A globális Rubik-kocka.

 

A kör nem „négyszögesíthető”, így a gömb sem „kockásítható”. Mi van azonban, ha a glóbuszunkon lezajló folyamatok megértéséhez mégis az visz egy kicsit közelebb, ha Rubik-kockaként képzeljük el? Emlékszem, amikor először vettem kezébe, kétségbeesetten csavargattam az oldalakat, igyekezve a színeket összerendezni, mígnem ráébredtem: mindig újra szétesik az addig kirakott rend. A feltaláló – Rubik Ernő – egy interjújában beismerte: elsőre neki is hetekbe került „kiforgatni” a kockát. Az emberiség most hasonló problémával szembesül. A világ multi-poláris és decentralizált lett, egyes részei – az országok és a létszférák – egymástól elválaszthatatlanná váltak. Az államok és az egyének megkérdőjelezhetetlennek vélt szuverenitása megszűnőben van. A világ egy olyan zenekarra hasonlít, amelyben sok a zenész, senki nem figyel a másikra, mindenki a maga nótáját fújja, és sehol egy mindenki által elfogadott karmester. Pedig ahhoz, hogy harmónia és ne hangzavar szülessen, a korábbinál jobban kellene figyelnünk egymásra.

A Föld – gazdaságostul, nemzetállamostul, és környezetestül – globális „közlegelővé” vált. A közlegelő egykor a falu melletti rétet jelölte, ahova a gazdák a teheneiket hajtották ki. A közösség jóléte a közlegelő állapotától, az pedig lelegelhető fű mennyisége és a legelésző tehenek száma közötti kényes egyensúlytól függött. Ha ez az egyensúly megbomlott – mert túl sok állatot hajtottak a legelőre – bekövetkezett a „közlegelő tragédiája”. Az összeomlást azonban nemcsak a rosszindulat idézhette elő. Már az is tragédiához vezethet, ha a gazdák, szomszédjaikra tekintettel nem levő, önző érdekeiket követik. A kutatók alig egy hónapja tárták a világ elé: közlegelővé vált bolygónk kritikus ponthoz érkezett. Ha az önmagukat mindenki más elé helyező nemzetek az emberiség közös érdekét figyelmen kívül hagyják, és nem veszik figyelembe a jövő nemzedékek szempontjait, katasztrófa következhet be.

Nem ismertük azonban még fel: azáltal, hogy a társadalmak és a létszférák elválaszthatatlanul összefonódtak, világ nehezen áttekinthető lett. Az egyik országban bekövetkező változás lényegesen módosíthatja távoli népek sorsát. Az éghajlat alakulását már nem elsősorban a Nap és az óceánok, a trópusi erdők és a sarkok jégsapkája, hanem a föld lakóinak életmódja határozza meg. Ez a helyzet juttatta eszembe a globális Rubik-kocka hasonlatot. Ezen a zöld szín jelenti a természeti környezetet, a sárga, a világgazdaságot, a kék, a nemzetközi politikai rendszert, a fehér, a globális vállalatok dominanciájára épülő üzleti ökoszisztémát, a narancssárga, a demográfiát, míg a hatodik, a piros szín, az „internet of things” áttekinthetetlen világát jelöli.

Tudom, minden hasonlat sántít – lehet, az enyémnek még „lába sincs” – mégis úgy vélem: a Rubik-kocka megvilágíthatja a mai világunk komplex helyzetét. Szemléletessé teszi, hogy bárkinek, bármilyen beavatkozása – egy remélt változás érdekében elcsavart oldal – szükségképpen átrendezi az addig kialakult rendet, elrontva a korábban nagy fáradtsággal létrehozott struktúrát. A lényegen nem változtat, hogy a játék-, és a globális Rubik kocka eltérő feladat elé állít: az előbbinél egyszínű oldalakat igyekeztünk kirakni, az utóbbinál viszont – az élet változatosságát kifejezve – a létszférák sokszínűségéből kellene harmonikus egységet megalkotni. Ezért baljós, hogy a világ populistái, minden erővel egyszínű oldalak „előállítására” törekednek.

