Először csak kivételeknek látszottak a különböző alapítványi formában működtetett szervezetek. Mára azonban a kivételből szabály lett és a lassan a hagyományos intézmények válnak gyérülő kivétellé. A megzavarodott érintettek – hallgatók, tanárok, kutatók, színészek, újságírók és művészek – kétségbeesett kérdéseit a rendszer kiötlői a szokásos stratégiával hárítják el: az átalakítás a törvények alapján történt, követi az Alkotmány útmutatásait, illeszkedik a nemzetközi trendhez és a korábban szűkölködő területekre most ömlik a pénz. Minden a legnagyobb rendben, „európai” módon és a nemzet érdekében történik. Ahhoz, hogy megértsük a folyamatot, meglehetősen messzire kell visszatekinteni. A történet gyökerei ugyanis a 18. századba nyúlnak vissza.

1769-ban III. György angol király – hatalmával élve, amely jogot és pénzügyi forrásokat is biztosított számára – amerikai gyarmatán egy egyetemet alapított: a Darthmouth College-ot. Ahogyan minden esetben, amikor vállalatot vagy egyetemet hozott létre, tőkét és privilégiumokat adott számára, majd kinevezte az intézményt működtető testületet. A történelem pedig haladott a maga útján: az egyetem sikeresen tevékenykedett és győzött az amerikai forradalom. 1816-ban, New Hamphsire kormányzója döbbenten fedezte fel: az egyetemet még mindig a király által kinevezett testület irányítja. Ezen felháborodva törvényt hoztak: hatályon kívül helyezték a királyi alapító okiratot, és az új hatalom embereivel töltötték fel az egyetemet irányító kuratóriumot.

Az érintettek azonban ahelyett, hogy behúzták volna fülüket-farkukat, bírósághoz fordultak. Az ügy végül – 1819-ben – a Legfelső bíróságon kötött ki. Az megtárgyalta a „Dartmouth v. Woodward” ügyet és azt az ítéletet hozta: az államnak nincs joga beleavatkozni a polgárok magánügyleteibe. A döntés a királyt egyszerűen magánemberré minősítette, de nem ez volt a legfontosabb következménye. Az egyik alkotmánybíró – Joseph Story – az ítélethez megjegyzést fűzött: terjesszék ki a döntés hatályát a jövőben minden magánvállalkozással létrehozott szervezetre. Javaslata azután forradalmat idézett elő a gazdaságban. Ettől kezdve ugyanis, ha valaki nagyobb vállalkozást vagy szervezetet akart alapítani, nem kellett előbb engedélyt kellett kérnie, a királytól vagy a parlementtől. Egyszerűen befektetőtársakat keresett, megvitatta velük a célokat, megegyeztek a működés szabályairól, majd összeadták a tőkét, és már indulhatott is a vállalkozás. Az alapítóokiratot azután benyújtották a (cég)bírósághoz, de ott csak azt nézték meg, hogy a törvényeknek megfelelően működik-e a cég, esetleg szükség van-e módosításra, a tevékenységet közben már folytathatta.

J. Story rövid kiegészítésének meghatározó szerepe volt a későbbi századok robbanásszerű fejlődésében. A vállalkozás-alapítás könnyebb lett és felvirágozhattak a tőke-egyesítésen alapuló szervezetek. Joggal kérdezhetné bárki: akkor mi a baj a mostani „alapítványosítási” lázzal? Hát csak az, hogy ami nálunk történik, az éppen az ellenkezője mindannak, amit a Darthmouth-sztori kifejez. Ez különösen Soros György – Orbán Viktor által sokat szidott – tevékenységének tükrében válik világossá. Soros György saját vagyonát adta át a CEU-nak, meghatározta a célt és hagyta, hogy a kuratórium szabadon működjön. Azt kérte csak számon, hogy az intézmény helyt álljon a nemzetközi versenyben, s ezt a célt a CEU el is érte. A mostani „alapítványosítás” során azonban közös nemzeti vagyonunk magánvagyonná konvertálása történik, amit a hitbizomány-szerű vagyonátadás véglegesít.

