1993-ban – a Külkereskedelmi Főiskola oktatójaként – néhány hetet eltöltöttem a Hull-i Humberside University-n. Egy reggel az Egyetem felé ballagva utam a baptista templom mellett vezetett el, amely előtt egy táblán ott olvashattam a heti intést: „Kemény munkával felküzdheted magad a létra legtetejére, de meglehet, csak akkor döbbensz rá, a létra rossz falnak volt támasztva”. Nyilván véletlen volt, hogy aznap az előadáson éppen a Maslow motivációs elmélete került terítékre. Az előadó felvázolta a 20. század történetét, ahogyan a modern világ polgárai felfelé lépkednek az egyre kifinomultabb ösztönzők – általa Maslow lépcsőknek nevezett – „létráján”. A legalsó lépcsőről – a fiziológiai szükségletek szintjéről – először a biztonság, innen a társas kapcsolatok szükségletének lépcsőfokára léphettek, ahonnan sokan tovább emelkedhettek az elismerés szükségletének magasabban levő lépcsőfokára. Aki pedig idáig eljutott, onnan akár a létra legtetejére – az önmegvalósítás szükségletének lépcsőjére – is felléphetett.  

A modern társadalmakban a Maslow létra a felemelkedés mércéje lett. Az egymást követő generációk mind nagyobb része lépkedhetett egyre feljebb a szükségletek hierarchiájának lépcsőin. A 20. század közepétől azután a baby-boom generáció tagjainak nagy része felérkezett az elismerés szintjére. Ezzel párhuzamosan azonban egy másik érdekes trend is kibontakozott. A 20. század elején a szabványos alkatrészekből, szabványos technológiával, szabványos munkafolyamatban, egy szabványos világ született. De nemcsak környezetünk tárgyai lettek szabványosak, életmódunk, sőt az emberi viszonyaink is, a házasságtól a baráti kapcsolatokig. A 20. század közepén azután az egyetlen lehetségesből változatok egyre szélesedő sorozata bomlott ki. Amikor az embereket arról faggatták, mit tekintenek „legjobbnak”, általában többféle „legjobb” mellett tették le a voksot. (Lásd: M. Gladwell: Spagetti szósz. TED prezentáció) A sok legjobb kávé, nadrág, autó, TV műsor, frizura vagy lakóház közül válogatva mindenki úgy érezhette: a dolog vagy az élmény, amit kapott, éppen az ő vágyaira lett igazítva. Vagyis, a választék bővülése önmagában boldoggá tette a fogyasztót.

A tárgyi világ változatossága fokozatosan teret nyert az emberi kapcsolatokban is. Sokféle lett a házasság és a barátság, az életpályák és a közösségek is. És a lehetőség, hogy megválaszthatod, kivel, hogyan és milyen feltételekkel akarsz együtt élni – éppen, mint a válogatás lehetősége a tárgyak világában – boldogabbá tette az embereket. A dolgok és a kapcsolatok választékának szélesedése önmagát erősítő folyamattá vált. Egyre több stílus, típus, méret, forma, íz, mind több TV program, hobbi csoport, sport-lehetőség, politikai mozgalom, vallási közösség és házassági forma bukkant fel a hétköznapokban. Ám, miközben az emberek boldogan válogattak – lecserélték a régit és próbálkoztak újabbakkal – a választék észrevétlenül áttekinthetetlenné vált. (Lásd: B. Schwartz: Paradox of choice. TED prezentáció). Ez azonban ellentmondásos helyzetet idézett elő.

Az emberek növekvő része érezhette úgy: komfort zónában éli életét. Úgy tűnt, szinte bármihez, ami eszébe jut, rögtön hozzájuthat – már ha van pénze. Életelve lett: dobd el, amit meguntál, és válassz helyette újat. A választék folytonos bővülése persze azzal járt, hogy aki rá akarta venni a polgárt valamire – a házasságtól, a vásárláson keresztül, a választásokig – annak a csábítás minden trükkjét be kellett vetnie. És mégis, a végtelen választék és a minden érzékét kényeztető rábeszélés ellenére, a döntést egyre gyakrabban követte megbánás. A választék áttekinthetetlensége egyre inkább elbizonytalanított. Emiatt a komfort zónában fokozatosan elvált egymástól az anyagi szükségletek kielégítettségével mérhető jólét (welfare) és a harmonikus életkörülmények boldogságára utaló jóllét (well-being). Miközben tehát a korlátokat nem ismerő fogyasztás „beteggé” tette a földet, az egyének mégsem nem lettek boldogabbak. (Thomas, A. 2014. Why are materialists less happy.) Ráadásul előbukkant a sokkarú rabló problémája.

