A Krízispont – Margin call– című film egy óriási befektető cég váratlan bukásának eseményeit meséli el. A brókerek tevékenységét vezérlő számítógépes algoritmus egy nem kellően átgondolt részlete, a vállalatot ellenállhatatlanul tereli az összeomlás felé. Az Igazgatóság válságülésén a mindenki által rettegett vezér – nem titkolva tanácstalanságát – felteszi a kérdést: „van-e a jelenlevők közül valaki, aki érti, mi zajlik itt?” Amikor a többiek – hasonlóan tanácstalanul – egy, az asztal végén ülő fiatalemberre mutatnak, megkéri őt: „Akkor magyarázza el, de olyan egyszerűen, mintha a gyerekének mesélné, mi is történt?”A politikában, a tudatlanságnak a Krízispontéhoz hasonló beismerése soha nem történhetne meg. Aki feljutott a csúcsra, annak a – valaki magyarázza el nekem, mi zajlik itt? – kérdés nem hagyja el a száját. A hajlandóság, beismerni a tanácstalanságot és bizonytalanságot, eleve megakadályozza a kiemelkedést. Ám a probléma éppen ez: hiába reménykedünk, hogy az események vihara lecsillapodik.
Az eseményeknek ez a kiszámíthatatlan krízisekkel teli menete egyrészt meglepő. A történelem a 20. század végén békésen „kisimulni” látszott. Erre utalt F. Fukuyama, amikor híressé vált könyvében – „A történelem vége” – így fogalmazott: „A jövőt nem eszmékért vívott nagy és lelkesítő küzdelmek fogják jellemezni, hanem földhöz-ragadt gazdasági és műszaki problémák megoldása. Ezért az egész jövő bizony elég unalmas lesz.”. Másrészt azonban a történelemre mindig is kiszámíthatatlanság volt jellemző. Nem véletlenül idézik sokan a híres angol történész – A. Toynbee– megállapítását: „A történelem: egyik rohadt dolog, a másik után”. Most akkor nyugodt évtizedekre vagy ellenkezőleg, a válságok erősödésére számíthatunk a 21. században?
Glóbuszunk az elmúlt évtizedben – a szigorú szabályokkal regulázott társasházból – fokozatosan társbérletté változott. Nincs egy szabad zug, amelyet sajátunkénak mondhatunk, életünk minden mozzanata – még a titkolni vágyottak is – mások jelenlétében zajlanak. Bárhova bújnánk magányt keresve, mindenütt „másokba” botlunk, és mások is arról panaszkodnak, hogy „belelógunk” az életükbe. Konrád György, már 1977-ben – a Városalapító című könyvében – pontosan leírta ezt a helyzetet: „Minden cselekvésünkkel beleütközünk bolygóléptékű környezetünk határaiba, egymástól nem határol el a természeti közvagyon, ha megmozdulunk nem a természettel, egymással kerülünk szembe, s ami korábban az önszabályozásé volt, a tervezés feladata lett.”
A globális „társbérlet” kényelmetlen és stresszes állapotát a tudomány a hiper-komplexitás és szorosan-csatoltság különös fogalom-párjával írja le. Az első azt jelenti: az eddig egymástól független jelenségek fokozatosan egymást befolyásolóvá váltak. Korábban minden társadalmi szféra számára természetesen adódott egy diszciplína – mérnöki-, agrár-, közgazdasági-, szociológiai, vagy orvos-tudományi – amely a terület problémáit megvilágította és azokra megoldást kínált. Néha ugyan elsőre kudarcot vallottunk, végül azonban mindig sikerült összepasszítani a dolgokat. Ám újabban sorozatban hibázunk. A szorosan-csatoltsága Föld – korábban szuverén – államainak elválaszthatatlan egymásba-fonódására utal. Régen a hatások, a dolgok, és az emberek megálltak a határokon. A szorosan-csatoltság azonban azt jelenti, hogy a határok szabadon átjárhatók, sőt azt is, hogy a valós-idejűen terjednek. A hatások a keletkezésük pillanatában, azonnal megjelennek a világ távoli pontjain.
A beavatkozás kudarcát egykor a körültekintés hiánya idézte elő. A 21. századba átlépve azonban – bár igyekezetünk számolni a lehetséges következményekkel – a mellékhatások rendre „felülírják” a szándékokat. Az átgondolt akciók szinte szükségszerűen futnak holtvágányra. Bármit és bármilyen szándékból teszünk is, a nem-szándékolt mellékhatások elválaszthatatlanul összefonódnak a tervezett változásokkal. Ezért látjuk úgy: világunk „megvadult”. Az új normalitás: a nem-szándékolt mellékhatások elkerülhetetlenek, és ellenkezőjére fordítja még a jó-szándékot is.