Ám a helyzet még ennél is szomorúbb: a létrejövő alapítványok egy Patyomkin demokráciában működnek, ami eleve korlátozza tevékenységüket. A demokráciánkra használt különös jelző Grigorij Patyomkin tábornok – Katalin cárnő kegyence – nevére utal, aki a szóbeszéd szerint, felépített egy álfalut, hogy az arra látogató királynőt megtévessze, és az orosz paraszt életét boldogabbnak tüntesse fel a valóságosnál. Amiként a Patyomkin-falu a valóságot elfedő, azt szebbnek, jobbnak mutató díszletszerű építményre utal, úgy a Patyomkin-demokráciát is a külvilág megtévesztésére hozták létre. Arra szánták, hogy országunkat – a felületes szemlélő számára – a rendszerváltás nyomán létrejött „nyugati típusú” demokráciának mutassa. Formálisan rendelkezünk minden olyan intézménnyel, törvénnyel és szabállyal, amivel a valódi demokráciák. Ám ezek csak a Patyomkin demokrácia díszletei. A rendszerváltást követően létrejött – örökölt hiányosságokkal is terhelt – politikai rendszerünket Orbán Viktor – a mi Patyomkin tábornokunk – végletesen eltorzította, és áldemokráciává változtatta.

A 20. század fontos tapasztalata, hogy bármilyen szervezet – a bankoktól a sportegyesületekig, a színháztól az egyetemekig – működése alapvetően függ a politikai környezettől. Ennek állapota a demokrácia, a kormányzás minősége vagy a törvények hatalma objektív mutatószámaival mérhető és ennek segítségével jól elkülöníthetők a felelősen kormányzott, stabil demokráciák a Patyomkin típusútól. A Patyomkin demokráciák elmaradhatatlan jellegzetessége: az átalakítások – történjen az bármely területen és bármilyen hangzatos célból – a valóságban a hatalomnak és támogatóinak a „bebetonozását” szolgálják, nem pedig a hatékonyságot és a minőség javítását. Esetünkben, az alapítvánnyá szervezéssel az egyetemek – de bármely más terület alapítványai is – kikerülnek az állam fennhatósága alól, és végérvényesen a közvetlenül Orbán Viktor által kinevezett kuratóriumok „kezébe” kerülnek.

A vagyonelemek, a működési célok és a munkatársak alkalmazásával kapcsolatos társadalmi ellenőrzés lényegében megszűnik és ezt – biztos, ami biztos – belefoglalták az Alkotmányba is. Az érdeklődőket ezután azzal a szokásos fordulattal hajtják majd el: „nincs itt semmi látnivaló”. Ez már önmagában megkérdőjelezi az átalakítási kampányt és még indokoltabbá teszi a kérdést: vajon mindez eredményezi-e a minőség és a hatékonyság javulását? A történelmi tapasztalatok ugyanis egy sor alapvető problémára utalnak. Az első: az uralkodók, a mániáikat szolgáló látványos projekteket olyan emlékműnek szánják, amely évszázadokon túl is hirdetik nagyságukat. Ugyanakkor az ezekre áldozott források, egyrészt „elszívják” az életerőt a társadalom fontos területei elől, másrészt alacsony hatékonysággal hasznosulnak. Gondoljunk csak arra: Magyarország lassan elnyeri az „Ezer stadion országa” nem éppen megtisztelő címet, miközben elmarad fontos területek fejlesztése.

Most azonban – vethetnék ellenem – Orbán Viktor végre a felsőoktatásba fektet be. Ám itt szükségszerűen ütközünk bele a Patyomkin rendszerek további kikerülhetetlen korlátjaiba. Gyakran hivatkoznak arra, hogy bizonyos területek támogatása és kedvezményei „lecsorognak”, majd fokozatosan az egész társadalom előnyére válnak. Ám a populista rendszerekben a gigantikus projekteket egy leegyszerűsített logika működteti: az egyént vagy a szervezetet olyan gépezetnek gondolják, amibe felül bedobnak néhány milliót, vagy éppen milliárdot, majd valahol lent „kipottyan” egy gyerek vagy egy vállalkozás, a növekvő nemzetközi befolyás vagy az emelkedő foglalkoztatottság, esetleg egy remekmű vagy egy sportsiker. A probléma az, hogy a társadalom ennél jóval bonyolultabb. A közfoglalkoztatással el lehet érni, hogy a munkanélküliségi statisztika javuljon, de az érintetteknek a munkaerő piacra való bejutását nem. A K+F kiadások növelése hozzájárul a tudomány fejlődéséhez, de önmagában ez nem idézi elő a társadalom innovációs képességének javulását.

