A hosszú élet titka, minél tovább túlélni a jelent. Ebből a szemszögből a jövővel törődni és másokkal foglalkozni, felesleges erő-, idő- és költség-pazarlás. Az evolúció mégis – saját érdekünkben – ráirányítja figyelmünket a JÖVŐ-re és MÁSOK-ra. Teszi ezt úgy, hogy olyan géneket gyűjti egy „csapatba”, majd alakít ki ennek alapján olyan ösztönöket, amelyek figyelmeztetnek a jövő lehetőségeire és veszélyeire, illetve a társakra, akikből „túlélő gépezet” építhető. Az ember esetében a figyelemnek a jövőre és a bennünket körül vevőkre irányításának alapvető eszköze a morál. Tudatja velünk: a körülöttünk élők nemcsak veszélyt jelentő ellenségek lehetnek, hanem együttműködő partnerek, segítséget nyújtó bajtársak és előnyöket kínáló üzletfelek is – ha a morál alapján közeledünk feléjük.
Mivel életünk hajnalán döntően olyanok vesznek körül, akihez elszakíthatatlan kapcsolat fűz, az önzés fokozatosan „kinevelődik” belőlünk. A családon belül tanuljuk: a testvérek között megkérdőjelezhetetlen az „egy mindenkiért, mindenki egyért” szabály. Ezt azután – csökkenő erővel – kiterjesztjük a szélesebb és lazább rokonságra is. A genetikai közelség így egybekapcsolódik a feltétel nélküli kölcsönös segítségnyújtás – az altruizmus – kötelezettségével. Éppen ezt fogalmazta meg általános törvényszerűségként a Hamilton szabály. Eszerint, ha az rB – C > 0 feltétel teljesül – ahol r a rokonság foka, B a „testvérek” nyeresége, míg C a saját veszteség – akkor egy lénynek érdemes feláldozni magát társaiért. (Hamilton, W.D. 1964. The genetical evolution of social behaviour).
De mégis – érdeklődött tovább a tudomány – milyen mechanizmus működteti a Hamilton szabályt? A túlélésért folytatott küzdelemben a siker nemcsak azon múlik, hogy az egyes akciókból élve, hanem, hogy nyereséggel jöjjünk ki, vagyis több legyen a haszon, mint a költség. És valóban, a segítőkészséget a Price-egyenlet magyarázza. Ám az egyenletben a price szó mégsem a költségekre, hanem – nomen est omen – G. Price, a különös sorsú tudós nevére utal. Az ő felismerése volt, hogy egy társulásban az együttműködő viselkedést az egyes lények – genetikai struktúrájuk által meghatározott – elemi kapcsolatai költség- és nyereség-vonzatának végső egyenlege formálja. A legversenyképesebb – vagyis a legtöbb nyereséggel kecsegtető – génstruktúrát a szelekció választja ki a populáció sokféle egyedének változatos génösszetételéből. (Price, G.R. 1970. Selection and Covariance. Nature. 227)
Az evolúció tehát nem a rokonságot, hanem az együttműködési hajlandóságot „díjazza”. így az altruista viselkedés nem-rokonok között is kialakulhat, de ezt a körülményeknek szokássá kell formálni. Pontosan emiatt válik a morál olyan fontossá az ember világában. Ha ugyanis egy közösségben követendő szabállyá válik a kölcsönös – elvárt, egyben elvárható – segítség, az mindenki számára túlélési előnyt jelent. Sőt, ezáltal nemcsak az egyének túlélési esélyei javulnak, hanem az egész csoporté is. Az együttműködő egyedek halmazából összetartó csapat lesz, amely sikeresen birkózik meg versengő környezetében is. Ezért azután a közösség elemi érdeke az altruista viselkedés fenntartása.
