Szívatva leszünk

 

„Ha igazad van – tanácsolta Gandhi a hatalom labirintusában botladozó polgárnak – megengedheted magadnak, hogy ne veszítsd el a nyugalmadat. Ha nincs igazad, nem engedheted meg magadnak, hogy elveszítsd.” Tanácsát a következő években sokan tesztelhetik majd, akik – többnyire aggódva – firtatják: mit hozhat Orbán Viktor uralkodásának negyedik ciklusa? A kérdést az teszi különösen indokolttá, hogy a NER kiépült rendszere szinte bármit, amit a miniszterelnök akar, véghez tud vinni. Próbáljunk meg ezért a választ nem a szorongásra, hanem az eseményeket valóban formáló tényezőkre alapozva megtalálni.  Ebből a szemszögből, leginkább aggodalomra okot adó tényező: a társadalmunk legkülönbözőbb szféráit átszövő zaklatás terjedése.

A zaklatás – az önző érdek erőszakos, a törvényeket és az együttélés szabályait áthágó, kíméletlen érvényesítése – hagyományosan a magas hatalmi helyzetű és magas státuszú személyek felől irányult az alacsony hatalmi helyzetű és alacsony státuszú személyek felé. Egészen a 19. századig mindenütt élesen elkülönült a társadalom e két – felső és alsó – osztálya. Aki fent volt annak viselkedését az vezette: bármi, amit akarok, nekem jár és nekem szabad. Aki alul volt, az ebbe nőtt bele, megszokta, belenyugodott, és csak kevesen lázadtak. A 20. század azonban alapvető változást hozott. Az élet legtöbb területén – az intim szférától, a családi és hétköznapi életen keresztül, egészen a munka és a politika világáig – az emberek viselkedését egyre inkább átlátható és szilárd szabályok, mindenkire érvényes törvények vezérelték.

A szabályozottság folyamatos terjedésével párhuzamosan azonban a társadalom összetettebb és bonyolultabb is lett. Így az átlátható és stabil kereteken belül mindig fennmaradt egy „szürke zóna”, ahol az érdekérvényesítést a partnerek – az eltérő hatalmi, és státusz-helyzetük által meghatározott – különös játszmái befolyásolták. Ebben a szférában a magas hatalmi helyzetű személynek továbbra is lehetősége nyílt vágyai kiélésére, mert fel tudott kínálni olyant – előrejutást, főszerepet, tanácsi lakást – amelyre a másik fél vágyott. Az így létrejövő „üzlet” ugyan ellentmondott a társadalom büszkén hirdetett jogegyenlőségi elveinek, de ezt a gyengébbik fél beletörődően tudomásul vette. Egészében a zaklatás mégis visszaszorult, mert mind több terület lett átlátható, lehetetlenné téve az erőszak gyakorlását.

Ugyanakkor terjedni kezdett a zaklatás korábban ritka formája: amikor egy eredetileg alacsony státuszú ember – a kiválasztás különös szempontjai miatt – magas hatalmi helyzetbe került. Ezt magam is átéltem, amikor társaimmal – egyetemet végzett tartalékos tisztként – továbbszolgáló őrmester parancsnoklása alá kerültünk. Ez a helyzet, a kutatások tapasztalati szerint vonzza a zaklatást. A mások által alacsony státuszúnak tekintett, de a sors szeszélye folytán magas hatalmi helyzetbe került személy rendszeresen szívatja az alacsony hatalmi helyzetbe süllyedt, egykor magas státuszú embert. Ennek tipikus példái: a kidobó emberek, a biztonságiak, és az ellenőrök sokasodó botrányai. A közelmúlt egy jellegzetes történetének csak a végkifejletét idézem: „Az őr egyszerűen megragadta – a leírás szerint irtózatos erővel – végigráncigálta az éttermen, majd kidobta az ajtón. Amikor kissé döbbenten felnézett, csak annyit tudott kérdezni: ugye nem fogsz még megütni is? Ekkor ütött meg először. Ököllel.”