Ahhoz tehát, hogy a felsőoktatás hatékonyan járuljon hozzá a gazdaságunk versenyképességének javulásához, a kapcsolódó területek alapvető fejlesztésére is szükség van. Így, kezdve az óvodai hálózattól a tehetség-gondozásig, az általános iskoláktól a tanári fizetésekig, a karrier-lehetőségek szélesítésétől az iskolák és egyetemek „szabad-versenyéig”, az állami pozíciók betöltésénél egyenlő esélyektől, a felzárkóztatást segítő támogatásokig és még sorolhatnánk. Ennek a sok területtel érintkező  szférának az elmaradását jól mutatja, a nemrég megjelent globális vállalkozó-, és tehetség-generáló index, amely az országok tehetség- és vállalkozó- generáló képességét „méri”. (Global Talent Competitiveness Index 2019). A legújabb adatok 121 ország helyzetét értékelik és közöttük hazánk az 52. helyen található. Ez a pozíció nem is tűnik olyan gyengének, de saját „súlycsoportunkban” a sereghajtók közzé tartozunk.

Ugyanakkor az alapítványok hatékony működését további szervezeti körülmények is hátráltatják. Ezekre a gyakran rejtve maradó akadályokra a felelős vállalatirányítás – a corporate governance – tantárgy oktatójaként figyeltem fel. A részvénytársaságok kormányzása sokban hasonlít a liberális demokráciáéhoz. Mindkettő az intézményes hatalommegosztáson alapul. A törvények egymást ellenőrző és szemmel tartó testületek létrehozását írják elő. Az Igazgatóság a tulajdonosi döntésekért felelős, és a közgyűlésen választják, az Ügyvezetés, a napi ügyeket viszi, a Felügyelő bizottság, mindkettőt szemmel tartja, és akkor van még egy Független Könyvvizsgáló is, aki ellenőrzi, hogy a cég nyilvánosságra hozott adatai megfelelnek-e a valóságnak. Hasonló modell működteti a politika rendszerét és a nagy alapítványokat is. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azonban azt mutatták: a jól kiépült ellenőrzési intézmények sem tudták megelőzni a bank-, és vállalati-csődök és az alapítványi botrányok sorát.

A szervezeti „katasztrófák” elemzése során rendre kiderült: a válságokat – a ritka kivételektől eltekintve – nem egyes egyének idézik elő. A csődök a szervezetek működésmódjának következményei, mondhatni kollektív munka eredményei. A vállalati szerencsétlenségek nyomán mindig jellegzetes okok voltak azonosíthatók, amelyek megállíthatatlan „zuhanásba vezérelték” a szervezetet, és amelyek a politikai rendszert is „veszélyes üzeművé” formálják:    

• a túlhatalommal rendelkező, és a sorsot maga ellen kihívó első ember,
• a vezető elit tagjainak mohósága,
• az szervezeti ellensúlyok hiánya,
• a nem megfelelően működő ellenőrzés,
• a felelőtlenséget eltűrő kultúra,
• az etikai szabályok következmények nélküli áthágása.

Ezek a problémák még egy „normálisan” működő társadalomban is „letéríthetik” a szervezeteket a törvények előírta pályáról. Ugyanakkor ennek veszélye megsokszorozódik a Patyomkin demokráciákban. Ezekre ugyanis a korrupció magas szintje, a döntési folyamatok átláthatatlanság, a társadalmi nyilvánosság korlátjai, a jogi feltételek instabilitása jellemzők. A stabil demokráciákban az élet kereteit a törvények hatalma (rule of law) jelöli ki, az áldemokráciákban viszont az uralkodói „kézivezérlés” – vagyis a hatalom törvénye (law of rule) – veszi át ezt a szerepet. Ezért, még ha jószándékúan tekintünk is az alapítványi formára, a Patyomkin demokráciákban elkerülhetetlen a normális működésmódtól való eltérés, ami a hatékonyság legnagyobb ellensége.

