A miniszterelnök – megnyilatkozásaiból ítélve – 2030-ra függeszti tekintetét. Ígéretei pedig nem éppen szerények: hazánk Európa élvonalába emelkedik, a legversenyképesebb és a leginkább élhető országok egyikévé válik. A demokratikus ellenzék viszont folyamatos hanyatlásnak látja az elmúlt évtizedet, s mivel ebben – ismerve Orbán Viktor személyiségét – a jövőben sem vár fordulatot, csak egy új rendszerváltásban reménykedik. Mindeközben a körülményeket Yeats különös verse – A második eljövetel – írja le a legpontosabban: „A centrum gyönge: minden szétrepül, a világ csupa zűr, kívül és belül.” De ha a változások ilyen kaotikusak, a szereplők viselkedése pedig ennyire kiszámíthatatlan, miként is mondható bármi a jövő hosszú távú alakulásáról?

Még a rendszerváltást követő pályamódosításom idején – a stratégiai menedzsment oktatására készülve – került kezembe egy könyv: McDonald, M. Leppard, J. Marketing by Matrix. 1992. A szerzők a menedzsmentben széleskörűen használt 2×2-es mátrixok sorozatának segítségével mutatták be egy vállalat lehetőségeit. Engem már az első ábra megragadott, mert egy ismerős verssort idézett az emlékezetembe. „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt, ha nem érted, Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot”. (Kazinczy Ferenc). Ez a stratégiai mátrix a szervezetek sorsát két tényező egybekapcsolódásának következményeként írta le: helyes stratégiát követ-e, és a megvalósítás kellően hatékony-e. Az előbbire a költemény a jót, míg a másodikra a jól szavai vonatkoztak. Ezeket a lehetőségeket – jót vagy nem jót, jól vagy nem jól tesz – foglalja össze az alábbi mátrix.  

Jó stratégiai irányt venni	Jót, s jól: A siker titka	Jót, de nem jól: Küszködés, a túlélés esélyével
Rossz stratégiai irányt venni	Nem jót, de jól: Kemény munkával, biztos kudarc	Nem jót és nem jól: Gyors halál
	Hatékony megvalósítás	Gyenge megvalósítás

A stratégiai mátrix tehát túltekint az egyedi, sokszor egymásnak is ellentmondó rövidtávú döntéseken, és a szervezet sorsát alapvetően attól teszi függővé: jó irányba halad-e, és következetesen tartja-e az irányt? Mivel a siker pályáján is lehetnek megtorpanások és a kudarc felé vezető úton is előfordulhatnak időleges győzelmek, ha objektíven akarjuk megítélni, hova is juthat az ország 2030-ig, a stratégiai mátrix eligazodást kínálhat. Ehhez „csak” az szükséges, hogy tényekre alapozva adjunk választ arra: a mátrix melyik negyedében található országunk?

Kezdjük hát a stratégiai mátrix első kérdésével: vajon jó irányban mennek-e a dolgok mifelénk, ahogy Orbán Viktor állítja, vagy rossz irányban, ahogyan az ellenzék látja? Ha túl akarunk lépni a szubjektív véleményeken, akkor az értékelést – ahogyan egy beteg konzíliumán is a CT felvételt és a labor-eredményeket elemzik – objektív mérőszámokra kell alapozni. Az országok helyzetét – így Magyarországét is – a nemzetközi szervezetek által kidolgozott és folyamatosan elemzett társadalmi mutatószámok jelzik a legtárgyilagosabban. Ezek a mutatószámok alapvetően az intézmények minőségét „mérik”. Ez azért fontos mert a nem megfelelő intézmények a polgárokat rossz irányba vezérlik és ez a társadalom minőségének romlásához vezet. Megkönnyítendő a – bizakodó vagy éppen kételkedő – olvasó helyzetét, felsorolom a legfontosabb mutatószámokat, és fellelhetőségüket, hogy bárki maga is megtekinthesse azokat: 