Az élet – a társkereséstől, a lakás berendezésén keresztül, a szabadidő eltöltéséig – tele van örömeket és izgalmakat ígérő lehetőségekkel. Nem az a nehéz, hogy rábukkanjunk valami egészen különlegesre, hanem az, hogy a számtalan lehetőség közül kiválasszuk azt, ami a leginkább megfelel pillanatonként változó ízlésünknek és véleményünknek. Eközben azonban beleütközünk egy szinte megoldhatatlan problémába: hogyan osszuk fel korlátos időnket, szűk költségkeretünket és behatárolt figyelmünket a végtelen lehetőségek között. Ezt a helyzetet nevezi a matematika a sokkarú rabló problémájának. A fogalom a Las Vegas-i játékkaszinók félkarú rablóknak nevezett játékautomatáira utal. Ezek a játékautomaták izgalommal és nyereséggel kecsegtető időtöltést kínálnak, persze, ha a játékért hajlandó vagy újra és újra fizetni. A 20. század végének világa a Las Vegas kaszinók, „félkarú” játékgépekkel teli, – vagyis „sokkarú” rablóvá vált – termeire emlékeztet.

Környezetünk zsúfolva izgalmakat kínáló, gyönyöröket ígérő és nyereséggel kecsegtető, ugyanakkor időnket lefoglaló, pénzünket elnyelő, energiánkat kiszívó „élmény-generátorokkal”. Az ellenállhatatlan csábítások özönében kell folytonosan döntenünk, hogyan osszuk fel korlátozott forrásainkat. Jó volna bizonyosodni, érdemes-e egyáltalán játszani ezzel vagy azzal a félkarúval, ám a „tesztelés” is viszi a pénzt és időt, amit akár egy másikkal tölthetnénk. Az életben ugyanezzel vesződünk: lehorgonyozva partnerünk mellett, megvásárolva egy lakást, kiválasztva egy utazási célt, csatlakozva egy baráti társasághoz, egyben elszalasztunk egy sor másikat. A matematika képes egzakt módon, bár számszerűsített kockázatokkal megoldani ezt a problémát. Ehhez azonban arra van szükség, hogy eligazodjunk a Makrov-láncok és a káosz elmélet útvesztőjében. Én – megvallom őszintén – eltévedtem, de szerencsére, ráakadtam a megoldásra: akkor járhatunk a legjobban, ha J. Bezos – a világ egyik leggazdagabb emberének – tanácsát követjük.  

J. Bezos életének meghatározó fordulópontja volt, amikor megfogalmazódott benne: on-line könyves boltot nyit. A gondolat akkor már „benne volt a levegőben”, így számítani lehetett arra, valaki előbb-utóbb megvalósítja. Bezos mégis tétovázott: belevágjon-e? A vállalatnál, ahol dolgozott, megbecsülték, főnöke komoly karrierrel kecsegtette. Minek letérni hát a biztos karrier pályájáról és bajlódni egy kockázatokat rejtő vállalkozással? Ám ekkor eszébe jutott Mark Twain – még az iskolában olvasott – biztatása: „Húsz év múlva jobban fog idegesíteni, hogy valamit nem tettél meg, mint az, hogy megtetted, de nem sikerült. Úgyhogy oldozd el a kötelet, hagyd el a csendes kikötőt, engedd, hogy a szél belekapjon a vitorládba és tovarepítsen”.

Bezos tehát azt kérdezte magától: vajon, 80 évesen azért teszek majd magamnak szemrehányást, mert belevágtam és esetleg nem sikerült, vagy azért, mert a biztosnak látszó karriert választva, nem mertem belevágni? És ráébredt: inkább azt fogja megbánni, hogy kimaradt a „forradalomból”, mint azt, hogy megpróbálta, de nem sikerült. Vagyis, szokatlan módon, a megbánás-minimalizálás (regret minimalization) szemszögéből szemlélte lehetőségeit. Példája – első pillantásra – egyedi és sokak számára nem feltétlenül követhető. S valóban, a 20. század sokféle, az övétől eltérő élettapasztalatot kínált fel az egymást követő generációknak. A nagyszülőket – a hallgatag generációt – még arra intették: maradj a fenekeden. A szülőket – a baby boom generációt – a realitásokra figyelmeztették. Még az X és Y generáción is inkább a megfontolást kérték számon. Ám az ezredforduló környékén született Z generáció előtt – úgy tűnik – inkább a kísérletezés nyit nagyobb teret.   

Az azonban, hogy melyik tanácsot célszerű megfogadni, alapvetően attól függ: milyen világot hoz elénk a 21. század. A Maslow lépcsők tetejére érve már az önmegvalósítás világára lehet rálátni. Ám ennek a világnak lesz egy – még nem kellően tudatosított – jellegzetessége: az átlagos életkor további növekedése. Az ember halálozási görbéje sokáig hasonlított az állatvilágéhoz: nagy volt a születést követően, majd – mint a legtöbb élőlényt – folyamatosan „tizedelte” őt a környezete. Viszonylag kevesen érték meg az élet biológiai határát. (Colchero, F. 2016. The emergence of longevous populations.) A modern társadalmakban azonban lecsökkent a csecsemőhalandóság és fokozatosan enyhült a balesetek és a betegségek szelekciós hatása is, így a halál egyre később következik be. Bár 1900-ban az átlagéletkor alig érte el a 50 évet, ám, aki ezt megélte, az még egy évtizedre számíthatott. Aki azonban 1950 körül született, az már legalább 78-84 éves életkort remélhet. Az 1995 és 2015 között született Z generáció tagjai viszont – ha egészséges életmódot folytatnak – a nők 61%-os valószínűséggel megélik a 90 évet és 22%-os valószínűséggel a 100-at, és a férfiak megfelelő adatai – 50% és 14% – is csak kicsit rosszabbak.

