A korrupció evolúciója: mikro, mega, giga.

 

A rendszerváltás reményeinek szemüvegén keresztül meghökkentő volt Lángh Júlia afrikai választási élményeit olvasni. A kampány során a pártok járták a falvakat, kölest osztogattak, majd felmutatták a párt logóját: kéretik erre szavazni. Az írás szerint a helyiek maguk is érezték, ez azért nem helyénvaló, így az európai idegent finoman eltanácsolták a részvételtől. Ám azóta ráébredhettünk: a választási kampányok – és nemcsak Európának ebben a sarkában – az ígéretekről és az ajándékokról szólnak. Az ígéret üzenete: ha rám szavazol, hatalomra kerülve neked kedvezek. Az ajándék azonban még direktebb: a politikusok virággal, kávéval, vagy krumplival „kedveskednek” a választópolgároknak, remélve, azok évekre visszamenően emlékeznek majd, kitől kaptak ajándékcsomagot. Nem meglepő hát, hogy most – az önkormányzati választások előtt – a kormány a 9 ezer forintos rezsi-csekkjeit kézbesítik a nyugdíjasoknak, megfejelve Orbán Viktor levelével: „számíthatsz rám, de ugye én is számíthatok rád”?

Azt, hogy az ajándékozás miért olyan hatékony, az evolúciós-pszichológiai alapítóinak különös felismerése – „Modern koponyánkban kőkori elme lakik” – világítja meg. Eszerint, az evolúció – túlélést segítő reflexként – mindenkibe „beleprogramozza” a viszonosság szabályát. Az emberszabásúak társas ösztöne, a Homo Sapiens mentális moduljai, és a letelepült közösségek normái, mind a megosztás és a viszonzás követelményét írják elő. Evolúciós múltunk lenyomatai rendre előbukkannak viselkedésünkben, ha másokkal működünk együtt. Mivel pedig a társadalmat az együttműködés és az ezt megalapozó viszonosság tartja egyben. Ezt sugallja az együttműködési ösztön, erre szólítanak fel a bölcsek, és ezt írják elő a vallások arany-szabályai is.

Ezt a viszonosságot azonban – biztos, ami biztos – még az ajándékozással is megtámogatják. Először csodálkoztam, amikor a Haré Krisnások az adomány-gyűjtésénél először virággal kedveskedtek, s csak utána kérték a hozzájárulást. Azután egyre több helyen figyeltem fel az evolúciós múltunkban gyökeredző viselkedés működésére: ha adnak, nem illik visszautasítani, viszont a kedvességet viszonozni illik. Részben ez működteti a bevásárló központokban – de másutt is – a kóstolókat. Fontos persze, hogy amit kínálnak, az finom legyen, de ennél lényegesebb: ne felejtkezz el viszonozni, azaz, vásárolj belőle. Vagyis, egy kis ingyen ajándék elősegítheti az együttműködést és a viszonosság tartóssá teheti a kapcsolatot.(Weisel, O. et al. 2015. Collaborativ roots of corruption).

A faluban a körbeajándékozás nem ritka kivétel, hanem a mindennapok természetes része volt. Az egymás mellett élők folyamatosan segítették egymást, a szomszédok szolgáltatásokat cseréltek és a csereügyleteket számon is tartották. Ezért kínáltunk ajándékot a kerítésen keresztül, és disznóvágáskor is minden ismerőst megilletett a kóstoló. Aki pedig ezt nem tette, azt a falu megszólta, súlyosabb esetben a viszonosság elmulasztója a közösség perifériájára sodródott. A „közvéleményt” a pletyka tájékoztatta, így nélkülözhetetlen volt a szerepe a reputáció formálásában. Ha tehát nem akartad, hogy szájára vegyen a falu, követted a közösség – néha fárasztó – normáit. A történelemben tehát a körbeajándékozás a közös élet szükségszerű feltétele, az összetartozás erősítője volt. A szinte mindenkire kiterjedő adok-kapok gördülékenyebbé tette – „megolajozta” – az együttélés néha bizony nyikorgó gépezetét.

Ám a modern társadalom kialakulásával, a városban idegenek vesznek körül, akikkel lehet, soha nem találkozol ismét. Az élethez szükséges dolgokat az üzlet szabályai által vezérelt vállalkozások állítják elő. A viselkedést a továbbiakban már nem a szokások, hanem a törvény szavai, a piac törvényei, az állam előírásai szabályozták. Ami megillet – ez olvasható tényként vagy kritikaként is – azt a kereskedelem üzleti, illetve a hatalom bürokratikus szabályai döntik el. Ami e szabályok szerint jár, azt akkor is megkapod, ha előtte nem „tejeltél” annak, aki „kiutalhatja”, ha viszont, a szabályok szerint nem jár, akkor hiába is „kedveskedsz”, akkor sem juthatsz hozzá. Ilyen feltételek között, az egyéni előnyt megcélzó ajándékozás, a közösséget megkárosító korrupcióvá válik, ami nem egyszerűen idejét múlta, de tilos is.

