„A világpolitikai teszetoszaság farvizén, csak súlyosbodnak a globális gondok” – írták nemrég a G7-ek legutóbbi találkozóját értékelve. Ennek tükrében világunk egy irányítás nélkül sodródó hajóhoz hasonlít. Kiszámíthatatlan hatások által befolyásolva, világos célok és távlati elképzelések hiányában, ötletszerűen, a következmények figyelembe vétele nélkül, egymást is keresztező szándékok és érdekek átláthatatlan káoszában keresi a kiutat mindenki. Még akiktől átgondolt és felelősségteljes akciókat várnánk, azok is pusztán reagálnak a váratlan eseményekre. Amikor pedig a pillanatnyi benyomásaik hatására meghozott döntéseik következményeivel szembesülnek, csodálkoznak, és szörnyülködve kérdezik: miért is történt ez meg? Végül – más megoldást nem látván – kiválasztanak valakit, akire mindent rá lehet kenni, és rámutatnak: ő volt a tettes!

„Az élet csak visszafelé tekintve érthető meg, de élni csak előre nézve lehet” – mondta Kierkegaard. Ezzel részben arra utalt, hogy a múlt eseményei felismerhető mintát kínáló rendbe szerveződnek. Ilyen helyzetben eligazítást nyújt W. Churchill tanácsa: „Minél messzebb tekintsz vissza múltba, annál tovább látsz előre a jövőbe”. Ám jelen helyzetünkben – zűrzavar és a kiszámíthatatlanság mindenütt – ez a tanács félrevezető. Ebből a perspektívából visszatekintve szépül meg a múlt. Holott a 20. század második fele – az akkor készült filmek és irodalmi alkotások tükrében – akár őrült korszaknak tűnhet. A mából visszapillantva mégis, a kiszámítható gazdagodás, és a szélesedő szabadság érvényre-jutásának időszakának látszott. Napjainkban azonban az elemzők egyetértenek abban: a világ válságkorszakba lépett. Ezért, amikor napjainkat a kiszámíthatatlan változások, a sorjázó krízisek korának érezzük, ez nem a depresszióra hajlamos modern ember szubjektív érzése.

A válságokat ugyanis – eltérően a múlttól – nem egyes felelőtlen politikusok vagy önző vállalkozók idézik elő. Még csak nem is hatalmi csoportok – politikai pártok vagy globális vállalatok – mohósága, elvakultsága és a közérdeket figyelmen kívül hagyó viselkedése sodorják a szakadék szélére a társadalmakat. Miközben persze tevékenykednek egyéni és csoportos „zavarkeltők”, az emberiség a valóságban un. rendszerválsággal kénytelen szembenézni.  A rendszerválság azt jelenti: még ha mindenki jó-szándékú és pusztán a törvények adta kereteken belül keresi érdekeinek érvényesítését, akkor is bekövetkeznek krízisek. A globális világ ugyanis kezelhetetlenül bonyolulttá és szorosan csatolttá vált: a dolgok „maguktól” – vagyis a rossz szándék vagy ostobaság hiányában is – elromolhatnak és válság robbanhat ki. A rendszerválság határozott döntéseket, de megfontoltságot és felelősségteljes viselkedést követel. Ehelyett az országokat, globális vállalatokat és a sok-milliárd embert magában foglaló világunk kormányozhatatlanná vált hajóként sodródik. Mintha a korábban megbízható „kapitány”, a fegyelmezett legénység és az általában civilizált utasok is elveszítették volna józan ítélőképességét. Úgy tűnik, mintha a kiszámíthatóan alakuló utazás egyre veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb körülmények között folytatódik.

