A globális világ hét parancsolata

 

„Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan.” – foglalta össze életfilozófiáját Zorbász, a görög, Kazantzakisz csodálatos novellájában. Ám a harmóniához, nemcsak a táncban, az életben is fontos tudni, hogyan lép partnerünk, és jó, ha ő is tisztában van, mi merre fogunk. Az élet „táncrendjében” először a bölcs öregek igazítottak el: „Jó tett helyébe, jót várj”, vagy „Szemet szemért, fogat fogért”. A komplex társadalmak azonban már nem nélkülözhették az Isten tekintélyére hivatkozó intéseket. (Whitehouse, H. et.al. 2019. marc.20. Complex societies precede moralizing gods throughout world history.). Aranyszabályaik írták elő: „Ne tedd másnak, amit magadnak nem kívánsz.” (Hillél), „Azt tedd másnak, amit szeretnéd, ha veled tennének” (Lukács), vagy „Azt tedd másnak, amit Ő tesz veled” (Konfucius). Majd előlépett a filozófus – Kant – aki az ész nevében a „kategorikus imperatívuszt” ajánlotta: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként szolgálhasson.” Ez, bár másként hangzik, mint az Aranyszabályok, de ugyanarra figyelmeztet: mielőtt cselekednél, képzed el, jó volna, ha mindenki hozzád hasonlóan viselkedne?

Ám a problémát – amit sokáig kizárólag a vallás és a filozófia érzett sajátjának – a matematika is „kezelésbe” vette. A 1970-es évek végén egy politológus – Robert Axelrod – arra kérte barátait: írják le, milyen elvek szerint játszanák a minden kapcsolatukat átszövő csereberét. Életünk ugyanis a cseréről szól: a családban és a szomszédokkal, a piacon és a munkahelyen folytonosan adjuk, ami a miénk – szeretetet, kedvességet, megtisztelést, segítséget vagy éppen pénzt – a viszonzás reményében. A cseréket azonban – mint az a „foglyok dilemmája” játékban feltárul – mindig a kölcsönös bizalom vezérli. A bizalom hiánya és a szabadulás csábítása miatt vallanak egymásra az elkülönített bűnözők, és így mindkettőjük rajtaveszt. Mindennapi cseréink során épp így szembesülünk azzal: nemcsak becsületes – a másiknak a bizalmat megelőlegező – hanem csaló – csak önző érdekeikre tekintő – partnerekkel is találkozhatunk. Sokan választják, hogy potyautasok lesznek: elfogadják a partner szolgáltatásait, de nem fizetnek érte. Ráébredve, hogy a csalás „kifizetődő”, egész életüket „nyerésre” játsszák: minden kapcsolatukban csak kapni akarnak, viszonozni soha.

Axelrod tehát – az élet siker-stratégiáját keresve – arra kérte ismerőseit: írják le, miként játszanák a „foglyok dilemmája” játékot, ismeretlen partnerrel. (R. Axelrod. The evolution of Cooperation. 1984). A beküldött elveket számítógépes programmá alakította, és azokat – 200 meneten keresztül – egymással „játszatta”. Minthogy a programok a résztvevők tényleges szándékain alapultak, a játék a valóságos életet tükrözte. Voltak feltétel nélkül együttműködő, és voltak, a győzelem érdekében csaló játékosok. A menetek végén – mint az életben – a nyertesek pontokat, míg a vesztesek levonást kaptak. A nyeremény folytonosan összegződött, és miután minden program játszott minden másikkal, egyértelművé vált a verseny „győztese”. Nos, a legtöbb pontot – Anatol Rapoport politológus programja – a Tit-for-Tat (TFT) szerezte. Ez mindössze két sorból állt: „Első lépésben működj együtt. Azután mindig tedd azt, amit a partnered az előző lépésben”. Ha ő az előző lépésben együttműködött, akkor működj együtt, ha viszont csalt, csald vissza. Ám ha az új menetben változtatott a viselkedésén, a következő lépésben térj te is vissza az együttműködéshez.