A tradicionális közösség szemszögéből érthetetlen, hogyan működhet egy társadalom a körbeajándékozás szokása nélkül. És mégis a tapasztalat az: a modern állam jól megvan nélküle. Sőt, egyértelműen negatív a kapcsolat a korrupció mértéke valamint a társadalom fejlettsége és működésbeli hatékonysága között. Ha összevetjük a korrupció (Corruption Perception Index), a kormányzás minősége (Worldvide Governance Indicators), a versenyképesség (Global Competitiveness Report), az emberi fejlődés (Human Development Index) és a boldogság (World Happiness Report) mérőszámait egyértelmű a kép: a legkevésbé korrupt országok a legboldogabbak, a legversenyképesebbek, és a legjobban kormányozottak. A modern állapotok – meglepődve fedezhettük fel – egy sor nem-szándékolt melléhatást váltottak ki. A jólét, a biztonság, és a kiszámíthatóság – nem-várt módon – a családi kapcsolatok és a kis közösségek fellazulását eredményezték. Mintha „túltoltuk volna a biciklit”: a modern, bürokratikus, és hidegen racionális szabályok, a biztonságos és kényelmes feltételek kiszorították az érzelmeken alapuló kötelező szolidaritást és az ösztönszerű segítőkészséget. Most azonban több jel utal arra, hogy a probléma ennél is súlyosabb.

A globalizálódott, és multikulturálissá váló világunkban az eltérő hagyományt követő és sokféle közösségben felnövekedő emberek szétválaszthatatlanul összekeveredtek. Ez a sokféleség gyengítette a modern politikai intézmények megkövetelte szabálykövetést. Más oldalról, felerősödtek a „méret-hatások”: a jóléti állam kiterjedtsége és a vállalatok mérete óriásivá növelték a szabályszegésből megszerezhető nyereséget. Ezzel a korrupció csábítása szinte lebírhatatlanná vált, és „társadalmi járványa” – éppen, mint egyes magunk mögött hagyott gyermekbetegségek, pl. a himlő – újra felütötte a fejét. (Lee, J. et al. 2019. Social evolution leads to persisitent corruption.). Ez azzal fenyeget, ha nem figyelünk veszélyére, és nem szerzünk újra immunitást ellene, a korrupció újraéled. Részben erre utaltak a kutatók, amikor felismerték a korrupció ciklikus természetét. (Bicchieri, C. Duffy, J. 1997: Corruption Cycles.)

A korrupciós „cunami” újra-emelkedésében szerepet játszik, hogy a társadalom sokáig csupán a „mikro-korrupcióra” figyelt. Ennek számtalan formája létezett a felbomló tradicionális és a „szocialista” társadalmakban: a polgár lefizette a hivatalnokot az engedélyek megadásáért, „tejelt” a termék soron kívüli kiutalásáért, pénzt ajánlott a rendőrnek, nézze el a közúti szabálytalanságot, „hálapénzt” adott az orvosnak az ellátásért stb. A hiány-gazdaságokban rendszerszerű volt, hogy sok mindenhez csak a „hála” közvetlen – többnyire pénzbeli – kifejezésével juthattunk hozzá. A kialakuló piacgazdaságban ezért a vállalkozók – a remélt megrendelés érdekében – reflexszerűen kínálták a vastag borítékot. Ezért vártuk – reménykedve – a rendszerváltástól: a piacgazdaság, a demokratikus politikai rendszer, és az átláthatóan működő állam létrejöttével a korrupció eltűnik életünkből.

Ám egy évtizednyi tisztulást követően a korrupció újra erősödni látszik környezetünkben. Mára azonban kiderült: a probléma gyökere nem az átlag-polgár szabálykerülő viselkedése. A „mikro-korrupció” ugyanis mellett feltűnt két új – kevésbé szem előtt lévő – formája: a mega-korrupció és a giga-korrupció. A mega-korrupciót modern világgazdaság körülményei keltik. A globális rendszerben a vállalatok sikerét jelentősen befolyásolhatják a szabályozás apró – gyakran szinte észrevehetetlen – elemei. A törvény kicsiny módosítása, a szabályozás apró változtatása, a vállalatok számára százmillió dolláros nyereséget jelenthet. Ezt felismerve a vállalatok tudatosan külön keretet – „alkotmányos költségek” elnevezésével – biztosítottak a szabályozás „meghekkelésére”. Cserében azért, hogy szempontjaik megértésre találnak, hajlandók „visszaosztani” a nyereség egy részét a politikusnak.

