A Moore-törvénytől a Tech-Nooszféra születéséig

Gordon Moore – az Intel egyik alapítója – még az 1965-ban, az Electronics Magazine újságban, kutatói tapasztalatait a következő szabályban foglalta össze: az integrált áramkörök aktív alkatrészeinek száma minden két évben megduplázódik. Megállapításának a jelentősége abban volt, hogy az eszközök „intelligenciája” – így a belőlük készülő berendezések teljesítménye is – az elemek számával arányosan nőtt. A szabályra, mivel egy évtized múlva is érvényesnek bizonyult, már Moore-törvényként hivatkoztak. A mikroprocesszorok elemszámának és ezzel az elektronikus rendszerek teljesítményének a növekedése azóta is folyatódott. Jelentőségét pedig mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az MIT Technology Review rendszeresen kiválasztja az adott évben a 10 legfontosabb, szintáttörést jelentő technológiai fejlesztést, és ezek szinte kivétel nélkül közvetlen kapcsolatban vannak a Moore-törvénnyel.  

Az elmúlt években azonban egyre több a jel utalt arra: a növekedés a vége felé közelít. A Science egy legutóbbi cikke félreérthetetlenül fogalmazott: „Úgy tűnik, hogy a félvezető eszközök elemszám növekedésének eddig dinamikus folyamata lassan kifogy a lendületéből. Ezzel a számítógépek teljesítménynövekedésének a megszokott módja véget ér.” (Leiserson, Ch. et. al. 2020.) Mivel pedig a gazdasági fejlődést döntően befolyásoló termelékenység-növekedés legalább harmada a Moore-törvényre vezethető vissza, így a lassulás az egész emberiség számára nehéz kihívást jelent. A legérdekesebb azonban az, hogy az intelligencia növekedés megtorpanásának veszélyével egyszer már szembesültünk: éppen akkor, amikor az emberré válás nehéz útjára léptünk.

A Homo Sapiens evolúcióját alapvetően a környezet kihívásai vezérelték. A vándorláshoz, az éhezéshez és a fenyegetettséghez való alkalmazkodás formálták testének felépítését, ám túlélésének meghatározó tényezője a koponyaméret folyamatos növekedése volt. (Potts 2011: 43) A kutatásokból világosan kirajzolódik az agyméret 450 cm³-ről 1400 cm³-re történő emelkedése. Minthogy az egyre nagyobb agy sikeresen birkózott meg az eszközök készítésének, valamint a csoportok integrációjának problémáival, a méret növekedése – a megszaladás jelenségét mutatva – egyre gyorsult. Ám nagyjából i.e. 200 ezer évvel ezelőtt a növekedés váratlanul megállt. A 1400 cm³-nél nagyobb agy egyszerűen „nem fér ki” az anyából. (Hrdy 1995: 165).  A maximális agyméret ezen a térfogaton stabilizálódott, ami arra utalt, az adott körülmények között elérte növekedésének határait. (Marean 2015: 544)

Az agyméret növekedésének megakadása – minthogy korlátokat állított az intelligencia további növekedése elé – a Moore-törvény megtorpanásához hasonló kihívást jelentett. A probléma nehézségét az mutatta, hogy az evolúció i.e. 200-100 ezer között „tanácstalanul” hezitált. Több Homo populáció „belenyugodott” helyzetébe. Nekik mára csak nehezen fellelhető anyagi és genetikai nyomai léteznek. A Homo Sapiens azonban „nem adta fel” és fokozatosan rátalált a megoldásra: a kreativitás és a csoport szerveződésének folyamatos javítását lehetővé tevő alapvetően új evolúciós konstrukciót alkotott meg: a kultúrát.  

A kultúra bizonyos elemei már az emberszabásúaknál is megtalálhatók. (Whiten 2005: 52) Ám egyedül a Homo Sapiens volt képes lett arra, hogy a kultúra elemeiből rendszert formáljon. (Culotta 2010: 164). I.e. 135-100 ezer között megjelentek az első szimbolikus tárgyak és tevékenységek (sírok, gyöngyök és festés). Ekkortól jelennek meg az összetett, un. kompozit eszközök. I.e. 90-50 ezer között kialakult a mai értelemben vett beszéd. I.e. 80 ezertől tömegével bukkannak fel a szobrocskák, a barlang- és a test festése, a ruházat jelölése és az ékszerek. Ezek alapvető szerepe az egyéni és a közösségi identitás jelzése volt, amely megkönnyítette a csoport integrációját és az egyre bonyolultabb élethelyzetekben az eligazodást. A kultúra rendszerének kialakulása azután alapvető evolúciós fordulópontot jelentett.

