Az idők változását jelzi, amikor természetesnek vett várakozásainkban csalódunk. Ilyenkor ráébredünk: a világ már nem a megszokott szabályok szerint működik. A 21. század válságai azonban nem pusztán az idők változására, hanem „tektonikus” történelmi átalakulásra figyelmeztetnek. Az erősödő zavarok hátterében gyakran feltűnik egy különös probléma: a fejlett társadalmakban a születésszám tartósan a reprodukciós szint alá esett. Mintha a modern világ polgárai lemondanának arról, hogy „benépesítsék” világukat. Bolygónk, milliárdnyi (potya)utasának elkalandozó figyelmétől nem befolyásolva, sodródik egy nehezen kiszámítható jövő felé.

Minden kapcsolatot – kezdve az üzletitől, a baráti viszonyon keresztül, egészen a házasságig – a csere tart össze. Az egyik fél tesz vagy ad valamit, amit a másik elfogad, és cserében valami ellenszolgáltatást nyújt. Ha mindketten elégedettek, a csere folytatódik, és a társulás tartós lesz. Az együttműködést sok minden megzavarhatja. Először is a félreértés: nem veszem észre, hogy kaptam valamit, és eszembe sem jut viszonozni. Gyakoribb a koordinálatlanság: nem akkor, és nem azt adom, amit partnerem elvár. így elmarad a viszonzás. Ám az együttműködés legkomolyabb akadálya a potyautas viselkedés: elfogadni, amit a partner felkínált – a baráti gesztust, a szerető simogatást vagy az átutalt pénzt –, majd „zsebre rakni” és nem viszonozni azt. Holott nyilvánvaló: stabil kapcsolat csak a kölcsönös elégedettségre építhető. Akit becsapták, az megszakítja az együttműködést és társulás nem jön létre.

Mivel az összetartó csapat tagjának lenni előnyt jelent az élet versenyében, az evolúció „belénk ülteti” az együttműködési hajlandóságot. Sőt, mivel néha még ez is kevés, arra is rávesz, hogy büntessünk. Akit becsaptak, ösztönszerűen elégtételt vesz: kiabál, sőt üt, majd megszakítja az együttműködést. A kutatók az együttműködés evolúciójának jobb megismerésére egy kísérlet-sorozatot szerveztek. (Fehr, E. et. al. 2003. The Nature of human altruism. Nature. Vol. 425. 23. 785-789). Változatos számú – 2 főtől egészen 256 főig terjedő – társulás tagjai az un. fogoly-dilemma játékot játszották, amely jutalmazta az együttműködést, de még inkább csábított potyautas viselkedésre. A kutatók éppen arra voltak kíváncsiak, miként tarthatók egyben a növekvő létszámú társulások. A kísérlet eredményei – lásd az alábbi ábrát – félreérthetetlenek.

Az ösztönszerű altruizmus csak néhány fős társulást, legfeljebb egy családot képes egybeforrasztani. Amint azonban a létszám meghaladja a tucat főt, akkor a csapatot már csak a csalók megbüntetése tarthatja egyben. A büntetés azonban vesződséggel jár, így azt először csak a csalás kárvallottja vállalja. Amint azonban a közösség létszáma megközelíti a százat, egyre több lesz az idegen, és akkor már az áldozatok „önbíráskodása” sem elégséges. Ilyenkor a terjedő potyautasság visszaszorítására közösségek bevetik a „másodlagos büntetés” eszközét. Bárki, aki szemtanúja egy csalásnak – függetlenül attól, őt érte-e a kár –, büntetni köteles az elkövetőt. Ez a kötelező büntetés – az ún. „peer punishment” – normája, ami a viszonylag kis csoportban hatékonyan működik. A történelem hajnalán, a törzsekben, a szabályszegő mindig számíthatott rá, hogy valaki meglátja, és az meg is fogja bünteti, ezért a normaszegés ritka, így költsége is elhanyagolható volt.    

Ám, amint a közösség mérete egyre nő, az embereket egyre inkább ismeretlenek veszik körül. Ez a helyzet táptalaja lesz a másodrendű potyautasságnak. Ők nem csapják be partnereiket, de ha azt látják, idegen károsít meg idegent – mivel nem őket érte a kár –, saját költségen nem büntetnek. Ha a házuk elé piszkít egy ismeretlen kutyája, figyelmeztetik a „gazdit”, ám ha ezt egy idegen ház előtt tapasztalják, legfeljebb magunkban morognak. A kutyapiszok terjedése jól mutatja a másodrendű potyautasság veszélyeit: bár az ilyen személy nem károsítja meg konkrét partnereit, mivel szemet huny a csaló viselkedés előtt, veszélybe sodorja közösségének stabilitását.

