Az idők változását jelzi, amikor természetesnek vett várakozásainkban csalódunk. Ilyenkor ráébredünk: a világ már nem a megszokott szabályok szerint működik. A 21. század válságai azonban nem pusztán az idők változására, hanem „tektonikus” történelmi átalakulásra figyelmeztetnek. Az erősödő zavarok hátterében gyakran feltűnik egy különös probléma: a fejlett társadalmakban a születésszám tartósan a reprodukciós szint alá esett. Mintha a modern világ polgárai lemondanának arról, hogy „benépesítsék” világukat. Bolygónk, milliárdnyi (potya)utasának elkalandozó figyelmétől nem befolyásolva, sodródik egy nehezen kiszámítható jövő felé.
Minden kapcsolatot – kezdve az üzletitől, a baráti viszonyon keresztül, egészen a házasságig – a csere tart össze. Az egyik fél tesz vagy ad valamit, amit a másik elfogad, és cserében valami ellenszolgáltatást nyújt. Ha mindketten elégedettek, a csere folytatódik, és a társulás tartós lesz. Az együttműködést sok minden megzavarhatja. Először is a félreértés: nem veszem észre, hogy kaptam valamit, és eszembe sem jut viszonozni. Gyakoribb a koordinálatlanság: nem akkor, és nem azt adom, amit partnerem elvár. így elmarad a viszonzás. Ám az együttműködés legkomolyabb akadálya a potyautas viselkedés: elfogadni, amit a partner felkínált – a baráti gesztust, a szerető simogatást vagy az átutalt pénzt –, majd „zsebre rakni” és nem viszonozni azt. Holott nyilvánvaló: stabil kapcsolat csak a kölcsönös elégedettségre építhető. Akit becsapták, az megszakítja az együttműködést és társulás nem jön létre.
Mivel az összetartó csapat tagjának lenni előnyt jelent az élet versenyében, az evolúció „belénk ülteti” az együttműködési hajlandóságot. Sőt, mivel néha még ez is kevés, arra is rávesz, hogy büntessünk. Akit becsaptak, ösztönszerűen elégtételt vesz: kiabál, sőt üt, majd megszakítja az együttműködést. A kutatók az együttműködés evolúciójának jobb megismerésére egy kísérlet-sorozatot szerveztek. (Fehr, E. et. al. 2003. The Nature of human altruism. Nature. Vol. 425. 23. 785-789). Változatos számú – 2 főtől egészen 256 főig terjedő – társulás tagjai az un. fogoly-dilemma játékot játszották, amely jutalmazta az együttműködést, de még inkább csábított potyautas viselkedésre. A kutatók éppen arra voltak kíváncsiak, miként tarthatók egyben a növekvő létszámú társulások. A kísérlet eredményei – lásd az alábbi ábrát – félreérthetetlenek.
Az ösztönszerű altruizmus csak néhány fős társulást, legfeljebb egy családot képes egybeforrasztani. Amint azonban a létszám meghaladja a tucat főt, akkor a csapatot már csak a csalók megbüntetése tarthatja egyben. A büntetés azonban vesződséggel jár, így azt először csak a csalás kárvallottja vállalja. Amint azonban a közösség létszáma megközelíti a százat, egyre több lesz az idegen, és akkor már az áldozatok „önbíráskodása” sem elégséges. Ilyenkor a terjedő potyautasság visszaszorítására közösségek bevetik a „másodlagos büntetés” eszközét. Bárki, aki szemtanúja egy csalásnak – függetlenül attól, őt érte-e a kár –, büntetni köteles az elkövetőt. Ez a kötelező büntetés – az ún. „peer punishment” – normája, ami a viszonylag kis csoportban hatékonyan működik. A történelem hajnalán, a törzsekben, a szabályszegő mindig számíthatott rá, hogy valaki meglátja, és az meg is fogja bünteti, ezért a normaszegés ritka, így költsége is elhanyagolható volt.
Ám, amint a közösség mérete egyre nő, az embereket egyre inkább ismeretlenek veszik körül. Ez a helyzet táptalaja lesz a másodrendű potyautasságnak. Ők nem csapják be partnereiket, de ha azt látják, idegen károsít meg idegent – mivel nem őket érte a kár –, saját költségen nem büntetnek. Ha a házuk elé piszkít egy ismeretlen kutyája, figyelmeztetik a „gazdit”, ám ha ezt egy idegen ház előtt tapasztalják, legfeljebb magunkban morognak. A kutyapiszok terjedése jól mutatja a másodrendű potyautasság veszélyeit: bár az ilyen személy nem károsítja meg konkrét partnereit, mivel szemet huny a csaló viselkedés előtt, veszélybe sodorja közösségének stabilitását.