Eddig az evolúciót a természeti környezet véletlenszerű változásai – az éghajlat vagy a geológiai környezet jelentős módosulása – vezérelték. A kultúra létrehozásától kezdve azonban az embert már az önmaga által teremtette mesterséges környezet formálta. Az emberiség ekkortól a kultúra burkában élt, amely fokozatosan megtelt eszközökkel, dologokkal, jelekkel és szabályokkal. A közösségen belüli viszonyok is egyre bonyolultabbak lettek, így a folyamatosan változó kihívásokra válaszokat keresve, majd a sikeres válaszokat megtalálva, az ember maga építgette a kultúra lépcsőfokait, majd lépkedett azokon egyre feljebb. Élete mind biztonságosabb és kiszámíthatóbb lett. Ennek jele, hogy – a háborúk, éhínségek és járványok ellenére – az emberiség létszáma folyamatosan, majd a 20. század során robbanásszerűen nőtt.

A fejlődésnek azonban a kezdetektől fogva volt egy a kollektív intelligencia folyamatos növekedését mutató iránya. A kultúra anyagi – a passzív, „hardver” – eszközei mellett egyre fontosabb szerepet kaptak intelligenciát hordozó – aktív „szoftver” – elemei. Ebbe az irányba mutatott már a szimbólumok kiterjedt használata, majd az írás, azután a könyvnyomtatás megjelenése, de ezt jelezte a gépek és a gépesítés alkalmazása. Az egyre jelentősebb „intelligenciát” képviselő és agyunkhoz egyre közvetlenebbül csatlakozó eszközök – a filmezés és televíziózás, a másik oldalon pedig a géprendszerek alkalmazása – újabb kulturális „forradalmak” sorozatát idézték elő. Végül ebbe a rendszerbe beépültek és azt egyre inkább saját képükre formálták a számítógép-generációk egymást követő – a Moore-törvény vezérelte – forradalmai.  

Az elmúlt évtizedekben folyamatosan bővült a kultúra gépi intelligenciával átitatott szférája. Ma már életünk elválaszthatatlan részei a globális számítógép és kommunikációs hálózatok, a számtalan intelligens érzékelő és a mindezek hátterét jelentő „felhő”. A kapcsolatok tranzakciós idejének és költségének gyakorlatilag zérussá válása a föld minden lakóját „érintésnyi” közelségbe hozta. Ám az interneten egymáshoz kapcsolódó sokmilliárd földlakó mintájára, az életünkhöz nélkülözhetetlen és egyre intelligensebb eszközeink is – anélkül, hogy ennek tudatában volnánk – szétszakíthatatlan hálózattá szerveződtek. Létrejött és életünket számtalan szállal szövi át az Internet of Thinks. Ebben a helyzetben a Moore-törvény „megbicsaklása” – az agynövekedés abbamaradásához hasonló – evolúciós kihívást testesít meg.

Az idézett Science cikk szerzői arra jutottak: a számítógépek teljesítménye a post-Moore korszakban a gépek architektúrájának átformálásával, új szoftverek kifejlesztésével és új algoritmusok alkalmazásával növelhető csak tovább. (Leiserson, Ch. et. al. 2020. 9748). A legérdekesebb azonban az, hogy ezek az tényezők lényegében megfelelnek a kultúrában az elmúlt néhány tízezer évben alkalmazott megoldásoknak. Hiszen kultúra éppen az emberi gondolkodás és a közösségi együttműködés olyan „architektúráját” hozta létre, amely lehetővé tette a kollektív problémamegoldást, és a közösségek hatékony integrációját. A viselkedés rugalmasabbá és racionálisabbá tételéhez szoftvereket – elméleteket és gondolkodási modelleket – alkalmazott. Végül pedig, az együttélést és a döntéseket kulturális algoritmusok – normák és szabályok – segítették. A mai ember agyának mérete nem nagyobb, mint a kőkori emberé, társadalmának teljesítménye – hála a kultúrának – mégis messze felülmúlja az ősi törzsekét.  

A számítógépek világában az elmúlt évszázadban sok szempontból hasonló fejlődést láthattunk: a fokozatosan egyre kisebb „alkotórészekből” egyre bonyolultabb, egyre szélesebb hálózatba kapcsolódó és egyre intelligensebb eszközök jöttek létre. Ezek egyre okosabb szoftvereket és algoritmusokat alkalmaztak. Ezt a fejlődést az kényszerítette ki, hogy a társadalom és a technika egyre bonyolultabbá vált, ami mind nehezebb számítási és szabályozási feladatok megoldását tette szükségessé. A kultúra teremtő dinamizmusa sokáig a gondolkodó és érző, a tanulni és alkotni képes emberhez kötődött. Az elmúlt évtizedben azonban a kultúra szféráján belül, az emberhez mérhető – tanulással és a problémamegoldás képességével rendelkező – mesterséges intelligenciát használó eszközök/lények sokasága jelent meg. Minthogy ezt a fejlődést alapvetően a Moore-törvény tette lehetővé, ezért jelent kihívást a törvény „megtorpanása”.