Vagyis, a 21. század elején születettek többsége még élni fog 2090-ben! Ez azt jelenti: életük vége felé, legalább másfél évtizedig – de ha szerencsések, vagy „szerencsétlenek” (?) akár többet is – egy gondolat bántja őket: miért nem vágtak bele életünk nagy lehetőségébe, amely különböző formában többször is felbukkant. Ez a hosszú életet lezáró végső másfél évtizednyi időszak fogja alapvetően befolyásolni, miként ítélik meg saját életüket. Ekkorra érdektelenné válnak a komfort zónában eltöltött évtizedek során kihagyott élmények, viszont meghatározóvá emelkednek az elmulasztott esélyek. Sorsunkat ugyanis – mintha az embert két ÉN, az emlékező ÉN és a tapasztaló ÉN alkotná – két eltérő szemszögből szemléljük. (Kahneman, D. Gyors és lassú gondolkodás. hvg) Az emlékező ÉN az életpálya „csúcsélménye” alapján ítél, míg a tapasztaló ÉN folytonosan „lekönyveli” a jó és a rossz élményeket, majd az élmények összegzése alapján „kiszámítja” az élet végső értékét.  

A modellt szemléletessé tevő kísérletben a résztvevőknek egy elképzelt hölgy – Jen – párhuzamos életpályáját kellett értékelni. Az egyik esetben Jen felhőtlen boldogságban töltötte életét – sok élvezetes kapcsolata és érdekes munkája volt – ám vagy 30 évesen, vagy 60 éves korában, egy autóbalesetben gyorsan és fájdalommentesen meghalt. A kiegészítő történetben Jen még 5 évet élt, de életminősége a korábbinál alacsonyabb volt. A válaszokból meghökkentő kép volt kiolvasható: az élet hosszúsága – a 30 helyett a 60 megélt év – nem növelte meg Jen életének az „értékét”. Viszont a befejező alacsonyabb életminőségű plusz 5 év, kifejezetten lerontotta azt. (Diener, E. 2001. End effects of rated life quality: The James Dean effect). Az emlékező ÉN képes felidézni a múlt – hol dicső, hol szerencsétlen – pillanatait, amelyek még évtizedek múlva is boldoggá vagy éppen szomorúvá tesznek. A tapasztaló ÉN viszont átéli a pillanat kínálta érzéseket: egy szerelem beteljesülésének, egy utazás élményeinek örömét, vagy ellenkezőleg, egy foghúzás, fájdalmát. Amikor életünk sztoriját értékeljük, mindkét ÉN befolyásolja véleményünket, de – különösen, a meghosszabbodó vég felé megszaporodó kellemetlen élmények miatt – meghatározó lesz a csúcsérték-szabály: az életmű tükrében elkerülhető a folyamatos megbánás.

A 20. század végének fogyasztói társadalma hozzászoktatta az embereket, hogy a boldogság-javak között válogatva próbálják maximalizálni a tapasztaló ÉN élményeit. Ám a „nagy utazás” során egyszer csak feltűnik a „végállomás”: az elkerülhetetlen hanyatlás. És ez rádöbbenti az embereket a kérdésre: mit hagytam ki? Ez a kínzó probléma szülte a bakancslisták divatját: kiválasztani a számtalan élményt és gyönyört generáló „félkarú rablók” közül azokat, amiket még érdemes és lehetséges volna átélni. Ám, a Z generáció – szüleitől és nagyszüleitől – eltérő módon szembesül az élet utolsó szakaszával. Ők valószínűleg még élni fog 2085-ben, sőt számottevő részük akár 2090-ben is. Életük végén, emlékező ÉN-jük – elődjeiktől eltérően – akár 15 évig is állandóan az elmulasztott nagy önmegvalósító projektjükre emlékezteti majd őket. Vagyis, nem a kihagyott élmények miatt, inkább a – Bezost is foglalkoztató – elmulasztott esélyek miatt bánkódnak.

