Örömóda a Hamilton szabályhoz

 

„Egyesítsed szellemeddel,
Mit zord erkölcs szétszakít,
Testvér lészen minden ember,
Merre lengnek szárnyaid”. (Schiller: Örömóda)

Bár sokat énekeljük az Örömódát – Európánk himnuszát – többnyire nem gondolunk bele a szavak jelentésébe. Mit is szakít szét a zord erkölcs, és mit is kell ezért egyesíteni? Pedig a vers világosan fogalmaz: minden ember, testvér! Mi mégis két részre osztjuk a világot: egy szűkebb körre, akikre testvérként tekintünk, és a többségre, akiket idegeneknek tartunk. Ez a megkülönböztetés pedig életbevágóan fontos. A testvérnek ugyanis „kijár” az önzetlen segítség, de el is várható tőle a feltétel nélküli támogatás. Az ilyen önfeláldozás érthetetlennek tűnik az állandó túlélésért folytatott harcban, amely arra kényszerít: „magunkat tegyük az első helyre”. Ebből a szemszögből pedig érthetetlen, hogy valaki saját maga rovására másokat támogat. Ennek a rejtélynek megoldására dolgozta ki W. D. Hamilton a róla elnevezett szabályt. Eszerint: ha az rB – C > 0  feltétel teljesül – ahol  r a rokonság foka, B a „testvérek” nyeresége, míg a saját veszteség – akkor egy lénynek érdemes feláldozni magát társaiért.  (Hamilton, W.D. 1964. The genetical evolution of social behaviour). A genetikai közelség „kifizetődővé” teszi az önfeláldozást, hiszen a testvéreinkben – akikkel génjeink jórészt megegyeznek – halálunk után „tovább élünk”. Ezt a logikát világította meg egy másik angol tudós – J.B. Haldane – megállapítása: „kész lennék meghalni két fivéremért vagy nyolc unokatestvéremért”.

A Hamilton szabály – kísérletekkel is alátámasztott – magyarázatot kínál a túlélésükért egymással versengő lények kooperativitására és altruista viselkedésére. A genetikai rokonságot tekintetbe vevő teljes rátermettség – az inclusive fittness – jól írja le a sokféle fajnál, változatos körülmények között tapasztalható rokoni segítséget. Ám az új kutatások azt is megmutatták, hogy az egymást segítő – nem genetikai rokon – egyedek is szert tehetnek olyan rátermettségi előnyökre, ami kompenzálja őket életesélyeik csökkenéséért. (Wang, Ch. et al. 2018. Hamilton’s inclusive fitness maintains heritable altruism.) Ez pedig arra utal, hogy létezhet „testvériség” a genetikai rokonságtól függetlenül is. A genetikai közelség – „az alma nem esik messze a fájától” – az ember világában is szembe tűnő és számon is tartják. Ám a testvérség tapasztalatának létrejöttében egyre fontosabbá vált az egy „alomban” való felcseperedésből fakadó közös élethelyzet.

Az összetartozás „beleégeti” az ösztönökbe a kölcsönös egymásra utaltság tapasztalatát. Akit testvérnek tekintünk, azzal megosztjuk a táplálékot és a terhet, nehéz helyzetbe kerülve pedig gondolkodás nélkül hozzájuk fordulunk segítségért. Megtanuljuk tehát, hogy velük „kifizetődő” az együttműködés, és ez megerősíti a két, egymást jól ismerő, egymásnak gyakran segítő személy természetes kapcsolati formáját: a direkt reciprocitást. A kulturális evolúció során azonban a közösségek mérete és sokfélesége egyre nőtt. Az együtt élők túlnyomó része már nemhogy nem rokon, de még csak nem ismerős. Mindennapi ügyeinket döntően „idegenekkel” kell intéznünk, így a váratlanul egymásba botló partnerek között nem alakulhatott ki a kölcsönös egymásra-utaltság érzése. A növekedés kényszere ezért a közösségeket rávezeti, hogy a zökkenőmentes együttműködést – az elhalványuló ösztönszerű reciprocitást pótlandó – altruizmust kifizetődővé tevő eszközökkel segítsék. Ilyen eszköz a reputáció számontartása: a közösségben elterjed a híre, hogy valaki betartja, vagy rendre áthágja a reciprocitás szabályait. De ugyanilyen célt szolgálnak azok a büntető intézmények – rendőrség, bíróság – amelyek a kötelező együttműködés szabályait előírják, betartását ellenőrizik, és a szabályszegést szankcionálják. Ám a társadalom felfedezett még egy eszközt, amivel a elhalványuló genetikai rokonság szerepe pótolható: a testvériség érzését megteremtő kollektív identitást.