A „modellváltásnak” becézett átalakítás tehát hosszú távon nem emeli a felsőoktatás minőségét, éppenséggel a működés kockázatát növeli. Ezt a veszélyt még fokozza a populista/autokratikus rendszerek alapját képező személyes kapcsolatrendszer. Ez, arra készteti az érintetteket, hogy ne csak a kiadott parancsot kövessék, hanem még a vélelmezett elvárást is gondolkodás nélkül teljesítsék. Mindennek következménye: a nehezen összekapart nemzeti vagyon elvesztegetése. Ezzel értük el az „alapítványosítás” legfontosabb veszélyéhez. Az USA-ban, az 1820-as években lezajlott események megszüntették az állam vállalkozásokat korlátozó jogait, és szélesítették a polgárok gazdasági és társadalmi kezdeményezéseinek lehetőségeit. A szabad vállalkozás jogát – annak felelősségével együtt – a polgárokra, illetve a polgárok szabad társulásaira ruházták át, míg az állam csak a regisztrációt és a törvényes működés megítélését tartotta meg. 2010 óta Magyarországon ennek éppen az ellenkezője történik! A polgárok jogait a hatalom fondorlatos módon visszaveszi és a nemzet vagyonát kisajátítja. Ez lett a következménye a 2010 óta kiépített Patyomkin-demokráciának.  

Jegyet váltana-e az olvasó egy olyan hangversenyre, ahol tudja, a zenekar minden tagja a maga nótáját fújja, vagy ahol mindenki más felfogásban játssza a dallamot? Nos, az elmúlt időszakban Európa éppen egy ilyen – növekvő diszharmóniával jellemezhető – koncertre emlékeztetett. A koncert kifejezés ebben az összefüggésben – mint „a nagyhatalmak Európai Koncertje” – eredetileg, a napóleoni háborúk után kialakult helyzetet rendező, 1818-as, aacheni kongresszus jegyzőkönyvében jelent meg. Azóta rendre előkerül, amikor Európa államai közötti hatalmi egyensúly megbomlik. Ilyenkor a gazdasági, a társadalmi és a politikai változásokhoz való alkalmazkodás többnyire a szuverén nemzetek – nem mindig barátságos – egymáshoz hangolódása útján valósult meg. De a viták vezettek már – nem is egyszer – világháborúk kirobbanásához.   

Amikor e cikk írásába belekezdtem, éppen elkezdődött egy új „koncert” próbája: a gazdasági mentőcsomagról és a vétó-fenyegetésről való egyezkedés. Még kiszámíthatatlan volt, vajon a „chicken game” melyik résztvevője fogja félrerántani a kormányt? Miután a döntés megszületett, mindenki azt mérlegelte: ki volt a csirke, azaz ki engedett? Míg a világ azt találgatja, vajon „a ’szabad elvonulás’ Orbánnak, esélyt jelent-e Európa számára?”, addig itthon Orbán Viktor teljes győzelemként, az ellenzék pedig a miniszterelnök totális kudarcaként értékelte a történteket. A lényeg: elhárultak ugyan az akadályok a mentőcsomag alkalmazása elől, ám az Európát fenyegető illiberális kór gyógyítását a beláthatatlan jövőre halasztották. Pedig az európai összhang megteremtése egész sor fontos ügyben – a menekültválság, a versenyképesség, a pénzügy-politika, a nemzeti identitás és most éppen a vakcina-elosztás kérdésében – létkérdés. Az EU – a CNN szerint – történetének legsúlyosabb válságát éli át, részben Magyarország miatt.