Egészen az X és Y generációkig a jövőt mindenki a jelenből kiindulva gondolta végig és tervezte meg. A Z generáció azonban inkább a 21. század végéről visszapillantva, egy a korábbiaktól alapvetően eltérő világot szemlélve keresi a helyét. 2100-ra a föld több milliárd lakója (!) felérhet majd az önmegvalósítás szintjére. Itt az élet végső szubjektív értékét az határozza meg: volt-e olyan önmegvalósító projekt, amit végrehajtottak, vagy ellenkezőleg, amit elszalasztottak. Aki életének utolsó évtizedeiben döbben rá, elszórta idejét, elvesztegette lehetőségeit, és emiatt elszalasztotta valódi esélyét, annak – szinte függetlenül attól mennyi gyönyörben és sikerben volt része – halálig a megbánás lesz állandó társa. A Z generáció legjobb, ha Mark Twain tanácsára hallgat: „…oldozd el a kötelet, hagyd el a csendes kikötőt, engedd, hogy a szél belekapjon a vitorládba és tovarepítsen”.

Gordon Moore – az Intel egyik alapítója – még az 1965-ban, az Electronics Magazine újságban, kutatói tapasztalatait a következő szabályban foglalta össze: az integrált áramkörök aktív alkatrészeinek száma minden két évben megduplázódik. Megállapításának a jelentősége abban volt, hogy az eszközök „intelligenciája” – így a belőlük készülő berendezések teljesítménye is – az elemek számával arányosan nőtt. A szabályra, mivel egy évtized múlva is érvényesnek bizonyult, már Moore-törvényként hivatkoztak. A mikroprocesszorok elemszámának és ezzel az elektronikus rendszerek teljesítményének a növekedése azóta is folyatódott. Jelentőségét pedig mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az MIT Technology Review rendszeresen kiválasztja az adott évben a 10 legfontosabb, szintáttörést jelentő technológiai fejlesztést, és ezek szinte kivétel nélkül közvetlen kapcsolatban vannak a Moore-törvénnyel.  

Az elmúlt években azonban egyre több a jel utalt arra: a növekedés a vége felé közelít. A Science egy legutóbbi cikke félreérthetetlenül fogalmazott: „Úgy tűnik, hogy a félvezető eszközök elemszám növekedésének eddig dinamikus folyamata lassan kifogy a lendületéből. Ezzel a számítógépek teljesítménynövekedésének a megszokott módja véget ér.” (Leiserson, Ch. et. al. 2020.) Mivel pedig a gazdasági fejlődést döntően befolyásoló termelékenység-növekedés legalább harmada a Moore-törvényre vezethető vissza, így a lassulás az egész emberiség számára nehéz kihívást jelent. A legérdekesebb azonban az, hogy az intelligencia növekedés megtorpanásának veszélyével egyszer már szembesültünk: éppen akkor, amikor az emberré válás nehéz útjára léptünk.

A Homo Sapiens evolúcióját alapvetően a környezet kihívásai vezérelték. A vándorláshoz, az éhezéshez és a fenyegetettséghez való alkalmazkodás formálták testének felépítését, ám túlélésének meghatározó tényezője a koponyaméret folyamatos növekedése volt. (Potts 2011: 43) A kutatásokból világosan kirajzolódik az agyméret 450 cm³-ről 1400 cm³-re történő emelkedése. Minthogy az egyre nagyobb agy sikeresen birkózott meg az eszközök készítésének, valamint a csoportok integrációjának problémáival, a méret növekedése – a megszaladás jelenségét mutatva – egyre gyorsult. Ám nagyjából i.e. 200 ezer évvel ezelőtt a növekedés váratlanul megállt. A 1400 cm³-nél nagyobb agy egyszerűen „nem fér ki” az anyából. (Hrdy 1995: 165).  A maximális agyméret ezen a térfogaton stabilizálódott, ami arra utalt, az adott körülmények között elérte növekedésének határait. (Marean 2015: 544)

Az agyméret növekedésének megakadása – minthogy korlátokat állított az intelligencia további növekedése elé – a Moore-törvény megtorpanásához hasonló kihívást jelentett. A probléma nehézségét az mutatta, hogy az evolúció i.e. 200-100 ezer között „tanácstalanul” hezitált. Több Homo populáció „belenyugodott” helyzetébe. Nekik mára csak nehezen fellelhető anyagi és genetikai nyomai léteznek. A Homo Sapiens azonban „nem adta fel” és fokozatosan rátalált a megoldásra: a kreativitás és a csoport szerveződésének folyamatos javítását lehetővé tevő alapvetően új evolúciós konstrukciót alkotott meg: a kultúrát.  

A kultúra bizonyos elemei már az emberszabásúaknál is megtalálhatók. (Whiten 2005: 52) Ám egyedül a Homo Sapiens volt képes lett arra, hogy a kultúra elemeiből rendszert formáljon. (Culotta 2010: 164). I.e. 135-100 ezer között megjelentek az első szimbolikus tárgyak és tevékenységek (sírok, gyöngyök és festés). Ekkortól jelennek meg az összetett, un. kompozit eszközök. I.e. 90-50 ezer között kialakult a mai értelemben vett beszéd. I.e. 80 ezertől tömegével bukkannak fel a szobrocskák, a barlang- és a test festése, a ruházat jelölése és az ékszerek. Ezek alapvető szerepe az egyéni és a közösségi identitás jelzése volt, amely megkönnyítette a csoport integrációját és az egyre bonyolultabb élethelyzetekben az eligazodást. A kultúra rendszerének kialakulása azután alapvető evolúciós fordulópontot jelentett.