1. A törvények hatalmának érvényesülését, ami a törvények minőségére és tartósságára is utal. (Rule of Law Index 2020)
2. A demokrácia állapotát „mérő” indexet, (Democracy Index 2019) 
3. Az egyéni szabadság indexe, amely a polgári szabadság állapotát jelzi. (The Human Freedom Index 2019) WORLD PRESS FREEDOM INDEX
4. A versenyképességi index, amely a hosszútávú gazdasági dinamikát határozza meg. (The Global Competitiveness Report 2019)
5. Prosperitás index, amely a szélesen értelmezett fejlődés dinamikájára utal. (The Legatum Prosperity Index™ 2019)
6. A korrupciós helyzet mérőszáma (CPI), amely az intézményi hatékonyságot is jelzi. (Corruption Perceptions Index 2019)
7. A társadalmi mobilitás mértéke (The Global Social Mobility Report 2020)
8. A Boldogság-index, ami az emberek végső értékelésének elmaradhatatlan szempontja. (World Happiness Report 2020)
9. Az emberi fejlődés indexe (HDI), ami a társadalom állapotát fejezik ki, (Human Development Report 2019)
10. A társadalmak szociális minőségét jelző mutatószám. (2020 Social Progress Index rankings)
11. A születéskor várható élettartam (Life Expectancy for Countries in 2020)
12. A nemek közötti egyenlőséget mutató index (Gender Gap Index 2020)).

Kérdés, mit mutatnak az objektív tények? A rendszerváltás első évtizede – a sok valóságos probléma ellenére – alapvetően felzárkózást hozott. Ezt az ország állapotát jelző mutatószámok – a kormányzás és a demokrácia indexeitől, a versenyképességen keresztül, egészen az emberi fejlődés indexéig – egyértelmű javulása jelezte. Alátámasztják ezt a megállapítást a „Társadalmi Riport 2000” részletes elemzései. (Társadalmi Riport 2000. TÁRKI.). A 21. századba átlépve azonban a fejlődés megtorpant, és a 2010-ben már így foglalták össze a kutatók a folyamatokat: ”A bíztató első évtized után az utóbbi 8-9 év történései arra hívták fel a figyelmet, hogy a társadalom intézményeinek rossz működtetése már rövid távon is súlyos következményekkel jár. (Társadalmi Riport 2010. TÁRKI. 11. oldal.) Ehhez képest 2010-et követően általános hanyatlás jellemezte a magyar társadalom intézményi struktúráját, amely több területen a rendszerváltás előtti szintre esett vissza.

A könnyebb eligazodás kedvéért összegyűjtöttem hazánk és összehasonlításul kínálkozó közvetlen szomszédjaink, elmúlt évtizedben lezajló fejlődésének az interneten hozzáférhető, és bárki által visszakereshető eredményeit. Az alábbi táblázat – a tanulók bizonyítványához hasonlóan – felsorolja az országok adott évben elért eredményeit. A táblázat „Országszám” oszlopa, az adott mutatószám-listáján szereplő országok számát mutatja, a felsorolt országok oszlopában az első szám az globális listán elért „helyezést”, míg a zárójelben levő szám szomszédjainkhoz viszonyított „pozíciót”. A sor végén – csak az irigykedés okán – feltűntettem az „éltanulókat”. Végül a táblázat utolsó sorában a „pozíciók” összegét és zárójelben a csoportunkban elfoglalt helyzetünket tüntettük fel.

        Országszám  Magyarország    Csehország  Lengyelország   Szlovákia   Szlovénia   Románia     A legjobb

Mutatószámok (megjelenési év)