Ez a típusú zaklatás tömegessé válhat erőszakos és gyors elitcsere idején. Ilyenkor a hosszú időn keresztül, szilárd teljesítmény-kritériumok alapján kiformálódott szakmai, kulturális és politikai elitet „leváltják”. Helyüket kinevezés útján, viszonylag gyorsan, korábban alacsony hatalmi-, és státusz-helyzetű emberek foglalják el. Amikor pedig sokan kerülnek alacsony státuszból, a hatalom magas posztjaira – még ha nem is ez volt a szándék – mindennapossá válhat a zaklatást. Ennek veszélye különösen akkor nagy, ha a hatalmi piramis csúcsán levő személy nem az önmérsékletet, hanem ellenkezőleg, az ellenmondást nem tűrő hatalomgyakorlást jeleníti meg. Emlékezzünk Orbán Viktor – szállóigévé vált – megjegyzésére: „Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig”.  Vagy, amikor „semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy Őcsényben tiltakoznak a menekült gyerekek táboroztatása ellen” és ezzel a kontrollálatlan erőszak mellé állt. Ennek tükrében félelmet keltőek március 15-i beszédének – sokat idézett – bosszút ígérő sorai: „ A választás után természetesen elégtételt fogunk venni. Erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is”.

Az, hogy mi fog változni, az még nem világos, de ami a kíméletlen hatalomgyakorlást illeti, abban nem lesz változás. Mindenkire – akit a miniszterelnök akadálynak vél – azt fenyegetik, az ellen megindítják a támadást, azt kitiltják, azt újra előveszik, elviszik, és beviszik. Gondoljunk csak a sorjázó „listákra”, és az azokon szereplő személyek elleni – központilag vezérelt – zaklatásra. Ám – tekintettel Orbán Viktor jellegzetes kormányzási stratégiájára, amelynek keretében rendszeresen új, és alacsony státuszú embereket emel a hatalom magas csúcsaira – a kritikusként azonosított személyek elleni zaklatás nemcsak folytatódik, de felerősödik. Ezt ugyanis nem csupán Orbán Viktor kérlelhetetlen bosszúállása mozgatja. Még csak nem is a NER hatalmi piramisának lojalitáson és parancsvégrehajtáson alapuló működési törvénye. Az eseményeket alapvetően befolyásolja, a tömegesen hatalomba emelt, alacsony státuszú – ezért könnyen kézben tartható – emberekre nehezedő nyomás. Ez folyamatosan erőszakos viselkedésre készteti őket, amit a miniszterelnök nem fogj korlátozni. Ez ugyanis pontosan beleillik az alattvalók kondicionálására szolgáló stratégiájába.

S hogy ez a félelem nem indokolatlan, csak két példát említek. Az egyik: az első kipipálandó feladatok között szerepel – a csaknem pontosan 80 évvel ezelőtt, 1938. május 5-én a magyar képviselőházban elkezdődött zsidó-törvény vitájára emlékeztető – a hatalom korlátjának tekintett civil szervezetek ellen irányuló Stop Soros törvény elfogadása. A törvény – amely felmérhetetlen károkat okoz, foltot ejt a nemzet hírnevén és a beszennyezi történelmét – közvetlenül a független szervezetek folyamatos zaklatására irányul. A másik egy személyes történet. Választókerületemben az Együtt képviselőjét Vajda Zoltánt támogattam, végigkövettem az elmúlt választási ciklusban folyamatos, kitartó és ötletes küzdelmét. Végigéltem – ha távolból is – a sok, személyét érő támadást, és reménykedtem, hogy most – miután kicsi szavazatkülönbséggel a második helyre szorult – végre nyugalom köszönt rá, családjára és a kerület polgáraira. De a személye elleni támadások – mintha a választási küzdelem nem ért volna véget – folytatódnak. A kerület által szponzorált újságban nemtelen cikkben támadják, és az önkormányzatban – ahol egyébként megválasztott képviselő – a Fidesz többség rendszeresen lemondásra szólítja fel. Az egész dolog pitiáner, mintha csak a vezért odavetett megjegyzése – Puha vagy Kristóf? – váltaná ki.

