 2012. dec 18.) A kísérlet – visszaigazolva a hétköznapi élet számtalan tapasztalatát – azt mutatta: az idősek „hazugság-azonosító” képessége, az, hogy meg tudják különböztetni azt, akire bizton számíthatnak, attól, aki be akarja csapni őket, vészesen csökken az életkor előre haladásával.
Korosztályom – túl vagyok a 70-en! – a 21. század kiszámíthatatlan körülményei között egyre kevésbé képes reálisan megítélni a helyzetét. Könnyen téved abban az életbevágó kérdésben: kiben bízhat meg, és ki az, akit jobb volna kerülni. Bizalmatlan saját családtagjaival szemben, viszont gyanútlanul hisz idegeneknek, akik azután félrevezetik őt. (Lásd: „Viktória királynő és Abdul.”). A gyorsan változó és szokatlan helyzetekben hajlamosak leszünk irracionálisan és felelőtlenül dönteni. Lényegében ugyanezt támasztotta alá egy másik kutatás: még az egyébként jó körülmények és szellemileg stimuláló feltételek között élő idősek is nehezen azonosítják a valóságos problémákat, és eltévednek a döntések labirintusában. (Tymula, A. et al. PNAS 2013 okt.13). Mindezt a populista politikusok ki is használják: félelmet keltő és bizonytalan helyzetet idéznek elő. Ilyen körülmények között az idősek nem biztos támaszai, inkább gyenge láncszemei a demokráciának.
1787 nyarán Philadelphiában a hírre, hogy hónapok munkájának eredményeként megszületett az azóta USA Alkotmányaként ismer dokumentum, izgatott tömeg gyűlt össze. Mit készítettek nekünk? – szegezte neki valaki a kérdést az épület ajtaján kilépő Benjamin Franklinnak. Egy köztársaságot, ha meg tudjátok tartani! – bukott ki a válasz a meghökkent Franklinból. Ösztönszerű reakciója a polgárok elháríthatatlan felelősségére figyelmeztetett. Ám, vagy száz évvel később, B. Russel már kénytelen volt megállapítani: „A világgal az a baj, hogy az ostobák magabiztosak, míg az értelmesek tele vannak kétséggel.” Helyzetünk a 21. században – ha lehet – még rosszabb: világunk fokozatosan a káosz felé sodródik, a nemzetek bizonytalanul egyensúlyoznak a beláthatatlan hatások és a fenyegető következmények szakadékának szélén. A glóbusz több-milliárd polgára pedig – éljen a még liberális demokráciákban, vagy az illiberális autokráciákban – egyre kevésbé látja át, és érti meg, ami körülötte történik. A felelősség és a józanság helyett az érdektelenség és a megfontolatlanság vezérli a viselkedést. Ilyen körülmények között formálódik jövőnk: a 21. század „szép új világa”.
Leave a Reply