A TFT – első pillantásra – agresszívnek tűnik: habozás nélkül megtorolja a rajta esett sérelmeket. A valóságban Konfucius tanácsát követi: tükrözi a viselkedést. Aki tehát agresszívnek látja, az csak saját agresszivitását látja visszatükröződni. Egy együttműködő partnerre mindig kedves arc néz vissza. Axelrodot azonban nem elégítette ki ez az egyszerű magyarázat. Mélyebben elemezte a TFT programot, és a siker négy parancsolatát azonosította. Az 1. parancsolat: Légy kedves. Ismeretlennel találkozva, első lépésben mindig előlegezd meg a bizalmat. A 2. parancsolat: Légy együttműködő. Soha ne csalj elsőként (gondolj erre a házasságban). A 3. parancsolat: Légy provokálható. Az ígéret-szegését azonnal torold meg. A 4. parancsolat: Légy felejtő. Ne válaszolj – mint Ludas Matyi – egy sértésre, visszacsapások sorozatával.

A kutató a Science folyóiratban nyilvánosságra hozta felismeréseit, mindenkihez eljuttatva a siker négy parancsolatát. (Axelrod, R. és Hamilton, W. The Evolution of Cooperation. Science. 1981.). Majd, hogy bizonyosodjon, vajon az emberek megértették-e azt, újabb versenyt hirdetett. Ám az emberek ugyanúgy kezelték a matematika parancsolatait, mint az Istenekét: voltak, akik követték, de ismét voltak, akik csalásra építették viselkedésüket. A matematikát azonban nem lehetett kijátszani: a verseny győztese ismét a TFT lett. Akik csalással próbálkoztak – meglepetésükre – ráfáztak. Ezzel bizonyítást nyert: ha az életedben a legtöbb öröm-, simogatás-, tisztelet-, segítség-, és nyereség-pontot akarod gyűjteni – márpedig, legtöbbünk erre törekszik – Axelrod négy parancsolatát kell követned. A modern társadalmak sikerstratégiája tehát matematikai bizonyítást nyert.

Ám a helyzet, globalizálódó világunkban kicsit bonyolultabb. Egyrészt, az embereket nem pusztán a hideg racionalitás, hanem az érzelmek, a szubjektív várakozások és a – gyakran megalapozatlan – remények is vezérlik. Másrészt, az élet egyre kaotikusabb, mind nehezebben áttekinthető, és tele van félreértésekkel. Ezért a matematika „kőbe vésett” szabályait célszerű az élet „zajos” körülményeihez igazítani. A kapcsolat szorosságától függően, partnereinket három eltérő jellegű csoportba sorolhatjuk. Az első, nagy létszámú, csoportba azok tartoznak, akikkel életünk „csereügyleteit” – a munkahelyen és a lakóhelyen, a hivatalokban és piacon, az iskolában és az orvosi rendelőben stb. – folyamatos intézzük. A második – rendkívül szűk kör – azokból áll, akikhez szoros, intim kapcsolatok fűznek. Velük hosszú időn keresztül szeretnénk/fogunk együtt élni. Végül, van egy harmadik csoport: azok az ismeretlenek, akikkel a véletlen sodor össze, és egy újabb találkozás esélye kicsi. Mindhárom csoport esetén – a kapcsolatok sajátosságának megfelelően – célszerű a TFT szűkszavú parancsolataitól eltérni.