Nos, hát ilyen, zaklatásban gazdag évek várnak ránk. A tömeges zaklatásra az elnyomottak hagyományosan kétféleképpen szoktak reagálni. Az egyik: beletörődően, a tanult tehetetlenséggel. Pontosan ez az, amit a hatalom el akar érni. A másik: dühödt és átgondolatlan lázadással, ami viszont többnyire elbukik, és ez is a hatalom kezére játszik. Az egyetlen, amitől a hatalom fél: a szolidaritás, az összefogás, és a bölcsesség. A kialakuló helyzetben a demokratikus ellenzék számára egyetlen út járható: az egymás iránti feltétlen szolidaritás. Ez nem pusztán morális lehetőség, hanem – mondjuk így – kategorikus imperatívusz. Minden vitát felülíró követelmény: a szolidaritás kinyilvánítása, a segítség felajánlása és a valóságos támogatás az éppen zaklatottnak. Ennek persze feltétele is van: a jövőben megfontoltan és bölcsen viselkedni, ami különösen nehéz, ha zaklatják az embert. Ám a népi bölcsesség és a tudomány egyaránt tanúsítja: a düh megnöveli ugyan az elszántságot, de „elveszi” az észt, és őrült akciókba kerget. A demokratikus ellenzék minden hívének és támogatójának ezért ajánlom figyelmébe Gandhi a bevezetőben idézett tanácsát: „Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy ne veszítsd el a nyugalmadat. Ha nincs igazad, nem engedheted meg magadnak, hogy elveszítsd”.

U.i. Egyébként pedig mindent dokumentálni: lefűzni, lemásolni, lefényképezni, lefilmezni és végül archiválni. Semmi – a legkisebb részlet – se merüljön feledésbe!

Szétszóratás

 

Szüleink – Gelber Erzsébet és Marosán György – már több évtizede nincsenek velünk. Kialakult az a szokásunk, hogy nem túl gyakran, de kijártunk sírjukhoz, beszélgetni velük: elmondani mi történt velünk, és tanácsot kérni, amikor arra volt szükségünk. 2016. október végén ismeretlenek megrongálták sírjukat. Ezért – hosszú tépelődés után – úgy döntöttünk: kihantoljuk sírjukat, és szétszóratjuk poraikat. Úgy gondoljuk azonban, ez az aktus nemcsak ránk – gyermekeikre és unokáikra – tartozik. Ez érinti szüleink még élő barátait, és a mi barátainkat is, mert maradtak, nem is kevesen. De érinti mindazokat, akik nem szerették, sőt gyűlölték apánkat.

A 20. század szélviharai szétsodorták és szembeállították még azokat is, akik barátok voltak, vagy lehettek volna, hát még azokat, akiket érdekeik, hitük, sorsuk – sokszor, akaratlanul is – egymás ellen hangolt. Mi, szüleink sorsából a megbékélés követelményét fogalmaztuk meg a magunk számára. Eljutni addig, hogy akik a valóságos és a szellemi barikádok ellentétes oldalán álltak, képesek legyenek legalább végighallgatni a másik történetét. Nem feltétlenül elfogadni azt, de átlátni és megérteni, hogyan élte, élhette meg ő a 20. század sorsfordító eseményeit. Mi vezette a zsidó-törvények idején, mi 1944-ben, majd a „fordulat éveiben”? Hogyan élték meg mások az 1950-es éveket, amikor apánk előbb halálra ítélve, majd életfogytiglan börtönre ítélve Vácon ült, minket pedig kitelepítettek. Miben reménykedtek 1956 nyarán, amikor apánk kiszabadult, és végre együtt lehetett a család? Hogyan élték meg 1956 októberét, majd a kádári konszolidációt, amikor apánk már nyugdíjban volt.