Eddig az evolúciót a természeti környezet véletlenszerű változásai – az éghajlat vagy a geológiai környezet jelentős módosulása – vezérelték. A kultúra létrehozásától kezdve azonban az embert már az önmaga által teremtette mesterséges környezet formálta. Az emberiség ekkortól a kultúra burkában élt, amely fokozatosan megtelt eszközökkel, dologokkal, jelekkel és szabályokkal. A közösségen belüli viszonyok is egyre bonyolultabbak lettek, így a folyamatosan változó kihívásokra válaszokat keresve, majd a sikeres válaszokat megtalálva, az ember maga építgette a kultúra lépcsőfokait, majd lépkedett azokon egyre feljebb. Élete mind biztonságosabb és kiszámíthatóbb lett. Ennek jele, hogy – a háborúk, éhínségek és járványok ellenére – az emberiség létszáma folyamatosan, majd a 20. század során robbanásszerűen nőtt.

A fejlődésnek azonban a kezdetektől fogva volt egy a kollektív intelligencia folyamatos növekedését mutató iránya. A kultúra anyagi – a passzív, „hardver” – eszközei mellett egyre fontosabb szerepet kaptak intelligenciát hordozó – aktív „szoftver” – elemei. Ebbe az irányba mutatott már a szimbólumok kiterjedt használata, majd az írás, azután a könyvnyomtatás megjelenése, de ezt jelezte a gépek és a gépesítés alkalmazása. Az egyre jelentősebb „intelligenciát” képviselő és agyunkhoz egyre közvetlenebbül csatlakozó eszközök – a filmezés és televíziózás, a másik oldalon pedig a géprendszerek alkalmazása – újabb kulturális „forradalmak” sorozatát idézték elő. Végül ebbe a rendszerbe beépültek és azt egyre inkább saját képükre formálták a számítógép-generációk egymást követő – a Moore-törvény vezérelte – forradalmai.  

Az elmúlt évtizedekben folyamatosan bővült a kultúra gépi intelligenciával átitatott szférája. Ma már életünk elválaszthatatlan részei a globális számítógép és kommunikációs hálózatok, a számtalan intelligens érzékelő és a mindezek hátterét jelentő „felhő”. A kapcsolatok tranzakciós idejének és költségének gyakorlatilag zérussá válása a föld minden lakóját „érintésnyi” közelségbe hozta. Ám az interneten egymáshoz kapcsolódó sokmilliárd földlakó mintájára, az életünkhöz nélkülözhetetlen és egyre intelligensebb eszközeink is – anélkül, hogy ennek tudatában volnánk – szétszakíthatatlan hálózattá szerveződtek. Létrejött és életünket számtalan szállal szövi át az Internet of Thinks. Ebben a helyzetben a Moore-törvény „megbicsaklása” – az agynövekedés abbamaradásához hasonló – evolúciós kihívást testesít meg.

Az idézett Science cikk szerzői arra jutottak: a számítógépek teljesítménye a post-Moore korszakban a gépek architektúrájának átformálásával, új szoftverek kifejlesztésével és új algoritmusok alkalmazásával növelhető csak tovább. (Leiserson, Ch. et. al. 2020. 9748). A legérdekesebb azonban az, hogy ezek az tényezők lényegében megfelelnek a kultúrában az elmúlt néhány tízezer évben alkalmazott megoldásoknak. Hiszen kultúra éppen az emberi gondolkodás és a közösségi együttműködés olyan „architektúráját” hozta létre, amely lehetővé tette a kollektív problémamegoldást, és a közösségek hatékony integrációját. A viselkedés rugalmasabbá és racionálisabbá tételéhez szoftvereket – elméleteket és gondolkodási modelleket – alkalmazott. Végül pedig, az együttélést és a döntéseket kulturális algoritmusok – normák és szabályok – segítették. A mai ember agyának mérete nem nagyobb, mint a kőkori emberé, társadalmának teljesítménye – hála a kultúrának – mégis messze felülmúlja az ősi törzsekét.  

A számítógépek világában az elmúlt évszázadban sok szempontból hasonló fejlődést láthattunk: a fokozatosan egyre kisebb „alkotórészekből” egyre bonyolultabb, egyre szélesebb hálózatba kapcsolódó és egyre intelligensebb eszközök jöttek létre. Ezek egyre okosabb szoftvereket és algoritmusokat alkalmaztak. Ezt a fejlődést az kényszerítette ki, hogy a társadalom és a technika egyre bonyolultabbá vált, ami mind nehezebb számítási és szabályozási feladatok megoldását tette szükségessé. A kultúra teremtő dinamizmusa sokáig a gondolkodó és érző, a tanulni és alkotni képes emberhez kötődött. Az elmúlt évtizedben azonban a kultúra szféráján belül, az emberhez mérhető – tanulással és a problémamegoldás képességével rendelkező – mesterséges intelligenciát használó eszközök/lények sokasága jelent meg. Minthogy ezt a fejlődést alapvetően a Moore-törvény tette lehetővé, ezért jelent kihívást a törvény „megtorpanása”.

