A kör nem „négyszögesíthető”, így a gömb sem „kockásítható”. Mi van azonban, ha a glóbuszunkon lezajló folyamatok megértéséhez mégis az visz egy kicsit közelebb, ha Rubik-kockaként képzeljük el? Emlékszem, amikor először vettem kezébe, kétségbeesetten csavargattam az oldalakat, igyekezve a színeket összerendezni, mígnem ráébredtem: mindig újra szétesik az addig kirakott rend. A feltaláló – Rubik Ernő – egy interjújában beismerte: elsőre neki is hetekbe került „kiforgatni” a kockát. Az emberiség most hasonló problémával szembesül. A világ multi-poláris és decentralizált lett, egyes részei – az országok és a létszférák – egymástól elválaszthatatlanná váltak. Az államok és az egyének megkérdőjelezhetetlennek vélt szuverenitása megszűnőben van. A világ egy olyan zenekarra hasonlít, amelyben sok a zenész, senki nem figyel a másikra, mindenki a maga nótáját fújja, és sehol egy mindenki által elfogadott karmester. Pedig ahhoz, hogy harmónia és ne hangzavar szülessen, a korábbinál jobban kellene figyelnünk egymásra.

A Föld – gazdaságostul, nemzetállamostul, és környezetestül – globális „közlegelővé” vált. A közlegelő egykor a falu melletti rétet jelölte, ahova a gazdák a teheneiket hajtották ki. A közösség jóléte a közlegelő állapotától, az pedig lelegelhető fű mennyisége és a legelésző tehenek száma közötti kényes egyensúlytól függött. Ha ez az egyensúly megbomlott – mert túl sok állatot hajtottak a legelőre – bekövetkezett a „közlegelő tragédiája”. Az összeomlást azonban nemcsak a rosszindulat idézhette elő. Már az is tragédiához vezethet, ha a gazdák, szomszédjaikra tekintettel nem levő, önző érdekeiket követik. A kutatók alig egy hónapja tárták a világ elé: közlegelővé vált bolygónk kritikus ponthoz érkezett. Ha az önmagukat mindenki más elé helyező nemzetek az emberiség közös érdekét figyelmen kívül hagyják, és nem veszik figyelembe a jövő nemzedékek szempontjait, katasztrófa következhet be.

Nem ismertük azonban még fel: azáltal, hogy a társadalmak és a létszférák elválaszthatatlanul összefonódtak, világ nehezen áttekinthető lett. Az egyik országban bekövetkező változás lényegesen módosíthatja távoli népek sorsát. Az éghajlat alakulását már nem elsősorban a Nap és az óceánok, a trópusi erdők és a sarkok jégsapkája, hanem a föld lakóinak életmódja határozza meg. Ez a helyzet juttatta eszembe a globális Rubik-kocka hasonlatot. Ezen a zöld szín jelenti a természeti környezetet, a sárga, a világgazdaságot, a kék, a nemzetközi politikai rendszert, a fehér, a globális vállalatok dominanciájára épülő üzleti ökoszisztémát, a narancssárga, a demográfiát, míg a hatodik, a piros szín, az „internet of things” áttekinthetetlen világát jelöli.

Tudom, minden hasonlat sántít – lehet, az enyémnek még „lába sincs” – mégis úgy vélem: a Rubik-kocka megvilágíthatja a mai világunk komplex helyzetét. Szemléletessé teszi, hogy bárkinek, bármilyen beavatkozása – egy remélt változás érdekében elcsavart oldal – szükségképpen átrendezi az addig kialakult rendet, elrontva a korábban nagy fáradtsággal létrehozott struktúrát. A lényegen nem változtat, hogy a játék-, és a globális Rubik kocka eltérő feladat elé állít: az előbbinél egyszínű oldalakat igyekeztünk kirakni, az utóbbinál viszont – az élet változatosságát kifejezve – a létszférák sokszínűségéből kellene harmonikus egységet megalkotni. Ezért baljós, hogy a világ populistái, minden erővel egyszínű oldalak „előállítására” törekednek.