Az elmúlt évtizedben az európai „koncert” körülményei alapvetően megváltoztak: új feltételek között, új zenészekkel, új zeneművet kell játszani, miközben nincsenek megfellebbezhetetlen tekintélyű karmesterek. A körülményeket Martin Luther King különös mondása világíthatja meg: „Mindenkit fogva tart a kölcsönösség kikerülhetetlen hálózata. Ami közvetlenül érint valakit, az közvetve mindenkit érint”. Ezzel a mottóval indította, mintegy évtizede a Science tudományos folyóirat összeállítását a rendszerekről és a komplexitásról. (Science. 2009. Vol. 325.) Az ötletet a téma áttekintéséhez egy négy évtizeddel korábban megjelent tudományos cikk – G. Hardin. 1968. Tragedy of commons – adta. Garrett Hardin a falusi élet elmaradhatatlan tartozékát, a közösen használt legelő működését elemezte. A gazdák reggel kihajtják tehenüket, majd este, amikor hazatérnek, megfejik, és a tej egy részét eladják a piacon. Egyszer azután egyikük rájön: ha két tehenet hajt ki, kettőt fejhet, így többet kereshet a piacon. Ötletét – sikerein felbuzdulva – mások is követik, így a közös legelőn egyre több lesz a tehén, ám egyre kevesebb a legelni való, így végül is kevesebb tejet adnak a tehenek. Ezen a ponton azután elszabadulhatnak az események.

Korlátozni kellene a tehenek számát, de ezt lehetetlenné teheti, ha a gazdák egy része ragaszkodik „szuverenitásához”. Amennyiben a közösség tudomásul veszi, hogy nem szólhat bele, ki hány tehenet legeltet, a szemfülesek érvényesíthetik érdekeiket, megállíthatatlanul nő a tehenek száma. Ez pedig elkerülhetetlenül a „közlegelő tragédiájához” vezet: elfogy a fű és éhen döglik mindenki tehene. Mivel a tragédia jelei hamar jelentkeznek, arra, ami történik, senki nem mondhatja: erre, igazán nem számítottam. Ebből a szemszögéből kell tekintve a brüsszeli egyezkedést: a szuverén „gazdák”, egy „közlegelő” problémával szembesültek, és vitájuk egy növekvő hangzavarba fulladó koncertre emlékeztetett. Míg korábban az érdekeket megfellebbezhetetlen tekintélyű „karmesterek” – beintve és leintve – hangolták össze, most mindenki a maga zenéjét akarja játszani. Ez pedig nem kedvez a harmónia születésének. 

Az előttünk álló évtized tehát az egymáshoz illeszkedés nehezen átlátható, előre-, és visszalépésekkel tarkított folyamatát vetíti elénk. Ha a sorozatos válságokkal szembesülve egyes, magukat „szuverénnek” nyilvánító gazdák „lenyomják” a többiek torkán akaratukat – mondván „nekem senki nem írhatja elő mit tegyek” – az annak a jele: a közösség meghajol a zsarolás előtt, és akkor ezt mások is követni fogják. Ez pedig – Hardin bebizonyította – elkerülhetetlenül tragédiához vezet. Lehetséges persze, hogy az európai „gazdák” időben felismerik: a közösség jövőjét csak az biztosíthatja, ha mindenki elfogadja a „közlegelő” szabályozását. Ennek azonban feltétele, hogy az „Orbán Viktorokkal” megértessék: csak akkor kerülhető el a tragédia, ha követed a közösség előírásait, sőt, ha saját „portádon” is betartod az elvárt rendet.

Az előttünk álló évtized a nemzeti szuverenitást érintő konfliktusok hosszú sorát hozza. Tömegével vetődnek fel olyan új kérdések és kerülnek ismét terítékre régebben megoldott problémák, amelyek arra csábítanak, hogy egyesek újra megpróbálkozzanak zsarolni a közösséget. Sőt, a helyzet „fokozódik”! A körülmények ugyanis, még a „közlegelő” állapoton is túlléptek. Európa ma már egy globális ökoszisztéma elválaszthatatlan része. Ez azt jelenti, hogy ma már nemcsak kontinensünk, hanem glóbuszunk valamennyi lakójára érvényes Martin Luther King mondása: bármi történjen, bárhol a földön, az mindenkit befolyásol, és mindenkit válaszra is késztet. Minden ország – beleértve hazánkat – környezetével összefonódó, attól elválaszthatatlan létező, legtávolabbi szomszédjaitól is függő, és azok érdekeit figyelembe venni kényszerülő közösség.  