A politikusok pedig „vették a lapot” és partnerek lettek a sumákban. A társadalmak pedig csak amikor beütött a katasztrófa – a subprime hitelek kiváltotta bankcsődök, a növény-védőszerek környezetszennyezése, a gyógyszerfelírás szabályai által (is) generált kábítószerjárvány vagy a munkavállalókat hátrányosan érintő munkajogi szabályozás – szembesültek a következményekkel. Ilyenkor rendre kiderül: a vállalatok, áttekinthetetlen háttéralkuk keretében, közvetítőkön keresztül fizettek – nem rongyos százezer forintot, mint egy építési engedélynél, hanem százmillió dollárt – politikusoknak, azért, hogy szándékosan nyitva hagyják, vagy tárják ki a kiskapukat. Ennek jele, hogy a korrupciós szennyezettség szerte a világon – még a fejlett társadalmakban is – nő.

Az autokráciákban – így Magyarországon is – azonban a veszély még ennél is súlyosabb. A NER rendszere ugyanis – az egy kézből irányított politika és a vele összefonódó a „kvázi-állami” gazdaság – a társadalom természetes működésmódjává tette a mega-korrupciót. Erre utal romló korrupciós indexünk, de az OLAF – az EU Csalás Elleni Hivatala – a hivatalos jelentése is, amely szerint a múlt évben Magyarország esetén zárta le a legtöbb (9) vizsgálatát a tagállamok között, és javasolta a legtöbb pénzügyi büntetést. A hazai állapotokra jellemző az is, hogy az osztrák politikát megrengető botrány – orosz pénzen megvásárolandó média ötlete – közmédiánkban milyen kevés visszhangot váltott ki. Ha az ellenzék firtatni kezdi ezeket az ügyeket a parlamentben, Orbán Viktor válasza: „Nem foglalkozom üzleti ügyekkel”, a tényfeltáró riportereket pedig azzal hajtják el: „Nincs itt semmi látnivaló, kérem, haladjanak tovább”.

Az egyén mikro-korrupcióját a mega-korrupció transzformálja újra rendszerszintűvé. Ám ennek hatékonyan működéséhez egy további korrupciós szint – a giga-korrupció – is szükséges. Ugyanis a politika rendszeréből adódik: a polgároknak rendszeresen rá kell bólintaniuk a dolgok ilyetén menetére. Végső soron a választók joga: megerősíteni vagy elzavarni pártokat a választásokon! Ez az oka, hogy a liberális politikai rendszer korlátozza a korrupciós veszélyeztetettséget: az átláthatóság, a számonkérhetőség, a válaszra-kényszerítettség – mint a napsugár – fényt vet a sötét üzelmekre és az üzletszerű összejátszásra. Az illiberális, kvázi-demokráciákban azonban akadálytalanabbul szerveződhet a populista politikusok és a sumákoló vállalkozók „társulása”. Ahhoz pedig, hogy zavartalanul folytathassák üzelmeiket, vissza kell juttatni – a giga-korrupció keretében – valamit a választónak, hogy így felhatalmazását nyerjenek a lopás folytatására.

Ezzel egy önmagát erősítő korrupciós ciklus alakul ki. A mikro-korrupciót az átlagpolgár az élet elmaradhatatlan elemének tapasztalja és beletörődik abba. Szembesülve a vállalati mega-korrupció – számára nehezen elképzelhető – mértékével, felteszi a kérdést: vajon miért tehetik ezt meg büntetlenül? Ráébred az üzlet és a politika összejátszására és egyre inkább tekinti a tolvajnak a politikusokat, csalónak az üzletembereket. Ám már csak abban reménykedik: legalább egy keveset visszaosztanak neki is. A politikusok pedig, újraválasztásuk érdekében – nem a sajátból, hanem a közösből – hajlandók „visszakorrumpálni” a választót. Döntően a giga-korrupciónak betudhatóan 2012 óta régiónkban egyedül Magyarország korrupciós megítélése romlott.

A választások során rendre felfedezzük: a Fidesz – látszólag – nem kampányol. Inkább a labdarúgásból ismert stratégiát alkalmazza: lassítja a játékot, „eldugja” a labdát és minden piszkos trükköt bevet a választók megtévesztésére. Közvélemény-kutatásnak álcázott politikai manipulációt folytat, kémeket épít be az ellenzék stábjába, lejárató-kampányt folytat az ellenzéki jelöltek ellen, és mindezt még megfejeli a giga-korrupcióval, támaszkodva szinte korlátlan pénzügyi forrásaira. Ez a folyamat azonban csak addig „tartható fenn”, amíg van, mit visszaosztani. Ezt két veszély fenyegeti. Az egyik: a növekvő korrupció annyira lerontja a gazdaság teljesítményét, hogy lehetetlenné válik a választók széles rétegeinek korrumpálása. (Lásd: Venezuela). A másik: a társadalom minősége olyan mértékben lerohad, hogy az állam nem képes a szolgáltatások az elvárható minimális szinten biztosítani. Ennek jelei már megmutatkoznak hazánkban, de ezt a szintet – ezt szemlélhetjük pesszimistán vagy optimistán – még nem értük el. Ma még csak az bizonyos: egyszer a korrupciós ciklus fenntarthatatlanná válik. Azt viszont, hogy az összeomlás hatalmas robajjal, vagy halk nyüszítéssel jön el (T.S. Eliot), csak az idő dönti el.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>