A rendszerváltás reményeinek szemüvegén keresztül meghökkentő volt Lángh Júlia afrikai választási élményeit olvasni. A kampány során a pártok járták a falvakat, kölest osztogattak, majd felmutatták a párt logóját: kéretik erre szavazni. Az írás szerint a helyiek maguk is érezték, ez azért nem helyénvaló, így az európai idegent finoman eltanácsolták a részvételtől. Ám azóta ráébredhettünk: a választási kampányok – és nemcsak Európának ebben a sarkában – az ígéretekről és az ajándékokról szólnak. Az ígéret üzenete: ha rám szavazol, hatalomra kerülve neked kedvezek. Az ajándék azonban még direktebb: a politikusok virággal, kávéval, vagy krumplival „kedveskednek” a választópolgároknak, remélve, azok évekre visszamenően emlékeznek majd, kitől kaptak ajándékcsomagot. Nem meglepő hát, hogy most – az önkormányzati választások előtt – a kormány a 9 ezer forintos rezsi-csekkjeit kézbesítik a nyugdíjasoknak, megfejelve Orbán Viktor levelével: „számíthatsz rám, de ugye én is számíthatok rád”?

Azt, hogy az ajándékozás miért olyan hatékony, az evolúciós-pszichológiai alapítóinak különös felismerése – „Modern koponyánkban kőkori elme lakik” – világítja meg. Eszerint, az evolúció – túlélést segítő reflexként – mindenkibe „beleprogramozza” a viszonosság szabályát. Az emberszabásúak társas ösztöne, a Homo Sapiens mentális moduljai, és a letelepült közösségek normái, mind a megosztás és a viszonzás követelményét írják elő. Evolúciós múltunk lenyomatai rendre előbukkannak viselkedésünkben, ha másokkal működünk együtt. Mivel pedig a társadalmat az együttműködés és az ezt megalapozó viszonosság tartja egyben. Ezt sugallja az együttműködési ösztön, erre szólítanak fel a bölcsek, és ezt írják elő a vallások arany-szabályai is.

Ezt a viszonosságot azonban – biztos, ami biztos – még az ajándékozással is megtámogatják. Először csodálkoztam, amikor a Haré Krisnások az adomány-gyűjtésénél először virággal kedveskedtek, s csak utána kérték a hozzájárulást. Azután egyre több helyen figyeltem fel az evolúciós múltunkban gyökeredző viselkedés működésére: ha adnak, nem illik visszautasítani, viszont a kedvességet viszonozni illik. Részben ez működteti a bevásárló központokban – de másutt is – a kóstolókat. Fontos persze, hogy amit kínálnak, az finom legyen, de ennél lényegesebb: ne felejtkezz el viszonozni, azaz, vásárolj belőle. Vagyis, egy kis ingyen ajándék elősegítheti az együttműködést és a viszonosság tartóssá teheti a kapcsolatot.(Weisel, O. et al. 2015. Collaborativ roots of corruption).

A faluban a körbeajándékozás nem ritka kivétel, hanem a mindennapok természetes része volt. Az egymás mellett élők folyamatosan segítették egymást, a szomszédok szolgáltatásokat cseréltek és a csereügyleteket számon is tartották. Ezért kínáltunk ajándékot a kerítésen keresztül, és disznóvágáskor is minden ismerőst megilletett a kóstoló. Aki pedig ezt nem tette, azt a falu megszólta, súlyosabb esetben a viszonosság elmulasztója a közösség perifériájára sodródott. A „közvéleményt” a pletyka tájékoztatta, így nélkülözhetetlen volt a szerepe a reputáció formálásában. Ha tehát nem akartad, hogy szájára vegyen a falu, követted a közösség – néha fárasztó – normáit. A történelemben tehát a körbeajándékozás a közös élet szükségszerű feltétele, az összetartozás erősítője volt. A szinte mindenkire kiterjedő adok-kapok gördülékenyebbé tette – „megolajozta” – az együttélés néha bizony nyikorgó gépezetét.

Ám a modern társadalom kialakulásával, a városban idegenek vesznek körül, akikkel lehet, soha nem találkozol ismét. Az élethez szükséges dolgokat az üzlet szabályai által vezérelt vállalkozások állítják elő. A viselkedést a továbbiakban már nem a szokások, hanem a törvény szavai, a piac törvényei, az állam előírásai szabályozták. Ami megillet – ez olvasható tényként vagy kritikaként is – azt a kereskedelem üzleti, illetve a hatalom bürokratikus szabályai döntik el. Ami e szabályok szerint jár, azt akkor is megkapod, ha előtte nem „tejeltél” annak, aki „kiutalhatja”, ha viszont, a szabályok szerint nem jár, akkor hiába is „kedveskedsz”, akkor sem juthatsz hozzá. Ilyen feltételek között, az egyéni előnyt megcélzó ajándékozás, a közösséget megkárosító korrupcióvá válik, ami nem egyszerűen idejét múlta, de tilos is.