Az embernek ugyanis van egy különös tulajdonsága: képes testvérként viszonyulni genetikailag nem rokon társaihoz, ugyanis „testvérség” kinyilvánítása bizalmat generál. Ez a hajlandósága azonban nem korlátlan: az altruista viszony egy ismeretlenhez alapvetően attól függ, hogy őt „saját” csoportjába – törzsébe, nemzetébe, osztályába – tartozónak tekinti-e, vagy egy idegen, sőt ellenséges csoporthoz tartozónak véli. (Gross, J. 2019. The rise and fall of cooperation through reputation and group polarization). A „testvérré” fogadást alapozza meg, amikor egy közösség kinyilvánítja, az egymást egyébként nem ismerő tagjainak közös leszármazását. Ugyanezt szolgálja, amikor egy népcsoport különböző részeit, a közös ősök felmutatásával egy „családba” tartozónak hirdetnek. De ugyanilyen hatása volt, amikor egymást nem ismerő népek csatlakoztak egy világvalláshoz: a mindenkire kiterjedő „testvérség” általános követelménnyé tette az önfeláldozást, és a feltétel nélküli támogatást.

Ilyenkor, a genetikai rokonság és az élethelyzet közelsége által kiformált testvéri kapcsolat helyébe az elképzelt közösségek (imagined community) egyre újabb testvérisége lépett. Az egymást követő és egyre szélesebb kört átfogó társadalmak – a törzsek, a népek, a civilizációk, a vallások, és végül a nemzetek – miként az egyének, keresik őseiket, kiformálják eredetük meséjét, majd az „ősfoglalással” kinyilvánítják „rokoni” leszármazásukat. Ezzel az aktussal – mintha egy szerződést kötöttek volna – testvérré fogadják a világon bárhol élő „rokonaikat”. Az idegenekből álló egyre nagyobb méretű közösségek így egy kollektív identitást hoztak létre, amely kölcsönös bizalmat teremtett köztük. Amikor ugyanis genetikailag nem-rokonok személyek fogadják „testvérré” egymást, mindenki számára kötelezővé teszik az „áldozd fel magad testvéreidért” szabályt. A kérdés csak az: miként győzöm meg az embereket arról, hogy közte és az éppen felbukkanó személy között olyan szoros rokonság van, ami indokolhatja az önfeláldozást.

Az egyre növekvő és mind differenciáltabb közösségekben, a testvériség egyre újabb formái alakulnak ki. A kezdetekre – a biológiai rokonságból fakadó – „vér-testvérek” közötti, szoros viszony érvényes. Ezt, az egymás mellett élő családok közvetlenebb kapcsolatára utaló, „tej-testvérek” sajátos viszonya követi. Ezt követően azonban már kulturális konstrukciók – szimbólumok, rítusok, pl. vérszerződés – segítettek kialakítani a testvériség érzését a korábban idegen törzsek tagjai között. A birodalmak korában a világvallások válnak nélkülözhetetlenné, és teremtettek távoli tájak, idegen lakói között a „hit-testvérségen” alapuló baráti kapcsolatot. Az elmúlt századokban pedig az egy földrajzi térségben élő, de egymással ritkán, vagy soha nem találkozó emberek között formálódott ki az egy nemzethez tartozás testvéri érzése. Ám apám emlékeztetett: a munkások „osztály-testvéreid”, ez pedig előírja az önfeláldozást és megköveteli a feltétlen szolidaritást.

