Szívatva leszünk

 

„Ha igazad van – tanácsolta Gandhi a hatalom labirintusában botladozó polgárnak – megengedheted magadnak, hogy ne veszítsd el a nyugalmadat. Ha nincs igazad, nem engedheted meg magadnak, hogy elveszítsd.” Tanácsát a következő években sokan tesztelhetik majd, akik – többnyire aggódva – firtatják: mit hozhat Orbán Viktor uralkodásának negyedik ciklusa? A kérdést az teszi különösen indokolttá, hogy a NER kiépült rendszere szinte bármit, amit a miniszterelnök akar, véghez tud vinni. Próbáljunk meg ezért a választ nem a szorongásra, hanem az eseményeket valóban formáló tényezőkre alapozva megtalálni.  Ebből a szemszögből, leginkább aggodalomra okot adó tényező: a társadalmunk legkülönbözőbb szféráit átszövő zaklatás terjedése.

A zaklatás – az önző érdek erőszakos, a törvényeket és az együttélés szabályait áthágó, kíméletlen érvényesítése – hagyományosan a magas hatalmi helyzetű és magas státuszú személyek felől irányult az alacsony hatalmi helyzetű és alacsony státuszú személyek felé. Egészen a 19. századig mindenütt élesen elkülönült a társadalom e két – felső és alsó – osztálya. Aki fent volt annak viselkedését az vezette: bármi, amit akarok, nekem jár és nekem szabad. Aki alul volt, az ebbe nőtt bele, megszokta, belenyugodott, és csak kevesen lázadtak. A 20. század azonban alapvető változást hozott. Az élet legtöbb területén – az intim szférától, a családi és hétköznapi életen keresztül, egészen a munka és a politika világáig – az emberek viselkedését egyre inkább átlátható és szilárd szabályok, mindenkire érvényes törvények vezérelték.

A szabályozottság folyamatos terjedésével párhuzamosan azonban a társadalom összetettebb és bonyolultabb is lett. Így az átlátható és stabil kereteken belül mindig fennmaradt egy „szürke zóna”, ahol az érdekérvényesítést a partnerek – az eltérő hatalmi, és státusz-helyzetük által meghatározott – különös játszmái befolyásolták. Ebben a szférában a magas hatalmi helyzetű személynek továbbra is lehetősége nyílt vágyai kiélésére, mert fel tudott kínálni olyant – előrejutást, főszerepet, tanácsi lakást – amelyre a másik fél vágyott. Az így létrejövő „üzlet” ugyan ellentmondott a társadalom büszkén hirdetett jogegyenlőségi elveinek, de ezt a gyengébbik fél beletörődően tudomásul vette. Egészében a zaklatás mégis visszaszorult, mert mind több terület lett átlátható, lehetetlenné téve az erőszak gyakorlását.

Ugyanakkor terjedni kezdett a zaklatás korábban ritka formája: amikor egy eredetileg alacsony státuszú ember – a kiválasztás különös szempontjai miatt – magas hatalmi helyzetbe került. Ezt magam is átéltem, amikor társaimmal – egyetemet végzett tartalékos tisztként – továbbszolgáló őrmester parancsnoklása alá kerültünk. Ez a helyzet, a kutatások tapasztalati szerint vonzza a zaklatást. A mások által alacsony státuszúnak tekintett, de a sors szeszélye folytán magas hatalmi helyzetbe került személy rendszeresen szívatja az alacsony hatalmi helyzetbe süllyedt, egykor magas státuszú embert. Ennek tipikus példái: a kidobó emberek, a biztonságiak, és az ellenőrök sokasodó botrányai. A közelmúlt egy jellegzetes történetének csak a végkifejletét idézem: „Az őr egyszerűen megragadta – a leírás szerint irtózatos erővel – végigráncigálta az éttermen, majd kidobta az ajtón. Amikor kissé döbbenten felnézett, csak annyit tudott kérdezni: ugye nem fogsz még megütni is? Ekkor ütött meg először. Ököllel.”

Ez a típusú zaklatás tömegessé válhat erőszakos és gyors elitcsere idején. Ilyenkor a hosszú időn keresztül, szilárd teljesítmény-kritériumok alapján kiformálódott szakmai, kulturális és politikai elitet „leváltják”. Helyüket kinevezés útján, viszonylag gyorsan, korábban alacsony hatalmi-, és státusz-helyzetű emberek foglalják el. Amikor pedig sokan kerülnek alacsony státuszból, a hatalom magas posztjaira – még ha nem is ez volt a szándék – mindennapossá válhat a zaklatást. Ennek veszélye különösen akkor nagy, ha a hatalmi piramis csúcsán levő személy nem az önmérsékletet, hanem ellenkezőleg, az ellenmondást nem tűrő hatalomgyakorlást jeleníti meg. Emlékezzünk Orbán Viktor – szállóigévé vált – megjegyzésére: „Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig”.  Vagy, amikor „semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy Őcsényben tiltakoznak a menekült gyerekek táboroztatása ellen” és ezzel a kontrollálatlan erőszak mellé állt. Ennek tükrében félelmet keltőek március 15-i beszédének – sokat idézett – bosszút ígérő sorai: „ A választás után természetesen elégtételt fogunk venni. Erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is”.