A helyzetet, a kutató – Berry Schwartz, TED prezentációjában – egy gyógyulást kereső beteg példájával világítja meg, aki reménykedve kérdezi orvosát: mit tegyek doktor úr? Több lehetőség is van, válaszolja az orvos: Ha ezt teszi, annak ezek a előnyei és ezek a hátrányai, ha meg azt teszi, annak ilyen előnyei és ilyen hátrányai vannak. De mikor járok jobban doktor úr – ismétli meg a beteg a kérdést? A válasz: mint mondtam, ha ezt teszi, annak ezek az előnyei, és hátrányai, ha meg azt teszi, annak azok az előnyei és azok a hátrányai. Mégis, mit tenne Ön doktor úr, ha az én helyemben volna? De én nem vagyok a maga helyében! A jelenet világosan példázza: egy vélhetően súlyos betegséggel küszködő paciens – aki nem érti mi a baja, nem fogja fel, mi történik vele, nincs tisztában a betegség lehetséges lefolyásával, és már csak állapota miatt is képtelen racionálisan mérlegelni helyzetét – arra kényszerül, hogy életét alapvetően meghatározó döntést hozzon.

Gondoljunk erre a betegre, amikor világunkat – egyre többen – súlyosbodó betegséggel küszködőnek látjuk. A polgárok egy része még csak figyel a szakemberekre, bár megzavarja őket a sokféle, néha ellenmondó vélemény. A többség el van azzal, hogy nem érti, ami körülötte történik, és csak azt érzi, valami nagy baj van. Ilyen helyzetben szinte szükségszerű, hogy az ember – miként a súlyos betegként saját életében – a politikában is hajlamos lesz csodadoktorhoz fordulni, kizárólag benne bízni és csak az ő tanácsait megfogadni. Azok pedig csodát ígérnek, és a terápiát – a gyógyszereket és a kezelést – mellékhatások nélkülinek hirdetik. Közben meg azt sulykolják, „csak rám figyelj”, miközben másokra azzal mutatnak, „ne higgyél azoknak a sarlatánoknak”. A kúra mégis egyre hosszabb, és drágább. Az enyhülés rövidebb szakaszait a súlyos fájdalmak és megpróbáltatások korszakai követik.

Ebből a perspektívából az évtizedekkel ezelőtti múlt – amit akkor problémákkal telinek gondoltunk – a boldog ifjúság, a háborítatlan béke, és a zavartalan gyarapodás korszaka volt. Ma úgy él emlékezetünkben, mint amikor magunk alkottuk jövőnket, és döntöttünk arról, amit meg akartunk valósítani. Most viszont úgy érezzük: ki vagyunk szolgáltatva beláthatatlan változásoknak és érthetetlen eseményeknek. Nem mi választjuk a jövőt, és azt sem, mit fogunk megtenni. Egyszerűen csak megtörténnek velünk a dolgok, és gyakran még reagálni is képtelenek vagyunk a váratlan történésekre. Mindez félreérthetetlenül jelzi: pusztán sodródunk az eseményekkel. Mindig csak reagálunk, arra, ami éppen történt, de tesszük ezt a következmények és folyamatok hosszú távú lefolyásának megértése nélkül. Nem vesszük észre, hogy ösztönszerű cselekedeteinkkel folyamatosan újraformáljuk a helyzetet, ám többnyire súlyosbodnak gondjaink.

A Brexit története – napjaink egyik legnagyobb figyelmet kiváltó történése – a kiszámíthatatlan lépések, váratlan fordulatok és a korábban elképzelhetetlennek vélt események kaotikus sorozata. A félreérthetetlen sodródás jeleit megtapasztalva mindenki csak sopánkodik: nahát, milyen szerencsétlenül alakultak a dolgok, pedig én/mi mindig jót akartunk, és keményen dolgoztunk. De ugyanez érhető tetten a Föld bármelyik régiójában, a világpolitika és a világgazdaság bármely más eseményében. Közben azonban az egész globális rendszer sodródik, és azt, hogy merre, azt igazán senki nem tudja. Még nem világos, hogy aminek tanúi és résztvevői is vagyunk, vajon tragédia-e, esetleg csak dráma, de az bizonyos, hogy nem vígjáték. Ugyanis, sehol megnyugtató végkifejlet, mindenütt növekvő zűrzavar.