Egykor a kultúra burkába behúzódó ember számára a földi környezet – a bioszféra – a háborítatlan természetet jelentette. Mára azonban az alapvetően átformálta – beépítette, sőt beszennyezte –  így természeti környezetünkre, már antroposzféraként hivatkozunk. Csaknem egy évszázada V. Vernadszkij, orosz geokémikus, különös ötletet – a Nooszféra (Noosphere) létrejöttét – vetett fel. Ezzel arra az alapvető változásra utalt, amit az emberi tudat megjelenése idézett elő az élettelen világban. A gondolatot azután tovább formálta Pierre Teilhard de Chardin francia filozófus „The Human Phenomenon” című könyvében, amelyben az értelem szférájának – a nooszférának – egész bolygónkat átfogó rendszerének születéséről beszélt. Ha ebből a szemszögből tekintünk a kultúra evolúciójára, akkor a post-Moore-i korszak egy új forradalmat ígér. Fejet hajtva a korábbi gondolkodók előtt – és megkockáztatva a tévedés lehetőségét – a mesterséges intelligencia fokozatosan „felcseperedő” új világát a Tech-Nooszféra különös fogalmával írom le.

A 21. század előttünk álló évtizedeiben az emberiség előtt olyan feladatok tornyosulnak, amelyek megoldása, az elemzési és szabályozási igények ugrásszerűen megnövekedését váltják ki. A Moore-törvény megtorpanása ezért testesít meg történelmi kihívást. A helyzetet – az egykori birodalmi válságokra utalóan – tovább élezi a technológiai birodalmak eddig sem mindig barátságos viszonya: kirobbant a chip-háború. Az Apple saját – ARM alapú – chipeket tesz eszközeibe az eddig használt Intel processzorok helyett. Az ellentmondások azonban – mint láttuk – csak a számítógépek és az emberek alkotta hálózatok architektúráját, feladat-, illetve kapacitás-megosztását szervező szoftverek mesterséges intelligencia által vezérelt együttműködő rendszerré formálásával oldható meg. Ám, itt felsejlik egy ma még csak homályosan látható, de aggodalmat keltő ellentmondás.  

A. Clark – „2001. Űrodisszeia” – művében a Jupiter holdjának felderítésére szervezett expedíció legénységét, HAL – a heurisztikus programozású algoritmikus számítógép – segítette. Ám hiba csúszhatott a gondos felkészítésében, mert HAL számára úgy tűnt: éppen az emberek akadályozzák a küldetés sikerét. Ezért – az utasításokat jó katonaként „gondolkodás nélkül” végrehajtva – különböző praktikákkal sorban „kivégezte” a legénység tagjait. Bowman, az egyetlen életben maradt ember ezért arra kényszerült, hogy sorra megölje HAL „agyának” fontosabb – az asszociációs, a személyiségi és az intuíciós – központjait. Hiába könyörgött HAL: „Dave. Igazán nem tudom miért teszed ezt velem…Tudod, hogy szívvel lélekkel magaménak érzem a küldetést.. Megölöd az agyamat…hát nem érted? Olyan leszek, mint egy gyerek…megsemmisülök..” – nem volt kegyelem! 

A fejlődés elérte azt a szintet, hogy kapcsolatba kerülve egy ismeretlen partnerrel, a Turing tesztet alkalmazva – vagyis a vele folytatott párbeszéd alapján – nem dönthető el, akivel társalgok, az vajon ember-e vagy gép. Jogunk van-e egy – általunk teremtett – intelligens rokont feldarabolni, vagy kötelező rá is alkalmazni Kant imperatívuszát: az embert mindig célként és soha nem eszközként kezeld. A kultúra kiformálódása és a hozzá való alkalmazkodás sokszáz nemzedéken keresztül történt. Az életünkbe beszivárgott és ott kikerülhetetlen tényezővé szilárdult mesterséges intelligencia által mozgatott Tech-Noospere-t megszokni és elfogadni talán csak néhány évtizedünk lesz. A 21. század legnehezebb kérdése: milyen ütemben lesz képes az ember nemcsak befogadni, hanem megtanulni együtt élni ezzel az új világgal? 