Ám a globális Rubik-kocka „kirakásának” – a populisták mellett – van egy további akadálya. Ezt az ismert indiai történettel – a vakok és az elefánt találkozásával – világíthatjuk meg. A vakok – sorban megtapogatva az elefántot – megpróbálják kitalálni: mi is az a „valami”? Aki a farkát fogja, kötélnek gondolja, aki a lábát, az oszlopnak tartja, aki az ormányát érinti meg, vastag faágnak véli, és így tovább. Ám vakságuk miatt nem jönnek rá: a lény, amivel találkoztak – egy elefánt. Ezzel a szakértők tudásának – többnyire önmaguk és a társadalom előtt is – rejtett korlátozottságára utalok. Az elméletek áttekinthető, logikus struktúrájú világot tételeznek fel és ameddig ez a fennállt, a modellek jól működtek is. Sokáig figyelmen kívül volt hagyható folyamatok fokozatos összekapcsolódása. Ezért, a társadalom megszokta: ha nehezen megoldható problémába ütközött, a tudóst kellett kérdezni, aki előbb vagy utóbb megadta a helyes választ.

A 20. század során egyre több szakterület jutott el a változások következményeit szemléletesen bemutató matematikai modell használatáig. Így például revelációt jelentett, William Phillips által, még 1949-ban megalkotott MONIAC (Monetary National Income Analogue Computer), amely a nemzetgazdaságban a pénz körforgását, vízáramlással szemléltette. A politikusok hozzászoktak: mielőtt döntést hoznak – legalább képletesen – rápillantsanak a pénzáramlás folyamataira, megbizonyosodni: vajon tényleg az lesz-e az eredmény, mint amire számítanak. Fokozatosan egyre több területre is – a környezetre, a város-fejlődésre, a demográfiára – kidolgoztak efféle döntést segítő modelleket. Jórészt ennek tulajdonítható, hogy a folyamatok évtizedeken keresztül finoman-szabályozottan zajlottak. Hasonlatunknál maradva: az elefánt sokáig nyugodtan tűrte a tapogatást.

A 21. századba átlépve azonban a világ komplex és kaotikus lett. Mivel a folyamatok áttekinthetetlenné váltak, az addig bevált modellek rendre „megbicsaklottak”. Tanácsaikat követve nemhogy helyreállít volna, inkább megzavarodott a világ kényes egyensúlya: a történetbeli elefánt megvadult. Míg a szakemberek világlátásának „vakfoltjai” régebben nem okoztak látványos problémát, napjainkban egyre több nem-várt mellékhatással, az eredeti szándékot az ellentétére fordító következménnyel szembesülünk. A helyzetet az teszi majdhogynem kezelhetetlenné, hogy egyidejűleg kell küzdeni a populizmus által gerjesztett érdek-vakság és a komplexitás előidézte szakmai vakság következményeivel. Márpedig ha a felelőtlen ostobaság és a folyamatok valóságos szerkezetét fel nem ismerő jó-szándék egyszerre érvényesül, szinte bele van kódolva a globális közlegelő sorsába a tragédia.

Ahogyan a társadalom egymástól független alrendszerei – a gazdaság, a környezet, a nemzetközi politika stb. – globálisan összefonódtak, a világ a káosz peremére sodródott. Elkerülhetetlenné vált tehát, hogy megértsük a világunk működésmódját. Ezt azonban csak egy olyan – a rendszer komplexitását tükröző – modell képes megalapozni, amely összekapcsolja és számszerűsíti távoli területek egymásra gyakorolt hatását. Csak így dönthető el, mely beavatkozás támogatja, és melyik az, ami veszélyezteti a globális egyensúlyt. Vegyük példaként a migráció kérdését, amely napjainkban az egész világ, az Európai unió és így hazánk számára is, nehezen kezelhető és komoly gondokat okoz. A populizmus – meglovagolva az éppen általa felkorbácsolt aggodalmakat – egyetlen választ sulykol: építsünk áthatolhatatlan falakat. A hagyományos politikai pártok még mindig azon tűnődnek: vajon elegendők-e a „félig áteresztő” határok, vagy engedjük a szabadabb áramlást?

