Jegyet váltana-e az olvasó egy olyan hangversenyre, ahol tudja, a zenekar minden tagja a maga nótáját fújja, vagy ahol mindenki más felfogásban játssza a dallamot? Nos, az elmúlt időszakban Európa éppen egy ilyen – növekvő diszharmóniával jellemezhető – koncertre emlékeztetett. A koncert kifejezés ebben az összefüggésben – mint „a nagyhatalmak Európai Koncertje” – eredetileg, a napóleoni háborúk után kialakult helyzetet rendező, 1818-as, aacheni kongresszus jegyzőkönyvében jelent meg. Azóta rendre előkerül, amikor Európa államai közötti hatalmi egyensúly megbomlik. Ilyenkor a gazdasági, a társadalmi és a politikai változásokhoz való alkalmazkodás többnyire a szuverén nemzetek – nem mindig barátságos – egymáshoz hangolódása útján valósult meg. De a viták vezettek már – nem is egyszer – világháborúk kirobbanásához.
Amikor e cikk írásába belekezdtem, éppen elkezdődött egy új „koncert” próbája: a gazdasági mentőcsomagról és a vétó-fenyegetésről való egyezkedés. Még kiszámíthatatlan volt, vajon a „chicken game” melyik résztvevője fogja félrerántani a kormányt? Miután a döntés megszületett, mindenki azt mérlegelte: ki volt a csirke, azaz ki engedett? Míg a világ azt találgatja, vajon „a ’szabad elvonulás’ Orbánnak, esélyt jelent-e Európa számára?”, addig itthon Orbán Viktor teljes győzelemként, az ellenzék pedig a miniszterelnök totális kudarcaként értékelte a történteket. A lényeg: elhárultak ugyan az akadályok a mentőcsomag alkalmazása elől, ám az Európát fenyegető illiberális kór gyógyítását a beláthatatlan jövőre halasztották. Pedig az európai összhang megteremtése egész sor fontos ügyben – a menekültválság, a versenyképesség, a pénzügy-politika, a nemzeti identitás és most éppen a vakcina-elosztás kérdésében – létkérdés. Az EU – a CNN szerint – történetének legsúlyosabb válságát éli át, részben Magyarország miatt.
Az elmúlt évtizedben az európai „koncert” körülményei alapvetően megváltoztak: új feltételek között, új zenészekkel, új zeneművet kell játszani, miközben nincsenek megfellebbezhetetlen tekintélyű karmesterek. A körülményeket Martin Luther King különös mondása világíthatja meg: „Mindenkit fogva tart a kölcsönösség kikerülhetetlen hálózata. Ami közvetlenül érint valakit, az közvetve mindenkit érint”. Ezzel a mottóval indította, mintegy évtizede a Science tudományos folyóirat összeállítását a rendszerekről és a komplexitásról. (Science. 2009. Vol. 325.) Az ötletet a téma áttekintéséhez egy négy évtizeddel korábban megjelent tudományos cikk – G. Hardin. 1968. Tragedy of commons – adta. Garrett Hardin a falusi élet elmaradhatatlan tartozékát, a közösen használt legelő működését elemezte. A gazdák reggel kihajtják tehenüket, majd este, amikor hazatérnek, megfejik, és a tej egy részét eladják a piacon. Egyszer azután egyikük rájön: ha két tehenet hajt ki, kettőt fejhet, így többet kereshet a piacon. Ötletét – sikerein felbuzdulva – mások is követik, így a közös legelőn egyre több lesz a tehén, ám egyre kevesebb a legelni való, így végül is kevesebb tejet adnak a tehenek. Ezen a ponton azután elszabadulhatnak az események.
Korlátozni kellene a tehenek számát, de ezt lehetetlenné teheti, ha a gazdák egy része ragaszkodik „szuverenitásához”. Amennyiben a közösség tudomásul veszi, hogy nem szólhat bele, ki hány tehenet legeltet, a szemfülesek érvényesíthetik érdekeiket, megállíthatatlanul nő a tehenek száma. Ez pedig elkerülhetetlenül a „közlegelő tragédiájához” vezet: elfogy a fű és éhen döglik mindenki tehene. Mivel a tragédia jelei hamar jelentkeznek, arra, ami történik, senki nem mondhatja: erre, igazán nem számítottam. Ebből a szemszögéből kell tekintve a brüsszeli egyezkedést: a szuverén „gazdák”, egy „közlegelő” problémával szembesültek, és vitájuk egy növekvő hangzavarba fulladó koncertre emlékeztetett. Míg korábban az érdekeket megfellebbezhetetlen tekintélyű „karmesterek” – beintve és leintve – hangolták össze, most mindenki a maga zenéjét akarja játszani. Ez pedig nem kedvez a harmónia születésének.