A „megfőtt béka” szindrómáról – még az 1990 elején – olvastam, mint a vállalati bukásokat magyarázó történetről. A nem pontosan felderíthető tudományos hátterű „városi legenda” jól szemlélteti a sok helyen felbukkanó, különös jelenséget. Ha a történetben szereplő békát meleg vízbe dobják, azonnal kiugrik onnan. Ám ha hidegbe helyezik, amit lassan melegítenek, akkor gyakorlatilag megfőzhető. A jelenség magyarázata: a lények hajlamosak fokozatosan hozzászokni a kezdetben talán kicsit kényelmetlen, majd fokozatosan egyre kellemetlenebbé váló, de mégsem azonnali ugrásra késztető állapotokhoz. A helyzet egyre romlik, de az egyre kevésbé szeretem állapot csak lépésenként erősödik, és soha nem következik be hirtelen romlás. Így juthatnak el végül a már létüket fenyegető végveszély állapotába – a béka esetén az elviselhetetlenül forró vízhez – és válnak a megfőtt béka szindróma valóságos áldozataivá.  

A fokozatos alkalmazkodás kedvező hatású is lehet. A súlyos betegség során az egyén közérzete zuhanás-szerűen romlik, ám sokaknál – fokozatosan elfogadva és tudomásul véve a korlátozott állapotba – egy idő múlva visszatér a korábbi szinthez. Épp így képesek vagyunk megszokni az öregség fájdalmait vagy beletörődni szeretteink elveszítésébe. Ám a megfőtt béka szindróma következményei többnyire ön- és közveszélyesek: belenyugvás a barátság lazulásába, a házasság elszürkülésébe, vagy a vállalkozás teljesítményének fokozatos romlásába, egy párt támogatottságának csökkenésébe, mind egy-egy készülő válság fenyegető előjelei. Az elmúlt évtizedekben pedig egyértelművé vált: az egész emberiség a megfőtt béka helyzetébe került.

A kutatók azt elemezték, hogyan éli meg a társadalom a mind szélsőségesebb időjárás eseményeit. (Moorea, F. et. al. 2019. Rapidly declining remarkability of temperature anomalies may obscure public perception of climate change.) Arra voltak kíváncsiak: miként reagál az átlagember a hőmérsékleti változások jelentős ingadozására. Meglepődve fedezték fel, hogy fokozatosan hozzászokott a szélsőségesebbé vált időjáráshoz és az kisebb reakciót váltott ki belőle, mint régen. A szélsőséges időjárás hatásaival való szembesülés nem csökkentette azok negatív megítélését, de alkalmazkodott az új helyzethez. Vagyis, úgy tekintett a szélsőséges időjárásra, mint a jövő új normalitására, a várhatóan általánosan jellemzővé váló állapotra. A kutatók arra jutottak, hogy az emberek az átlaghőmérsékletek nagy növekedését, mint a jövő új normalitásának jeleit fogadták el.

Ahhoz, hogy megítéljük miként érinti az emberiséget a hőmérséklet növekedésének trendje, elegendő egy pillantást vetni a demográfiai előrejelzésekre. Az ENSZ előrejelzések objektív modellekre támaszkodva viszonylag pontos adatokkal mutatják a várható változást. (World Population Prospects. 2019. Highlights United Nations. New York.) Az elemzések arra utalnak: 1950 és 2100 között a föld demográfiai szerkezete alapvetően megváltozik. Ezen belül a legnagyobb változás 2020 és 2100 között megy végbe. Ennek az átrendeződésnek a legfontosabb tényezői: a fejlett világ stagnáló súlya (nagyjából 1.1 mrd lakos), az ázsiai népesség lassú gyarapodása, majd visszaszorulása, és végül Afrika, Szahara alatti területein bekövetkező robbanásszerű népességnövekedés. Ennek a térségnek a lakossága a 2019-es, 1066 millióról, 2050-re 2118 millió, majd 2100-ra 3775-ra gyarapszik!

Kérdés, meddig képes az ember elviselni a hőmérsékletnövekedés új körülményeit? Nyilván ameddig még élhető feltételeket talál. Egy legutóbbi kutatás azonban vészjeleknek tekinthető eredményre jutott. (Chi Xu et. al. 2020. Future of the human climate niche). A kutatók azt találták: míg jelenleg csupán a föld 0.8 %-át – főként Afrika, Szahara alatti térségeiben élőket – érinti az éves átlaghőmérsékletnek az ember számára elviselhetetlen emelkedése, 2100-ra ez már 3.5 milliárd embert fog érinteni. A körülmények ilyen mértékű változásához a társadalmak minden rendelkezésükre álló eszközzel megpróbálnak alkalmazkodni. Az egyik lehetőség: életmódjukat – városaikat, munkájukat és egész életüket – a megnövekedett hőmérsékletek új normalitáshoz igazítják. Ha azonban a közösségek adaptációs képessége gyenge, akkor egyetlen esély marad: elvándorolni szülőhelyükről, ahol életük ellehetetlenült.