Életünk során gyakran találkoztunk ismerősökkel, futottunk össze ismeretlenekkel és gyakran megrázó volt hallgatni a történeteiket, mint ahogy ők is meghökkenve szembesültek a mi sorsunk valóságos eseményeivel. Ennek során erősödött bennünk a szándék és a vágy elmondani a saját, és meghallgatni mások narratíváit. Valahogy József Attila – apám kedvenc költője – tanácsának szellemében: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés”. Sírjuk megrongálása és emlékük megbecstelenítése folyamatosan szembesített minket ennek a megbékélési folyamatnak a nehézségével. És, ahogy most haladnak az események, nem éppen egy remélt megbékélés felé haladunk.

Mégis – ahogyan egyre idősebbek lettünk, és lélekben még közelebb kerültünk hozzájuk – úgy érezzük emléküket a személyes emlékezet, a róluk készült képek és filmkockák, az őket felidéző szubjektív visszaemlékezések, apánk könyvei és cikkei őrzik igazán. De őrizzük őket még mi is, nem annyira a génjeinkben, mint inkább az életük során átadott sorsprogramban. S ha valaki azt kérdezi, mi volt a legfontosabb útravaló, amit kaptunk tőlük? Apánké az volt: Tiszteld a munkást, a nőket és az időseket! Anyánké: Légy hűséges és állhatatos! Ez, az élettapasztalataikat összefoglaló sorsprogram, küzdelmes életet, de összességében sikert és boldogságot hozott számunkra. Most, hogy már csak mi, meg gyermekeink, barátaink, elvtársaink és persze ellenségeik emlékezete őrzi őket, kívánjuk, hogy nyugodjanak békében. Szolgája ez a szétszóratás a 21. században annyira hiányzó megbékélést.

Krízispont: a bizonytalanság kora

 

A Krízispont – Margin call– című film egy óriási befektető cég váratlan bukásának eseményeit meséli el. A brókerek tevékenységét vezérlő számítógépes algoritmus egy nem kellően átgondolt részlete, a vállalatot ellenállhatatlanul tereli az összeomlás felé. Az Igazgatóság válságülésén a mindenki által rettegett vezér – nem titkolva tanácstalanságát – felteszi a kérdést: „van-e a jelenlevők közül valaki, aki érti, mi zajlik itt?” Amikor a többiek – hasonlóan tanácstalanul – egy, az asztal végén ülő fiatalemberre mutatnak, megkéri őt: „Akkor magyarázza el, de olyan egyszerűen, mintha a gyerekének mesélné, mi is történt?”A politikában, a tudatlanságnak a Krízispontéhoz hasonló beismerése soha nem történhetne meg. Aki feljutott a csúcsra, annak a – valaki magyarázza el nekem, mi zajlik itt? – kérdés nem hagyja el a száját. A hajlandóság, beismerni a tanácstalanságot és bizonytalanságot, eleve megakadályozza a kiemelkedést. Ám a probléma éppen ez: hiába reménykedünk, hogy az események vihara lecsillapodik.

Az eseményeknek ez a kiszámíthatatlan krízisekkel teli menete egyrészt meglepő. A történelem a 20. század végén békésen „kisimulni” látszott. Erre utalt F. Fukuyama, amikor híressé vált könyvében – „A történelem vége” – így fogalmazott: „A jövőt nem eszmékért vívott nagy és lelkesítő küzdelmek fogják jellemezni, hanem földhöz-ragadt gazdasági és műszaki problémák megoldása. Ezért az egész jövő bizony elég unalmas lesz.”. Másrészt azonban a történelemre mindig is kiszámíthatatlanság volt jellemző. Nem véletlenül idézik sokan a híres angol történész – A. Toynbee– megállapítását: „A történelem: egyik rohadt dolog, a másik után”. Most akkor nyugodt évtizedekre vagy ellenkezőleg, a válságok erősödésére számíthatunk a 21. században?