Az előttünk álló évtized tehát az egymáshoz illeszkedés nehezen átlátható, előre-, és visszalépésekkel tarkított folyamatát vetíti elénk. Ha a sorozatos válságokkal szembesülve egyes, magukat „szuverénnek” nyilvánító gazdák „lenyomják” a többiek torkán akaratukat – mondván „nekem senki nem írhatja elő mit tegyek” – az annak a jele: a közösség meghajol a zsarolás előtt, és akkor ezt mások is követni fogják. Ez pedig – Hardin bebizonyította – elkerülhetetlenül tragédiához vezet. Lehetséges persze, hogy az európai „gazdák” időben felismerik: a közösség jövőjét csak az biztosíthatja, ha mindenki elfogadja a „közlegelő” szabályozását. Ennek azonban feltétele, hogy az „Orbán Viktorokkal” megértessék: csak akkor kerülhető el a tragédia, ha követed a közösség előírásait, sőt, ha saját „portádon” is betartod az elvárt rendet.
Az előttünk álló évtized a nemzeti szuverenitást érintő konfliktusok hosszú sorát hozza. Tömegével vetődnek fel olyan új kérdések és kerülnek ismét terítékre régebben megoldott problémák, amelyek arra csábítanak, hogy egyesek újra megpróbálkozzanak zsarolni a közösséget. Sőt, a helyzet „fokozódik”! A körülmények ugyanis, még a „közlegelő” állapoton is túlléptek. Európa ma már egy globális ökoszisztéma elválaszthatatlan része. Ez azt jelenti, hogy ma már nemcsak kontinensünk, hanem glóbuszunk valamennyi lakójára érvényes Martin Luther King mondása: bármi történjen, bárhol a földön, az mindenkit befolyásol, és mindenkit válaszra is késztet. Minden ország – beleértve hazánkat – környezetével összefonódó, attól elválaszthatatlan létező, legtávolabbi szomszédjaitól is függő, és azok érdekeit figyelembe venni kényszerülő közösség.
A világ egykor számtalan, egymástól távoli, önellátó családi birtok halmazaként létezett. Azután az önálló gazdák egyre közelebb kerültek, és fokozatosan falut alkottak. Itt azonban már a szomszédság békéjét csak az erős kerítés és a magas falak szavatolták. Sőt, ekkortól életük része lett a falu határában a közös rét – a közlegelő – amelynek lepusztulását elkerülendő, mindenkire kötelező szabályokat vezettek be. Ez a helyzet a társasház körülményeit idézi fel. A sokemeletes épületben, a mellettünk, alattunk, és felettünk lakó szomszédoktól csak egy fal választ el. Ez sok mindent eltakar, de hiába a kulcsra zárt bejárati ajtó, a zaj, a füst, a hang átjött a falakon, és közösen használunk egy sor helységet és eszközt. A társasházban tudomásul vettük a „közlegelő-helyzetet”: szabályoztuk, mikor kell levinni a szemetet, mikor nem szabad hangoskodni, hogyan illik viselkedni. Aki a szabályokat áthágta, azt figyelmeztették, aki pedig tartósan „szembe ment” a lakókkal, annak életét a többiek kifejezetten kellemetlenné tudták tenni.
De a világ már túljutott ezen az állapoton is: napjainkban az emberiség mintha társbérletben élne. A társbérletben a konyhát és a kamrát, a fürdőszobát és a WC-t mások is használják. Aki soha nem tapasztalta, az nehezen tudja elképzelni mit is jelent másokkal együtt élni egy lakásban, amelyben velünk egyenlő jogon tartózkodnak idegenek. Mit jelent egyezkedni arról, hogyan használhatja „életterünket”, mikor kell másoknak átengedni azt, ha TV-t nézne, vagy főzni esetleg családi ünnepet akar tartani. Nos, amikor földi életünk körülményeit ökoszisztémaként írjuk le, az valami olyasmit jelent: világunkat mi magunk tettük – a gazdasági, a technológiai és a környezeti változásokkal – globális társbérletté. A brüsszeli alkuk tehát már nem is a társasházunk, hanem a mi európai társbérletünk működési szabályairól szólnak.