Az első csoportban az együttműködést gyakran zavarja meg a csalódás: a szomszéd ígéretét – leviszi a szemetet – megszegte, üzleti partnered becsapott, munkatársad átrázott, a hivatalnok „lekezelt”, egy ismerős az interneten sértegetett. Ilyenkor, a TFT 3. parancsolata – ellentmondást nem tűrően – utasít: azonnal vágj vissza. Te se vidd le a szemetet, csapd be te is partnered, sértsd vissza ismerősödet stb. Ezzel azonban az egyre élesedő konfliktus útjára léptek. Az elszenvedett sérelem lelki állapotában a másik megbüntetése mindent felülíró céllá válik: elégtételt kell venni! Ám globális világunk nehezen áttekinthető: nem láttad pontosan mi történt, félreértetted a helyzetet, becsapnak érzéseid, még a sérelemnek is lehet elfogadható magyarázata. A TFT követése ilyenkor ellenállhatatlanul a kapcsolat megszakadásához, egy barát elvesztéséhez, akár háborúhoz is vezethet.

A hidegháború idején a nagyhatalmak felismerték: a kölcsönös büntetés tétjei megállíthatatlanul eszkalálódhatnak. Ezért, bár visszabüntették egymást – kiutasították a diplomatákat, megszakítottak a kapcsolatokat – ám a végén, józanul számot vetve a következményekkel, rendre visszaléptek a szakadék széléről. Az események végzetszerű romlásának elejét vehetjük, ha visszafogjuk magunkat: legalább egy lépésre eltérünk az azonnali visszavágás kíméletlen reakciójától. Az ötödik – kiegészítő – parancsolat ezért előírja: „Légy megfontolt”. Ne küldd el a másikat rögtön „melegebb éghajlatra”, ne leckéztesd meg, ne szakíts vele véglegesen. A további együttműködést megmentheti, ha a TFT helyett, TF2T-t játszol. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az „okos enged” elv alapján beletörődünk egy bennünket ért sérelembe. Ha ugyanis nem vennénk tudomást erről, ezzel azt üzennénk: velünk ezt meg lehet tenni, sőt minket így kell kezelni. A megfontoltság pusztán annak tudomásul vétele: a modern élet bonyolult, stresszes, nehezen áttekinthető feltételei között, nem célszerű azonnal nekiugrani a másiknak. Nem szakítjuk meg örökre a kapcsolatot, nem tesszük lehetetlenné az újbóli találkozást.

A kapcsolatok második – szoros és intim – típusa még több belátást igényel. A 20. században ugyanis ezen a területen alapvetően új helyzet állt elő: a partnerek választéka kiszélesedett, a választási szabadsága pedig megnőtt. Emiatt mindenki elvárja a kimagasló „szolgáltatásokat”, és ha valamivel elégedetlen, kész – mert könnyű – azonnal tovább állni. Ám ez – előnyei mellett – egy csapdahelyzetet teremt. Csak látszólag jársz jól, ha a nem kedved szerint teljesítő partneredet – barátodat vagy szerelmedet – azonnal lecseréled. Joggal tanítja a marketing: könnyebb megtartani és boldoggá tenni egy régi fogyasztót, mint megszerezni egy újat. Nem építhető arra siker, hogy rendre kielégítetlenül hagyod partneredet, és mindig újat keresel. Tartós és boldog kapcsolat a hatodik – kiegészítő – parancsolatra építhető: Légy ráhangolódásra kész.

A ráhangolódásra való készség lényege: hajlandóság „megtanulni” a másikat, megérteni, mit szeret, és mi zavarja, elsajátítani, hogy azt nyújtsd, amit kíván, cserében azért, hogy ugyanebben részesülj. Ez azért fontos, mert – bár így hisszük – nem természetes, hogy ösztönszerűen éppen azt és úgy tesszük, ami párunknak jó, és ezzel ő is ugyanígy van. Egymás folyamatos tanulása – a másik érzéseinek, vágyainak, óhajainak tudomásul vétele, egyben ugyanezt igényelve a másiktól – formálja stabillá és boldoggá kapcsolatainkat. Érdemes rendszeresen megbizonyosodni: amit és ahogy teszel, az valóban a másik örömére szolgál-e? Az igazi biztonságot az kínálja mindkettőtök számára: ha a Te kiváló „szolgáltatásokat” nyújtsz, partnered biztos nem fog elhagyni, mint ahogy Te sem lépsz le, meggondolatlanul, ha elégedett vagy a „szolgáltatásaival”.