Az események ilyetén menete azért különösen sokkoló, mert negyed százada – a rendszerváltásokat követően – minden lenyugodni látszott. Még olyanok is voltak (F. Fukuyama), akik a történelem végét vizionálták: az összecsapások kora lezárul, kicsinyes alkudozásokkal teli, de békés, majdhogynem unalmas világ köszönt ránk. A 21. században azonban minden összezavarodott és felbolydult. Alapvetően megváltoztak az egyének, az országok és az egész emberiség életfeltételei. Ez mindenkit – a társadalmakat és a 7.6 milliárd polgárt egyaránt – eddigi életmódjának, életfelfogásának alapvető újragondolására kényszerít. Ez a helyzet Belsazár a király lakomájának történetét idézi, amikor váratlanul egy emberi kéz ujjai jelennek meg a levegőben, és azt írta a falra: „Méne, méne, tekel, úparszin”. A megfejtést – „Megmérettél és könnyűnek találtattál” – a bölcs, Dániel, adta meg, ám ez nem kínált megnyugvást, pusztán az elkerülhetetlen véggel szembesítette az uralkodót. Már egy évtizede hasonló értelmű írás olvasható a föld legalább 4 milliárd lakójának falán: „Sajnos, az életmód, amelyet választottál, már kifogyott.” („Sorry! The lifestyle you ordered, is currently out of stock”). Közben pedig három és félmilliárdnyi ember csak vágyakozik arra, hogy követhesse a jólétben élők – követhetetlenné vált – életmodelljét.

Az egyének és a közösségek életében előbukkanó válságokhoz való alkalmazkodásnak – a társadalmi szintű tanulásnak – három aktív szeplője van: a politikus, az elit, és a polgár. A politikus szerepe eredetileg az volt: érzékelve egy válságot, kigondolja a megoldást, megtegye ajánlatát a társadalomnak, majd ha felhatalmazást kap és kormányra kerül, megvalósítsa ígéreteit. Az elit feladata volt, objektíven elemezni a valóságot, tájékoztatni a társadalmat és közvetíteni a politikusok és az állampolgárok között. A polgár szerepét kijelölte a demokrácia: megérteni, hogy az adott körülmények között a javasolt megoldásoknak mik a következményei, mérlegelni melyik megoldás a leginkább megfelelő, majd a választáson hatalomra segíteni azokat, akitől ennek megvalósítását reméli. Az 1980-as évekig e három csoport együttműködése viszonylag zökkenőmentes volt. A politikus – lehet nem örömmel – elfogadta, hogy az elit megmondja, mi a helyzet és ebből következően mit lehet ígérni. Az elit elfogadta, hogy nézetei vitathatóak, és neki tudományos tényekkel és racionális érvekkel kell azt alátámasztania. A polgár pedig képes volt megérteni a valóságnak azt a képet, amit az elit felrajzolt elé, és elfogadta, hogy a politikus ennek keretei között keresse a megoldást

Az elmúlt évtizedekben azonban a világ a felismerhetetlenségig bonyolulttá vált. Részben emiatt a korábbi viszonylag zökkenőmentes együttműködés a három csoport közötti megroppant. Kapcsolatuk nehezen kiszámítható és áttekinthetetlen lett. Mindenekelőtt: a polgár rövidlátóvá vált. Csak a most fontos számára, csak az adott pillanat hatásaira figyel, és csak másodpercekig képes összpontosítani. Képtelen ellenállni a váratlan impulzusoknak, kiszolgáltatottja lesz a hamis híreknek, és ez könnyen manipulálhatóvá teszi. Felerősödött ugyanakkor kockázat-kereső viselkedése és meghökkentően felelőtlenné vált. Mindezek következtében – némileg túlzó megfogalmazással – magabiztos idiótaként viselkedik.

A politikusok új nemzedékében a megfontoltságot és szakértelmet a narcisztikusság és a hatás-keltési vágy váltotta fel. Emiatt a politika szereplői egyre ego-centrikusabbak lettek. Aki a világ állapotának ismeretében óvatosságot és belátást javasolna, az hamar kiesik a versenyből. A politikát egyre többen – nem, mint régen, hivatásnak (M. Weber) – inkább jövedelmező foglalkozásnak tekintik. A közélet színpadát elöntötték a politikai-vállalkozók, akik csak hírnevet, befolyást, és ennek nyomán vagyont akarnak. Jól hangzó politikai terméket tukmálnak rá a polgárra, majd benyújtják a számlát, illetve számla nélkül is „lenyúlják” a közös vagyont.