A globális Rubik-kocka arra utal: a falak méretéről és szilárdságáról folyó vita eltereli a figyelmet a migrációs folyamatnak a globális környezettől, a világgazdaságtól, a regionális politikai és demográfiai folyamatoktól való függésétől. Ahogyan a rák sem gyógyító csak a sebész késével, és elkerülhetetlen a gyógyszerek, a kemoterápia és a sugárterápia valamint a pszichológus együttes beavatkozása, épp úgy nem „kúrálható” a migráció pusztán magas falakkal, hanem csak komplex beavatkozással. Amiként a „csodadoktor” végzetes lehet a rák esetén, épp így tragikus következményekre vezethet, ha a migráció „kezelését” populista politikusokra bízzuk. Ezért megkerülhetetlen a tudósok – végső figyelmeztetésnek szánt – felhívása: alig másfél évtized áll rendelkezésre a környezeti katasztrófa elkerülésére.

S ha még ez sem volna elég: az elmúlt hetekben megsokasodtak az aggodalmat keltő hírek a világgazdaságról is. Sokan egy újabb – a 2008-asnál pusztítóbb – válság kirobbanását vizionálják. Ezek mellett akár liberális nyavalygásnak tűnhet: a migráció megállításához elkerülhetetlen a gazdasági növekedés, társadalmi haladás, és a politikai szabályozás megfelelő intézményeinek megteremtése. A folyamatok ugyanis átlépnek bármiféle határt, legyen a falak bármilyen magasak és erősek. A migrációt csak az tarthatja kezelhető keretek között, ha a „kibocsátók” fokozatosan – se nem túl lassan, se nem túl gyorsan – fejlett és modern társadalmakká válnak. Akár jó hírnek is tekinthető: egy hatékony stratégia megalkotásához nem a tudósok szakértelme a „szűk keresztmetszet”. Viszonylag rövid idő alatt létrehozhatók azok a komplex modellek, amelyek segíthetnek elkerülni a „globális közlegelőt” fenyegető veszélyeket. (Lásd: Börner, K. et al. Forecasting innovations in science, technology, and education. PNAS. 2018.) Ám még ha megszületnek is ezek a komplex modellek, nehezen vehetők rá a politikusok azok használatára.

A modellek ugyanis – a világ bonyolultsága miatt – többnyire a hétköznapi logikával ellentétes következtetéseket sugallnak. A politikusok ebből azt olvassák ki: a tudósok ajánlásait követve újraválasztási esélyeiket csökkentik. A helyzetet tovább bonyolítja a társadalom tájékozatlansága. Egy most megjelent könyv – Factfulness, írója, Hans Rosling, a TED egyik legnépszerűbb, nemrég elhunyt szakértője – szomorú ténnyel szembesíti az olvasót. A világ polgárai – a globális közlegelő gazdái – alapvető tényekkel sincsenek tisztában. Sőt, még ennél is sokkolóbb, az önmagukat tájékozottnak és hozzáértőnek gondoló döntéshozók gyakran csak egy csimpánz szintjén ismerik a világot. Ez úgy kell érteni: amikor a valóságra vonatkozó ismereteikre kérdezünk rá, a véletlenszerűen megjelölt megoldások közelebb állnak a valósághoz, mint a döntéshozók megfontolt válaszai.

Az emberiség mai állapota tehát azt vetíti előre: világunk sodródni fog. A váratlanul előbukkanó események, a nehezen kiszámítható válságok válaszra kényszerítenek, de az illetékesek hajlamosak lesznek kitérni a döntések elől, vagy figyelmen kívül hagyni a helyzetet tükröző globális modell logikáját. A rövidtávú szemlélet és a szűklátókörű érdek felülírja a bölcsességet és a megfontoltságot. A következmény: a világ megbomlott egyensúlyának helyreállítása – feltételezve, hogy sikerül – a szükségesnél tovább tart, és a kelleténél nagyobb fájdalommal jár. A globális közlegelő katasztrófájának elkerülése ugyanis áldozatvállalást követel gazdagoktól, lemondást a fejlettektől. Ám még ha ezt megteszik is, a helyzet rövid-távon csak lassan javul, a szegények pedig elképzelhetetlenül megszenvedik – ha egyáltalán túlélik – az átalakulást.