Az elképzelt testvériség működését jól mutatta egy – Pápua Új-Guinea, egymással nem szomszédos törzseinek tagjai között – végrehajtott vizsgálat. (Bernhard, H. et al.  2006. Parochial altruism in humans.)  A kísérletekben résztvevők az ultimátum-játék un. büntetéses változatát játszották. Egyikük, a felosztó, pénzt kapott, amiből átengedhetett tetszőleges részt egy ismeretlen társának, a kedvezményezettnek. A felosztás arányait egy harmadik fél, az ítélő, minősítette: ha azt kevésnek – azaz igazságtalannak – érezte, megbüntethette – saját pénzen! – a méltányosság ellen vétőt. Az eredmények egyértelművé tették: ha mindhárman egy törzsből származtak, a méltánytalanság szigorú büntetést vont maga után. Ha saját törzsbeli „rövidített” meg idegen törzsbelit, a büntetés elmaradt. Ha viszont a saját törzsbelit érte méltánytalanság, az súlyos megtorlást váltott ki. Amikor a büntető idegen törzs tagjai között tapasztalta az igazságtalanságot, nem áldozott saját pénzt a büntetésre. Lényegében hasonló eredményekre vezetett egy 17 társadalomban nemrég végrehajtott kutatás. (Romano A, et. al. 2017. Parochial trust and cooperation across 17 societies.)

Amikor a történelemben egy új, a korábbi közösségeket átfogó, differenciáltabb társadalom alakult ki, a stabilitását új integrációs intézmények és új közösségi identitási formák alapozták meg. Valamiképpen ugyanis fel kell oldani az elkülönülő közösségek és eltérő közösségi identitások éles konfliktusait. Ám az új integrációs intézmények kialakítása éppen ezért komoly konfliktusokkal is járt: hatályon kívül helyezte – legalább is „felül-írta” – az addig megszokott régi intézményeket. A törzsek természetellenesnek érezték, hogy konfliktusaikról, amiket korábban maguk oldottak meg, ezután idegen szabályok (törvények) alapján és idegenek döntsenek. Ugyanilyen konfliktust váltott ki, amikor a megszokott szellemek helyébe – a „legközelebbi közös többszörösként” – a világvallás egyetlen Istene került. Amikor pedig a patchwork-szerűen tarka nemzetiségi társadalmak helyébe az elmúlt századokban, a szabványosított kultúrájú, de mindenkit egyesítő nemzet lépett, a „befoglaló” nemzeti identitás heves politikai ellenreakciókat váltott ki. A nemzetállamok, „tegyük magunkat az első helyre” szándéka, éles konfliktussá erősödve háborúkhoz vezetett.

Ma mindenki egy új globális világ létrejöttéről beszél. Vitathatatlan tényként állapítják meg: a térségek és a társadalmi, gazdasági folyamatok elválaszthatatlanul összefonódtak. Az emberiség ennek ellenére még nem nézett szembe azzal: a globális ökológiai, gazdasági, politikai válságok elkerülése új integrációs intézményeket követel. A felrémlő megoldások egy része – pl. globális blockchain vagy a fenntarthatóság stratégiái – pusztán szokatlanok. Másik részük viszont – a mindent látó és ellenőrző surveillance state – kifejezetten ijesztőek. Ám ezek mellett lekerülhetetlen a sokféle nemzeti identitást felül-író és a földgolyó minden polgárát átfogó és befoglaló kollektív identitás megteremtése. Úgy tűnik: az emberiség túlélésének feltétele, hogy Schiller Örömódája ne csak Európa, hanem az egész emberiség himnuszává váljon. A vers, születésének pillanatában pusztán csodálatos látomás volt. Ma azonban az emberiség sorsa múlik azon, követjük-e tanácsait:
„..Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott..”

„..Mind a roppant kör lakóit
szent rokonszenv hassa át!..”

„..Adóskönyvünk elenyésszen,
béküljön meg, aki él..”

Napjainkban a maguk hatalmát újra helyreállítani igyekvő nemzetek, az ismét birodalmi igénnyel fellépő országok, a magukat a világ mozgatóinak vélő autokráciák és a világ birtokosaiként viselkedő globális vállalatok alkotta nemzetközi rendszer – mint Odüsszeusz hajója, a Szkülla és Kharübdisz között – sodródik. Mindenki azzal van elfoglalva, hogy érvényesítse érdekét, megerősítse saját kollektív identitását, elfogadtassa a maga narratívát, és környezetére – a „tegyük magunkat az első helyre” szellemében – rákényszerítse akaratát. A vers kérésén eltűnődve és a világot szemlélve nem látszik közeledni a nagy testvériség. Pedig békét, virágzó együttműködést, és fejlődő társadalmat csak a testvériségként felfogott emberiség kínál.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>