A tervezők már régóta megkülönböztették a problémák két eltérő típusát: a szelíd illetve a vad jellegűeket. (Rittel, H. et al. 1973. Dilemmas in a General Theory of Planning. Policy Sciences). A szelíd (tame) jelző olyan problémákat illet, amelyek megérthetők és kezelhetők egy adott tudomány alapján. Amíg a társadalom különböző szféráit egymástól függetlennek tekinthettük, szinte csak ilyen problémákkal találkoztunk. Csak elvétve bukkantak elő vad (weird) problémák, amelyek megoldásával több tudomány is próbálkozott, de egyik terápiája sem volt meggyőző, ráadásul tanácsaik egymásnak is ellentmondtak. Az elmúlt évtizedben azonban szinte kizárólag – a korábban kivételesnek számító – vad problémákkal szembesülünk.
A helyzet még nehezebbé teszi, hogy a szakemberek ébredtek rá: addig bevált modelljeik megbicsaklottak. A közgazdaság – hogy csak egy problémát említsünk– az elmúlt évszázad során sikeresen alapozta meg az országok növekedésre orientált gazdaságpolitikáját. Az elmélet két alapfeltételezésre – a hatékony piac és a racionális választás modelljére – épült. Ezekre – mint afféle matematikai axiómákra – vezették vissza az elemzéseket és a döntéseket. Az elmélet megkérdőjelezhetetlen tanácsa: támaszkodj a hatékony piac intézményeire, és ha tudni akarod, mit tesznek az emberek és a szervezetek, helyezkedj a racionális választás modelljének álláspontjára. A 2008-as világgazdasági válság azonban, részben, abból fakadt, hogy a döntéshozók – nem lévén más iránytűjük – ezekből az axiómákból vezették le beavatkozásukat.
A kiút-keresésnek egyre jele bukkan elő. Az oxfordi egyetemen az elmúlt hónapban kiszögezték az egyetem ajtajára – miként tette fél évezrede Luther – az új közgazdaságtan 33 téziséit. Nemrég jelent meg – nagy visszhangot kiváltva – az IMF kutatóinak elemzése a makro-ökonómiai elmélet újraépítéséről. (Vines, D. és Wills, S.: Rebuilding the Macroeconomic Theory). Bestsellerré vált a könyv, amely a hagyományos közgazdasági elmélet végét jelzi, mondván a valóság leírásához elmaradhatatlan az emberi viselkedés tekintetbe vétele. (R. Bookstaber: The End of Theory. 2017). Ezek az írások ugyan tudásunk hiányosságára utalnak, ám a gond mégsem az, hogy ostobák lettünk. A helyzetet, amelyben a régebben bevált tudományos modellek rendre kudarcot vallanak, valójában maga az ember idézte elő.
Az általa megalkotott eszközök – kémiai technológiák, informatikai hálózatok és a környezetet szennyező hatások – illetve a gazdaság mindenkit összefűző szálai, egybekapcsolódva kezelhetetlenül bonyolulttá tették a világunkat. A hatások és mellékhatások elválaszthatatlanul összekeveredtek, emiatt vált egykor áttekinthető és békés környezetünk kiszámíthatatlanul fenyegetővé. Ezért csalódunk rendre a belénk rögződött várakozásunkban, hogy a problémák orvosolhatók egy meghatározott tudomány terápiája segítségével. S, hogy a gond még nagyobb legyen: a politikai polarizáltság a tudomány közösségeire is átterjedt. A szakemberek között – váratlan módon – még az átlagembereknél is élesebb véleményeltérés alakulhat ki szakmai kérdésekben! Hiába jelentkezik tehát egyidejűleg több tudományos kollektíva „megváltóként”, a szakemberek többnyire képtelenek egymással szót érteni.
Ám, még ha ez a tudományos konszenzus megszületne is, egyre kilátástalanabbá a társadalommal és a politikusokkal elfogadtatni a működőképes terápiát. A 20. század során megszoktuk, hogy a leghatékonyabb megoldás az eltérő érték köré szerveződő pártok szabad versenyében választódik ki. A választásra készülve a pártok felmutatják helyzetértékelésüket, és az abból levezetett megoldási javaslatukat. A választók ennek alapján kijelölik, kikre bízzák a kormányzást, majd a következő választáson ítéletet mondtak a megvalósítás sikerességéről, újra kijelölve, ki működtetheti tovább a kormányzás gépezetét. A vitákban visszatérő érv: a pártok értékeket képviselnek, a választók pedig az értékekből levezetett megoldások közül választottak.