Glóbuszunk az elmúlt évtizedben – a szigorú szabályokkal regulázott társasházból – fokozatosan társbérletté változott. Nincs egy szabad zug, amelyet sajátunkénak mondhatunk, életünk minden mozzanata – még a titkolni vágyottak is – mások jelenlétében zajlanak. Bárhova bújnánk magányt keresve, mindenütt „másokba” botlunk, és mások is arról panaszkodnak, hogy „belelógunk” az életükbe. Konrád György, már 1977-ben – a Városalapító című könyvében – pontosan leírta ezt a helyzetet: „Minden cselekvésünkkel beleütközünk bolygóléptékű környezetünk határaiba, egymástól nem határol el a természeti közvagyon, ha megmozdulunk nem a természettel, egymással kerülünk szembe, s ami korábban az önszabályozásé volt, a tervezés feladata lett.”

A globális „társbérlet” kényelmetlen és stresszes állapotát a tudomány a hiper-komplexitás és szorosan-csatoltság különös fogalom-párjával írja le. Az első azt jelenti: az eddig egymástól független jelenségek fokozatosan egymást befolyásolóvá váltak. Korábban minden társadalmi szféra számára természetesen adódott egy diszciplína – mérnöki-, agrár-, közgazdasági-, szociológiai, vagy orvos-tudományi – amely a terület problémáit megvilágította és azokra megoldást kínált. Néha ugyan elsőre kudarcot vallottunk, végül azonban mindig sikerült összepasszítani a dolgokat. Ám újabban sorozatban hibázunk. A szorosan-csatoltsága Föld – korábban szuverén – államainak elválaszthatatlan egymásba-fonódására utal. Régen a hatások, a dolgok, és az emberek megálltak a határokon. A szorosan-csatoltság azonban azt jelenti, hogy a határok szabadon átjárhatók, sőt azt is, hogy a valós-idejűen terjednek. A hatások a keletkezésük pillanatában, azonnal megjelennek a világ távoli pontjain.

A beavatkozás kudarcát egykor a körültekintés hiánya idézte elő. A 21. századba átlépve azonban – bár igyekezetünk számolni a lehetséges következményekkel – a mellékhatások rendre „felülírják” a szándékokat. Az átgondolt akciók szinte szükségszerűen futnak holtvágányra. Bármit és bármilyen szándékból teszünk is, a nem-szándékolt mellékhatások elválaszthatatlanul összefonódnak a tervezett változásokkal. Ezért látjuk úgy: világunk „megvadult”. Az új normalitás: a nem-szándékolt mellékhatások elkerülhetetlenek, és ellenkezőjére fordítja még a jó-szándékot is.

A tervezők már régóta megkülönböztették a problémák két eltérő típusát: a szelíd illetve a vad jellegűeket. (Rittel, H. et al. 1973. Dilemmas in a General Theory of Planning. Policy Sciences). A szelíd (tame) jelző olyan problémákat illet, amelyek megérthetők és kezelhetők egy adott tudomány alapján. Amíg a társadalom különböző szféráit egymástól függetlennek tekinthettük, szinte csak ilyen problémákkal találkoztunk. Csak elvétve bukkantak elő vad (weird) problémák, amelyek megoldásával több tudomány is próbálkozott, de egyik terápiája sem volt meggyőző, ráadásul tanácsaik egymásnak is ellentmondtak. Az elmúlt évtizedben azonban szinte kizárólag – a korábban kivételesnek számító – vad problémákkal szembesülünk.

A helyzet még nehezebbé teszi, hogy a szakemberek ébredtek rá: addig bevált modelljeik megbicsaklottak. A közgazdaság – hogy csak egy problémát említsünk– az elmúlt évszázad során sikeresen alapozta meg az országok növekedésre orientált gazdaságpolitikáját. Az elmélet két alapfeltételezésre – a hatékony piac és a racionális választás modelljére – épült. Ezekre – mint afféle matematikai axiómákra – vezették vissza az elemzéseket és a döntéseket. Az elmélet megkérdőjelezhetetlen tanácsa: támaszkodj a hatékony piac intézményeire, és ha tudni akarod, mit tesznek az emberek és a szervezetek, helyezkedj a racionális választás modelljének álláspontjára. A 2008-as világgazdasági válság azonban, részben, abból fakadt, hogy a döntéshozók – nem lévén más iránytűjük – ezekből az axiómákból vezették le beavatkozásukat.