A világ egykor számtalan, egymástól távoli, önellátó családi birtok halmazaként létezett. Azután az önálló gazdák egyre közelebb kerültek, és fokozatosan falut alkottak. Itt azonban már a szomszédság békéjét csak az erős kerítés és a magas falak szavatolták. Sőt, ekkortól életük része lett a falu határában a közös rét – a közlegelő – amelynek lepusztulását elkerülendő, mindenkire kötelező szabályokat vezettek be. Ez a helyzet a társasház körülményeit idézi fel. A sokemeletes épületben, a mellettünk, alattunk, és felettünk lakó szomszédoktól csak egy fal választ el. Ez sok mindent eltakar, de hiába a kulcsra zárt bejárati ajtó, a zaj, a füst, a hang átjött a falakon, és közösen használunk egy sor helységet és eszközt. A társasházban tudomásul vettük a „közlegelő-helyzetet”: szabályoztuk, mikor kell levinni a szemetet, mikor nem szabad hangoskodni, hogyan illik viselkedni. Aki a szabályokat áthágta, azt figyelmeztették, aki pedig tartósan „szembe ment” a lakókkal, annak életét a többiek kifejezetten kellemetlenné tudták tenni.

De a világ már túljutott ezen az állapoton is: napjainkban az emberiség mintha társbérletben élne. A társbérletben a konyhát és a kamrát, a fürdőszobát és a WC-t mások is használják. Aki soha nem tapasztalta, az nehezen tudja elképzelni mit is jelent másokkal együtt élni egy lakásban, amelyben velünk egyenlő jogon tartózkodnak idegenek. Mit jelent egyezkedni arról, hogyan használhatja „életterünket”, mikor kell másoknak átengedni azt, ha TV-t nézne, vagy főzni esetleg családi ünnepet akar tartani. Nos, amikor földi életünk körülményeit ökoszisztémaként írjuk le, az valami olyasmit jelent: világunkat mi magunk tettük – a gazdasági, a technológiai és a környezeti változásokkal – globális társbérletté. A brüsszeli alkuk tehát már nem is a társasházunk, hanem a mi európai társbérletünk működési szabályairól szólnak.

A tudomány fontos felismerése: az ilyen helyzetekben nemcsak őrültség vagy gonoszság idézhet elő katasztrófát. Már az is tragédiához vezethet, ha valaki folyamatosan azt ismételgeti: „én magamat teszem az első helyre”. Ez a viselkedés fokozottan veszélyes az ökoszisztéma körülményei között. Ezért volt olyan jelentős, hogy a Science idézett összeállításának egyik szerzője – Elinor Ostrom – feltárta a fokozatosan „társbérletté” váló világ stabilitását biztosító feltételeket. (Ostrom, E. 2009. A General Framework for Analyzing Sustainability of Social-Ecological Systems.) Véleménye azért különösen figyelemre méltó, mert – évtizedes kutatásait elismerve – abban az évben még a közgazdasági Nobel díjat is elnyerte! Kutatásai arra utalnak: az ökoszisztémák egyensúlyát csak a szigorú szabályok biztosíthatják:  

• annak világos meghatározása, mi az, ami elválaszthatatlanul közös, és ehhez ki, milyen feltételekkel férhet hozzá,
• mindazok, akik a forrásokhoz hozzáférhetnek, közreműködhessenek a használat szabályainak kialakításában,
• olyan ellenőrzési rendszer létrehozása és működtetése, amely a használókat szigorúan a szabályok betartására kényszeríti,
• a fokozatosság elvét betartó szankciók alkalmazása azoknál, akik a szabályokat áthágják,
• a konfliktusok megoldására könnyen hozzáférhető, gyors és olcsó mechanizmusok és intézmények működtetése, 
• a vállalatok, szervezetek és közösségek olyan belső struktúrájának kialakítása, hogy az őket alkotó részeik is a közös érdeket kövessék.  