1. Rule-of-law Index (2020) 128 60 (5) 18 (1) 28 (3) nincs adat 24 (2) 32 (4) Dánia
2. Democracy Index (2019) 167 55 (4) 32 (1) 56 (5) 42 (3) 36 (2) 63 (6) Norvégia
3. The Human Freedom Index (2019) 142 43 (6) 18 (1) 37 (5) 33 (4) 23 (2) 32 (3) Svédország
4. The Global Competitiveness Report (2019) 141 47 (5) 32 (1) 37 (3) 42 (4) 35 (2) 51 (6) Szingapúr
5. Legatum Prosperity Index 2019 167 46 (5) 28 (2) 36 (4) 32 (3) 27 (1) 47 (6) Dánia
6. Corruption Perception Index (2019) 180 70 (5) 44 (3) 41 (2) 59 (4) 35 (1) 70 (5) Dánia
7. The Global Social Mobility Report (2020) 82 37 (5) 19 (2) 30 (3) 32 (4) 13 (1) 42 (6) Dánia
8. World Happiness Report 2017-2019 153 53 (6) 19 (1) 43 (4) 37 (3) 33 (2) 47 (5) Finnország
9. Human Development Index 2019 189 43 (5) 26 (2) 32 (3) 36 (4) 24 (1) 52 (6) Norvégia
10. Social Progress index (2020) 163 40(5) 25 (2) 31 (3) 36 (4) 22 (1) 45 (6) Norvégia
11. Átlagos várható élettartam (2018) 186 58 (5) 35 (2) 41 (3) 48 (4) 28 (1) 67 (6) Japán
12. Gender Gap index (2020) 153 105 (6) 78 (5) 40 (2) 63 (4) 36 (1) 55 (3) Norvégia
    A helyezési számok összege csoportunkban 62 (5-6) 23 (2) 40 (3) 41-45 (4) 17 (1) 62 (5-6)

Az összkép elszomorító. Egyrészt, látható, milyen mértékben vagyunk elmaradva – az Orbán Viktor által oly sokat csepült – nyugattól. Másrészt, letagadhatatlan, hogy a társadalmunk minőségét jelző mutatók többségében, hazánk – még saját csoportjában is – az utolsó, utolsó előtti helyen tanyázik. A tények tehát félreérthetetlenül mutatják: országunk az elmúlt évtizedben, globálisan lecsúszott és még „versenytásaihoz” képest is hanyatlott. Az egykori „éltanulóból” „sereghajtók” lettünk. Ha valakit az elmúlt évtizedben végbement folyamatok részletei is érdekelnek, az objektív leírást kaphat a most megjelent 2020-as Társadalmi Riportból. (Társadalmi Riport 2020. Tárki.) A „bizonyítványunk” jegyei – és a Társadalmi Riport részletes „osztálynaplója” – azt bizonyítja: az ország az elmúlt évtizedben rossz stratégiai irányban fejlődött és ebben – az illiberális hatalom természetéből következően – a jövőben sem várható változás.

Tekintsük most a stratégiai mátrix másik – a kormányzás gyakorlatára utaló – tengelyét. A kérdés: vajon Orbán Viktor jól, vagy nem-jól, azaz hatékonyan vagy gyengekezűen kormányoz-e? A kormányzás minőségét alapvetően két tényező befolyásolja: az akadályokat legyőző végrehajtás, illetve az egymás követő döntéseknek egy hosszútávú és átgondolt fejlődési koncepcióhoz való illeszkedése. A végrehajtás jellegzetes problémája az un. vetokrácia jelensége. Az eredetileg az USA kormányzati politikában értelmezett fogalom arra utal, hogy a kormányzati szándékok megvalósítását a hatalommegosztás rendszerének szereplői képesek alapvetően akadályozni. Emlékezzünk a „szoc-lib” kormányzás idejére amikor a koalíció belső vitái – felerősítve a Fidesz „aknamunkájával” – alapvetően megbénították a végrehajtás folyamatát, „megágyazva” a Fidesz 2/3-nak. Nos, az akadályoztatás ilyen problémáival a Fidesznek egyáltalán nem kell számolnia. 2010-et követően a kormányzást – az egyéni képviselői indítványok és a „salátatörvények” kiterjedt alkalmazásával, a „megfelelő emberek, megfelelő helyekre” történő kinevezésével, és az Alaptörvénynek a pillanat igényeihez történő illesztésével – a minden akadályt legyűrő következetesség jellemezte. Amit Orbán Viktor akart – a Kúria elnökének a kinevezésétől kezdve, az Alaptörvény-módosításokig – azt akadálytalanul keresztül tudta vinni.

Van azonban a hatékony kormányzásnak egy másik fontos eleme: a döntéseknek a hosszútávú fejlődés követelményeihez való illeszkedése. A populista és autokrata rendszerekben – bár nemcsak ott – megjelenik egy ezt lerontó hatás: a „nyikorgó bicikli” gyakorlata. A hatalom legfőbb birtokosa uralma megőrzését tekinti mindent felülíró célnak, és minden pillanatban csak a hatalmát éppen leginkább veszélyeztető problémára – vagy saját „mániáira” – összpontosít. Így, bár folyamatosan születnek döntések, amelyeket végre is hajtanak, a rendszer hosszú távon mégis hanyatlik. A társadalomban mind több ellentmondás halmozódik fel (lásd: oktatási rendszer), egyre több feszültség keletkezik (lásd: egészségügyi rendszer) és a torzulások erősödnek. Összességében ezért a stratégiai mátrix „jól-nem jól” tengelyén, a kormányzás színvonalát a közepesnél kicsit gyengébbnek értékelhető. Ez pedig azt jelenti, az ország valószínűleg elkerüli a váratlan csődöt – a „gyors halált” – de hosszú távon folytatódni fog az intézmények és a társadalmi élet minőségének globális és szomszédjainkhoz viszonyított romlása. A társadalmat az egyre erősödő kudarc érzése jellemzi.  

Országunk perspektíváját egy – a rendszerváltás idején a kommunizmusra vonatkozó – viccel jellemezhetjük: az Orbán rendszerben az a legrosszabb, ami utána következik. A majdani győztesek egy szétzilálódott, számtalan egyensúlytalansággal küzdő és a Fidesz uralom által eltorzított szerkezetű társadalmat kapnak örökül. Az emberek gyors javulást remélnek, és a győzelemre törő demokratikus ellenzék – mi más tehetne – még ígéri is ezt. Ám valóságos javulás csak évtizedek alatt lehetséges. Ebben a helyzetben szembesülnek a „nyikorgó bicikli” csapdájával és a demokratikus koalíció belső „vetokráciának” rémével. A győztes pártok – küszködve saját és partnereik „mániáival” – arra kényszerül, hogy a csődtömeget és a „bukott rendszer” ellenállása generálta válságok sorozatát „kezeljék”. Mindezt, még egy egymásban szinte korlátlanul megbízó csapat is, csak fokozatosan, legalább két évtizedig jó stratégiai irányban és hatékony kormányzást folytatva képes megtenni. Mai szemmel nézve ez szinte megoldhatatlan a feladat. Csak remélni lehet, hogy mind a politikusok, mind pedig a választók megértik a „jót, s jól” szabály kategorikus imperatívuszát.

Az emberiség fejlődésének válaszútjához érkezett. Ilyenkor mindenki a biztos jövőbe vezető útvonalat keresi. Vannak, akik a múlt beváltnak tűnő receptjét követnék. Orbán Viktor – Soros György, a Project Syndicate-ban megjelent cikkével vitatkozva – Európa lényegét „hitünk közös gyökereiben”, „a zsidó-keresztény hagyományokon nyugvó európai családmodellben” és a „keresztény szabadságban” vélte megtalálni. Mások a fejlődés új, dinamikus szakaszának jeleit kutatják. Matolcsy György – az MNB nagy vízionárusa – az „Eurázsia Fórum 2020” konferencián, az 1492-ben kezdődött atlanti korszakot felváltó, és az emberiség előtt új perspektívát nyitó eurázsiai korszakot ajánlotta a figyelmünkbe. Néhány reménykedő autokrata viszont úgy gondolja rá nem vonatkoznak az emberiség fejlődésének szabályai. A történelem azonban nem pillanatnyi érdekeinket alátámasztó és kényünk-kedvünk szerint formálható mese. A globális méretűvé váló és egyre szorosabban összekapcsolódó emberi közösség kaotikusnak tűnő élet-pályája világosan kirajzolódó mintát követ.   

Az egymástól független és távoli civilizációk fejlődése – a népességszám, az anyagi javak és kultúra alkotásait tekintve – sokáig egymáshoz hasonló minta szerint zajlott. A béke korszakai jólétet és a népesség gyarapodását hozták. Ám a stabilnak hitt nyugalom a valóságban törékeny volt, gyakran és kiszámíthatatlanul szakították meg háborúk, természeti katasztrófák és járványok. Ilyenkor a fejlődés megtorpant, a viszonylagos biztonság eltűnt, és éhség tizedelte meg a társadalmakat. Idővel azonban a szárazság megszűnt, az ellenség elvonult, a hatalom konszolidálódott és minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Helyreállt a béke, a romokat eltakarították, a gazdaság újra-indult, a kultúra fejlődni, a népesség pedig ismét gyarapodni kezdett. Ám a változás sokáig – még hosszú távon is – alig észrevehető volt. (Beinhocker, E. 2006. The Origin of Wealth) Európa azonban a 16. században „sebességet váltott”. Fordulópontként gyakran hivatkoznak az – Amerika felfedezésére utaló – 1492-es dátumra. A történelem gyorsuló dinamikáját azonban jobban érzékelteti a “hosszú 16. század” modellje. (Braudel, F. 1979. Civilisation matérielle, économie et capitalisme, XVe-XVIIIe siecle.)

Kontinensünk, a több mint másfél évszázadot átfogó történelmi időszak során lezajló alapvető politikai, gazdasági és tudományos átalakulások eredményként tör a civilizációk „maratoni” versenyének élére. Előnye ezt követően fokozatosan nőtt, és ezért többekben megfogalmazódott a kérdés: „miért éppen Európa?” Egy különös sorsú – magyarnak és kereszténynek született – török író, Ibrahim Müteferrika, 1731-ben – I. Mahmud szultánnak ajánlott – művében így tette fel a kérdést: „Miért uralkodnak a modern időkben annyi területen azok a keresztény nemzetek, amelyek a múltban (az i.u. 500- 1500 közötti időszakra utalt) oly gyengék voltak muszlim nemzetekhez képest és ráadásul miért aratnak győzelmet az egykor győzedelmes ottomán hadak felett?” Válaszában a 21. századi ismereteink szerint is helyes magyarázatra utalt: az angol és holland parlamentáris rendszerre, az amerikai terjeszkedésre és az Európát kormányzó „ráció által diktált törvényekre és szabályokra”, szembe állítva azt az Oszmán birodalomban megszokott sarijával. (N. Ferguson. 2011. Civilizáció. 125. oldal)

Napjainkban vitathatatlan axióma: Európa sikereit, a szellemi és társadalmi harcok eredményeként kiformált jellegzetes intézményeknek köszönheti. Az oly gyakran hivatkozott „európai értékek” éppen az először kontinensünk nyugati felén kiformálódott intézményeken – a törvények hatalma, a hatalommegosztás, a független bíróság, az egyének törvényekkel védett jogai, a magántulajdonon alapuló vállalkozások, a gondolat szabadsága stb. – alapulnak. Jól mutatja ezt, ahogyan a törvények hatalma (rule of law) – hol békésen, hol erőszakos forradalmak eredményeként – felváltja, az egyeduralkodók – így Orbán Viktor – által oly szívesen alkalmazott hatalom törvényét (law of rule). Európában az egyének viselkedését, jövőjüket formáló döntéseiket, döntően ezek az intézmények terelik: ráveszik a szabályok követésére, a másokkal való együttműködésre, a jövőbe való befektetésre, és akár a törvények – megegyezésen alapuló – megváltoztatására is. Működésüket természetesen befolyásolják az adott térség hagyományai, a kulturális szokások és az uralkodó vallások is, de az intézmények felülírják ezek hatását, és hosszú távon kijelölik a vágyak és az akarat kereteit.   

Az elmúlt évszázadok során a történelmi „maratoni” futás mezőnyében – itt Európában is – előfordultak „helycserék”. Az elmúlt évtizedben több olyan modell született, amely a különböző intézmények hatását együtt szemlélik. Ezek a modellek – a turista-térképhez hasonlóan – mutatják a történelem emelkedőin „felkapaszkodó” nemzetek előtt kirajzolódó „tájképet”. Sőt, ezekről az „evolúciós tájképekről” a jövőjét kereső polgár leolvashatja a lehetséges útvonalakat is, az előre-jutást könnyítő, kitaposott ösvények helyét épp úgy, mint a veszélyes szakadékokét. Ezért, aki biztonságosabbá akarja tenni a jövőbe vezető útját, annak ajánlott ezen történelem-térképeket tanulmányozni. Így elkerülhetők a történelmi zsákutcák, és rátalálhatunk a fáradságosan járható, de biztonságos jövőbe vezető útra. Ilyen történelmi eligazítóként szolgál Acemoglu és Robinson új könyve: The Narrow Corridor.: State, Societies and the Fate of Liberty. 2019.

A szerzőpárost világszerte ismertté tette korábbi, a társadalmak bukásának okait elemző írásuk. (Acemoglu, D. Robinson, J. 2013. Miért buknak el nemzetek? HVG.). Új könyvükben tovább lépnek, és szemléletes modellt kínálnak a történelmi fejlődés során a társadalmak előtt megnyíló lehetőségek és felbukkanó veszélyek megértéséhez. A jövő válaszútjainak bemutatására szemléletes történelmi „térképet” konstruáltak: az egyik tengelyen, az állam (végrehajtó) képessége, a másikon, a társadalom ellenőrző/ellensúlyozó hatalma. (Narrow Corridor. 64. oldal). A kutatók tehát a tudományokban elterjedt 2×2-es mátrix elrendezést alkalmazták, amely lehetővé teszi valamely rendszer fejlődésének elemzését két fontos összetevő különböző értékeinek és egymásra gyakorolt hatásainak alapján.  

A „szűk folyosó” kifejezés jól szemlélteti a könyv alapvető megállapítását: bármely társadalom stabil fejlődését alapvetően az állam végrehajtó hatalmának ereje és e hatalom feletti hatékony társadalmi kontroll közötti dinamikus egyensúly határozza meg. Ezt az egyensúlyi pozíciót szemlélteti a mátrix bal alsó sarkától, a jobb felső sarkáig húzható átló. Eszerint, a fejlődés feltételei az átló körüli keskeny sávban – a szűk folyosón – a legkedvezőbbek. Ha ettől az átlótól bármely irányban jelentősen eltávolodunk – amikor az államot foglyul ejti egy autokrata vagy amikor a sokféle érdekcsoport, vetokráciaként működve, egymást akadályozza – a fejlődés megtorpan, sőt hanyatlás következik. A „szűk folyosó” tehát az optimális haladás kereteit jelöli ki, azt a tartományt, amelyen belül biztosan előre lehet jutni, de amit átlépve a fejlődés szükségszerűen megtörik. Vagyis, a fejlődés üteme – bármennyire is szeretnénk – nem gyorsítható kény és kedv szerint.

A „szűk folyosó” modelljét alátámasztja egy másik – hasonlóan a 2×2-es mátrix elrendezés alkalmazó – megközelítés is. Ez egy olyan politikai „útvonaltérképet” kínál, amelynek egyik tengelyén a törvények hatalma, a másikon az egyén jogai vannak feltüntetve. (Alexander, A. Welzel, C. Measuring Effective Democracy. 2012.). A törvények hatalma a társadalmi környezet fontos jellegzetességét mutatja: az origóhoz közel a kiszámíthatatlan, kaotikus körülmények, míg a másik végén az átlátható és stabil világ. A másik tengely, az egyének szabadság-jogait jelzi: az origónál a hatalomnak való teljes alávetettség, míg attól távol, az egyéni autonómia van. Tehát, ez a modell is az intézményekre alapozza az egyes országok helyzetének értékelését és – nem véletlenül – hasonló következtetéseket sugall: az optimális fejlődés tartománya az átlóhoz körüli, dinamikus egyensúlyt megtestesítő keskeny térség. Bármilyen irányba eltérve ettől, a fejlődés megtorpan, sőt hanyatlás következhet.  

Európa változatos geográfiai, gazdasági, kulturális, éghajlati környezetében az elmúlt két évezredben fokozatosan formálódtak ki az egyes társadalmak – részben eltérő – fejlődési pályái. A történelmi körülmények kiszámíthatatlan és ellenállhatatlan sodrása hol eltávolították egymástól, hol meg éppen közelebb hozták az egyes társadalmakat. A régiók részben eltérő fejlődéspályára léptek, de a tapasztalatok világosan mutatják: nem azok jártak jól, akik ragaszkodtak az ősök előírásaihoz, hanem azok, akik hajlandók voltak az új feltételek között kísérletezni, új intézményeket kipróbálni, de készek voltak folyamatosan korrigálni magukat. A történelmi sikerek újra és újra az intézmények szerepét emelték ki: egyrészt a hatalom intézményes kontrollját, másrészt a hierarchikus és dominancián alapuló viszonyok folyamatos visszaszorulását.

Szemléletesen mutatja ezt trendet a parlamentek ülésezésének gyakoriságát – az un. parlamenti aktivitási index elmúlt 800 éves trendjét – bemutató elemzés. (Zanden, L. et al. 2012. The rise and decline of European parlaments, 1188-1789.) Ennek alapján meghökkentően pontosan kirajzolódik kontinensünk három – a mai napig eltérően viselkedő – régiójának viselkedése. Észak-, és Nyugat Európa, ahol a parlamentek gyakran üléseztek, Dél-Európa (Spanyolország, Portugália és Olaszország) ahol az ülésezés gyakorisága megritkult, és végül Kelet-Európa, ahol a parlament működése, eseti és ritka volt. Nagyon csábító Európa mai helyzetét ebből a képből levezetni, de miközben óvatosságot ajánlok, azért nem lehet, nem tudomásul venni. Hasonló üzenete van egy másik, nemrég született tanulmánynak is, amely – szokatlan módon – az elmúlt fél évezredben született műalkotások szó-elemzése alapján jutott arra a megállapításra: Európa siker-államai a hierarchikus és a társadalmi dominancián alapuló viszonyoktól fokozatosan eltávolodva demokratikus és bizalmon alapuló intézményi viszonyokat alakítottak ki. (Martins, D. et.al. 2020. The rise of prosociality in fiction preceded democratic revolutions in Early Modern Europe.) 

A „szűk folyosó” modellje mindenki számára megszívelendő iránymutatást kínál. Felrajzolja azt a történelmi „autópályát”, amin – ha nem is könnyen – de biztosan, a veszélyeket elkerülve előre lehet jutni. Ám, aki azonban úgy dönt, hogy a döcögős, „alsóbb rendű” fejlődéspályáról becsatlakozik a gyorsabb haladást biztosító „jövőpályára”, annak az erre érvényes közlekedési szabályokat kell betartania. Aki ezeket áthágná, és erőszakkal nekivezeti közösségét a „szűk folyosó” falának, az úgy jár, mint aki az autópálya szalagkorlátjának vezeti gépkocsiját.  Aki a „történelmi autópályán” rendre átlépi a „záróvonalat” vagy a „sebességkorlátot” – mint Orbán Viktor, amikor autokrata rendszerré torzította az országot vagy az EU-t fenyegeti költségvetési vétójával – lehet szerencséje egy ideig, de hosszú távon, bizonyosan, katasztrófát idéz elő. A miniszterelnök EU-nak küldött válaszlevelei a közismert, morbid viccre emlékeztetnek: „A rádió figyelmezteti az autópályán hazatérőket: vigyázat, egy őrült szemben megy a forgalommal. Egy autós felsóhajt: még hogy egy? De hiszen mindenki szembe halad!” A 21. században a legtöbb társadalom igyekszik felcsatlakozni a gyorsabb haladást biztosító történelmi autópályára. Aki azonban ebben a helyzetben szemben halad a forgalommal – akár felelőtlenségből, akár mert úgy véli, joga csak saját szabályait követni – arra, s ami még rosszabb, a vele együtt utazókra is, szomorú jövő vár.