A kiút-keresésnek egyre jele bukkan elő. Az oxfordi egyetemen az elmúlt hónapban kiszögezték az egyetem ajtajára – miként tette fél évezrede Luther – az új közgazdaságtan 33 téziséit. Nemrég jelent meg – nagy visszhangot kiváltva – az IMF kutatóinak elemzése a makro-ökonómiai elmélet újraépítéséről. (Vines, D. és Wills, S.: Rebuilding the Macroeconomic Theory). Bestsellerré vált a könyv, amely a hagyományos közgazdasági elmélet végét jelzi, mondván a valóság leírásához elmaradhatatlan az emberi viselkedés tekintetbe vétele. (R. Bookstaber: The End of Theory. 2017). Ezek az írások ugyan tudásunk hiányosságára utalnak, ám a gond mégsem az, hogy ostobák lettünk. A helyzetet, amelyben a régebben bevált tudományos modellek rendre kudarcot vallanak, valójában maga az ember idézte elő.

Az általa megalkotott eszközök – kémiai technológiák, informatikai hálózatok és a környezetet szennyező hatások – illetve a gazdaság mindenkit összefűző szálai, egybekapcsolódva kezelhetetlenül bonyolulttá tették a világunkat. A hatások és mellékhatások elválaszthatatlanul összekeveredtek, emiatt vált egykor áttekinthető és békés környezetünk kiszámíthatatlanul fenyegetővé. Ezért csalódunk rendre a belénk rögződött várakozásunkban, hogy a problémák orvosolhatók egy meghatározott tudomány terápiája segítségével. S, hogy a gond még nagyobb legyen: a politikai polarizáltság a tudomány közösségeire is átterjedt. A szakemberek között – váratlan módon – még az átlagembereknél is élesebb véleményeltérés alakulhat ki szakmai kérdésekben! Hiába jelentkezik tehát egyidejűleg több tudományos kollektíva „megváltóként”, a szakemberek többnyire képtelenek egymással szót érteni.

Ám, még ha ez a tudományos konszenzus megszületne is, egyre kilátástalanabbá a társadalommal és a politikusokkal elfogadtatni a működőképes terápiát. A 20. század során megszoktuk, hogy a leghatékonyabb megoldás az eltérő érték köré szerveződő pártok szabad versenyében választódik ki. A választásra készülve a pártok felmutatják helyzetértékelésüket, és az abból levezetett megoldási javaslatukat. A választók ennek alapján kijelölik, kikre bízzák a kormányzást, majd a következő választáson ítéletet mondtak a megvalósítás sikerességéről, újra kijelölve, ki működtetheti tovább a kormányzás gépezetét. A vitákban visszatérő érv: a pártok értékeket képviselnek, a választók pedig az értékekből levezetett megoldások közül választottak.

Ám, a mellékhatások tömegessé és kiiktathatatlanná válása lehetetlenné tette, hogy a gyógymódot egyetlen morális értékre alapozzuk. A terápia – hasonlóan a rák gyógyításához – sokféle beavatkozás összehangolt alkalmazását igényli. A sokféle rész-terápiát – a különféle morális megfontolásokból táplálkozó akciók tömegét – azonban rendszerszerűen kell összeilleszteni. Nem létezik tehát tisztán liberális, alapvetően szociáldemokrata, kizárólag konzervatív vagy lényegileg környezet-tudatos gyógymód. Mindeközben, a társadalmak egyre erősebben polarizálódnak. Sem a politikusok, sem a választók nem állnak szóba azokkal, akik a világot akár csak egy kicsit is másként látják.  Mintha sok-ezer magába zárkózó „törzsre” esne szét a homogénnek gondolt társadalom. Sőt, az emberiség többmilliárd lakója a valójában a saját virtuális világában él. Az életét vezérlő algoritmusok többet tudnak róla, mint önmaga. Viselkedését áttekinthetetlen és kétes vállalkozások hada – lásd Cambridge Analytica – befolyásolja a konkrét személyére szabott üzenetekkel. Már nem is az orránál, de az agyánál és az ösztöneinél fogva vezetik, vagyis csalják lépre.