Az utolsó, hetedik – kiegészítő – parancsolat a globális világban rendre elénk bukkanó ismeretlenekre vonatkozik. Az idegenek egykor veszélyt jelentettek, akiket ezért kerülni kellett. A napjainkban azonban kikerülhetetlen a velük való tömeges találkozás. Ám, minthogy mindenki arra számít, megelőlegezett gesztusa viszonzatlanul marad, az egymásba botlók, segítség nélkül elmennek egymás mellett. Ezt ellensúlyozandó, a hetedik – kiegészítő – parancsolat ismeretlenekkel találkozva arra utasít: Légy segítőkész. A társadalmat ugyanis a kölcsönös segítőkészség teszi élhetővé. Egykor, a váratlanul felbukkanó ismeretlenre – aki talán csak egy másik város lakója volt – joggal tekinthettek „idegen szigetként” (John Donne). A költő mégis arra figyelmeztet: „minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól!” Ma már távoli kontinensek milliárd polgárát szorosabb kapcsolat fűzi össze, mint egykor a szomszédos faluk lakóit. Ebben a helyzetben nyomatékosabb bíztatás indokolt: „Segítsünk másokon! Mert a mások is, mi vagyunk”. (Luther Márton)

A birodalmak kora óta életünket a törvények vezérelik, amelyek betartására sokféle erőszakszervezet kényszerít. Ám, az együttélés mégsem nélkülözhette a világvallások Aranyszabályait. Az apró segítség pedig – miként a mosoly – rendre visszatér hozzád, és „megolajozta” a kapcsolatok gyakran nyikorgó gépezetét. A napjainkban kiformálódó globális társadalomban elkerülhetetlen lesz új – ma még csak körvonalaiban látszó – globális intézmények létrehozása. Ezek egy része – pl. a globális blockchain – szokatlan, más része – mint a surveillance state - kifejezetten ijesztő. Ám még ha ezek létrejönnek is, és működésük demokratikus kontrollja megvalósul, a globális világ nem nélkülözheti a felsorolt parancsolatokat. Ezek tehetik a Föld sokmilliárdnyi polgárának kapcsolatát – afféle globális Aranyszabályként – problémamentessé és gördülékennyé. Ezért, ha észreveszed, hogy egy ismeretlennek kis segítségre van szükség: ne habozz felsegíteni, lesegíteni, levinni, felvinni, elkísérni, átkísérni, átadni, elcipelni stb. Hidd el, könnyebb és vidámabb lesz a te életed is.

Örömóda a Hamilton szabályhoz

 

„Egyesítsed szellemeddel,
Mit zord erkölcs szétszakít,
Testvér lészen minden ember,
Merre lengnek szárnyaid”. (Schiller: Örömóda)

Bár sokat énekeljük az Örömódát – Európánk himnuszát – többnyire nem gondolunk bele a szavak jelentésébe. Mit is szakít szét a zord erkölcs, és mit is kell ezért egyesíteni? Pedig a vers világosan fogalmaz: minden ember, testvér! Mi mégis két részre osztjuk a világot: egy szűkebb körre, akikre testvérként tekintünk, és a többségre, akiket idegeneknek tartunk. Ez a megkülönböztetés pedig életbevágóan fontos. A testvérnek ugyanis „kijár” az önzetlen segítség, de el is várható tőle a feltétel nélküli támogatás. Az ilyen önfeláldozás érthetetlennek tűnik az állandó túlélésért folytatott harcban, amely arra kényszerít: „magunkat tegyük az első helyre”. Ebből a szemszögből pedig érthetetlen, hogy valaki saját maga rovására másokat támogat. Ennek a rejtélynek megoldására dolgozta ki W. D. Hamilton a róla elnevezett szabályt. Eszerint: ha az rB – C > 0  feltétel teljesül – ahol  r a rokonság foka, B a „testvérek” nyeresége, míg a saját veszteség – akkor egy lénynek érdemes feláldozni magát társaiért.  (Hamilton, W.D. 1964. The genetical evolution of social behaviour). A genetikai közelség „kifizetődővé” teszi az önfeláldozást, hiszen a testvéreinkben – akikkel génjeink jórészt megegyeznek – halálunk után „tovább élünk”. Ezt a logikát világította meg egy másik angol tudós – J.B. Haldane – megállapítása: „kész lennék meghalni két fivéremért vagy nyolc unokatestvéremért”.