Az elit – elveszítve a sodródó világban az iránytűt – bizalom-vesztetté vált. Eddig természetes volt számára, hogy mindenki rá figyel, tőle várták, hogy megmondja a tutit. Most azonban azt érzékeli, hogy egyre több hatás érvényesül, és elvesztek a világos és felismerhető minták. Már – vagy még – nem igazán érti a világot. Ez az oka, hogy bizonytalan, és még ha van is válasza, arra sem a polgárok, sem a politikusok nem figyelnek. Mindeközben pedig – gondoljunk Trump vagy a Brexit miniszterelnökök – áttekinthetetlen gyorsasággal változó stábjára – a szakértelem helyett a vezérhez való lojalitás vezérli az elit kiválasztódását. Sokan ezért a tudomány helyett inkább „beszállnak” a mítosz-gyártásba.

Mindeközben pedig világunk a globális válságok zátonyai között sodródik. A helyzet normalizálásához a világ – minden résztvevő által elfogadott – modelljének létrehozására volna szükség. Egy ilyen modellen – mint egy számítógépes játékon – „lejátszhatók” volnának a beavatkozások következményei, és azonosíthatók lennének az elkerülhetetlen mellékhatások. Ám egy ilyen modellhez mindenekelőtt párbeszédre volna szükség. A párbeszédre irányuló szándék hiányában ugyanis – Freud figyelmeztetett rá – „Két monológból, soha nem lesz dialógus”. Ezért nélkülözhetetlen a párbeszéd, hogy az emberiség megértse az általa beindított folyamatok szükségszerű következményeit. Ám addig is, amíg egy ilyen közös modellel létrejönne, legalább fokozott óvatosság elvét kellene alkalmazni: kerülni minden a helyzet súlyosbodását eredményező lépést. Ehelyett azonban csak a vita élesedik: mindenki önmagát tenné az első helyre és csak a magáét fújja. Nos így alakítgatjuk a 21. századunkat.

A rendszerváltás reményeinek szemüvegén keresztül meghökkentő volt Lángh Júlia afrikai választási élményeit olvasni. A kampány során a pártok járták a falvakat, kölest osztogattak, majd felmutatták a párt logóját: kéretik erre szavazni. Az írás szerint a helyiek maguk is érezték, ez azért nem helyénvaló, így az európai idegent finoman eltanácsolták a részvételtől. Ám azóta ráébredhettünk: a választási kampányok – és nemcsak Európának ebben a sarkában – az ígéretekről és az ajándékokról szólnak. Az ígéret üzenete: ha rám szavazol, hatalomra kerülve neked kedvezek. Az ajándék azonban még direktebb: a politikusok virággal, kávéval, vagy krumplival „kedveskednek” a választópolgároknak, remélve, azok évekre visszamenően emlékeznek majd, kitől kaptak ajándékcsomagot. Nem meglepő hát, hogy most – az önkormányzati választások előtt – a kormány a 9 ezer forintos rezsi-csekkjeit kézbesítik a nyugdíjasoknak, megfejelve Orbán Viktor levelével: „számíthatsz rám, de ugye én is számíthatok rád”?

Azt, hogy az ajándékozás miért olyan hatékony, az evolúciós-pszichológiai alapítóinak különös felismerése – „Modern koponyánkban kőkori elme lakik” – világítja meg. Eszerint, az evolúció – túlélést segítő reflexként – mindenkibe „beleprogramozza” a viszonosság szabályát. Az emberszabásúak társas ösztöne, a Homo Sapiens mentális moduljai, és a letelepült közösségek normái, mind a megosztás és a viszonzás követelményét írják elő. Evolúciós múltunk lenyomatai rendre előbukkannak viselkedésünkben, ha másokkal működünk együtt. Mivel pedig a társadalmat az együttműködés és az ezt megalapozó viszonosság tartja egyben. Ezt sugallja az együttműködési ösztön, erre szólítanak fel a bölcsek, és ezt írják elő a vallások arany-szabályai is.