Éppen ezt éri el az emberi közösség a morál előírásával és betartásának ellenőrzésével. Ennek is köszönhető, hogy a történelem során az összetartó családokból egyre nagyobb és komplexebb összetartó közösségek jöttek létre: előbb a törzs, majd a falú, azután az állam, végül a nemzet. Ezek a közösségek azután rendre a testvériség sajátos formáira hivatkoztak. A velünk felcseperedőket vértestvéreinknek tekintjük. A vértestvérség fontosságára utalt, hogy a törzsek a vérszerződés szimbolikus aktusával „egyesültek”. Ez egyben azt is mutatja, hogy a sokezres közösségekben a közösségi érzés nem alakul ki automatikusan. Az ismeretlenekből összeálló csapatban a testvérség tudatát – elképzelt közösséget (imagined communities) létrehozva – mesterségesen kellett megalkotni. Így azután a „testvériség” egyre szélesebb köre formálódik ki. A birodalmak korában fontos integráló eszközként szolgáltak a világvallások, megteremtve a hit testvériségét. A 19. században pedig két újabb nagy csoport – a nemzet és az osztály – alakította ki a maga sajátos, de szintén morálisan kötelező szolidaritást megkövetelő viszonyát, a nemzet-testvérekhez és az osztály-testvérekhez.
Az elképzelt közösségek testvériségét a kultúra sokféle eszközének alkalmazásával – jelek és szimbólumok (csillagok és zászlók), rítusok és ünnepségek (zenék, szobrok és képek), narratívák és történetek (eredet-mítoszok, mesék) – teremti meg. Így alakul ki ezekben is – miként a családban – a morális kötelesség: mindenkit tekints testvérednek. Ezzel létrejön az az érzelmi és tudati állapotot, hogy ismeretlenekre ismerősként tekintsünk, érdekeiket a magunké elé engedjük, és a feltétel nélkül segítségnyújtást reflexét rájuk is kiterjesszük. Ám, amint az közösségek egyre magasabb szintjére érkezünk, a befoglaló, nagyobb közösség „testvérisége” váratlanul konfliktusba kerül az alatta levőkkel.
A múlt században a kutatók vidéki olasz kis falvak fejlődésképtelenségé vizsgálták. A probléma gyökerét abban találták meg, hogy a lakosok döntéseinkben kizárólag a család érdekét tartották szem előtt, és a falú szélesebb közösségének szempontjaira nem voltak tekintettel. Ebből keletkező konfliktusok leírására vezették be az amorális családközpontúság különös fogalmát. (Banfield, E. 1958. The Moral Basis of a Backward Society) Az amorális családközpontúság olyan viselkedésre utal, amikor a morál csak a családon belül kötelez, azon kívül megengedhető az amorális viselkedés. Az ilyen közösségekre a bizalom és a közéleti aktivitás szintje alacsony jellemző. Az egyén „visszavonul” a szűk családi körbe, és csak annak érdekeire van tekintettel. A kutatások szerint a magyar társadalomra éppen ez az amorális családközpontúság a jellemző. (Gerő Márton – Hajdu Gábor: 2015. Az egyéni kapcsolathálók nagysága, heterogenitása és a társadalmi integráció Magyarországon.). Részben ez a magyarázata, hogy társadalmunk olyan elfogadó a rendszerváltást – különösen 2010-et követően – kiformálódott új oligarchák viselkedése iránt. Ebben ugyanis látványosan megmutatkozik, hogy – az amorális családközpontúság morális bűnébe esve – az oligarchák saját családi érdekeiket a nemzet érdekei elé helyezik. Ez arra utal: társadalmunk a 21. században visszazuhant a polgári társadalmak előtti korba és csak szólam, hogy a nemzet minden tagja testvérnek tekinthető.