Ám, a mellékhatások tömegessé és kiiktathatatlanná válása lehetetlenné tette, hogy a gyógymódot egyetlen morális értékre alapozzuk. A terápia – hasonlóan a rák gyógyításához – sokféle beavatkozás összehangolt alkalmazását igényli. A sokféle rész-terápiát – a különféle morális megfontolásokból táplálkozó akciók tömegét – azonban rendszerszerűen kell összeilleszteni. Nem létezik tehát tisztán liberális, alapvetően szociáldemokrata, kizárólag konzervatív vagy lényegileg környezet-tudatos gyógymód. Mindeközben, a társadalmak egyre erősebben polarizálódnak. Sem a politikusok, sem a választók nem állnak szóba azokkal, akik a világot akár csak egy kicsit is másként látják. Mintha sok-ezer magába zárkózó „törzsre” esne szét a homogénnek gondolt társadalom. Sőt, az emberiség többmilliárd lakója a valójában a saját virtuális világában él. Az életét vezérlő algoritmusok többet tudnak róla, mint önmaga. Viselkedését áttekinthetetlen és kétes vállalkozások hada – lásd Cambridge Analytica – befolyásolja a konkrét személyére szabott üzenetekkel. Már nem is az orránál, de az agyánál és az ösztöneinél fogva vezetik, vagyis csalják lépre.
Ebben az egyre hisztérikusabb világban gyakran bukkannak fel a hírekben a háttér-hatalmak, és az általuk szervezett összeesküvések. Az emberek jelentős része hisz olyan politikai, ideológiai és üzleti csoportok létezésében, amelyek – önző érdekeik érvényesítésére- összeesküvést szerveznek. Nem kizárt, hogy vannak ilyen „sötétben megbúvó” összeesküvők, akik – leplezve valódi szándékaikat – úgy igyekeznek irányítani az eseményeket, hogy azok az ő szája ízük szerint alakuljanak. Rossz hírem van azonban számukra: egy komplex és szorosan csatolt világban az összeesküvés modellje nem működik. Az összeesküvőket – miközben másokat becsapva, gonosz szándékkal próbálják érvényre juttatni érdekeiket – éppen a beavatkozásuk által elindított folyamatok, kiiktathatatlan mellékhatásai fogják maguk alá temetni.
Ám a nem-szándékolt mellékhatások még a nemes indítékú, de egyetlen politikai értékre alapozott beavatkozásokat is ellehetetlenítik. Sikeres társadalmi változást az eltérő, szociáldemokrata, liberális, konzervatív és a fenntarthatóság értékeit kifejező részterápia összehangolt rendszere idézi elő. Ez pedig – az egyre erősödő polarizáció ellenére – kényszerré teszi az eltérő értékeket követő mozgalmak tartós együttműködését. A 21. század komplex világában a kormányzás csak kivételesen alapozható a vetélkedő politikai irányzatok „szabad versenyéből” kiformálódó egyetlen, kellő legitimitású győztesre. A koalíció régen mankó – afféle pótmegoldás – volt. Mivel a választó nem jelölt ki vitathatatlan felhatalmazással egyetlen irányt sem, a pártok közösen kényszerülnek kormányozni. Az új helyzetben azonban a régebben kivételes, un. „közös ló” típusú megoldás lett az alaphelyzet. Ahogyan tehát a megértésben sokféle tudomány működik együtt, épp így, a kormányzásra a siker reményében eleve csak koalíció típusú szerveződés vállalkozhat.
A 21. századot váratlan katasztrófák, hirtelen gazdasági összeomlások, előre jelezhetetlen globális krízisek szegélyezik. Ebben a helyzetben nemcsak a tudomány és a politika is tanácstalan. A társadalom sem nem tehet mást: beletörődik, hogy a politikus kísérletezzen. Ám miközben megadja erre a felhatalmazást, egyben azt is el kell fogadnia: a próbálkozások kudarccal is végződhetnek. A hibázás mégsem spórolható meg, legfeljebb az várható el: a kudarcokat az illetékesek ne tagadják, hanem ismerjék el, és tanuljanak abból. Ugyanis, nem egyetlen „Krízispont” bukkan elő, hanem krízisek egész sora alakul ki. A kísérletezés közben pedig folytonosan beleütközünk a szigorú elővigyázatosság szabályába. A politikus elé – miként a súlyos beteg orvosa elé – egyidejűleg két, egymásnak ellenmondó követelményt állítanak: tegyen meg mindent a világ gyógyulásáért, ugyanakkor tartsa magát a „legalább ne árts” szabályhoz. Sajnos a válságokból való kievickéléshez szükséges sok bölcsességnek, találékonyságnak és megfontoltságnak még kevés jelét látjuk. Hát így alkotjuk a 21. század szép új – de bizonytalan – világát!
Leave a Reply