Látva, hogy a szemtanúk által végrehajtott (az ún. peer punishment) kötelező büntetés a nagyobb közösségekben visszaszorul, a további kísérletekben kipróbálták az ún. „pool punishment” büntetési módszerét. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons. Nature. 466. 861.). A közösség adót szed, és ebből fizeti azokat, akik ellenőrizik a szabályok betartását, és megbüntetik az azt áthágókat. Ugye, ismerős ez a megoldás? S a kutatók által a kísérletekbe beillesztett állam – visszaigazolva a történelmi tapasztalatokat – valóban képes volt az együttműködési készség helyreállítására. Ha tehát eddig nem tudtuk volna, a kísérlet bizonyította: potyautasok ellenében a nagyméretű közösségeket csak az állam ellenőrző és fegyelmező intézményei tarthatják egyben. És az állam – ebből a szempontból – áldásos viselkedésszabályozó tevékenységének köszönhetően, egyre nagyobb méretű társadalmak jöttek létre.

Ám a 20. század vége felé – anékül, hogy észrevettük volna – a potyautasok új, nehezebben azonosítható típusa, az ún. harmadrendű potyautasok tűntek fel. Ők szabálykövetők és a törvényeket is betartják, de nem vállalnak bizonyos, a társadalom fenntartásával együtt járó vesződséget és költségeket. Ezzel – bár kevésbé átlátható módon, mint az első- és másodrendű potyautasok – veszélybe sodorják világunk stabilitását. Induljunk ki a nyilvánvaló tényből: a társadalmak fennmaradásához elengedhetetlen folyamatos biológiai megújulásuk. Ehhez hosszú távon legalább 2.1-et elérő termékenységi ráta szükséges. Ha egy pillantást vetünk a 2020-as demográfiai előrejelzésekre, elgondolkoztató kép rajzolódik ki előttünk. (CIA: World Factbook. 2020.) A föld 228 államának termékenységi adatait tartalmazó listát Niger vezeti 7-es rátával. India 2.35-tel a 81., Kína pedig 1.6-tal, a 184. Az első európai nemzet – Franciaország – 2.06-tal a 104. a sorban, míg a kelet-európai országok – Csehország 1.48 (207), Magyarország 1.47 (209), Szlovákia 1.44 (212), Lengyelország 1.38 (218) és közvetlenül utána Románia – a lista vége felé találhatók.

A modern világ – keményen dolgozó, tájékozott, a jövőre gondoló, a társadalom szabályait elfogadó – polgárainak egy része úgy dönt: nem vállal gyermeket. Az „érintettek” betartják a legtöbb – törvényekkel, meg persze szankciókkal körülbástyázott – társadalmi elvárást, ám kitérnek a gyermeknevelés kényelmetlenségekkel járó kötelezettsége elől. Ezzel azonban hosszú távon veszélybe sodorják a közös jövőt. Az utódok „létrehozásával” járó vesződségek, a felneveléssel kapcsolatos gondok jelentős terhet rónak a családokra. A feladatok azonban nem egyenlően oszlanak meg a nemek között. A kötelességek inkább a nőket terhelik, amiből a férfiak – hagyományosan – vonakodtak átvállalni a méltányos részt. Ez pedig azt jelenti: potyautasként kihátrálnak egy sor, nem-tetszik kötelesség alól.

A történelem sokáig a férfiaknak megengedte a potyautas viselkedést, a nőktől pedig megtagadta, hogy tiltakozzanak ez ellen. Egyetlen életút nyílt előttük: a házasság. Ez volt az egzisztenciális biztonság és a közösségbe való beilleszkedés egyetlen módja. A nemek közötti feladatmegosztást a hagyományok szabályozták, és a nők évezredeken keresztül kénytelenek voltak beletörődni a férfiak – a szokásokkal és törvényekkel körülbástyázott – terheket áthárító viselkedésébe. Ám, a 20. század fokozatosan a nők számára is felkínálta a szabad választás lehetőségét. Egyre többen döntöttek úgy, mivel a férfiak nem vállalnak egyenlő terheket, az önállóság életstratégáját követik: tanulnak, dolgoznak és élik életüket. Az elmúlt fél évszázadban mindkét nem, egyre növekvő arányban követte a szingli stratégiát. Döntően ennek következménye, hogy a termékenységi ráta fokozatosan az újratermelési szint alá esett.

Nem arról van szó, hogy a felnövekedő generációk ne gondolnának jövőjükre. Takarékoskodnak nyugdíjas éveikre, baráti hálózatot építenek maguk köré. Ugyanakkor a fiatalok csökkenő arányából, és az életkor meghosszabbodása miatt demenciával küszködő idősek növekvő számából fakadó problémák valódi súlyával a társadalmak nem néztek szembe. Potyautas viselkedésük – nem vállalni az utódok felnevelésével és „pályára-állításukkal” együtt járó vesződségeket, abban a (hiú) reményben, hogy ezek a problémák a jövőben valahogy megoldódnak – akkor tárul fel a legvilágosabban, ha a társadalmak szemszögéből tekintjük. Szigorúan véve nincs egyetlen fejlett ország sem, amely képes önmagát biológiailag újratermelni. Kimondva, kimondatlanul mindegyik arra épít: elért fejlettsége lehetővé teszi számára, hogy a szükséges „emberi erőforrást” importálja és „megvásárolja”. Még büszkék is arra, hogy a felkínálják az elmaradottságból való menekülés lehetőségét. Aggodalmat legfeljebb a kultúrák együttélésének fokozódó – a legtöbb helyen a tűrésküszöböt átlépő – zavarai miatt éreznek.  