Jogos a kérdés: miért nem kínálok optimistább képet? Hát csak azért, mert veszélyekkel teli környezetben az optimizmus nem jó iránytű. Az optimizmus kockázatos tettekre – a meggondolatlanságra vagy a szükséges lépések halasztására – serkenthet. Ezzel azonban éppen a katasztrófába vezérel. Megpróbálok tehát realista lenni. Abban bízom, hogy a tudósok viszonylag gyorsan elénk tárják a globális Rubik-kocka megoldását. Azt azonban, hogy a világ vezető hatalmai hajlandók és képesek lesznek-e helyreállítani a globális Rubik kocka harmóniáját – megtalálni és megvalósítani a legkevésbé fájdalmas, de mégis működőképes megoldást – csak remélni merem.

„Cseréld ki a jövődet, mielőtt a garancia lejár.”

(Képaláírás Sipos Eszter kiállításán)

„Hódították ez országot, derék, lelkes, úri szittyák..” – írta Ady a „Történelmi lecke fiúknak” című versében, egy a maira sokban emlékeztető helyzetben. S ha Schmidt Mária álma – amit a történelemoktatásról szóló NAT vitában mindenkivel megosztott – valóra válna, az idézett sor folytatása szerint alakulna a helyzet a jövőben is: „Jótevői szegény népnek, iskolában így tanítják”. Úgy gondolta ugyanis: „A nemzet közös történetei, hősei, legendái, mítoszai, győzelmei, bukásai, talpra állásai és újrakezdései közös tapasztalati és tudásanyaggá válva alkalmasak arra, hogy nemzeti összetartozásunk tudatát megalapozzák, nemzeti identitásunkat megerősítsék”. Nézeteinek érvényesülésére – tekintettel politikai befolyására és tőkeerejére – megvan az esély. S ha minden úgy történik, ahogy ő – és Ő – tervezi, akkor a tanításból kimarad – a kiszorításra ítéltetett – Ady történelmi leckéjének tanulsága: „Egy-két ezer úr kötötte, millió jobbágyát gúzsba.”

A NAT vita azonban a történészek számára is tartogat fontos tanulságokat. Az egyikre Stefán Heym, „Dávid király krónikája” című könyve figyelmeztet. A történet szerint, Salamon király Jeruzsálembe hívatja a híres történelemtudóst – Ethánt – azzal a megtisztelő feladattal: kutassa fel Dávid király dicső tetteit és írja meg, örök időkre szóló, mindenki számára kötelező, egyedül igaz történetét. Ám a történész munkája során egyre több kínos, sőt kifejezetten sötét részlettel szembesül. A tényekből egyáltalán nem a király által igényelt dicsőséges történet bontakozik ki. Végül, dolgavégezetlenül, életét mentve fut el Jeruzsálemből. A történészek tehát jól teszik, ha óvakodnak kiszolgálni a hatalom igényét: nemcsak tudományos reputációjuk, de személyes sorsukat is kockára teszik.

Ám a történelem-tanításáról szóló vita valódi tétje: a „tegyük magunkat az első helyre” stratégia ideológiájának megalapozása. A nemzeti mítoszok sugalmazásával, a hatalmi elit kitörülhetetlenül rögzíteni akarja az agyakban: mi különlegesek, egyediek, másoknál jobbak és tehetségesebbek, így térségünkben hegemóniára termettek vagyunk. Ezt a beállítódást a tudomány erős szociális dominancia orientáció koncepciójaként írja le, amelyhez – a kutatások szerint – aggodalmat keltő mellékhatások társulnak. (Kunst, J. et al. 2017. Preference for group dominance track and mediate the effect of macro-level social inequality and violence accross societies.). A szociális dominancia ideológiáját hirdető hatalmi elit jogot formál a hegemóniára a nemzetközi környezetében, országán belül pedig indokoltnak véli a szigorú hierarchiát, a magas státus-különbségeket, a gazdasági egyenlőtlenséget, az egyéni jogok korlátozását, és agresszíven törekszik egyeduralkodó szerepének biztosítására.