De vajon kiterjeszthető-e a testvériség érzése minden élő emberre? Bár többnyire nem gondolunk bele, amikor Schiller Örömódáját, énekeljük Beethoven dallamára – „…Testvér lészen minden ember..” – ez azt jelenti: a velünk egy időben élő valamennyi embert testvérünkként kell kezelnünk. A mindenkit magában foglaló általános testvériség felemelő érzés, de elfogadjuk-e, hogy – az amorális családközpontúsághoz hasonlóan – a nemzeti érzés is amorálissá is válhat? Az „amorális nemzetközpontúság” különös fogalma olyasmire utal, amikor valaki saját nemzetének érdekeit más nemzetek érdekei elé helyezve, kizárólag csak saját közösségének szempontjaira van tekintettel. Ebből a szempontból elgondolkoztató, hogy globalizált világunkban oly sokan hirdetik: „tegyük nemzetünket az első helyre”. Ez azonban éppen olyan amorális cselekedetre utal, mint amikor valaki a családját helyezi közössége érdeke elé, és – a kutatások szerint – hasonlóan súlyos problémákat idézve elő. (Groos, J. De Dreu, C. Individual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons. Sci. Adv. 2019; 5)
De vajon, ha testvérként tekintünk minden ma élő emberre, megtaláltuk-e a végső vonatkoztatási rendszert? A családot ösztönszerűen kiterjesztjük a múlt és a jövő felé: természetesnek vesszük az ősök örökségét, és épp így gondolunk arra, mit hagyunk utódainkra. A társadalom tehát olyan társulás, amely nemcsak azok között áll fenn, akik ma élnek, hanem a „ma élők és a már meghaltak, illetve a még meg sem születettek között.” (Edmund Burke). Ebből a szemszögből Földünket nem egyszerűen örököltük, inkább az utánunk következő nemzedékektől kaptuk ideiglenes használatba. Ez indokolja, hogy morális követelménnyé tegyük: éljünk úgy, hogy az utánunk következő nemzedékek képesek legyenek az általuk választott életformát folytatni, azzal a megszorítással, hogy ők is legyenek tekintettel az őket követő nemzedékekre.
Ám még ezzel sem értük el a morálitás végső határát. Ha körbe pillantunk, itt vannak környezetünkben természet élőlényei, kezdve az emberszabásúaktól, a kis házi kedvenceinken keresztül, egészen a hangyákig, az egysejtűekig és persze a növények. Sok kutatás bizonyítja, létezésük bizonyos értelemben feltétele a mi életünk is. Ez pedig letagadhatatlanul közösséget teremt köztünk. Emiatt – bármilyen szélsőségesnek látszik is – indokolható, hogy a morális mérlegelést az bolygónk élőlényeire is kiterjesszük. Vagyis, bármilyen meghökkentően hangozzon is, kerülnünk kell, hogy az amorális emberközpontúság bűnébe essünk. Ahogyan nem elegendő a család érdekeinek vonatkoztatási rendszere szemszögéből ítélni, de még a nemzeti-, vagy osztály-központúság is korlátozott, sőt kevés, ha a jövő nemzedékeinek érdekére ügyelünk, úgy tűnik, napjainkban morális kérdéssé vált: a föld sokféle élőlényének szemszögéből is lássuk tetteink következményét és – miként embertársaink esetén – törekedjünk elkerülni, hogy kárt vagy felesleges fájdalmat okozzunk nekik.
A moralitás az együttélést vezérlő szabály. Először csak mindennapos társainkhoz való kapcsolatainkat szervezte, azután kikerülhetetlen partnereinkhez fűződő viszonyunkat szabályozta, végül ráirányította figyelmünket a távoli, de életünket befolyásoló társakhoz fűződő viszonyunkra is. Arra figyelmeztet: saját személyes érdekünk az ő érdekeik tudomásul vétele és az ő szempontjaikra tekintettel lenni. Bár ők, nem én vagyok, mégsem teljesen idegenek tőlem: valamilyen mértékben egymásban és egymás által létezünk. A testvérekkel először a családban szembesültünk, azután a rokonságban és a kis közösségekben. Azután természetesként fogadtuk el a hit-, a nemzet-, és az osztály-testvéreket is. De rá kellett ébrednünk, elszakíthatatlan kapcsolat fűz valamennyi embertársunkhoz, sőt nemcsak a ma élőkhöz, hanem az elődjeinkhez és utódjainkhoz. Az elmúlt fél évszázadban pedig rádöbbenhettünk: társainkká váltak mindazok az élőlények, akikkel bolygónk ökoszisztémáját megosztjuk. Ha nem úgy gondolunk rájuk miként testvérünkre vagy embertársainkra, azzal magunknak okozunk gondot. Terjesszük ki tehát rájuk is az Aranyszabályt: „Ne tedd másnak azt, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek”, illetve „Azt tedd másoknak, amit szeretnél, hogy neked tegyenek”. Ez ma az emberiség túlélésének feltétele.
Leave a Reply