A Hamilton szabály – kísérletekkel is alátámasztott – magyarázatot kínál a túlélésükért egymással versengő lények kooperativitására és altruista viselkedésére. A genetikai rokonságot tekintetbe vevő teljes rátermettség – az inclusive fittness – jól írja le a sokféle fajnál, változatos körülmények között tapasztalható rokoni segítséget. Ám az új kutatások azt is megmutatták, hogy az egymást segítő – nem genetikai rokon – egyedek is szert tehetnek olyan rátermettségi előnyökre, ami kompenzálja őket életesélyeik csökkenéséért. (Wang, Ch. et al. 2018. Hamilton’s inclusive fitness maintains heritable altruism.) Ez pedig arra utal, hogy létezhet „testvériség” a genetikai rokonságtól függetlenül is. A genetikai közelség – „az alma nem esik messze a fájától” – az ember világában is szembe tűnő és számon is tartják. Ám a testvérség tapasztalatának létrejöttében egyre fontosabbá vált az egy „alomban” való felcseperedésből fakadó közös élethelyzet.

Az összetartozás „beleégeti” az ösztönökbe a kölcsönös egymásra utaltság tapasztalatát. Akit testvérnek tekintünk, azzal megosztjuk a táplálékot és a terhet, nehéz helyzetbe kerülve pedig gondolkodás nélkül hozzájuk fordulunk segítségért. Megtanuljuk tehát, hogy velük „kifizetődő” az együttműködés, és ez megerősíti a két, egymást jól ismerő, egymásnak gyakran segítő személy természetes kapcsolati formáját: a direkt reciprocitást. A kulturális evolúció során azonban a közösségek mérete és sokfélesége egyre nőtt. Az együtt élők túlnyomó része már nemhogy nem rokon, de még csak nem ismerős. Mindennapi ügyeinket döntően „idegenekkel” kell intéznünk, így a váratlanul egymásba botló partnerek között nem alakulhatott ki a kölcsönös egymásra-utaltság érzése. A növekedés kényszere ezért a közösségeket rávezeti, hogy a zökkenőmentes együttműködést – az elhalványuló ösztönszerű reciprocitást pótlandó – altruizmust kifizetődővé tevő eszközökkel segítsék. Ilyen eszköz a reputáció számontartása: a közösségben elterjed a híre, hogy valaki betartja, vagy rendre áthágja a reciprocitás szabályait. De ugyanilyen célt szolgálnak azok a büntető intézmények – rendőrség, bíróság – amelyek a kötelező együttműködés szabályait előírják, betartását ellenőrizik, és a szabályszegést szankcionálják. Ám a társadalom felfedezett még egy eszközt, amivel a elhalványuló genetikai rokonság szerepe pótolható: a testvériség érzését megteremtő kollektív identitást.