Az, hogy mi fog változni, az még nem világos, de ami a kíméletlen hatalomgyakorlást illeti, abban nem lesz változás. Mindenkire – akit a miniszterelnök akadálynak vél – azt fenyegetik, az ellen megindítják a támadást, azt kitiltják, azt újra előveszik, elviszik, és beviszik. Gondoljunk csak a sorjázó „listákra”, és az azokon szereplő személyek elleni – központilag vezérelt – zaklatásra. Ám – tekintettel Orbán Viktor jellegzetes kormányzási stratégiájára, amelynek keretében rendszeresen új, és alacsony státuszú embereket emel a hatalom magas csúcsaira – a kritikusként azonosított személyek elleni zaklatás nemcsak folytatódik, de felerősödik. Ezt ugyanis nem csupán Orbán Viktor kérlelhetetlen bosszúállása mozgatja. Még csak nem is a NER hatalmi piramisának lojalitáson és parancsvégrehajtáson alapuló működési törvénye. Az eseményeket alapvetően befolyásolja, a tömegesen hatalomba emelt, alacsony státuszú – ezért könnyen kézben tartható – emberekre nehezedő nyomás. Ez folyamatosan erőszakos viselkedésre készteti őket, amit a miniszterelnök nem fogj korlátozni. Ez ugyanis pontosan beleillik az alattvalók kondicionálására szolgáló stratégiájába.

S hogy ez a félelem nem indokolatlan, csak két példát említek. Az egyik: az első kipipálandó feladatok között szerepel – a csaknem pontosan 80 évvel ezelőtt, 1938. május 5-én a magyar képviselőházban elkezdődött zsidó-törvény vitájára emlékeztető – a hatalom korlátjának tekintett civil szervezetek ellen irányuló Stop Soros törvény elfogadása. A törvény – amely felmérhetetlen károkat okoz, foltot ejt a nemzet hírnevén és a beszennyezi történelmét – közvetlenül a független szervezetek folyamatos zaklatására irányul. A másik egy személyes történet. Választókerületemben az Együtt képviselőjét Vajda Zoltánt támogattam, végigkövettem az elmúlt választási ciklusban folyamatos, kitartó és ötletes küzdelmét. Végigéltem – ha távolból is – a sok, személyét érő támadást, és reménykedtem, hogy most – miután kicsi szavazatkülönbséggel a második helyre szorult – végre nyugalom köszönt rá, családjára és a kerület polgáraira. De a személye elleni támadások – mintha a választási küzdelem nem ért volna véget – folytatódnak. A kerület által szponzorált újságban nemtelen cikkben támadják, és az önkormányzatban – ahol egyébként megválasztott képviselő – a Fidesz többség rendszeresen lemondásra szólítja fel. Az egész dolog pitiáner, mintha csak a vezért odavetett megjegyzése – Puha vagy Kristóf? – váltaná ki.

Nos, hát ilyen, zaklatásban gazdag évek várnak ránk. A tömeges zaklatásra az elnyomottak hagyományosan kétféleképpen szoktak reagálni. Az egyik: beletörődően, a tanult tehetetlenséggel. Pontosan ez az, amit a hatalom el akar érni. A másik: dühödt és átgondolatlan lázadással, ami viszont többnyire elbukik, és ez is a hatalom kezére játszik. Az egyetlen, amitől a hatalom fél: a szolidaritás, az összefogás, és a bölcsesség. A kialakuló helyzetben a demokratikus ellenzék számára egyetlen út járható: az egymás iránti feltétlen szolidaritás. Ez nem pusztán morális lehetőség, hanem – mondjuk így – kategorikus imperatívusz. Minden vitát felülíró követelmény: a szolidaritás kinyilvánítása, a segítség felajánlása és a valóságos támogatás az éppen zaklatottnak. Ennek persze feltétele is van: a jövőben megfontoltan és bölcsen viselkedni, ami különösen nehéz, ha zaklatják az embert. Ám a népi bölcsesség és a tudomány egyaránt tanúsítja: a düh megnöveli ugyan az elszántságot, de „elveszi” az észt, és őrült akciókba kerget. A demokratikus ellenzék minden hívének és támogatójának ezért ajánlom figyelmébe Gandhi a bevezetőben idézett tanácsát: „Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy ne veszítsd el a nyugalmadat. Ha nincs igazad, nem engedheted meg magadnak, hogy elveszítsd”.

U.i. Egyébként pedig mindent dokumentálni: lefűzni, lemásolni, lefényképezni, lefilmezni és végül archiválni. Semmi – a legkisebb részlet – se merüljön feledésbe!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.