Ennek az uralmi modellnek a jeleit Ady pontosan azonosította egy évszázada, ám a vizsgálatok szerint a magyar társadalom, az elemzett 27 ország közül ma is kiemelkedően magas szociális dominancia orientációval jellemezhető. (idézett mű: 5409. oldal). Ez a szemlélet vezérelte nemzetünket az I. világháború kirobbantása felé, így alapvetően ez felelős Trianonért. Ebből következett II. világháborús szerepvállalásunk, amely épp így súlyos történelmi kudarccal ért véget. Ha napjainkban a történelmi tanulságok tudomásul vétele helyett ismét a „régi dicsőség” mítoszait választjuk iránymutatóul, az sem jót nem ígér a 21. században. A gazdaság, a környezet, a kultúra és a politika globális újrarendeződése ugyanis, egyszerre nyit történelmi esélyeket, és kelti válságok sorát. Mivel azonban egy erős szociális dominancia-orientációval jellemezhető ország kérkedő, megbízhatatlan és agresszív szomszéd benyomását kelti, ez potenciális szövetségeseit inkább elriasztja.

A dominanciára törekvő politikai elit kártevése sokban emlékeztet a „mérgező szülőkére”, akik –szándékuktól függetlenül – kudarcra vezető sorsprogramot „töltenek le” gyermeküknek. (S. Forward: Mérgező szülők. 2014. Háttér Kiadó). A „mérgező” sorsprogram torz szemlélete és megalapozatlan elvárásai képtelenné teszik a felcseperedő gyermeket helyzetének reális értékelésére. Rendre elköveti ugyanazt a hibát: elhagyja valódi barátait, és áldozatául esik az őt kihasználó rosszakaróinak. Az uralkodó elit „mérgező” narratívája ugyanígy újra és újra a válságok pályájára vezérelik a közösséget. A társadalom képtelen tanulni kudarcaiból, amelyet mindig a környezet rosszindulatának, és a belső árulók aknamunkájának tulajdonít. E beállítódás veszélyei megsokszorozódnak akkor, amikor az egyén és/vagy a társadalom alkalmazkodásra kényszerítő feltételek között találja magát. Mivel pedig napjainkban éppen ennek vagyunk – szenvedő és reménykedő – részesei, ezért értékelődik fel annak fontossága: miként szemléljük a történelmet?

Hegel egykor úgy tekintett a – háborúkkal, katasztrófákkal, válságokkal teli – történelemre: azonos az eseményekkel és a tettekkel, azzal tehát, ami egykor megesett. Marx ehhez annyit tett hozzá: a történelem drámájának az emberek egyszerre szerzői és szereplői, de nem saját maguk választotta körülmények között alkotják azt, hanem az elődök által az utódokra átörökített körülmények között. A 20. század második felében – a két világháborút követően – a történelem lenyugodni látszott. Addigi kanyargós és veszélyekkel teli ösvénye szilárd sínpárrá változott. A rendszerváltásokat követően pedig, egyesek – pl. F. Fukuyama – előtt még a csillogó „végállomás” is feltűnt. A 21. század azonban rácáfolt a reményekre: az események újra kaotikus kavargásba kezdtek. Ami három évtizede egyetlen lehetséges, egyben kívánatos jövőnek látszott, az napjainkban válságokkal teli eseménysorok sokaságára esett szét. Ezért vált oly fontossá megérteni: miért éppen úgy történnek a dolgok, ahogyan.

A bekövetkezett események kiszámíthatatlanságát, a neves angol történész – A. Toynbee – két, egymással ellentétes szemszögből szemlélte. Az egyik – gyakran idézett – mondása: „A történelem = egyik rohadt dolog, a másik után”. Az események váratlan fordulatait meghökkentően pontosan adja vissza a „Különvonatok” – Bródy János által írt – szövege: „Az állomáson volt már tűrhetetlen zaj, és volt már félelmes a csend, De mindig érkezett egy újabb szerelvény, mit nem jelölt a menetrend”. Toynbee azonban racionális modellt is kínált a történelem mozgásának megértéséhez: a társadalmak és civilizációk életútját a kihívások és az erre adott válaszok formálják. A 21. század megértéséhez mégis egy másik angol – H. Trevor-Roper – aforizmája kínálkozik útravalóul: „A történelem nem az, ami megesett, hanem az, ami történt, annak tükrében, ami történhetett volna.”

Nem elég feltárni a múlt pontos eseménysorát, fel kell fedezni az elmulasztott lehetőségeket. Vagyis, a történész figyelmét – a közgazdászéhoz hasonlóan – az un. haszonáldozati költségre kell irányítani. A profi befektető – tudatában annak, hogy mindig több lehetőség merül fel – számol, az opportunity cost (a haszonáldozati költség) formájában jelentkező veszteséggel, ami abból fakad, hogy a lehetőségek közül nem a legnagyobb hozamot eredményezőt választotta. A jövő kritikus elágazásainál – mint napjainkban, a kialakuló globális válság korszakában – a nemzetek rendre válaszút elé érkeznek, és folyamatosan szembesülnek az elkerülhetetlen történelmi haszonáldozati költséggel. Ha a múltat egyetlen és mindenki számára kötelezően elfogadandó narratívaként értelmezzük, elkerülik figyelmünket a jövő válaszútjai. Csak ha a történelmet folyamatosan előbukkanó alternatívák sorozataként szemléljük, érthetjük meg: miért nem tudtunk ráállni a legtöbb esélyt teremtő történelmi pályára.

A 21. században tehát felértékelődik a történész – a pszichológuséra emlékeztető – feladata: feltárni a múlt elfeledett, félreértett, eltagadott lehetőségeit, fel nem ismert fordulatait. Szemben tehát azokkal, akik a történelem-tanítás egyetlen feladatának a nemzeti narratíva fényezését, és minden kétségtől való megtisztítását tartják, majd ezt a „nép” meggyőzése eszközeként használják, a történész legfontosabb kötelessége: a folyamatosan elkövetett hibák gyökerének feltárása. Csak ha „összevetjük, azt, ami megtörtént, azzal, ami történhetett volna” tárul fel, vajon az uralkodó elit tudatában volt-e egyáltalán valóságos lehetőségeinek, és képes volt-e jelenét a „messzi jövendő” tükrében szemlélni. S ha erre nem volt képes, akkor mi akadályozta ebben: az ismeretek hiánya, az egyéni érdekek nyomása vagy a mérgező narratíva ostobasága?

Az evolúció neves kutatója – S. Gould – évtizedekkel ezelőtt egy különös kérdést tett fel: mi történne, ha újra játszanánk az élet filmjét? Ennek mintájára tudakolhatjuk: vajon ha a történelem filmjét újra játszanák, ugyanaz sülne ki belőle, vagy valami egészen más?  A történelem hosszú-hullámain alapuló modell szemléletes képet – a folyók áradását majd lenyugvását és visszahúzódását – kínál a múlt eseményeinek megértéséhez. (F. Braudel: A History of Civilizations. 1993.). Ezen a szemüvegen keresztül szemlélve: a sokáig lassan változó társadalmak, váratlanul mozgásba lendülnek, gyorsulva fejlődnek, majd a gyökeres átalakulást újra nyugalmasabb időszak követi. A múlt, évszázadokon túlnyúló dagályai és apályai – hosszú hullámai – éppen a maihoz hasonló történelmi korszakválás idején értékelődnek fel. A metafora ugyanis rávilágít egy – a jövő szemszögéből – fontos kérdésre: vajon a dagály minden vízi-járművet – óceánjárót, teherhajót, vitorlást és sajkát – egyenlő mértékben megemel? Sajnos a történelem nem a fizika szabályait követi: a történelem dagálya csak akkor emel meg egy társadalmat, ha az megteremtette a változás intézményi feltételeit. Éppen ebből a szemszögből jelentenek veszélyt, ha a politikus útmutatóul a mítoszok mérgező sorsprogramjait választja: lehetetlenné teszi letérni a hibás nyomvonalról, és megakadályozza a hatékony intézmények létrejöttét. Ennek előrelátható és elkerülhetetlen következménye: társadalmunk – amiként lekéste az ipari forradalom, a polgári átalakulás és a liberális demokrácia, emelkedő hullámát – most, a 21. században nem lesz képes felcsatlakozni a 4. ipari forradalom hullámára. A magyarság – mint múltja során többször – ismét történelmi hátrányba kerülhet.