Látva, hogy a szemtanúk által végrehajtott (az ún. peer punishment) kötelező büntetés a nagyobb közösségekben visszaszorul, a további kísérletekben kipróbálták az ún. „pool punishment” büntetési módszerét. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons. Nature. 466. 861.). A közösség adót szed, és ebből fizeti azokat, akik ellenőrizik a szabályok betartását, és megbüntetik az azt áthágókat. Ugye, ismerős ez a megoldás? S a kutatók által a kísérletekbe beillesztett állam – visszaigazolva a történelmi tapasztalatokat – valóban képes volt az együttműködési készség helyreállítására. Ha tehát eddig nem tudtuk volna, a kísérlet bizonyította: potyautasok ellenében a nagyméretű közösségeket csak az állam ellenőrző és fegyelmező intézményei tarthatják egyben. És az állam – ebből a szempontból – áldásos viselkedésszabályozó tevékenységének köszönhetően, egyre nagyobb méretű társadalmak jöttek létre.
Ám a 20. század vége felé – anékül, hogy észrevettük volna – a potyautasok új, nehezebben azonosítható típusa, az ún. harmadrendű potyautasok tűntek fel. Ők szabálykövetők és a törvényeket is betartják, de nem vállalnak bizonyos, a társadalom fenntartásával együtt járó vesződséget és költségeket. Ezzel – bár kevésbé átlátható módon, mint az első- és másodrendű potyautasok – veszélybe sodorják világunk stabilitását. Induljunk ki a nyilvánvaló tényből: a társadalmak fennmaradásához elengedhetetlen folyamatos biológiai megújulásuk. Ehhez hosszú távon legalább 2.1-et elérő termékenységi ráta szükséges. Ha egy pillantást vetünk a 2020-as demográfiai előrejelzésekre, elgondolkoztató kép rajzolódik ki előttünk. (CIA: World Factbook. 2020.) A föld 228 államának termékenységi adatait tartalmazó listát Niger vezeti 7-es rátával. India 2.35-tel a 81., Kína pedig 1.6-tal, a 184. Az első európai nemzet – Franciaország – 2.06-tal a 104. a sorban, míg a kelet-európai országok – Csehország 1.48 (207), Magyarország 1.47 (209), Szlovákia 1.44 (212), Lengyelország 1.38 (218) és közvetlenül utána Románia – a lista vége felé találhatók.
A modern világ – keményen dolgozó, tájékozott, a jövőre gondoló, a társadalom szabályait elfogadó – polgárainak egy része úgy dönt: nem vállal gyermeket. Az „érintettek” betartják a legtöbb – törvényekkel, meg persze szankciókkal körülbástyázott – társadalmi elvárást, ám kitérnek a gyermeknevelés kényelmetlenségekkel járó kötelezettsége elől. Ezzel azonban hosszú távon veszélybe sodorják a közös jövőt. Az utódok „létrehozásával” járó vesződségek, a felneveléssel kapcsolatos gondok jelentős terhet rónak a családokra. A feladatok azonban nem egyenlően oszlanak meg a nemek között. A kötelességek inkább a nőket terhelik, amiből a férfiak – hagyományosan – vonakodtak átvállalni a méltányos részt. Ez pedig azt jelenti: potyautasként kihátrálnak egy sor, nem-tetszik kötelesség alól.
A történelem sokáig a férfiaknak megengedte a potyautas viselkedést, a nőktől pedig megtagadta, hogy tiltakozzanak ez ellen. Egyetlen életút nyílt előttük: a házasság. Ez volt az egzisztenciális biztonság és a közösségbe való beilleszkedés egyetlen módja. A nemek közötti feladatmegosztást a hagyományok szabályozták, és a nők évezredeken keresztül kénytelenek voltak beletörődni a férfiak – a szokásokkal és törvényekkel körülbástyázott – terheket áthárító viselkedésébe. Ám, a 20. század fokozatosan a nők számára is felkínálta a szabad választás lehetőségét. Egyre többen döntöttek úgy, mivel a férfiak nem vállalnak egyenlő terheket, az önállóság életstratégáját követik: tanulnak, dolgoznak és élik életüket. Az elmúlt fél évszázadban mindkét nem, egyre növekvő arányban követte a szingli stratégiát. Döntően ennek következménye, hogy a termékenységi ráta fokozatosan az újratermelési szint alá esett.