Az említett térségek veszélyeztetettsége azon múlik, sikerül-e az elkövetkező évtizedek során fokozatos javulást elérni? A föld egységes komplex ökológiai rendszerében a tudomány pontosan azonosította a változás meghatározó, un. szociális billenési pontjait. (Otto, I. et.al. 2020. Social tipping dynamics for stabilizing Earth’s climate by 2050.) Egyértelműen bebizonyosodott: a körülmények kedvező alakulására csak akkor lehet számítani, ha meghatározott területeken haladást érünk el. Ezt azonban két tényező is hátráltatja. Egyrészt világossá vált, hogy az egyéni akciók – még ha jószándékúak is – nem segítenek. Kevés egyes országok bölcs elkötelezettségen alapuló kezdeményezései.  Minden térségben és a különböző országokban, az egyedi feltételeikhez illesztve kell megfogalmazni és másokkal összehangoltan kellene megvalósítani a globális rendszer „dekarbonizációját”. Ám éppen ezt a rendszerszerű beavatkozást akadályozza a „megfőtt béka” szindróma: a beletörődő társadalom a politikusokból – az általunk jó ismert – „ej, ráérünk arra még” reakciót vált ki.   

Az emberiség számára az alapvető problémát az jelenti, hogy éppen azok a térségek a leginkább kitettek a növekvő átlaghőmérsékletek hatásának, ahol a népességrobbanás várható és ahol a társadalmak alkalmazkodó képessége viszonylag alacsony. A hőmérséklet-emelkedés a fejletlen és szegény – ezért nagyon kiszolgáltatott – közösségeket létükben fenyegeti. Kultúrájuk és gazdaságuk, életmódjuk és értékrendszerük az évszázadok során hozzáidomult a környezetei feltételekhez. Mivel ezeket a maguk erejéből nem képesek gyorsan megváltoztatni, egyetlen esélyt látnak: elvándorolni. Az elkövetkező évtizedek során többszáz millióan indulhatnak el majd arrafelé, ahol a túlélés reménye látszik. Ha pedig ezt összevetjük az Európát szinte megoldhatatlan feladat elé állító néhány millió migráns problémájával, ijesztő jövő rajzolódik ki.

Az ebben a cikkben felhasznált információk mindenki számára hozzáférhetők. Ha a vizsgálatok részleteinek ellenőrzésére nem is, de az eredményekből fakadó következtetések levonására akár egy érettségizett is képes. A tudományban nem azért lehet megbízni, mert a tudósok tévedhetetlenek. A tudományt a működésmódja teszi hatékonnyá: nincs ellenőrzés nélküli elfogadott állítás, és minden tényt újra és újra ellenőriznek. A hibás modelleket folyamatosan kijavítják, így a valóságot egyre pontosabban leíró kép alkotható. A tudomány számára nem a tekintélyek érvei, hanem az érvek tekintélye a fontos. Amikor tehát azt állítjuk, a kutatás viszonylag pontosan feltárta a kibontakozó folyamatokat, ez azt jelenti: 2050-ben senki nem mondhatja, hogy nem lehetett előre látni, ami bekövetkezett. Ha valami elkerülte a figyelmünket, az csak azért volt, mert mással voltunk elfoglalva. Akik pedig mindig csak a pillanatnyi hatalmi helyzet stabilitása szemszögéből tekintenek a problémákra és pusztán a jelen helyzetre reagálnak, az arra ítéltetettek, hogy a megfőtt béka helyzetében végezzék.  

Mindezt összefoglalva: van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír: az emberiség rendelkezik mindazzal a tudással és erőforrásokkal, amelyekkel a felmerülő – valóban súlyos – problémákat megoldhatja. Nem az ismeret és az eszközök korlátozottsága az akadály, hanem az elszánás és az összefogás hiánya. A rossz hír pedig éppen ebből fakad: úgy tűnik, világ nem kerülheti el a súlyos krízisek előidézte szomorú történetek sorozatát. Márpedig a szomorú történeteknek – mint Ámosz Óz izraeli író megjegyezte – „kétféle befejezése lehet: shakespeare-i vagy csehovi. A shakespeare-i vég: halottak hevernek szerteszét. A csehovi vég: frusztrált boldogtalan emberek bóklásznak a színen, de legalább élnek”.

Nem tűnik túl lelkesítőnek: a jelenlegi helyzetből a legtöbb, amit ki lehet hozni: alig száz millió (!) ember halála 2100-ig, akik pedig életben maradnak nagyon frusztráltak lesznek. A fejlettek azért, mert változtatni kényszerülnek életmódjukon, és sok forrást kell átadniuk. A közepesen fejlettek – mint mi – azért, mert a forrásokat, amikre számítanak és amit elvárnak, távoli idegenek kapják meg. A fejlődők pedig azért lesznek boldogtalanok, mert ráébrednek: túlélésük azon múlik, hogy hajlandók-e kultúrájukat és társadalmukat alapvetően átalakítani és fenntartható közösséget kialakítani. Borítékolható tehát: akik 2100 táján élnek, elődjeiket joggal hibáztatják majd, de legalább a jövőben még reménykedhetnek.