Ezt a viszonosságot azonban – biztos, ami biztos – még az ajándékozással is megtámogatják. Először csodálkoztam, amikor a Haré Krisnások az adomány-gyűjtésénél először virággal kedveskedtek, s csak utána kérték a hozzájárulást. Azután egyre több helyen figyeltem fel az evolúciós múltunkban gyökeredző viselkedés működésére: ha adnak, nem illik visszautasítani, viszont a kedvességet viszonozni illik. Részben ez működteti a bevásárló központokban – de másutt is – a kóstolókat. Fontos persze, hogy amit kínálnak, az finom legyen, de ennél lényegesebb: ne felejtkezz el viszonozni, azaz, vásárolj belőle. Vagyis, egy kis ingyen ajándék elősegítheti az együttműködést és a viszonosság tartóssá teheti a kapcsolatot.(Weisel, O. et al. 2015. Collaborativ roots of corruption).

A faluban a körbeajándékozás nem ritka kivétel, hanem a mindennapok természetes része volt. Az egymás mellett élők folyamatosan segítették egymást, a szomszédok szolgáltatásokat cseréltek és a csereügyleteket számon is tartották. Ezért kínáltunk ajándékot a kerítésen keresztül, és disznóvágáskor is minden ismerőst megilletett a kóstoló. Aki pedig ezt nem tette, azt a falu megszólta, súlyosabb esetben a viszonosság elmulasztója a közösség perifériájára sodródott. A „közvéleményt” a pletyka tájékoztatta, így nélkülözhetetlen volt a szerepe a reputáció formálásában. Ha tehát nem akartad, hogy szájára vegyen a falu, követted a közösség – néha fárasztó – normáit. A történelemben tehát a körbeajándékozás a közös élet szükségszerű feltétele, az összetartozás erősítője volt. A szinte mindenkire kiterjedő adok-kapok gördülékenyebbé tette – „megolajozta” – az együttélés néha bizony nyikorgó gépezetét.

Ám a modern társadalom kialakulásával, a városban idegenek vesznek körül, akikkel lehet, soha nem találkozol ismét. Az élethez szükséges dolgokat az üzlet szabályai által vezérelt vállalkozások állítják elő. A viselkedést a továbbiakban már nem a szokások, hanem a törvény szavai, a piac törvényei, az állam előírásai szabályozták. Ami megillet – ez olvasható tényként vagy kritikaként is – azt a kereskedelem üzleti, illetve a hatalom bürokratikus szabályai döntik el. Ami e szabályok szerint jár, azt akkor is megkapod, ha előtte nem „tejeltél” annak, aki „kiutalhatja”, ha viszont, a szabályok szerint nem jár, akkor hiába is „kedveskedsz”, akkor sem juthatsz hozzá. Ilyen feltételek között, az egyéni előnyt megcélzó ajándékozás, a közösséget megkárosító korrupcióvá válik, ami nem egyszerűen idejét múlta, de tilos is.

A tradicionális közösség szemszögéből érthetetlen, hogyan működhet egy társadalom a körbeajándékozás szokása nélkül. És mégis a tapasztalat az: a modern állam jól megvan nélküle. Sőt, egyértelműen negatív a kapcsolat a korrupció mértéke valamint a társadalom fejlettsége és működésbeli hatékonysága között. Ha összevetjük a korrupció (Corruption Perception Index), a kormányzás minősége (Worldvide Governance Indicators), a versenyképesség (Global Competitiveness Report), az emberi fejlődés (Human Development Index) és a boldogság (World Happiness Report) mérőszámait egyértelmű a kép: a legkevésbé korrupt országok a legboldogabbak, a legversenyképesebbek, és a legjobban kormányozottak. A modern állapotok – meglepődve fedezhettük fel – egy sor nem-szándékolt melléhatást váltottak ki. A jólét, a biztonság, és a kiszámíthatóság – nem-várt módon – a családi kapcsolatok és a kis közösségek fellazulását eredményezték. Mintha „túltoltuk volna a biciklit”: a modern, bürokratikus, és hidegen racionális szabályok, a biztonságos és kényelmes feltételek kiszorították az érzelmeken alapuló kötelező szolidaritást és az ösztönszerű segítőkészséget. Most azonban több jel utal arra, hogy a probléma ennél is súlyosabb.

