A 21. század szomorú történetei

A „megfőtt béka” szindrómáról – még az 1990 elején – olvastam, mint a vállalati bukásokat magyarázó történetről. A nem pontosan felderíthető tudományos hátterű „városi legenda” jól szemlélteti a sok helyen felbukkanó, különös jelenséget. Ha a történetben szereplő békát meleg vízbe dobják, azonnal kiugrik onnan. Ám ha hidegbe helyezik, amit lassan melegítenek, akkor gyakorlatilag megfőzhető. A jelenség magyarázata: a lények hajlamosak fokozatosan hozzászokni a kezdetben talán kicsit kényelmetlen, majd fokozatosan egyre kellemetlenebbé váló, de mégsem azonnali ugrásra késztető állapotokhoz. A helyzet egyre romlik, de az egyre kevésbé szeretem állapot csak lépésenként erősödik, és soha nem következik be hirtelen romlás. Így juthatnak el végül a már létüket fenyegető végveszély állapotába – a béka esetén az elviselhetetlenül forró vízhez – és válnak a megfőtt béka szindróma valóságos áldozataivá.  

A fokozatos alkalmazkodás kedvező hatású is lehet. A súlyos betegség során az egyén közérzete zuhanás-szerűen romlik, ám sokaknál – fokozatosan elfogadva és tudomásul véve a korlátozott állapotba – egy idő múlva visszatér a korábbi szinthez. Épp így képesek vagyunk megszokni az öregség fájdalmait vagy beletörődni szeretteink elveszítésébe. Ám a megfőtt béka szindróma következményei többnyire ön- és közveszélyesek: belenyugvás a barátság lazulásába, a házasság elszürkülésébe, vagy a vállalkozás teljesítményének fokozatos romlásába, egy párt támogatottságának csökkenésébe, mind egy-egy készülő válság fenyegető előjelei. Az elmúlt évtizedekben pedig egyértelművé vált: az egész emberiség a megfőtt béka helyzetébe került.

A kutatók azt elemezték, hogyan éli meg a társadalom a mind szélsőségesebb időjárás eseményeit. (Moorea, F. et. al. 2019. Rapidly declining remarkability of temperature anomalies may obscure public perception of climate change.) Arra voltak kíváncsiak: miként reagál az átlagember a hőmérsékleti változások jelentős ingadozására. Meglepődve fedezték fel, hogy fokozatosan hozzászokott a szélsőségesebbé vált időjáráshoz és az kisebb reakciót váltott ki belőle, mint régen. A szélsőséges időjárás hatásaival való szembesülés nem csökkentette azok negatív megítélését, de alkalmazkodott az új helyzethez. Vagyis, úgy tekintett a szélsőséges időjárásra, mint a jövő új normalitására, a várhatóan általánosan jellemzővé váló állapotra. A kutatók arra jutottak, hogy az emberek az átlaghőmérsékletek nagy növekedését, mint a jövő új normalitásának jeleit fogadták el.

Ahhoz, hogy megítéljük miként érinti az emberiséget a hőmérséklet növekedésének trendje, elegendő egy pillantást vetni a demográfiai előrejelzésekre. Az ENSZ előrejelzések objektív modellekre támaszkodva viszonylag pontos adatokkal mutatják a várható változást. (World Population Prospects. 2019. Highlights United Nations. New York.) Az elemzések arra utalnak: 1950 és 2100 között a föld demográfiai szerkezete alapvetően megváltozik. Ezen belül a legnagyobb változás 2020 és 2100 között megy végbe. Ennek az átrendeződésnek a legfontosabb tényezői: a fejlett világ stagnáló súlya (nagyjából 1.1 mrd lakos), az ázsiai népesség lassú gyarapodása, majd visszaszorulása, és végül Afrika, Szahara alatti területein bekövetkező robbanásszerű népességnövekedés. Ennek a térségnek a lakossága a 2019-es, 1066 millióról, 2050-re 2118 millió, majd 2100-ra 3775-ra gyarapszik!

Kérdés, meddig képes az ember elviselni a hőmérsékletnövekedés új körülményeit? Nyilván ameddig még élhető feltételeket talál. Egy legutóbbi kutatás azonban vészjeleknek tekinthető eredményre jutott. (Chi Xu et. al. 2020. Future of the human climate niche). A kutatók azt találták: míg jelenleg csupán a föld 0.8 %-át – főként Afrika, Szahara alatti térségeiben élőket – érinti az éves átlaghőmérsékletnek az ember számára elviselhetetlen emelkedése, 2100-ra ez már 3.5 milliárd embert fog érinteni. A körülmények ilyen mértékű változásához a társadalmak minden rendelkezésükre álló eszközzel megpróbálnak alkalmazkodni. Az egyik lehetőség: életmódjukat – városaikat, munkájukat és egész életüket – a megnövekedett hőmérsékletek új normalitáshoz igazítják. Ha azonban a közösségek adaptációs képessége gyenge, akkor egyetlen esély marad: elvándorolni szülőhelyükről, ahol életük ellehetetlenült.