Kevesebb figyelem fordul azonban a munkaerő-csábításnak kitett országok helyzetére. Miközben ezek a felzárkózás kihívásaival küszködnek – a folyamatos „lefölözés” következtében – növekvő zavarokkal kénytelenek szembenézni. A népesség legaktívabb és képzett része elvándorol, emiatt a társadalmak folyamatosan erőforrást veszítenek. Az életminőség leromlik, ami tovább erősíti az elvándorlást, így ezek az országok fokozatosan „kiürülnek”. A világ 10 leggyorsabban fogyó népességű országából kilenc régiónkban van! Ez a demográfiai trend kiszámíthatóan válságokhoz, az erőszak elszabadulásához, vagyis társadalmi katasztrófákhoz vezet. Vagyis, a fejlett országok és polgárainak harmadrendű potyautas viselkedése – belátható időn belül – szomorú következményekhez vezet.

Az emancipáció mozgalmai évszázadokon keresztül küzdöttek, hogy a szabad önmeghatározás és a társadalmi aktivitás – a munka, a tanulás és a beleszólás – joga mindenkit egyaránt megillessen. A 20. század során fokozatosan megszűntek a választójogot, a munkavállalás lehetőségét, az életforma szabad megválasztását és a karrier lépcsőin a felfelé kapaszkodást akadályozó korlátok. Ám, miközben az élet feltételei egyenlőbbek lettek, az emberi kapcsolatok mikroszféráját, a hétköznapokat továbbra is alapvetően a férfiak potyautas viselkedése dominálja. A törvényi szabályozás ellenére a férfiak előnyei a munkahelyeken, a jövedelemben, a karrier-esélyekben, és általában az előre jutásban csak lassan csökkennek. A „Leisure Time Gap” vizsgálatok azt mutatják, hogy a nők – még a leginkább egyenlő társadalmakban is – heti 10 órával többet fordítanak a családra, illetve az unokák és a szülők ellátásával kapcsolatos teendőkre, mint a férfiak. (Pew Research Centre. 2003-2011). A „Pleasure Gap” jelenség pedig egy még különösebb problémára utal: a nők kevésbé elégedettek a szexuális életükkel, mint a férfiak, jelezve, hogy a férfiak még az intim kapcsolatok szférájában is hajlamosak önzően viselkedni. (Rowland, K. 2020. The Pleasure Gap.) Ráadásul, az elmúlt években az élet sok területén váratlanul láthatóvá váltak – „letűnt” korok máig velünk élő szégyenletes szokásainak példáiként – a legkülönbözőbb típusú zaklatások.

A felsorolt, a nemek egyenlőtlenségre utaló tények döntő mértékben a férfiak harmadrendű potyautasságára vezethetők vissza. Döntően ennek következménye, hogy a fejlett társadalmakban a születésszám az elmúlt fél évszázadban tartósan a „fenntarthatósági szint” alá esett. Változás ezért kizárólag a harmadrendű potyautasság visszaszorításától remélhető. A harmadrendű potyautasokat – a törvények fegyelmező erején túl – a társadalom kollektív morális nyomása bírhatja jobb belátásra. Aki életének hétköznapi pillanataiban potyautasságra vetemedne – mondván: „Ez a te dolgod, asszony” vagy „Ez mindig a nők feladata volt” – azt visszatarthatja, ha, akár egy ismeretlen, viselkedését elítélve figyelmezteti. Emlékeim mélyéről egy – a szovjet hétköznapokról szóló – Suksin-novella rémlik fel. A rendszeresen lerészegedő férfitársaság egyik tagja folytonosan panaszkodik feleségére, aki állandóan elfoglaltságára hivatkozva, kivonja magát a közös ivászatokból. Egy barátja végül rászól: „Vedd észre, nem neki van szüksége rád, hanem neked van szükséged, rá”. Úgy tűnik, az emancipáció végigvitele az emberiség közös érdeke. Csak így tudnak javítani a modern társadalmak „gyenge” termékenységi mutatóikon. Egyben ez teszi lehetővé, hogy a korábban idézett termékenységi adatsor első 50 állama is el tudja kerülni, az őket fenyegető – ellenkező előjelű – demográfiai katasztrófát.

A hosszú élet titka, minél tovább túlélni a jelent. Ebből a szemszögből a jövővel törődni és másokkal foglalkozni, felesleges erő-, idő- és költség-pazarlás. Az evolúció mégis – saját érdekünkben – ráirányítja figyelmünket a JÖVŐ-re és MÁSOK-ra. Teszi ezt úgy, hogy olyan géneket gyűjti egy „csapatba”, majd alakít ki ennek alapján olyan ösztönöket, amelyek figyelmeztetnek a jövő lehetőségeire és veszélyeire, illetve a társakra, akikből „túlélő gépezet” építhető. Az ember esetében a figyelemnek a jövőre és a bennünket körül vevőkre irányításának alapvető eszköze a morál. Tudatja velünk: a körülöttünk élők nemcsak veszélyt jelentő ellenségek lehetnek, hanem együttműködő partnerek, segítséget nyújtó bajtársak és előnyöket kínáló üzletfelek is – ha a morál alapján közeledünk feléjük. 

Mivel életünk hajnalán döntően olyanok vesznek körül, akihez elszakíthatatlan kapcsolat fűz, az önzés fokozatosan „kinevelődik” belőlünk. A családon belül tanuljuk: a testvérek között megkérdőjelezhetetlen az „egy mindenkiért, mindenki egyért” szabály. Ezt azután – csökkenő erővel – kiterjesztjük a szélesebb és lazább rokonságra is. A genetikai közelség így egybekapcsolódik a feltétel nélküli kölcsönös segítségnyújtás – az altruizmus – kötelezettségével. Éppen ezt fogalmazta meg általános törvényszerűségként a Hamilton szabály. Eszerint, ha az rB – C > 0 feltétel teljesül – ahol r a rokonság foka, B a „testvérek” nyeresége, míg C a saját veszteség – akkor egy lénynek érdemes feláldozni magát társaiért.  (Hamilton, W.D. 1964. The genetical evolution of social behaviour).

De mégis – érdeklődött tovább a tudomány – milyen mechanizmus működteti a Hamilton szabályt? A túlélésért folytatott küzdelemben a siker nemcsak azon múlik, hogy az egyes akciókból élve, hanem, hogy nyereséggel jöjjünk ki, vagyis több legyen a haszon, mint a költség. És valóban, a segítőkészséget a Price-egyenlet magyarázza. Ám az egyenletben a price szó mégsem a költségekre, hanem – nomen est omen – G. Price, a különös sorsú tudós nevére utal. Az ő felismerése volt, hogy egy társulásban az együttműködő viselkedést az egyes lények – genetikai struktúrájuk által meghatározott – elemi kapcsolatai költség- és nyereség-vonzatának végső egyenlege formálja. A legversenyképesebb – vagyis a legtöbb nyereséggel kecsegtető – génstruktúrát a szelekció választja ki a populáció sokféle egyedének változatos génösszetételéből. (Price, G.R. 1970. Selection and Covariance. Nature. 227)

Az evolúció tehát nem a rokonságot, hanem az együttműködési hajlandóságot „díjazza”. így az altruista viselkedés nem-rokonok között is kialakulhat, de ezt a körülményeknek szokássá kell formálni. Pontosan emiatt válik a morál olyan fontossá az ember világában. Ha ugyanis egy közösségben követendő szabállyá válik a kölcsönös – elvárt, egyben elvárható – segítség, az mindenki számára túlélési előnyt jelent. Sőt, ezáltal nemcsak az egyének túlélési esélyei javulnak, hanem az egész csoporté is. Az együttműködő egyedek halmazából összetartó csapat lesz, amely sikeresen birkózik meg versengő környezetében is. Ezért azután a közösség elemi érdeke az altruista viselkedés fenntartása.

Éppen ezt éri el az emberi közösség a morál előírásával és betartásának ellenőrzésével. Ennek is köszönhető, hogy a történelem során az összetartó családokból egyre nagyobb és komplexebb összetartó közösségek jöttek létre: előbb a törzs, majd a falú, azután az állam, végül a nemzet. Ezek a közösségek azután rendre a testvériség sajátos formáira hivatkoztak. A velünk felcseperedőket vértestvéreinknek tekintjük. A vértestvérség fontosságára utalt, hogy a törzsek a vérszerződés szimbolikus aktusával „egyesültek”. Ez egyben azt is mutatja, hogy a sokezres közösségekben a közösségi érzés nem alakul ki automatikusan. Az ismeretlenekből összeálló csapatban a testvérség tudatát – elképzelt közösséget (imagined communities) létrehozva – mesterségesen kellett megalkotni. Így azután a „testvériség” egyre szélesebb köre formálódik ki. A birodalmak korában fontos integráló eszközként szolgáltak a világvallások, megteremtve a hit testvériségét. A 19. században pedig két újabb nagy csoport – a nemzet és az osztály – alakította ki a maga sajátos, de szintén morálisan kötelező szolidaritást megkövetelő viszonyát, a nemzet-testvérekhez és az osztály-testvérekhez.   

Az elképzelt közösségek testvériségét a kultúra sokféle eszközének alkalmazásával – jelek és szimbólumok (csillagok és zászlók), rítusok és ünnepségek (zenék, szobrok és képek), narratívák és történetek (eredet-mítoszok, mesék) – teremti meg. Így alakul ki ezekben is – miként a családban – a morális kötelesség: mindenkit tekints testvérednek. Ezzel létrejön az az érzelmi és tudati állapotot, hogy ismeretlenekre ismerősként tekintsünk, érdekeiket a magunké elé engedjük, és a feltétel nélkül segítségnyújtást reflexét rájuk is kiterjesszük. Ám, amint az közösségek egyre magasabb szintjére érkezünk, a befoglaló, nagyobb közösség „testvérisége” váratlanul konfliktusba kerül az alatta levőkkel.