Az embernek ugyanis van egy különös tulajdonsága: képes testvérként viszonyulni genetikailag nem rokon társaihoz, ugyanis „testvérség” kinyilvánítása bizalmat generál. Ez a hajlandósága azonban nem korlátlan: az altruista viszony egy ismeretlenhez alapvetően attól függ, hogy őt „saját” csoportjába – törzsébe, nemzetébe, osztályába – tartozónak tekinti-e, vagy egy idegen, sőt ellenséges csoporthoz tartozónak véli. (Gross, J. 2019. The rise and fall of cooperation through reputation and group polarization). A „testvérré” fogadást alapozza meg, amikor egy közösség kinyilvánítja, az egymást egyébként nem ismerő tagjainak közös leszármazását. Ugyanezt szolgálja, amikor egy népcsoport különböző részeit, a közös ősök felmutatásával egy „családba” tartozónak hirdetnek. De ugyanilyen hatása volt, amikor egymást nem ismerő népek csatlakoztak egy világvalláshoz: a mindenkire kiterjedő „testvérség” általános követelménnyé tette az önfeláldozást, és a feltétel nélküli támogatást.

Ilyenkor, a genetikai rokonság és az élethelyzet közelsége által kiformált testvéri kapcsolat helyébe az elképzelt közösségek (imagined community) egyre újabb testvérisége lépett. Az egymást követő és egyre szélesebb kört átfogó társadalmak – a törzsek, a népek, a civilizációk, a vallások, és végül a nemzetek – miként az egyének, keresik őseiket, kiformálják eredetük meséjét, majd az „ősfoglalással” kinyilvánítják „rokoni” leszármazásukat. Ezzel az aktussal – mintha egy szerződést kötöttek volna – testvérré fogadják a világon bárhol élő „rokonaikat”. Az idegenekből álló egyre nagyobb méretű közösségek így egy kollektív identitást hoztak létre, amely kölcsönös bizalmat teremtett köztük. Amikor ugyanis genetikailag nem-rokonok személyek fogadják „testvérré” egymást, mindenki számára kötelezővé teszik az „áldozd fel magad testvéreidért” szabályt. A kérdés csak az: miként győzöm meg az embereket arról, hogy közte és az éppen felbukkanó személy között olyan szoros rokonság van, ami indokolhatja az önfeláldozást.

Az egyre növekvő és mind differenciáltabb közösségekben, a testvériség egyre újabb formái alakulnak ki. A kezdetekre – a biológiai rokonságból fakadó – „vér-testvérek” közötti, szoros viszony érvényes. Ezt, az egymás mellett élő családok közvetlenebb kapcsolatára utaló, „tej-testvérek” sajátos viszonya követi. Ezt követően azonban már kulturális konstrukciók – szimbólumok, rítusok, pl. vérszerződés – segítettek kialakítani a testvériség érzését a korábban idegen törzsek tagjai között. A birodalmak korában a világvallások válnak nélkülözhetetlenné, és teremtettek távoli tájak, idegen lakói között a „hit-testvérségen” alapuló baráti kapcsolatot. Az elmúlt századokban pedig az egy földrajzi térségben élő, de egymással ritkán, vagy soha nem találkozó emberek között formálódott ki az egy nemzethez tartozás testvéri érzése. Ám apám emlékeztetett: a munkások „osztály-testvéreid”, ez pedig előírja az önfeláldozást és megköveteli a feltétlen szolidaritást.

Az elképzelt testvériség működését jól mutatta egy – Pápua Új-Guinea, egymással nem szomszédos törzseinek tagjai között – végrehajtott vizsgálat. (Bernhard, H. et al.  2006. Parochial altruism in humans.)  A kísérletekben résztvevők az ultimátum-játék un. büntetéses változatát játszották. Egyikük, a felosztó, pénzt kapott, amiből átengedhetett tetszőleges részt egy ismeretlen társának, a kedvezményezettnek. A felosztás arányait egy harmadik fél, az ítélő, minősítette: ha azt kevésnek – azaz igazságtalannak – érezte, megbüntethette – saját pénzen! – a méltányosság ellen vétőt. Az eredmények egyértelművé tették: ha mindhárman egy törzsből származtak, a méltánytalanság szigorú büntetést vont maga után. Ha saját törzsbeli „rövidített” meg idegen törzsbelit, a büntetés elmaradt. Ha viszont a saját törzsbelit érte méltánytalanság, az súlyos megtorlást váltott ki. Amikor a büntető idegen törzs tagjai között tapasztalta az igazságtalanságot, nem áldozott saját pénzt a büntetésre. Lényegében hasonló eredményekre vezetett egy 17 társadalomban nemrég végrehajtott kutatás. (Romano A, et. al. 2017. Parochial trust and cooperation across 17 societies.)