Nem arról van szó, hogy a felnövekedő generációk ne gondolnának jövőjükre. Takarékoskodnak nyugdíjas éveikre, baráti hálózatot építenek maguk köré. Ugyanakkor a fiatalok csökkenő arányából, és az életkor meghosszabbodása miatt demenciával küszködő idősek növekvő számából fakadó problémák valódi súlyával a társadalmak nem néztek szembe. Potyautas viselkedésük – nem vállalni az utódok felnevelésével és „pályára-állításukkal” együtt járó vesződségeket, abban a (hiú) reményben, hogy ezek a problémák a jövőben valahogy megoldódnak – akkor tárul fel a legvilágosabban, ha a társadalmak szemszögéből tekintjük. Szigorúan véve nincs egyetlen fejlett ország sem, amely képes önmagát biológiailag újratermelni. Kimondva, kimondatlanul mindegyik arra épít: elért fejlettsége lehetővé teszi számára, hogy a szükséges „emberi erőforrást” importálja és „megvásárolja”. Még büszkék is arra, hogy a felkínálják az elmaradottságból való menekülés lehetőségét. Aggodalmat legfeljebb a kultúrák együttélésének fokozódó – a legtöbb helyen a tűrésküszöböt átlépő – zavarai miatt éreznek.
Kevesebb figyelem fordul azonban a munkaerő-csábításnak kitett országok helyzetére. Miközben ezek a felzárkózás kihívásaival küszködnek – a folyamatos „lefölözés” következtében – növekvő zavarokkal kénytelenek szembenézni. A népesség legaktívabb és képzett része elvándorol, emiatt a társadalmak folyamatosan erőforrást veszítenek. Az életminőség leromlik, ami tovább erősíti az elvándorlást, így ezek az országok fokozatosan „kiürülnek”. A világ 10 leggyorsabban fogyó népességű országából kilenc régiónkban van! Ez a demográfiai trend kiszámíthatóan válságokhoz, az erőszak elszabadulásához, vagyis társadalmi katasztrófákhoz vezet. Vagyis, a fejlett országok és polgárainak harmadrendű potyautas viselkedése – belátható időn belül – szomorú következményekhez vezet.
Az emancipáció mozgalmai évszázadokon keresztül küzdöttek, hogy a szabad önmeghatározás és a társadalmi aktivitás – a munka, a tanulás és a beleszólás – joga mindenkit egyaránt megillessen. A 20. század során fokozatosan megszűntek a választójogot, a munkavállalás lehetőségét, az életforma szabad megválasztását és a karrier lépcsőin a felfelé kapaszkodást akadályozó korlátok. Ám, miközben az élet feltételei egyenlőbbek lettek, az emberi kapcsolatok mikroszféráját, a hétköznapokat továbbra is alapvetően a férfiak potyautas viselkedése dominálja. A törvényi szabályozás ellenére a férfiak előnyei a munkahelyeken, a jövedelemben, a karrier-esélyekben, és általában az előre jutásban csak lassan csökkennek. A „Leisure Time Gap” vizsgálatok azt mutatják, hogy a nők – még a leginkább egyenlő társadalmakban is – heti 10 órával többet fordítanak a családra, illetve az unokák és a szülők ellátásával kapcsolatos teendőkre, mint a férfiak. (Pew Research Centre. 2003-2011). A „Pleasure Gap” jelenség pedig egy még különösebb problémára utal: a nők kevésbé elégedettek a szexuális életükkel, mint a férfiak, jelezve, hogy a férfiak még az intim kapcsolatok szférájában is hajlamosak önzően viselkedni. (Rowland, K. 2020. The Pleasure Gap.) Ráadásul, az elmúlt években az élet sok területén váratlanul láthatóvá váltak – „letűnt” korok máig velünk élő szégyenletes szokásainak példáiként – a legkülönbözőbb típusú zaklatások.
A felsorolt, a nemek egyenlőtlenségre utaló tények döntő mértékben a férfiak harmadrendű potyautasságára vezethetők vissza. Döntően ennek következménye, hogy a fejlett társadalmakban a születésszám az elmúlt fél évszázadban tartósan a „fenntarthatósági szint” alá esett. Változás ezért kizárólag a harmadrendű potyautasság visszaszorításától remélhető. A harmadrendű potyautasokat – a törvények fegyelmező erején túl – a társadalom kollektív morális nyomása bírhatja jobb belátásra. Aki életének hétköznapi pillanataiban potyautasságra vetemedne – mondván: „Ez a te dolgod, asszony” vagy „Ez mindig a nők feladata volt” – azt visszatarthatja, ha, akár egy ismeretlen, viselkedését elítélve figyelmezteti. Emlékeim mélyéről egy – a szovjet hétköznapokról szóló – Suksin-novella rémlik fel. A rendszeresen lerészegedő férfitársaság egyik tagja folytonosan panaszkodik feleségére, aki állandóan elfoglaltságára hivatkozva, kivonja magát a közös ivászatokból. Egy barátja végül rászól: „Vedd észre, nem neki van szüksége rád, hanem neked van szükséged, rá”. Úgy tűnik, az emancipáció végigvitele az emberiség közös érdeke. Csak így tudnak javítani a modern társadalmak „gyenge” termékenységi mutatóikon. Egyben ez teszi lehetővé, hogy a korábban idézett termékenységi adatsor első 50 állama is el tudja kerülni, az őket fenyegető – ellenkező előjelű – demográfiai katasztrófát.
Leave a Reply