A múlt században a kutatók vidéki olasz kis falvak fejlődésképtelenségé vizsgálták. A probléma gyökerét abban találták meg, hogy a lakosok döntéseinkben kizárólag a család érdekét tartották szem előtt, és a falú szélesebb közösségének szempontjaira nem voltak tekintettel. Ebből keletkező konfliktusok leírására vezették be az amorális családközpontúság különös fogalmát. (Banfield, E.  1958. The Moral Basis of a Backward Society) Az amorális családközpontúság olyan viselkedésre utal, amikor a morál csak a családon belül kötelez, azon kívül megengedhető az amorális viselkedés. Az ilyen közösségekre a bizalom és a közéleti aktivitás szintje alacsony jellemző. Az egyén „visszavonul” a szűk családi körbe, és csak annak érdekeire van tekintettel. A kutatások szerint a magyar társadalomra éppen ez az amorális családközpontúság a jellemző. (Gerő Márton – Hajdu Gábor: 2015. Az egyéni kapcsolathálók nagysága, heterogenitása és a társadalmi integráció Magyarországon.). Részben ez a magyarázata, hogy társadalmunk olyan elfogadó a rendszerváltást – különösen 2010-et követően – kiformálódott új oligarchák viselkedése iránt. Ebben ugyanis látványosan megmutatkozik, hogy – az amorális családközpontúság morális bűnébe esve – az oligarchák saját családi érdekeiket a nemzet érdekei elé helyezik. Ez arra utal: társadalmunk a 21. században visszazuhant a polgári társadalmak előtti korba és csak szólam, hogy a nemzet minden tagja testvérnek tekinthető.

De vajon kiterjeszthető-e a testvériség érzése minden élő emberre? Bár többnyire nem gondolunk bele, amikor Schiller Örömódáját, énekeljük Beethoven dallamára – „…Testvér lészen minden ember..” – ez azt jelenti: a velünk egy időben élő valamennyi embert testvérünkként kell kezelnünk. A mindenkit magában foglaló általános testvériség felemelő érzés, de elfogadjuk-e, hogy – az amorális családközpontúsághoz hasonlóan – a nemzeti érzés is amorálissá is válhat? Az „amorális nemzetközpontúság” különös fogalma olyasmire utal, amikor valaki saját nemzetének érdekeit más nemzetek érdekei elé helyezve, kizárólag csak saját közösségének szempontjaira van tekintettel. Ebből a szempontból elgondolkoztató, hogy globalizált világunkban oly sokan hirdetik: „tegyük nemzetünket az első helyre”. Ez azonban éppen olyan amorális cselekedetre utal, mint amikor valaki a családját helyezi közössége érdeke elé, és – a kutatások szerint – hasonlóan súlyos problémákat idézve elő. (Groos, J. De Dreu, C. Individual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons. Sci. Adv. 2019; 5)

De vajon, ha testvérként tekintünk minden ma élő emberre, megtaláltuk-e a végső vonatkoztatási rendszert? A családot ösztönszerűen kiterjesztjük a múlt és a jövő felé: természetesnek vesszük az ősök örökségét, és épp így gondolunk arra, mit hagyunk utódainkra. A társadalom tehát olyan társulás, amely nemcsak azok között áll fenn, akik ma élnek, hanem a „ma élők és a már meghaltak, illetve a még meg sem születettek között.” (Edmund Burke). Ebből a szemszögből Földünket nem egyszerűen örököltük, inkább az utánunk következő nemzedékektől kaptuk ideiglenes használatba. Ez indokolja, hogy morális követelménnyé tegyük: éljünk úgy, hogy az utánunk következő nemzedékek képesek legyenek az általuk választott életformát folytatni, azzal a megszorítással, hogy ők is legyenek tekintettel az őket követő nemzedékekre. 

Ám még ezzel sem értük el a morálitás végső határát. Ha körbe pillantunk, itt vannak környezetünkben természet élőlényei, kezdve az emberszabásúaktól, a kis házi kedvenceinken keresztül, egészen a hangyákig, az egysejtűekig és persze a növények. Sok kutatás bizonyítja, létezésük bizonyos értelemben feltétele a mi életünk is. Ez pedig letagadhatatlanul közösséget teremt köztünk. Emiatt – bármilyen szélsőségesnek látszik is – indokolható, hogy a morális mérlegelést az bolygónk élőlényeire is kiterjesszük. Vagyis, bármilyen meghökkentően hangozzon is, kerülnünk kell, hogy az amorális emberközpontúság bűnébe essünk. Ahogyan nem elegendő a család érdekeinek vonatkoztatási rendszere szemszögéből ítélni, de még a nemzeti-, vagy osztály-központúság is korlátozott, sőt kevés, ha a jövő nemzedékeinek érdekére ügyelünk, úgy tűnik, napjainkban morális kérdéssé vált: a föld sokféle élőlényének szemszögéből is lássuk tetteink következményét és – miként embertársaink esetén – törekedjünk elkerülni, hogy kárt vagy felesleges fájdalmat okozzunk nekik. 

A moralitás az együttélést vezérlő szabály. Először csak mindennapos társainkhoz való kapcsolatainkat szervezte, azután kikerülhetetlen partnereinkhez fűződő viszonyunkat szabályozta, végül ráirányította figyelmünket a távoli, de életünket befolyásoló társakhoz fűződő viszonyunkra is. Arra figyelmeztet: saját személyes érdekünk az ő érdekeik tudomásul vétele és az ő szempontjaikra tekintettel lenni. Bár ők, nem én vagyok, mégsem teljesen idegenek tőlem: valamilyen mértékben egymásban és egymás által létezünk. A testvérekkel először a családban szembesültünk, azután a rokonságban és a kis közösségekben. Azután természetesként fogadtuk el a hit-, a nemzet-, és az osztály-testvéreket is. De rá kellett ébrednünk, elszakíthatatlan kapcsolat fűz valamennyi embertársunkhoz, sőt nemcsak a ma élőkhöz, hanem az elődjeinkhez és utódjainkhoz. Az elmúlt fél évszázadban pedig rádöbbenhettünk: társainkká váltak mindazok az élőlények, akikkel bolygónk ökoszisztémáját megosztjuk. Ha nem úgy gondolunk rájuk miként testvérünkre vagy embertársainkra, azzal magunknak okozunk gondot. Terjesszük ki tehát rájuk is az Aranyszabályt: „Ne tedd másnak azt, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek”, illetve „Azt tedd másoknak, amit szeretnél, hogy neked tegyenek”. Ez ma az emberiség túlélésének feltétele. 

A címet, egy, a napokban megjelent könyvből (Katie Mack. 2020. The End of Everything. Allen Lane. London) kölcsönöztem. Az írás az elmúlt évek kutatásai alapján Univerzumunk lehetséges végállapotait rajzolja fel, és azzal szembesít: mindenségünk nem egyetlen, hanem legalább öt „végállomás” felé veheti útját. Ezek: a Big Crunch (a Nagy összeroppanás), a Big Freeze (a Nagy kihülés), a Vacuum Decay (a Nagy Vákuum-bomlás), a Big Rip (a Nagy széthullás) és a Big Bounce (a Nagy oszcilláció). Nem vállalkozom ezek részletes elemzésre, csak annyit mondhatok megnyugtatásként: a kozmikus végítéletre még száz-milliárd éveket kell várni. Inkább az csigázta fel érdeklődésemet: talán szűkebb otthonunk – bolygónk – sorsát is a sokféle lehetséges végállapot szemszögéből célszerű vizsgálni.

A történelem a jelenlegi szakaszában ugyanis az emberiség előtt nem egyetlen, eleve elrendelt jövő, hanem többféle lehetséges végkimenetel rajzolódik ki. Az viszont már inkább a véletlennek tulajdonítható, hogy – az Univerzumhoz hasonlóan – öt jellegzetesen különböző jövő áll előttünk. Eltérően ugyanakkor a világegyetem sorsától, amire nincs ráhatásunk, azért, ami velünk bekövetkezik, magunk vagyunk/leszünk a felelősek. A szomorú vég vagy a reménybeli boldog jövő – történelmi mértékkel nem is olyan távoli jövőben – a következő évtizedekben beteljesedik. Éppen ezért érdemes vizsgálni a kirajzolódó fejlődésvonalakat, hogy tisztába kerüljünk azzal, miként „csinálódik” a történelem. Így érthetjük meg, hogyan is „állítjuk” ezeket elő.   

A jövő mindig a pillanatok csábításainak és kényszereinek hatására készül. Arra, hogy a messze előre tekintve értsük meg helyzetünket és ennek alapján döntsünk, mit teszünk, többnyire nincs lehetőség. Ez általában nem okoz problémát, hiszen az egymást követő nemzedékek, az elődök által kitaposott nyomvonalat követik. Ha azonban a történelem letér az addigi vágányáról, amikor „kizökken az idő” – mint napjainkban – akkor elkerülhetetlen, hogy minél messzebbre tekintsünk előre. Ilyenkor ugyanis a jelen és a múlt nem ad kellő eligazítást. Az ilyen időket – az egybecsúszó korszakok lehetőségeinek és veszélyeinek káoszában – kiszámíthatatlannak érzik az emberek. Jól tükrözi ezt az életérzést egy 19. századi író saját koráról adott jellemzése: „Ez volt a történelem csúcsa, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség, és egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyben a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza, és egyben a kétségbeesés tele.” (Ch. Dickens: A két város meséje. 1855).

Különös, bár részben véletlen, hogy éppen abban a korban vetődött fel a társadalmi változások matematikai leírása. Az, hogy „a természet nagy könyve a matematika nyelvén íródott” (Galilei), már régebb óta elfogadott volt a természettudományokban. A 19. században azonban egyre nyilvánvalóbbá vált: a matematika hatékony modelleket kínál a társadalmi jelenségek leírására is. Amikor nyilvánosságra került Malthus – a gyors növekedést összeomlással lezáró – demográfiai elmélete, válaszul egy másik kutató – Verhulst, Pierre-Francois – a környezet eltartóképességének fokozatos tudomásul vételét feltételező, pontosabb modellt kínált fel. Ezt a kissé dőlt S betűre emlékeztető logisztikus görbét azóta a legkülönbözőbb társadalmi jelenség fejlődésmenetének leírására használják. Ezek a jelenségek többnyire a gyors növekedés korlátokba ütközésével vannak kapcsolatban.

A növekedés határaival való szembesülés egyik alapesete amikor egy adott környezetben élő populáció szembesül az táplálék korlátozottságával. A kedvező körülmények között a populáció száma a sokszorosára növekszik, ám végül beleütközik a természeti határokba. 1944-ben 29 rénszarvast telepítettek Kanada, sarkkörön túli Matthew – lakatlan és a bőséges táplálékot nyújtó – szigetére. Az ideális feltételek lehetővé tették a populáció gyors növekedését. Az egyedszám 1975-ben túllépte az 1350-at, majd 1963-ban a 6 ezret. A túlfogyasztás miatt azonban táplálék vészesen megfogyatkozott és a természeti környezet gyorsulva erodálódott. Az 1963-64-es kemény telet követően „negyven tehenet és egy terméketlen bikát leszámítva az összes rénszarvas éhen halt, csak ez a pusztulásra ítélt populáció maradt meg az ezernyi csontvázzal borított szigeten”. (Diamond, J. 2002. A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása.)  

A növekedés korlátjának másik jellegzetes esete: egy szervezet (pl. vállalat), egy technikai alkotás (repülő), vagy akár egy munkamódszer a verseny hatására bekövetkező fokozatos tökéletesedése. (R. Foster. 1986. Innovation). Kezdetben a működésmód kicsi erőfeszítéssel jelentősen javítható és ilyenkor a teljesítmény gyorsulva nő. Ám a rendszer fokozatosan eléri tökéletesedésének a struktúrájából fakadó korlátját. Ennek jele, hogy a javulás még növekvő befektetések árán is egyre nehezebb. Ilyenkor a dinamikus növekedés csak a rendszer alapvető megújulását követően indulhat el újra. 1985-ben Szergej Bubka rúdugró világrekordot állított fel, és egy riporter megkérdezte: mikor érhető el a 7 méter? Bubka – az akkor használt üvegrúdra utalva – így válaszolt: ahhoz újabb technikai forradalom volna szükséges.

Az emberiség sorsát a kezdetektől ez a két – a közösségek méretének és megújulóképességének – egybekapcsolódó növekedési folyamata formálta. A közösségek számbeli gyarapodását egyrészt a környezet eltarthatóképessége határolta be, másrészt az ellátás és a szabályozás problémáinak megoldására rendelkezésre álló technológiák. Az élelemellátás korlátjaiba ütközve, a népesség növekedése lelassult, kiformálva a logisztikus görbe felső, nem-növekvő szakaszát. Ez általában kiváltotta az újítás kényszerét: az ember „feltalálta” a mezőgazdaságot, majd ennek nyomán a magántulajdont, a kereskedelmet és a pénzt. A népesség ezután újra gyorsulva növekedni kezdett, ám beleütközött a kormányozhatóság korlátjaiba. Az ember pedig – kénytelen-kelletlen – „felfedezte” az államot. A civilizációk életpályáját a különböző típusú korlátok terelték, hol a növekedést, hol a stagnálást vagy éppen az összeomlást előidézve.  

A logisztikus növekedési görbe akkor vált igazán szembetűnővé, amikor egybekapcsolódnak a termelési, technikai és társadalmi forradalmak. Ilyenkor – mint Európában a „hosszú 16. századot” követően – jól érzékelhető a korábbi szakasz stagnálása, majd a korlátok átlépését lehetővé tevő forradalmak hatására az új növekedési korszak beindulása. A fejlődés a társadalom és a gazdaság minden területén gyorsult, majd a 20. században robbanásszerűvé vált. Ám a század vége felé fokozatosan feltűntek a növekedés – a rendszerek lényegéből fakadó – határai. Egyrészt, a gyorsan növekvő népesség további gyarapodása beleütközött a Föld természetes korlátjaiba. Másrészt, az ember újítóképessége egyre nehezebben birkózott meg a globalizálódott és szorosan egybekapcsolódott világ szabályozásának problémáival. A globális pénzügyi rendszer, a világpolitika és a globális társadalmi folyamatok zavarai felerősödtek. Az ilyen helyzetek pedig – emlékezzünk a Matthew szigetre – vonzzák az összeomlás mintáját.  

A 21. századba átlépve immár letagadhatatlanok a növekedés határai. Erre utal a fenntarthatóság és a globális felmelegedés problémáiba való beleütközés. De erre figyelmeztet, hogy a kezelhetetlen komplexitásúvá és elválaszthatatlanul egybekapcsolódóvá vált emberiség a korábbiaktól minőségileg különböző szabályozási és kormányzási feladatokkal szembesül. Ugyanakkor a gazdaság és a politika globális aktorainak együttműködési készsége és megújuló képessége láthatóan nem elegendő a zavarok elhárítására. Ezért az emberiség a logisztikus görbék ismert tapasztalatával, a szakaszváltásokat kísérő alkalmazkodási válságokkal szembesül. Az életgörbe felső stabil szakaszára való áttérés különös történelmi helyzetet hoz létre. Ebben az emberiség előtt ötféle jövő áll, amelyeket – a vágyak és a realitások között őrlődve – mi magunk alkotunk.

Az első: a növekedés határtalan folytatódásának jövője. A 20. század a gyors fejlődésének gyümölcseit megtapasztalva sokan – megalapozatlanul – reménykednek: a válságok elvonulnak és folytatódik a korlátok nélküli növekedés. Ám a szakemberek már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek: „Aki azt hiszi, hogy korlátos világunkban a növekedés végtelenségig tarthat, az vagy bolond, vagy közgazdász”. (K. Boulding.) Erre utal, hogy az elmúlt évtizedben a növekedés gyorsítására irányuló erőfeszítések kudarcba fulladtak. Ennek ellenére az emberiség nehezen tud belenyugodni, hogy a növekedés korszaka véget ért. Jelenlegi helyzetünkben a vágyak vezérelte növekedés erőltetése katasztrofális összeomláshoz vezet.

A második: a túllövés és az összeomlás jövője. Az ember, annak ellenére, hogy feltűntek a korlátok, vonakodik ezt tudomásul venni. A késlekedés miatt a globális fogyasztás „túllő”: az erőforrásokat túlhasználják, a természeti környezetben helyrehozhatatlan károk keletkeznek. Az idén az emberi túlfogyasztás napja – amikor a felhasznált természeti erőforrások mennyisége meghaladta a Föld újratermelni képes készleteit – már augusztus 22-én elérkezett! Az egyenlőtlenség tovább nő, a konfliktusok felerősödnek, a politikai vetélkedés élesedik. A föld különböző térségeit és társadalmait – eltérő mértékben – sújtja az összeomlás.   

A harmadik: oszcilláló válságok jövője. Az emberiség elkerüli a végítéletszerű összeomlást, de súlyos válságok lépnek fel. Ezeket idővel sikerül megoldani, és a dolgok visszazökkennek a szokott kerékvágásba. A növekedés újra indul, de mivel a társadalom csak részben tanult a válságok tapasztalataiból, a zavarok ismét felerősödnek. A világ rendszeresen – bár lehet, csökkenő amplitúdóval – visszatérő válságokkal szembesül. Reményt kínál, hogy oszcilláló válságok kilengése fokozatosan csökken. Ennek ellenére csak hosszú késleltetéssel és súlyos áldozatok árán érhető el a stabil állapot.   

A negyedik: a stabil állapotba való belesimulás jövője. Ez az optimista jövő-változat: annak ellenére, hogy a globális növekedés abbamarad, a fejlettség elért szintje biztosítja az egész bolygónk számára virágzó közösségek létezését. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, a társadalmak fokozatosan elérheti a logisztikus görbe felső, növekedés nélküli, stabil állapotát. Ezzel az emberi minőség kibontakozásának új korszaka tárul fel. Ennek azonban feltétele a fenntartható életmód kialakítását, és az egyének fogyasztás-orientált viselkedésről alkotás-központúvá „átprogramozódása”. Földünk a 7 milliárd filozófus, tudós és művész otthonává válhat. 

Az ötödik: a „második görbe” jövője. A második görbe kifejezés egy érdekes könyv címére utal. (Ch. Handy. 2018. A második görbe.) Ez a modell növekedési folyamat lezárulását egy új növekedési görbe beindulásával kapcsolja össze. Ez leggyakrabban az egyének karrierváltásainál bukkan fel. Magam, 1991-ben tapasztaltam meg a második görbére való – kényelmetlenségekkel járó – felkapaszkodást. Mint a régi rendszer „kádere”, pályát váltani kényszerültem. Tanítani kezdtem, és ezzel életem új szakasza kezdődött, amit – visszapillantva – alapvetően sikeresnek éltem meg. Épp így kerültek szembe vállalatok az újra és újra felemelkedő innovációs hullámokkal. A GE – kedvenc vállalatom – egy évszázadon keresztül kiváló „hullámlovas” volt, ma mégis életének legsúlyosabb kihívásával kénytelen szembenézni. A kapitalizmus évszázadokon keresztül újra és újra megújult, ma mégis gyökeres átalakulás kényszereivel szembesül. A második görbe az emberiség elé egy új, ma még kevéssé átlátható növekedési pályát rajzol. Ez a mesterséges intelligencia és az emberek világának különös összefonódását vetíti előre, amely súlyos ellentmondásokat rejt. Ugyanakkor ez a második görbe is feltételezi a stabil állapotára való sikeres áttérést, és a többi jövőszálon felbukkanó válságok elkerülését.

Az egyetlen, ami biztos: az elkövetkező évtizedekben az emberiség sorsát – ezen belül az egyes társadalmak jövőjét és a ma élő emberek életét – alapvetően az határozza meg, megértjük-e és elfogadjuk-e a logisztikus növekedési görbe stabil szakaszára történő átmenet elkerülhetetlenségét. Bizonytalanná tesz, hogy látom: a ma élő sok milliárd ember, nemhogy az egész emberiség sorsát, még saját társadalmának, sőt egyéni életének fordulópontjait sem látja át. Pedig a jövővel kapcsolatos fontos és pontos információk ma már szinte mindenki számára hozzáférhetők. A végítélet tehát nem eleve elrendeltetett, tőlünk függ, milyen jövőt alkotunk magunknak.