Amikor a történelemben egy új, a korábbi közösségeket átfogó, differenciáltabb társadalom alakult ki, a stabilitását új integrációs intézmények és új közösségi identitási formák alapozták meg. Valamiképpen ugyanis fel kell oldani az elkülönülő közösségek és eltérő közösségi identitások éles konfliktusait. Ám az új integrációs intézmények kialakítása éppen ezért komoly konfliktusokkal is járt: hatályon kívül helyezte – legalább is „felül-írta” – az addig megszokott régi intézményeket. A törzsek természetellenesnek érezték, hogy konfliktusaikról, amiket korábban maguk oldottak meg, ezután idegen szabályok (törvények) alapján és idegenek döntsenek. Ugyanilyen konfliktust váltott ki, amikor a megszokott szellemek helyébe – a „legközelebbi közös többszörösként” – a világvallás egyetlen Istene került. Amikor pedig a patchwork-szerűen tarka nemzetiségi társadalmak helyébe az elmúlt századokban, a szabványosított kultúrájú, de mindenkit egyesítő nemzet lépett, a „befoglaló” nemzeti identitás heves politikai ellenreakciókat váltott ki. A nemzetállamok, „tegyük magunkat az első helyre” szándéka, éles konfliktussá erősödve háborúkhoz vezetett.

Ma mindenki egy új globális világ létrejöttéről beszél. Vitathatatlan tényként állapítják meg: a térségek és a társadalmi, gazdasági folyamatok elválaszthatatlanul összefonódtak. Az emberiség ennek ellenére még nem nézett szembe azzal: a globális ökológiai, gazdasági, politikai válságok elkerülése új integrációs intézményeket követel. A felrémlő megoldások egy része – pl. globális blockchain vagy a fenntarthatóság stratégiái – pusztán szokatlanok. Másik részük viszont – a mindent látó és ellenőrző surveillance state – kifejezetten ijesztőek. Ám ezek mellett lekerülhetetlen a sokféle nemzeti identitást felül-író és a földgolyó minden polgárát átfogó és befoglaló kollektív identitás megteremtése. Úgy tűnik: az emberiség túlélésének feltétele, hogy Schiller Örömódája ne csak Európa, hanem az egész emberiség himnuszává váljon. A vers, születésének pillanatában pusztán csodálatos látomás volt. Ma azonban az emberiség sorsa múlik azon, követjük-e tanácsait:
„..Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott..”

„..Mind a roppant kör lakóit
szent rokonszenv hassa át!..”

„..Adóskönyvünk elenyésszen,
béküljön meg, aki él..”

Napjainkban a maguk hatalmát újra helyreállítani igyekvő nemzetek, az ismét birodalmi igénnyel fellépő országok, a magukat a világ mozgatóinak vélő autokráciák és a világ birtokosaiként viselkedő globális vállalatok alkotta nemzetközi rendszer – mint Odüsszeusz hajója, a Szkülla és Kharübdisz között – sodródik. Mindenki azzal van elfoglalva, hogy érvényesítse érdekét, megerősítse saját kollektív identitását, elfogadtassa a maga narratívát, és környezetére – a „tegyük magunkat az első helyre” szellemében – rákényszerítse akaratát. A vers kérésén eltűnődve és a világot szemlélve nem látszik közeledni a nagy testvériség. Pedig békét, virágzó együttműködést, és fejlődő társadalmat csak a testvériségként felfogott emberiség kínál.