Az említett térségek veszélyeztetettsége azon múlik, sikerül-e az elkövetkező évtizedek során fokozatos javulást elérni? A föld egységes komplex ökológiai rendszerében a tudomány pontosan azonosította a változás meghatározó, un. szociális billenési pontjait. (Otto, I. et.al. 2020. Social tipping dynamics for stabilizing Earth’s climate by 2050.) Egyértelműen bebizonyosodott: a körülmények kedvező alakulására csak akkor lehet számítani, ha meghatározott területeken haladást érünk el. Ezt azonban két tényező is hátráltatja. Egyrészt világossá vált, hogy az egyéni akciók – még ha jószándékúak is – nem segítenek. Kevés egyes országok bölcs elkötelezettségen alapuló kezdeményezései.  Minden térségben és a különböző országokban, az egyedi feltételeikhez illesztve kell megfogalmazni és másokkal összehangoltan kellene megvalósítani a globális rendszer „dekarbonizációját”. Ám éppen ezt a rendszerszerű beavatkozást akadályozza a „megfőtt béka” szindróma: a beletörődő társadalom a politikusokból – az általunk jó ismert – „ej, ráérünk arra még” reakciót vált ki.   

Az emberiség számára az alapvető problémát az jelenti, hogy éppen azok a térségek a leginkább kitettek a növekvő átlaghőmérsékletek hatásának, ahol a népességrobbanás várható és ahol a társadalmak alkalmazkodó képessége viszonylag alacsony. A hőmérséklet-emelkedés a fejletlen és szegény – ezért nagyon kiszolgáltatott – közösségeket létükben fenyegeti. Kultúrájuk és gazdaságuk, életmódjuk és értékrendszerük az évszázadok során hozzáidomult a környezetei feltételekhez. Mivel ezeket a maguk erejéből nem képesek gyorsan megváltoztatni, egyetlen esélyt látnak: elvándorolni. Az elkövetkező évtizedek során többszáz millióan indulhatnak el majd arrafelé, ahol a túlélés reménye látszik. Ha pedig ezt összevetjük az Európát szinte megoldhatatlan feladat elé állító néhány millió migráns problémájával, ijesztő jövő rajzolódik ki.

Az ebben a cikkben felhasznált információk mindenki számára hozzáférhetők. Ha a vizsgálatok részleteinek ellenőrzésére nem is, de az eredményekből fakadó következtetések levonására akár egy érettségizett is képes. A tudományban nem azért lehet megbízni, mert a tudósok tévedhetetlenek. A tudományt a működésmódja teszi hatékonnyá: nincs ellenőrzés nélküli elfogadott állítás, és minden tényt újra és újra ellenőriznek. A hibás modelleket folyamatosan kijavítják, így a valóságot egyre pontosabban leíró kép alkotható. A tudomány számára nem a tekintélyek érvei, hanem az érvek tekintélye a fontos. Amikor tehát azt állítjuk, a kutatás viszonylag pontosan feltárta a kibontakozó folyamatokat, ez azt jelenti: 2050-ben senki nem mondhatja, hogy nem lehetett előre látni, ami bekövetkezett. Ha valami elkerülte a figyelmünket, az csak azért volt, mert mással voltunk elfoglalva. Akik pedig mindig csak a pillanatnyi hatalmi helyzet stabilitása szemszögéből tekintenek a problémákra és pusztán a jelen helyzetre reagálnak, az arra ítéltetettek, hogy a megfőtt béka helyzetében végezzék.  

Mindezt összefoglalva: van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír: az emberiség rendelkezik mindazzal a tudással és erőforrásokkal, amelyekkel a felmerülő – valóban súlyos – problémákat megoldhatja. Nem az ismeret és az eszközök korlátozottsága az akadály, hanem az elszánás és az összefogás hiánya. A rossz hír pedig éppen ebből fakad: úgy tűnik, világ nem kerülheti el a súlyos krízisek előidézte szomorú történetek sorozatát. Márpedig a szomorú történeteknek – mint Ámosz Óz izraeli író megjegyezte – „kétféle befejezése lehet: shakespeare-i vagy csehovi. A shakespeare-i vég: halottak hevernek szerteszét. A csehovi vég: frusztrált boldogtalan emberek bóklásznak a színen, de legalább élnek”.

Nem tűnik túl lelkesítőnek: a jelenlegi helyzetből a legtöbb, amit ki lehet hozni: alig száz millió (!) ember halála 2100-ig, akik pedig életben maradnak nagyon frusztráltak lesznek. A fejlettek azért, mert változtatni kényszerülnek életmódjukon, és sok forrást kell átadniuk. A közepesen fejlettek – mint mi – azért, mert a forrásokat, amikre számítanak és amit elvárnak, távoli idegenek kapják meg. A fejlődők pedig azért lesznek boldogtalanok, mert ráébrednek: túlélésük azon múlik, hogy hajlandók-e kultúrájukat és társadalmukat alapvetően átalakítani és fenntartható közösséget kialakítani. Borítékolható tehát: akik 2100 táján élnek, elődjeiket joggal hibáztatják majd, de legalább a jövőben még reménykedhetnek.    


Posted

in

by

Tags:

Comments

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *