Van-e a történelemnek „gyorsítósávja”?

Az emberiség fejlődésének válaszútjához érkezett. Ilyenkor mindenki a biztos jövőbe vezető útvonalat keresi. Vannak, akik a múlt beváltnak tűnő receptjét követnék. Orbán Viktor – Soros György, a Project Syndicate-ban megjelent cikkével vitatkozva – Európa lényegét „hitünk közös gyökereiben”, „a zsidó-keresztény hagyományokon nyugvó európai családmodellben” és a „keresztény szabadságban” vélte megtalálni. Mások a fejlődés új, dinamikus szakaszának jeleit kutatják. Matolcsy György – az MNB nagy vízionárusa – az „Eurázsia Fórum 2020” konferencián, az 1492-ben kezdődött atlanti korszakot felváltó, és az emberiség előtt új perspektívát nyitó eurázsiai korszakot ajánlotta a figyelmünkbe. Néhány reménykedő autokrata viszont úgy gondolja rá nem vonatkoznak az emberiség fejlődésének szabályai. A történelem azonban nem pillanatnyi érdekeinket alátámasztó és kényünk-kedvünk szerint formálható mese. A globális méretűvé váló és egyre szorosabban összekapcsolódó emberi közösség kaotikusnak tűnő élet-pályája világosan kirajzolódó mintát követ.   

Az egymástól független és távoli civilizációk fejlődése – a népességszám, az anyagi javak és kultúra alkotásait tekintve – sokáig egymáshoz hasonló minta szerint zajlott. A béke korszakai jólétet és a népesség gyarapodását hozták. Ám a stabilnak hitt nyugalom a valóságban törékeny volt, gyakran és kiszámíthatatlanul szakították meg háborúk, természeti katasztrófák és járványok. Ilyenkor a fejlődés megtorpant, a viszonylagos biztonság eltűnt, és éhség tizedelte meg a társadalmakat. Idővel azonban a szárazság megszűnt, az ellenség elvonult, a hatalom konszolidálódott és minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Helyreállt a béke, a romokat eltakarították, a gazdaság újra-indult, a kultúra fejlődni, a népesség pedig ismét gyarapodni kezdett. Ám a változás sokáig – még hosszú távon is – alig észrevehető volt. (Beinhocker, E. 2006. The Origin of Wealth) Európa azonban a 16. században „sebességet váltott”. Fordulópontként gyakran hivatkoznak az – Amerika felfedezésére utaló – 1492-es dátumra. A történelem gyorsuló dinamikáját azonban jobban érzékelteti a “hosszú 16. század” modellje. (Braudel, F. 1979. Civilisation matérielle, économie et capitalisme, XVe-XVIIIe siecle.)

Kontinensünk, a több mint másfél évszázadot átfogó történelmi időszak során lezajló alapvető politikai, gazdasági és tudományos átalakulások eredményként tör a civilizációk „maratoni” versenyének élére. Előnye ezt követően fokozatosan nőtt, és ezért többekben megfogalmazódott a kérdés: „miért éppen Európa?” Egy különös sorsú – magyarnak és kereszténynek született – török író, Ibrahim Müteferrika, 1731-ben – I. Mahmud szultánnak ajánlott – művében így tette fel a kérdést: „Miért uralkodnak a modern időkben annyi területen azok a keresztény nemzetek, amelyek a múltban (az i.u. 500- 1500 közötti időszakra utalt) oly gyengék voltak muszlim nemzetekhez képest és ráadásul miért aratnak győzelmet az egykor győzedelmes ottomán hadak felett?” Válaszában a 21. századi ismereteink szerint is helyes magyarázatra utalt: az angol és holland parlamentáris rendszerre, az amerikai terjeszkedésre és az Európát kormányzó „ráció által diktált törvényekre és szabályokra”, szembe állítva azt az Oszmán birodalomban megszokott sarijával. (N. Ferguson. 2011. Civilizáció. 125. oldal)

Napjainkban vitathatatlan axióma: Európa sikereit, a szellemi és társadalmi harcok eredményeként kiformált jellegzetes intézményeknek köszönheti. Az oly gyakran hivatkozott „európai értékek” éppen az először kontinensünk nyugati felén kiformálódott intézményeken – a törvények hatalma, a hatalommegosztás, a független bíróság, az egyének törvényekkel védett jogai, a magántulajdonon alapuló vállalkozások, a gondolat szabadsága stb. – alapulnak. Jól mutatja ezt, ahogyan a törvények hatalma (rule of law) – hol békésen, hol erőszakos forradalmak eredményeként – felváltja, az egyeduralkodók – így Orbán Viktor – által oly szívesen alkalmazott hatalom törvényét (law of rule). Európában az egyének viselkedését, jövőjüket formáló döntéseiket, döntően ezek az intézmények terelik: ráveszik a szabályok követésére, a másokkal való együttműködésre, a jövőbe való befektetésre, és akár a törvények – megegyezésen alapuló – megváltoztatására is. Működésüket természetesen befolyásolják az adott térség hagyományai, a kulturális szokások és az uralkodó vallások is, de az intézmények felülírják ezek hatását, és hosszú távon kijelölik a vágyak és az akarat kereteit.   

Az elmúlt évszázadok során a történelmi „maratoni” futás mezőnyében – itt Európában is – előfordultak „helycserék”. Az elmúlt évtizedben több olyan modell született, amely a különböző intézmények hatását együtt szemlélik. Ezek a modellek – a turista-térképhez hasonlóan – mutatják a történelem emelkedőin „felkapaszkodó” nemzetek előtt kirajzolódó „tájképet”. Sőt, ezekről az „evolúciós tájképekről” a jövőjét kereső polgár leolvashatja a lehetséges útvonalakat is, az előre-jutást könnyítő, kitaposott ösvények helyét épp úgy, mint a veszélyes szakadékokét. Ezért, aki biztonságosabbá akarja tenni a jövőbe vezető útját, annak ajánlott ezen történelem-térképeket tanulmányozni. Így elkerülhetők a történelmi zsákutcák, és rátalálhatunk a fáradságosan járható, de biztonságos jövőbe vezető útra. Ilyen történelmi eligazítóként szolgál Acemoglu és Robinson új könyve: The Narrow Corridor.: State, Societies and the Fate of Liberty. 2019.

A szerzőpárost világszerte ismertté tette korábbi, a társadalmak bukásának okait elemző írásuk. (Acemoglu, D. Robinson, J. 2013. Miért buknak el nemzetek? HVG.). Új könyvükben tovább lépnek, és szemléletes modellt kínálnak a történelmi fejlődés során a társadalmak előtt megnyíló lehetőségek és felbukkanó veszélyek megértéséhez. A jövő válaszútjainak bemutatására szemléletes történelmi „térképet” konstruáltak: az egyik tengelyen, az állam (végrehajtó) képessége, a másikon, a társadalom ellenőrző/ellensúlyozó hatalma. (Narrow Corridor. 64. oldal). A kutatók tehát a tudományokban elterjedt 2×2-es mátrix elrendezést alkalmazták, amely lehetővé teszi valamely rendszer fejlődésének elemzését két fontos összetevő különböző értékeinek és egymásra gyakorolt hatásainak alapján.  

A „szűk folyosó” kifejezés jól szemlélteti a könyv alapvető megállapítását: bármely társadalom stabil fejlődését alapvetően az állam végrehajtó hatalmának ereje és e hatalom feletti hatékony társadalmi kontroll közötti dinamikus egyensúly határozza meg. Ezt az egyensúlyi pozíciót szemlélteti a mátrix bal alsó sarkától, a jobb felső sarkáig húzható átló. Eszerint, a fejlődés feltételei az átló körüli keskeny sávban – a szűk folyosón – a legkedvezőbbek. Ha ettől az átlótól bármely irányban jelentősen eltávolodunk – amikor az államot foglyul ejti egy autokrata vagy amikor a sokféle érdekcsoport, vetokráciaként működve, egymást akadályozza – a fejlődés megtorpan, sőt hanyatlás következik. A „szűk folyosó” tehát az optimális haladás kereteit jelöli ki, azt a tartományt, amelyen belül biztosan előre lehet jutni, de amit átlépve a fejlődés szükségszerűen megtörik. Vagyis, a fejlődés üteme – bármennyire is szeretnénk – nem gyorsítható kény és kedv szerint.

A „szűk folyosó” modelljét alátámasztja egy másik – hasonlóan a 2×2-es mátrix elrendezés alkalmazó – megközelítés is. Ez egy olyan politikai „útvonaltérképet” kínál, amelynek egyik tengelyén a törvények hatalma, a másikon az egyén jogai vannak feltüntetve. (Alexander, A. Welzel, C. Measuring Effective Democracy. 2012.). A törvények hatalma a társadalmi környezet fontos jellegzetességét mutatja: az origóhoz közel a kiszámíthatatlan, kaotikus körülmények, míg a másik végén az átlátható és stabil világ. A másik tengely, az egyének szabadság-jogait jelzi: az origónál a hatalomnak való teljes alávetettség, míg attól távol, az egyéni autonómia van. Tehát, ez a modell is az intézményekre alapozza az egyes országok helyzetének értékelését és – nem véletlenül – hasonló következtetéseket sugall: az optimális fejlődés tartománya az átlóhoz körüli, dinamikus egyensúlyt megtestesítő keskeny térség. Bármilyen irányba eltérve ettől, a fejlődés megtorpan, sőt hanyatlás következhet.  

Európa változatos geográfiai, gazdasági, kulturális, éghajlati környezetében az elmúlt két évezredben fokozatosan formálódtak ki az egyes társadalmak – részben eltérő – fejlődési pályái. A történelmi körülmények kiszámíthatatlan és ellenállhatatlan sodrása hol eltávolították egymástól, hol meg éppen közelebb hozták az egyes társadalmakat. A régiók részben eltérő fejlődéspályára léptek, de a tapasztalatok világosan mutatják: nem azok jártak jól, akik ragaszkodtak az ősök előírásaihoz, hanem azok, akik hajlandók voltak az új feltételek között kísérletezni, új intézményeket kipróbálni, de készek voltak folyamatosan korrigálni magukat. A történelmi sikerek újra és újra az intézmények szerepét emelték ki: egyrészt a hatalom intézményes kontrollját, másrészt a hierarchikus és dominancián alapuló viszonyok folyamatos visszaszorulását.

Szemléletesen mutatja ezt trendet a parlamentek ülésezésének gyakoriságát – az un. parlamenti aktivitási index elmúlt 800 éves trendjét – bemutató elemzés. (Zanden, L. et al. 2012. The rise and decline of European parlaments, 1188-1789.) Ennek alapján meghökkentően pontosan kirajzolódik kontinensünk három – a mai napig eltérően viselkedő – régiójának viselkedése. Észak-, és Nyugat Európa, ahol a parlamentek gyakran üléseztek, Dél-Európa (Spanyolország, Portugália és Olaszország) ahol az ülésezés gyakorisága megritkult, és végül Kelet-Európa, ahol a parlament működése, eseti és ritka volt. Nagyon csábító Európa mai helyzetét ebből a képből levezetni, de miközben óvatosságot ajánlok, azért nem lehet, nem tudomásul venni. Hasonló üzenete van egy másik, nemrég született tanulmánynak is, amely – szokatlan módon – az elmúlt fél évezredben született műalkotások szó-elemzése alapján jutott arra a megállapításra: Európa siker-államai a hierarchikus és a társadalmi dominancián alapuló viszonyoktól fokozatosan eltávolodva demokratikus és bizalmon alapuló intézményi viszonyokat alakítottak ki. (Martins, D. et.al. 2020. The rise of prosociality in fiction preceded democratic revolutions in Early Modern Europe.) 

A „szűk folyosó” modellje mindenki számára megszívelendő iránymutatást kínál. Felrajzolja azt a történelmi „autópályát”, amin – ha nem is könnyen – de biztosan, a veszélyeket elkerülve előre lehet jutni. Ám, aki azonban úgy dönt, hogy a döcögős, „alsóbb rendű” fejlődéspályáról becsatlakozik a gyorsabb haladást biztosító „jövőpályára”, annak az erre érvényes közlekedési szabályokat kell betartania. Aki ezeket áthágná, és erőszakkal nekivezeti közösségét a „szűk folyosó” falának, az úgy jár, mint aki az autópálya szalagkorlátjának vezeti gépkocsiját.  Aki a „történelmi autópályán” rendre átlépi a „záróvonalat” vagy a „sebességkorlátot” – mint Orbán Viktor, amikor autokrata rendszerré torzította az országot vagy az EU-t fenyegeti költségvetési vétójával – lehet szerencséje egy ideig, de hosszú távon, bizonyosan, katasztrófát idéz elő. A miniszterelnök EU-nak küldött válaszlevelei a közismert, morbid viccre emlékeztetnek: „A rádió figyelmezteti az autópályán hazatérőket: vigyázat, egy őrült szemben megy a forgalommal. Egy autós felsóhajt: még hogy egy? De hiszen mindenki szembe halad!” A 21. században a legtöbb társadalom igyekszik felcsatlakozni a gyorsabb haladást biztosító történelmi autópályára. Aki azonban ebben a helyzetben szemben halad a forgalommal – akár felelőtlenségből, akár mert úgy véli, joga csak saját szabályait követni – arra, s ami még rosszabb, a vele együtt utazókra is, szomorú jövő vár.  

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.