A globalizálódott, és multikulturálissá váló világunkban az eltérő hagyományt követő és sokféle közösségben felnövekedő emberek szétválaszthatatlanul összekeveredtek. Ez a sokféleség gyengítette a modern politikai intézmények megkövetelte szabálykövetést. Más oldalról, felerősödtek a „méret-hatások”: a jóléti állam kiterjedtsége és a vállalatok mérete óriásivá növelték a szabályszegésből megszerezhető nyereséget. Ezzel a korrupció csábítása szinte lebírhatatlanná vált, és „társadalmi járványa” – éppen, mint egyes magunk mögött hagyott gyermekbetegségek, pl. a himlő – újra felütötte a fejét. (Lee, J. et al. 2019. Social evolution leads to persisitent corruption.). Ez azzal fenyeget, ha nem figyelünk veszélyére, és nem szerzünk újra immunitást ellene, a korrupció újraéled. Részben erre utaltak a kutatók, amikor felismerték a korrupció ciklikus természetét. (Bicchieri, C. Duffy, J. 1997: Corruption Cycles.)

A korrupciós „cunami” újra-emelkedésében szerepet játszik, hogy a társadalom sokáig csupán a „mikro-korrupcióra” figyelt. Ennek számtalan formája létezett a felbomló tradicionális és a „szocialista” társadalmakban: a polgár lefizette a hivatalnokot az engedélyek megadásáért, „tejelt” a termék soron kívüli kiutalásáért, pénzt ajánlott a rendőrnek, nézze el a közúti szabálytalanságot, „hálapénzt” adott az orvosnak az ellátásért stb. A hiány-gazdaságokban rendszerszerű volt, hogy sok mindenhez csak a „hála” közvetlen – többnyire pénzbeli – kifejezésével juthattunk hozzá. A kialakuló piacgazdaságban ezért a vállalkozók – a remélt megrendelés érdekében – reflexszerűen kínálták a vastag borítékot. Ezért vártuk – reménykedve – a rendszerváltástól: a piacgazdaság, a demokratikus politikai rendszer, és az átláthatóan működő állam létrejöttével a korrupció eltűnik életünkből.

Ám egy évtizednyi tisztulást követően a korrupció újra erősödni látszik környezetünkben. Mára azonban kiderült: a probléma gyökere nem az átlag-polgár szabálykerülő viselkedése. A „mikro-korrupció” ugyanis mellett feltűnt két új – kevésbé szem előtt lévő – formája: a mega-korrupció és a giga-korrupció. A mega-korrupciót modern világgazdaság körülményei keltik. A globális rendszerben a vállalatok sikerét jelentősen befolyásolhatják a szabályozás apró – gyakran szinte észrevehetetlen – elemei. A törvény kicsiny módosítása, a szabályozás apró változtatása, a vállalatok számára százmillió dolláros nyereséget jelenthet. Ezt felismerve a vállalatok tudatosan külön keretet – „alkotmányos költségek” elnevezésével – biztosítottak a szabályozás „meghekkelésére”. Cserében azért, hogy szempontjaik megértésre találnak, hajlandók „visszaosztani” a nyereség egy részét a politikusnak.

A politikusok pedig „vették a lapot” és partnerek lettek a sumákban. A társadalmak pedig csak amikor beütött a katasztrófa – a subprime hitelek kiváltotta bankcsődök, a növény-védőszerek környezetszennyezése, a gyógyszerfelírás szabályai által (is) generált kábítószerjárvány vagy a munkavállalókat hátrányosan érintő munkajogi szabályozás – szembesültek a következményekkel. Ilyenkor rendre kiderül: a vállalatok, áttekinthetetlen háttéralkuk keretében, közvetítőkön keresztül fizettek – nem rongyos százezer forintot, mint egy építési engedélynél, hanem százmillió dollárt – politikusoknak, azért, hogy szándékosan nyitva hagyják, vagy tárják ki a kiskapukat. Ennek jele, hogy a korrupciós szennyezettség szerte a világon – még a fejlett társadalmakban is – nő.