Ebben az egyre hisztérikusabb világban gyakran bukkannak fel a hírekben a háttér-hatalmak, és az általuk szervezett összeesküvések. Az emberek jelentős része hisz olyan politikai, ideológiai és üzleti csoportok létezésében, amelyek – önző érdekeik érvényesítésére- összeesküvést szerveznek. Nem kizárt, hogy vannak ilyen „sötétben megbúvó” összeesküvők, akik – leplezve valódi szándékaikat – úgy igyekeznek irányítani az eseményeket, hogy azok az ő szája ízük szerint alakuljanak. Rossz hírem van azonban számukra: egy komplex és szorosan csatolt világban az összeesküvés modellje nem működik. Az összeesküvőket – miközben másokat becsapva, gonosz szándékkal próbálják érvényre juttatni érdekeiket – éppen a beavatkozásuk által elindított folyamatok, kiiktathatatlan mellékhatásai fogják maguk alá temetni.

Ám a nem-szándékolt mellékhatások még a nemes indítékú, de egyetlen politikai értékre alapozott beavatkozásokat is ellehetetlenítik. Sikeres társadalmi változást az eltérő, szociáldemokrata, liberális, konzervatív és a fenntarthatóság értékeit kifejező részterápia összehangolt rendszere idézi elő. Ez pedig – az egyre erősödő polarizáció ellenére – kényszerré teszi az eltérő értékeket követő mozgalmak tartós együttműködését. A 21. század komplex világában a kormányzás csak kivételesen alapozható a vetélkedő politikai irányzatok „szabad versenyéből” kiformálódó egyetlen, kellő legitimitású győztesre. A koalíció régen mankó – afféle pótmegoldás – volt. Mivel a választó nem jelölt ki vitathatatlan felhatalmazással egyetlen irányt sem, a pártok közösen kényszerülnek kormányozni. Az új helyzetben azonban a régebben kivételes, un. „közös ló” típusú megoldás lett az alaphelyzet. Ahogyan tehát a megértésben sokféle tudomány működik együtt, épp így, a kormányzásra a siker reményében eleve csak koalíció típusú szerveződés vállalkozhat.

A 21. századot váratlan katasztrófák, hirtelen gazdasági összeomlások, előre jelezhetetlen globális krízisek szegélyezik. Ebben a helyzetben nemcsak a tudomány és a politika is tanácstalan. A társadalom sem nem tehet mást: beletörődik, hogy a politikus kísérletezzen. Ám miközben megadja erre a felhatalmazást, egyben azt is el kell fogadnia: a próbálkozások kudarccal is végződhetnek. A hibázás mégsem spórolható meg, legfeljebb az várható el: a kudarcokat az illetékesek ne tagadják, hanem ismerjék el, és tanuljanak abból. Ugyanis, nem egyetlen „Krízispont” bukkan elő, hanem krízisek egész sora alakul ki. A kísérletezés közben pedig folytonosan beleütközünk a szigorú elővigyázatosság szabályába. A politikus elé – miként a súlyos beteg orvosa elé – egyidejűleg két, egymásnak ellenmondó követelményt állítanak: tegyen meg mindent a világ gyógyulásáért, ugyanakkor tartsa magát a „legalább ne árts” szabályhoz. Sajnos a válságokból való kievickéléshez szükséges sok bölcsességnek, találékonyságnak és megfontoltságnak még kevés jelét látjuk. Hát így alkotjuk a 21. század szép új – de bizonytalan – világát!