A tradicionális közösség szemszögéből érthetetlen, hogyan működhet egy társadalom a körbeajándékozás szokása nélkül. És mégis a tapasztalat az: a modern állam jól megvan nélküle. Sőt, egyértelműen negatív a kapcsolat a korrupció mértéke valamint a társadalom fejlettsége és működésbeli hatékonysága között. Ha összevetjük a korrupció (Corruption Perception Index), a kormányzás minősége (Worldvide Governance Indicators), a versenyképesség (Global Competitiveness Report), az emberi fejlődés (Human Development Index) és a boldogság (World Happiness Report) mérőszámait egyértelmű a kép: a legkevésbé korrupt országok a legboldogabbak, a legversenyképesebbek, és a legjobban kormányozottak. A modern állapotok – meglepődve fedezhettük fel – egy sor nem-szándékolt melléhatást váltottak ki. A jólét, a biztonság, és a kiszámíthatóság – nem-várt módon – a családi kapcsolatok és a kis közösségek fellazulását eredményezték. Mintha „túltoltuk volna a biciklit”: a modern, bürokratikus, és hidegen racionális szabályok, a biztonságos és kényelmes feltételek kiszorították az érzelmeken alapuló kötelező szolidaritást és az ösztönszerű segítőkészséget. Most azonban több jel utal arra, hogy a probléma ennél is súlyosabb.

A globalizálódott, és multikulturálissá váló világunkban az eltérő hagyományt követő és sokféle közösségben felnövekedő emberek szétválaszthatatlanul összekeveredtek. Ez a sokféleség gyengítette a modern politikai intézmények megkövetelte szabálykövetést. Más oldalról, felerősödtek a „méret-hatások”: a jóléti állam kiterjedtsége és a vállalatok mérete óriásivá növelték a szabályszegésből megszerezhető nyereséget. Ezzel a korrupció csábítása szinte lebírhatatlanná vált, és „társadalmi járványa” – éppen, mint egyes magunk mögött hagyott gyermekbetegségek, pl. a himlő – újra felütötte a fejét. (Lee, J. et al. 2019. Social evolution leads to persisitent corruption.). Ez azzal fenyeget, ha nem figyelünk veszélyére, és nem szerzünk újra immunitást ellene, a korrupció újraéled. Részben erre utaltak a kutatók, amikor felismerték a korrupció ciklikus természetét. (Bicchieri, C. Duffy, J. 1997: Corruption Cycles.)

A korrupciós „cunami” újra-emelkedésében szerepet játszik, hogy a társadalom sokáig csupán a „mikro-korrupcióra” figyelt. Ennek számtalan formája létezett a felbomló tradicionális és a „szocialista” társadalmakban: a polgár lefizette a hivatalnokot az engedélyek megadásáért, „tejelt” a termék soron kívüli kiutalásáért, pénzt ajánlott a rendőrnek, nézze el a közúti szabálytalanságot, „hálapénzt” adott az orvosnak az ellátásért stb. A hiány-gazdaságokban rendszerszerű volt, hogy sok mindenhez csak a „hála” közvetlen – többnyire pénzbeli – kifejezésével juthattunk hozzá. A kialakuló piacgazdaságban ezért a vállalkozók – a remélt megrendelés érdekében – reflexszerűen kínálták a vastag borítékot. Ezért vártuk – reménykedve – a rendszerváltástól: a piacgazdaság, a demokratikus politikai rendszer, és az átláthatóan működő állam létrejöttével a korrupció eltűnik életünkből.

Ám egy évtizednyi tisztulást követően a korrupció újra erősödni látszik környezetünkben. Mára azonban kiderült: a probléma gyökere nem az átlag-polgár szabálykerülő viselkedése. A „mikro-korrupció” ugyanis mellett feltűnt két új – kevésbé szem előtt lévő – formája: a mega-korrupció és a giga-korrupció. A mega-korrupciót modern világgazdaság körülményei keltik. A globális rendszerben a vállalatok sikerét jelentősen befolyásolhatják a szabályozás apró – gyakran szinte észrevehetetlen – elemei. A törvény kicsiny módosítása, a szabályozás apró változtatása, a vállalatok számára százmillió dolláros nyereséget jelenthet. Ezt felismerve a vállalatok tudatosan külön keretet – „alkotmányos költségek” elnevezésével – biztosítottak a szabályozás „meghekkelésére”. Cserében azért, hogy szempontjaik megértésre találnak, hajlandók „visszaosztani” a nyereség egy részét a politikusnak.

A politikusok pedig „vették a lapot” és partnerek lettek a sumákban. A társadalmak pedig csak amikor beütött a katasztrófa – a subprime hitelek kiváltotta bankcsődök, a növény-védőszerek környezetszennyezése, a gyógyszerfelírás szabályai által (is) generált kábítószerjárvány vagy a munkavállalókat hátrányosan érintő munkajogi szabályozás – szembesültek a következményekkel. Ilyenkor rendre kiderül: a vállalatok, áttekinthetetlen háttéralkuk keretében, közvetítőkön keresztül fizettek – nem rongyos százezer forintot, mint egy építési engedélynél, hanem százmillió dollárt – politikusoknak, azért, hogy szándékosan nyitva hagyják, vagy tárják ki a kiskapukat. Ennek jele, hogy a korrupciós szennyezettség szerte a világon – még a fejlett társadalmakban is – nő.