Ám a globális Rubik-kocka „kirakásának” – a populisták mellett – van egy további akadálya. Ezt az ismert indiai történettel – a vakok és az elefánt találkozásával – világíthatjuk meg. A vakok – sorban megtapogatva az elefántot – megpróbálják kitalálni: mi is az a „valami”? Aki a farkát fogja, kötélnek gondolja, aki a lábát, az oszlopnak tartja, aki az ormányát érinti meg, vastag faágnak véli, és így tovább. Ám vakságuk miatt nem jönnek rá: a lény, amivel találkoztak – egy elefánt. Ezzel a szakértők tudásának – többnyire önmaguk és a társadalom előtt is – rejtett korlátozottságára utalok. Az elméletek áttekinthető, logikus struktúrájú világot tételeznek fel és ameddig ez a fennállt, a modellek jól működtek is. Sokáig figyelmen kívül volt hagyható folyamatok fokozatos összekapcsolódása. Ezért, a társadalom megszokta: ha nehezen megoldható problémába ütközött, a tudóst kellett kérdezni, aki előbb vagy utóbb megadta a helyes választ.

A 20. század során egyre több szakterület jutott el a változások következményeit szemléletesen bemutató matematikai modell használatáig. Így például revelációt jelentett, William Phillips által, még 1949-ban megalkotott MONIAC (Monetary National Income Analogue Computer), amely a nemzetgazdaságban a pénz körforgását, vízáramlással szemléltette. A politikusok hozzászoktak: mielőtt döntést hoznak – legalább képletesen – rápillantsanak a pénzáramlás folyamataira, megbizonyosodni: vajon tényleg az lesz-e az eredmény, mint amire számítanak. Fokozatosan egyre több területre is – a környezetre, a város-fejlődésre, a demográfiára – kidolgoztak efféle döntést segítő modelleket. Jórészt ennek tulajdonítható, hogy a folyamatok évtizedeken keresztül finoman-szabályozottan zajlottak. Hasonlatunknál maradva: az elefánt sokáig nyugodtan tűrte a tapogatást.

A 21. századba átlépve azonban a világ komplex és kaotikus lett. Mivel a folyamatok áttekinthetetlenné váltak, az addig bevált modellek rendre „megbicsaklottak”. Tanácsaikat követve nemhogy helyreállít volna, inkább megzavarodott a világ kényes egyensúlya: a történetbeli elefánt megvadult. Míg a szakemberek világlátásának „vakfoltjai” régebben nem okoztak látványos problémát, napjainkban egyre több nem-várt mellékhatással, az eredeti szándékot az ellentétére fordító következménnyel szembesülünk. A helyzetet az teszi majdhogynem kezelhetetlenné, hogy egyidejűleg kell küzdeni a populizmus által gerjesztett érdek-vakság és a komplexitás előidézte szakmai vakság következményeivel. Márpedig ha a felelőtlen ostobaság és a folyamatok valóságos szerkezetét fel nem ismerő jó-szándék egyszerre érvényesül, szinte bele van kódolva a globális közlegelő sorsába a tragédia.

Ahogyan a társadalom egymástól független alrendszerei – a gazdaság, a környezet, a nemzetközi politika stb. – globálisan összefonódtak, a világ a káosz peremére sodródott. Elkerülhetetlenné vált tehát, hogy megértsük a világunk működésmódját. Ezt azonban csak egy olyan – a rendszer komplexitását tükröző – modell képes megalapozni, amely összekapcsolja és számszerűsíti távoli területek egymásra gyakorolt hatását. Csak így dönthető el, mely beavatkozás támogatja, és melyik az, ami veszélyezteti a globális egyensúlyt. Vegyük példaként a migráció kérdését, amely napjainkban az egész világ, az Európai unió és így hazánk számára is, nehezen kezelhető és komoly gondokat okoz. A populizmus – meglovagolva az éppen általa felkorbácsolt aggodalmakat – egyetlen választ sulykol: építsünk áthatolhatatlan falakat. A hagyományos politikai pártok még mindig azon tűnődnek: vajon elegendők-e a „félig áteresztő” határok, vagy engedjük a szabadabb áramlást?

A globális Rubik-kocka arra utal: a falak méretéről és szilárdságáról folyó vita eltereli a figyelmet a migrációs folyamatnak a globális környezettől, a világgazdaságtól, a regionális politikai és demográfiai folyamatoktól való függésétől. Ahogyan a rák sem gyógyító csak a sebész késével, és elkerülhetetlen a gyógyszerek, a kemoterápia és a sugárterápia valamint a pszichológus együttes beavatkozása, épp úgy nem „kúrálható” a migráció pusztán magas falakkal, hanem csak komplex beavatkozással. Amiként a „csodadoktor” végzetes lehet a rák esetén, épp így tragikus következményekre vezethet, ha a migráció „kezelését” populista politikusokra bízzuk. Ezért megkerülhetetlen a tudósok – végső figyelmeztetésnek szánt – felhívása: alig másfél évtized áll rendelkezésre a környezeti katasztrófa elkerülésére.