Az eltelt évtized megerősítette Ostrom felismeréseit. A világ tagadhatatlanul az ökoszisztéma szerveződés felé tart és így elkerülhetetlen a túlélést lehetővé tevő szabályok bevezetése. Meghökkentő, de az ökoszisztéma helyzetben már pusztán a saját út követése – beleértve akár az egyéni megoldást is – is katasztrófához vezethet. (Gross, J. et.al. 2019. Individual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons.) Ha tehát az emberiség túl akarja élni a jelenlegi válságkorszakot, akkor a szuverenitás mindent felülíró akarata helyett, tudomásul kell venni: aki harmóniára vágyik, annak rá kell hangolódnia a közös zenére és fel kell fedezni abban az új dallamot. Ez pedig Európa valamennyi közösségétől és polgárától azt követeli: tartsa be, de másokon is kérje számon az ökoszisztéma – társbérlet-szerűen – kényelmetlen helyzetéből adódó kötelező viselkedési szabályokat.

Akinek túl pongyola a társbérlet-metafora, vagy túl bonyolult az ökoszisztéma-modell, annak a mostanában teret nyerő poszt-vesztfáliai jelzőt ajánljuk a figyelmébe. (Neuman, E. 2009. Failed States and International Order: Constructing a Post-Westphalian World). Európa politikai folyamatait az elmúlt négy évszázadban – a harminc éves háborút, 1648-ban lezáró – vesztfáliai béke szabályrendszere alakította. Ennek meghatározó alanyai a szuverén államok voltak, és a népek nyugalmát – minimalizálandó a háborúk veszélyét – egyeztetések és békéltetések rendszere segítette. Ez a rendszer a történelem változásait követve – időnként súlyos háborúk árán – folyamatosan újra-formálódott. Az elmúlt fél évszázad békéje után, a 21. századba átlépve ismét nyilvánvalóvá vált: az ökoszisztéma-jellegű környezetben, Európa stabilitását csak a korábbi világot új alapokra helyező, un. poszt-vesztfáliai rendszer teremtheti meg. Ebben Európa minden önálló politikai entitása jogot kap részt venni a közös szabályok megalkotásában, és ahhoz is, hogy ellenőrizze azok betartását. Még azt is elvárhatja mindenki, hogy érdekeit a közösség meghallgassa és másokkal kapcsolatban véleményt nyilvánítson. De, aki nem tartja be a közös szabályokat, az a közösség perifériájára szorul.

Azt, hogy Európa végül is „puhának” bizonyul-e, az jelzi majd, hogy egyre több lesz a zsaroló és „Orbán Viktorok” érvényesíteni tudják akaratukat. Ha a „nekem senki ne szabja meg” elvet hirdetők kerülnek többségbe, akkor Európánk – amit szeretünk és amire büszkék vagyunk – szétesik. De vele együtt, a demokratikus politizálás, a szabad gondolat, a méltányos részesedés és a társadalmi felemelkedés reménye is kihuny. Ha viszont Európa úgy tekint az előttünk álló alku-folyamatra, mint a fájdalmas alkalmazkodás egymást követő lépéseire, akkor kész lesz a zsarolókat határozottan megfegyelmezni. Azok pedig – mivel egyre rosszabbul jönnek majd ki a konfliktusokból – észre térnek. Ez jelenti a reményt, hogy a migrációval, a tőke-, az emberek-, a gondolatok szabad mozgásával és a környezetvédelemmel kapcsolatos vitákban egyre kevesebben merik majd vétójukkal zsarolni a közösséget. Csak ha mindenki – a nemzetek, a közösségek és az egyének – felismeri, hogy Európa a poszt-vesztfáliai korszakba lépett, és hajlandó lesz betartani és másokkal is betartani az együttélés szigorú szabályait, akkor születhet napjaink hangzavarából új harmónia. Remélhetőleg nemcsak az európai, hanem a globális koncerten is.