A tudomány fontos felismerése: az ilyen helyzetekben nemcsak őrültség vagy gonoszság idézhet elő katasztrófát. Már az is tragédiához vezethet, ha valaki folyamatosan azt ismételgeti: „én magamat teszem az első helyre”. Ez a viselkedés fokozottan veszélyes az ökoszisztéma körülményei között. Ezért volt olyan jelentős, hogy a Science idézett összeállításának egyik szerzője – Elinor Ostrom – feltárta a fokozatosan „társbérletté” váló világ stabilitását biztosító feltételeket. (Ostrom, E. 2009. A General Framework for Analyzing Sustainability of Social-Ecological Systems.) Véleménye azért különösen figyelemre méltó, mert – évtizedes kutatásait elismerve – abban az évben még a közgazdasági Nobel díjat is elnyerte! Kutatásai arra utalnak: az ökoszisztémák egyensúlyát csak a szigorú szabályok biztosíthatják:
- annak világos meghatározása, mi az, ami elválaszthatatlanul közös, és ehhez ki, milyen feltételekkel férhet hozzá,
- mindazok, akik a forrásokhoz hozzáférhetnek, közreműködhessenek a használat szabályainak kialakításában,
- olyan ellenőrzési rendszer létrehozása és működtetése, amely a használókat szigorúan a szabályok betartására kényszeríti,
- a fokozatosság elvét betartó szankciók alkalmazása azoknál, akik a szabályokat áthágják,
- a konfliktusok megoldására könnyen hozzáférhető, gyors és olcsó mechanizmusok és intézmények működtetése,
- a vállalatok, szervezetek és közösségek olyan belső struktúrájának kialakítása, hogy az őket alkotó részeik is a közös érdeket kövessék.
Az eltelt évtized megerősítette Ostrom felismeréseit. A világ tagadhatatlanul az ökoszisztéma szerveződés felé tart és így elkerülhetetlen a túlélést lehetővé tevő szabályok bevezetése. Meghökkentő, de az ökoszisztéma helyzetben már pusztán a saját út követése – beleértve akár az egyéni megoldást is – is katasztrófához vezethet. (Gross, J. et.al. 2019. Individual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons.) Ha tehát az emberiség túl akarja élni a jelenlegi válságkorszakot, akkor a szuverenitás mindent felülíró akarata helyett, tudomásul kell venni: aki harmóniára vágyik, annak rá kell hangolódnia a közös zenére és fel kell fedezni abban az új dallamot. Ez pedig Európa valamennyi közösségétől és polgárától azt követeli: tartsa be, de másokon is kérje számon az ökoszisztéma – társbérlet-szerűen – kényelmetlen helyzetéből adódó kötelező viselkedési szabályokat.
Akinek túl pongyola a társbérlet-metafora, vagy túl bonyolult az ökoszisztéma-modell, annak a mostanában teret nyerő poszt-vesztfáliai jelzőt ajánljuk a figyelmébe. (Neuman, E. 2009. Failed States and International Order: Constructing a Post-Westphalian World). Európa politikai folyamatait az elmúlt négy évszázadban – a harminc éves háborút, 1648-ban lezáró – vesztfáliai béke szabályrendszere alakította. Ennek meghatározó alanyai a szuverén államok voltak, és a népek nyugalmát – minimalizálandó a háborúk veszélyét – egyeztetések és békéltetések rendszere segítette. Ez a rendszer a történelem változásait követve – időnként súlyos háborúk árán – folyamatosan újra-formálódott. Az elmúlt fél évszázad békéje után, a 21. századba átlépve ismét nyilvánvalóvá vált: az ökoszisztéma-jellegű környezetben, Európa stabilitását csak a korábbi világot új alapokra helyező, un. poszt-vesztfáliai rendszer teremtheti meg. Ebben Európa minden önálló politikai entitása jogot kap részt venni a közös szabályok megalkotásában, és ahhoz is, hogy ellenőrizze azok betartását. Még azt is elvárhatja mindenki, hogy érdekeit a közösség meghallgassa és másokkal kapcsolatban véleményt nyilvánítson. De, aki nem tartja be a közös szabályokat, az a közösség perifériájára szorul.
Azt, hogy Európa végül is „puhának” bizonyul-e, az jelzi majd, hogy egyre több lesz a zsaroló és „Orbán Viktorok” érvényesíteni tudják akaratukat. Ha a „nekem senki ne szabja meg” elvet hirdetők kerülnek többségbe, akkor Európánk – amit szeretünk és amire büszkék vagyunk – szétesik. De vele együtt, a demokratikus politizálás, a szabad gondolat, a méltányos részesedés és a társadalmi felemelkedés reménye is kihuny. Ha viszont Európa úgy tekint az előttünk álló alku-folyamatra, mint a fájdalmas alkalmazkodás egymást követő lépéseire, akkor kész lesz a zsarolókat határozottan megfegyelmezni. Azok pedig – mivel egyre rosszabbul jönnek majd ki a konfliktusokból – észre térnek. Ez jelenti a reményt, hogy a migrációval, a tőke-, az emberek-, a gondolatok szabad mozgásával és a környezetvédelemmel kapcsolatos vitákban egyre kevesebben merik majd vétójukkal zsarolni a közösséget. Csak ha mindenki – a nemzetek, a közösségek és az egyének – felismeri, hogy Európa a poszt-vesztfáliai korszakba lépett, és hajlandó lesz betartani és másokkal is betartani az együttélés szigorú szabályait, akkor születhet napjaink hangzavarából új harmónia. Remélhetőleg nemcsak az európai, hanem a globális koncerten is.
Leave a Reply