Az autokráciákban – így Magyarországon is – azonban a veszély még ennél is súlyosabb. A NER rendszere ugyanis – az egy kézből irányított politika és a vele összefonódó a „kvázi-állami” gazdaság – a társadalom természetes működésmódjává tette a mega-korrupciót. Erre utal romló korrupciós indexünk, de az OLAF – az EU Csalás Elleni Hivatala – a hivatalos jelentése is, amely szerint a múlt évben Magyarország esetén zárta le a legtöbb (9) vizsgálatát a tagállamok között, és javasolta a legtöbb pénzügyi büntetést. A hazai állapotokra jellemző az is, hogy az osztrák politikát megrengető botrány – orosz pénzen megvásárolandó média ötlete – közmédiánkban milyen kevés visszhangot váltott ki. Ha az ellenzék firtatni kezdi ezeket az ügyeket a parlamentben, Orbán Viktor válasza: „Nem foglalkozom üzleti ügyekkel”, a tényfeltáró riportereket pedig azzal hajtják el: „Nincs itt semmi látnivaló, kérem, haladjanak tovább”.

Az egyén mikro-korrupcióját a mega-korrupció transzformálja újra rendszerszintűvé. Ám ennek hatékonyan működéséhez egy további korrupciós szint – a giga-korrupció – is szükséges. Ugyanis a politika rendszeréből adódik: a polgároknak rendszeresen rá kell bólintaniuk a dolgok ilyetén menetére. Végső soron a választók joga: megerősíteni vagy elzavarni pártokat a választásokon! Ez az oka, hogy a liberális politikai rendszer korlátozza a korrupciós veszélyeztetettséget: az átláthatóság, a számonkérhetőség, a válaszra-kényszerítettség – mint a napsugár – fényt vet a sötét üzelmekre és az üzletszerű összejátszásra. Az illiberális, kvázi-demokráciákban azonban akadálytalanabbul szerveződhet a populista politikusok és a sumákoló vállalkozók „társulása”. Ahhoz pedig, hogy zavartalanul folytathassák üzelmeiket, vissza kell juttatni – a giga-korrupció keretében – valamit a választónak, hogy így felhatalmazását nyerjenek a lopás folytatására.

Ezzel egy önmagát erősítő korrupciós ciklus alakul ki. A mikro-korrupciót az átlagpolgár az élet elmaradhatatlan elemének tapasztalja és beletörődik abba. Szembesülve a vállalati mega-korrupció – számára nehezen elképzelhető – mértékével, felteszi a kérdést: vajon miért tehetik ezt meg büntetlenül? Ráébred az üzlet és a politika összejátszására és egyre inkább tekinti a tolvajnak a politikusokat, csalónak az üzletembereket. Ám már csak abban reménykedik: legalább egy keveset visszaosztanak neki is. A politikusok pedig, újraválasztásuk érdekében – nem a sajátból, hanem a közösből – hajlandók „visszakorrumpálni” a választót. Döntően a giga-korrupciónak betudhatóan 2012 óta régiónkban egyedül Magyarország korrupciós megítélése romlott.

A választások során rendre felfedezzük: a Fidesz – látszólag – nem kampányol. Inkább a labdarúgásból ismert stratégiát alkalmazza: lassítja a játékot, „eldugja” a labdát és minden piszkos trükköt bevet a választók megtévesztésére. Közvélemény-kutatásnak álcázott politikai manipulációt folytat, kémeket épít be az ellenzék stábjába, lejárató-kampányt folytat az ellenzéki jelöltek ellen, és mindezt még megfejeli a giga-korrupcióval, támaszkodva szinte korlátlan pénzügyi forrásaira. Ez a folyamat azonban csak addig „tartható fenn”, amíg van, mit visszaosztani. Ezt két veszély fenyegeti. Az egyik: a növekvő korrupció annyira lerontja a gazdaság teljesítményét, hogy lehetetlenné válik a választók széles rétegeinek korrumpálása. (Lásd: Venezuela). A másik: a társadalom minősége olyan mértékben lerohad, hogy az állam nem képes a szolgáltatások az elvárható minimális szinten biztosítani. Ennek jelei már megmutatkoznak hazánkban, de ezt a szintet – ezt szemlélhetjük pesszimistán vagy optimistán – még nem értük el. Ma még csak az bizonyos: egyszer a korrupciós ciklus fenntarthatatlanná válik. Azt viszont, hogy az összeomlás hatalmas robajjal, vagy halk nyüszítéssel jön el (T.S. Eliot), csak az idő dönti el.