Az autokráciákban – így Magyarországon is – azonban a veszély még ennél is súlyosabb. A NER rendszere ugyanis – az egy kézből irányított politika és a vele összefonódó a „kvázi-állami” gazdaság – a társadalom természetes működésmódjává tette a mega-korrupciót. Erre utal romló korrupciós indexünk, de az OLAF – az EU Csalás Elleni Hivatala – a hivatalos jelentése is, amely szerint a múlt évben Magyarország esetén zárta le a legtöbb (9) vizsgálatát a tagállamok között, és javasolta a legtöbb pénzügyi büntetést. A hazai állapotokra jellemző az is, hogy az osztrák politikát megrengető botrány – orosz pénzen megvásárolandó média ötlete – közmédiánkban milyen kevés visszhangot váltott ki. Ha az ellenzék firtatni kezdi ezeket az ügyeket a parlamentben, Orbán Viktor válasza: „Nem foglalkozom üzleti ügyekkel”, a tényfeltáró riportereket pedig azzal hajtják el: „Nincs itt semmi látnivaló, kérem, haladjanak tovább”.

Az egyén mikro-korrupcióját a mega-korrupció transzformálja újra rendszerszintűvé. Ám ennek hatékonyan működéséhez egy további korrupciós szint – a giga-korrupció – is szükséges. Ugyanis a politika rendszeréből adódik: a polgároknak rendszeresen rá kell bólintaniuk a dolgok ilyetén menetére. Végső soron a választók joga: megerősíteni vagy elzavarni pártokat a választásokon! Ez az oka, hogy a liberális politikai rendszer korlátozza a korrupciós veszélyeztetettséget: az átláthatóság, a számonkérhetőség, a válaszra-kényszerítettség – mint a napsugár – fényt vet a sötét üzelmekre és az üzletszerű összejátszásra. Az illiberális, kvázi-demokráciákban azonban akadálytalanabbul szerveződhet a populista politikusok és a sumákoló vállalkozók „társulása”. Ahhoz pedig, hogy zavartalanul folytathassák üzelmeiket, vissza kell juttatni – a giga-korrupció keretében – valamit a választónak, hogy így felhatalmazását nyerjenek a lopás folytatására.

Ezzel egy önmagát erősítő korrupciós ciklus alakul ki. A mikro-korrupciót az átlagpolgár az élet elmaradhatatlan elemének tapasztalja és beletörődik abba. Szembesülve a vállalati mega-korrupció – számára nehezen elképzelhető – mértékével, felteszi a kérdést: vajon miért tehetik ezt meg büntetlenül? Ráébred az üzlet és a politika összejátszására és egyre inkább tekinti a tolvajnak a politikusokat, csalónak az üzletembereket. Ám már csak abban reménykedik: legalább egy keveset visszaosztanak neki is. A politikusok pedig, újraválasztásuk érdekében – nem a sajátból, hanem a közösből – hajlandók „visszakorrumpálni” a választót. Döntően a giga-korrupciónak betudhatóan 2012 óta régiónkban egyedül Magyarország korrupciós megítélése romlott.

A választások során rendre felfedezzük: a Fidesz – látszólag – nem kampányol. Inkább a labdarúgásból ismert stratégiát alkalmazza: lassítja a játékot, „eldugja” a labdát és minden piszkos trükköt bevet a választók megtévesztésére. Közvélemény-kutatásnak álcázott politikai manipulációt folytat, kémeket épít be az ellenzék stábjába, lejárató-kampányt folytat az ellenzéki jelöltek ellen, és mindezt még megfejeli a giga-korrupcióval, támaszkodva szinte korlátlan pénzügyi forrásaira. Ez a folyamat azonban csak addig „tartható fenn”, amíg van, mit visszaosztani. Ezt két veszély fenyegeti. Az egyik: a növekvő korrupció annyira lerontja a gazdaság teljesítményét, hogy lehetetlenné válik a választók széles rétegeinek korrumpálása. (Lásd: Venezuela). A másik: a társadalom minősége olyan mértékben lerohad, hogy az állam nem képes a szolgáltatások az elvárható minimális szinten biztosítani. Ennek jelei már megmutatkoznak hazánkban, de ezt a szintet – ezt szemlélhetjük pesszimistán vagy optimistán – még nem értük el. Ma még csak az bizonyos: egyszer a korrupciós ciklus fenntarthatatlanná válik. Azt viszont, hogy az összeomlás hatalmas robajjal, vagy halk nyüszítéssel jön el (T.S. Eliot), csak az idő dönti el.