Egykor a kultúra burkába behúzódó ember számára a földi környezet – a bioszféra – a háborítatlan természetet jelentette. Mára azonban az alapvetően átformálta – beépítette, sőt beszennyezte –  így természeti környezetünkre, már antroposzféraként hivatkozunk. Csaknem egy évszázada V. Vernadszkij, orosz geokémikus, különös ötletet – a Nooszféra (Noosphere) létrejöttét – vetett fel. Ezzel arra az alapvető változásra utalt, amit az emberi tudat megjelenése idézett elő az élettelen világban. A gondolatot azután tovább formálta Pierre Teilhard de Chardin francia filozófus „The Human Phenomenon” című könyvében, amelyben az értelem szférájának – a nooszférának – egész bolygónkat átfogó rendszerének születéséről beszélt. Ha ebből a szemszögből tekintünk a kultúra evolúciójára, akkor a post-Moore-i korszak egy új forradalmat ígér. Fejet hajtva a korábbi gondolkodók előtt – és megkockáztatva a tévedés lehetőségét – a mesterséges intelligencia fokozatosan „felcseperedő” új világát a Tech-Nooszféra különös fogalmával írom le.

A 21. század előttünk álló évtizedeiben az emberiség előtt olyan feladatok tornyosulnak, amelyek megoldása, az elemzési és szabályozási igények ugrásszerűen megnövekedését váltják ki. A Moore-törvény megtorpanása ezért testesít meg történelmi kihívást. A helyzetet – az egykori birodalmi válságokra utalóan – tovább élezi a technológiai birodalmak eddig sem mindig barátságos viszonya: kirobbant a chip-háború. Az Apple saját – ARM alapú – chipeket tesz eszközeibe az eddig használt Intel processzorok helyett. Az ellentmondások azonban – mint láttuk – csak a számítógépek és az emberek alkotta hálózatok architektúráját, feladat-, illetve kapacitás-megosztását szervező szoftverek mesterséges intelligencia által vezérelt együttműködő rendszerré formálásával oldható meg. Ám, itt felsejlik egy ma még csak homályosan látható, de aggodalmat keltő ellentmondás.  

A. Clark – „2001. Űrodisszeia” – művében a Jupiter holdjának felderítésére szervezett expedíció legénységét, HAL – a heurisztikus programozású algoritmikus számítógép – segítette. Ám hiba csúszhatott a gondos felkészítésében, mert HAL számára úgy tűnt: éppen az emberek akadályozzák a küldetés sikerét. Ezért – az utasításokat jó katonaként „gondolkodás nélkül” végrehajtva – különböző praktikákkal sorban „kivégezte” a legénység tagjait. Bowman, az egyetlen életben maradt ember ezért arra kényszerült, hogy sorra megölje HAL „agyának” fontosabb – az asszociációs, a személyiségi és az intuíciós – központjait. Hiába könyörgött HAL: „Dave. Igazán nem tudom miért teszed ezt velem…Tudod, hogy szívvel lélekkel magaménak érzem a küldetést.. Megölöd az agyamat…hát nem érted? Olyan leszek, mint egy gyerek…megsemmisülök..” – nem volt kegyelem! 

A fejlődés elérte azt a szintet, hogy kapcsolatba kerülve egy ismeretlen partnerrel, a Turing tesztet alkalmazva – vagyis a vele folytatott párbeszéd alapján – nem dönthető el, akivel társalgok, az vajon ember-e vagy gép. Jogunk van-e egy – általunk teremtett – intelligens rokont feldarabolni, vagy kötelező rá is alkalmazni Kant imperatívuszát: az embert mindig célként és soha nem eszközként kezeld. A kultúra kiformálódása és a hozzá való alkalmazkodás sokszáz nemzedéken keresztül történt. Az életünkbe beszivárgott és ott kikerülhetetlen tényezővé szilárdult mesterséges intelligencia által mozgatott Tech-Noospere-t megszokni és elfogadni talán csak néhány évtizedünk lesz. A 21. század legnehezebb kérdése: milyen ütemben lesz képes az ember nemcsak befogadni, hanem megtanulni együtt élni ezzel az új világgal? 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.