S ha még ez sem volna elég: az elmúlt hetekben megsokasodtak az aggodalmat keltő hírek a világgazdaságról is. Sokan egy újabb – a 2008-asnál pusztítóbb – válság kirobbanását vizionálják. Ezek mellett akár liberális nyavalygásnak tűnhet: a migráció megállításához elkerülhetetlen a gazdasági növekedés, társadalmi haladás, és a politikai szabályozás megfelelő intézményeinek megteremtése. A folyamatok ugyanis átlépnek bármiféle határt, legyen a falak bármilyen magasak és erősek. A migrációt csak az tarthatja kezelhető keretek között, ha a „kibocsátók” fokozatosan – se nem túl lassan, se nem túl gyorsan – fejlett és modern társadalmakká válnak. Akár jó hírnek is tekinthető: egy hatékony stratégia megalkotásához nem a tudósok szakértelme a „szűk keresztmetszet”. Viszonylag rövid idő alatt létrehozhatók azok a komplex modellek, amelyek segíthetnek elkerülni a „globális közlegelőt” fenyegető veszélyeket. (Lásd: Börner, K. et al. Forecasting innovations in science, technology, and education. PNAS. 2018.) Ám még ha megszületnek is ezek a komplex modellek, nehezen vehetők rá a politikusok azok használatára.

A modellek ugyanis – a világ bonyolultsága miatt – többnyire a hétköznapi logikával ellentétes következtetéseket sugallnak. A politikusok ebből azt olvassák ki: a tudósok ajánlásait követve újraválasztási esélyeiket csökkentik. A helyzetet tovább bonyolítja a társadalom tájékozatlansága. Egy most megjelent könyv – Factfulness, írója, Hans Rosling, a TED egyik legnépszerűbb, nemrég elhunyt szakértője – szomorú ténnyel szembesíti az olvasót. A világ polgárai – a globális közlegelő gazdái – alapvető tényekkel sincsenek tisztában. Sőt, még ennél is sokkolóbb, az önmagukat tájékozottnak és hozzáértőnek gondoló döntéshozók gyakran csak egy csimpánz szintjén ismerik a világot. Ez úgy kell érteni: amikor a valóságra vonatkozó ismereteikre kérdezünk rá, a véletlenszerűen megjelölt megoldások közelebb állnak a valósághoz, mint a döntéshozók megfontolt válaszai.

Az emberiség mai állapota tehát azt vetíti előre: világunk sodródni fog. A váratlanul előbukkanó események, a nehezen kiszámítható válságok válaszra kényszerítenek, de az illetékesek hajlamosak lesznek kitérni a döntések elől, vagy figyelmen kívül hagyni a helyzetet tükröző globális modell logikáját. A rövidtávú szemlélet és a szűklátókörű érdek felülírja a bölcsességet és a megfontoltságot. A következmény: a világ megbomlott egyensúlyának helyreállítása – feltételezve, hogy sikerül – a szükségesnél tovább tart, és a kelleténél nagyobb fájdalommal jár. A globális közlegelő katasztrófájának elkerülése ugyanis áldozatvállalást követel gazdagoktól, lemondást a fejlettektől. Ám még ha ezt megteszik is, a helyzet rövid-távon csak lassan javul, a szegények pedig elképzelhetetlenül megszenvedik – ha egyáltalán túlélik – az átalakulást.

Jogos a kérdés: miért nem kínálok optimistább képet? Hát csak azért, mert veszélyekkel teli környezetben az optimizmus nem jó iránytű. Az optimizmus kockázatos tettekre – a meggondolatlanságra vagy a szükséges lépések halasztására – serkenthet. Ezzel azonban éppen a katasztrófába vezérel. Megpróbálok tehát realista lenni. Abban bízom, hogy a tudósok viszonylag gyorsan elénk tárják a globális Rubik-kocka megoldását. Azt azonban, hogy a világ vezető hatalmai hajlandók és képesek lesznek-e helyreállítani a globális Rubik kocka harmóniáját – megtalálni és megvalósítani a legkevésbé fájdalmas, de mégis működőképes megoldást – csak remélni merem.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.