Először csak kivételeknek látszottak a különböző alapítványi formában működtetett szervezetek. Mára azonban a kivételből szabály lett és a lassan a hagyományos intézmények válnak gyérülő kivétellé. A megzavarodott érintettek – hallgatók, tanárok, kutatók, színészek, újságírók és művészek – kétségbeesett kérdéseit a rendszer kiötlői a szokásos stratégiával hárítják el: az átalakítás a törvények alapján történt, követi az Alkotmány útmutatásait, illeszkedik a nemzetközi trendhez és a korábban szűkölködő területekre most ömlik a pénz. Minden a legnagyobb rendben, „európai” módon és a nemzet érdekében történik. Ahhoz, hogy megértsük a folyamatot, meglehetősen messzire kell visszatekinteni. A történet gyökerei ugyanis a 18. századba nyúlnak vissza.
1769-ban III. György angol király – hatalmával élve, amely jogot és pénzügyi forrásokat is biztosított számára – amerikai gyarmatán egy egyetemet alapított: a Darthmouth College-ot. Ahogyan minden esetben, amikor vállalatot vagy egyetemet hozott létre, tőkét és privilégiumokat adott számára, majd kinevezte az intézményt működtető testületet. A történelem pedig haladott a maga útján: az egyetem sikeresen tevékenykedett és győzött az amerikai forradalom. 1816-ban, New Hamphsire kormányzója döbbenten fedezte fel: az egyetemet még mindig a király által kinevezett testület irányítja. Ezen felháborodva törvényt hoztak: hatályon kívül helyezték a királyi alapító okiratot, és az új hatalom embereivel töltötték fel az egyetemet irányító kuratóriumot.
Az érintettek azonban ahelyett, hogy behúzták volna fülüket-farkukat, bírósághoz fordultak. Az ügy végül – 1819-ben – a Legfelső bíróságon kötött ki. Az megtárgyalta a „Dartmouth v. Woodward” ügyet és azt az ítéletet hozta: az államnak nincs joga beleavatkozni a polgárok magánügyleteibe. A döntés a királyt egyszerűen magánemberré minősítette, de nem ez volt a legfontosabb következménye. Az egyik alkotmánybíró – Joseph Story – az ítélethez megjegyzést fűzött: terjesszék ki a döntés hatályát a jövőben minden magánvállalkozással létrehozott szervezetre. Javaslata azután forradalmat idézett elő a gazdaságban. Ettől kezdve ugyanis, ha valaki nagyobb vállalkozást vagy szervezetet akart alapítani, nem kellett előbb engedélyt kellett kérnie, a királytól vagy a parlementtől. Egyszerűen befektetőtársakat keresett, megvitatta velük a célokat, megegyeztek a működés szabályairól, majd összeadták a tőkét, és már indulhatott is a vállalkozás. Az alapítóokiratot azután benyújtották a (cég)bírósághoz, de ott csak azt nézték meg, hogy a törvényeknek megfelelően működik-e a cég, esetleg szükség van-e módosításra, a tevékenységet közben már folytathatta.
J. Story rövid kiegészítésének meghatározó szerepe volt a későbbi századok robbanásszerű fejlődésében. A vállalkozás-alapítás könnyebb lett és felvirágozhattak a tőke-egyesítésen alapuló szervezetek. Joggal kérdezhetné bárki: akkor mi a baj a mostani „alapítványosítási” lázzal? Hát csak az, hogy ami nálunk történik, az éppen az ellenkezője mindannak, amit a Darthmouth-sztori kifejez. Ez különösen Soros György – Orbán Viktor által sokat szidott – tevékenységének tükrében válik világossá. Soros György saját vagyonát adta át a CEU-nak, meghatározta a célt és hagyta, hogy a kuratórium szabadon működjön. Azt kérte csak számon, hogy az intézmény helyt álljon a nemzetközi versenyben, s ezt a célt a CEU el is érte. A mostani „alapítványosítás” során azonban közös nemzeti vagyonunk magánvagyonná konvertálása történik, amit a hitbizomány-szerű vagyonátadás véglegesít.
Ám a helyzet még ennél is szomorúbb: a létrejövő alapítványok egy Patyomkin demokráciában működnek, ami eleve korlátozza tevékenységüket. A demokráciánkra használt különös jelző Grigorij Patyomkin tábornok – Katalin cárnő kegyence – nevére utal, aki a szóbeszéd szerint, felépített egy álfalut, hogy az arra látogató királynőt megtévessze, és az orosz paraszt életét boldogabbnak tüntesse fel a valóságosnál. Amiként a Patyomkin-falu a valóságot elfedő, azt szebbnek, jobbnak mutató díszletszerű építményre utal, úgy a Patyomkin-demokráciát is a külvilág megtévesztésére hozták létre. Arra szánták, hogy országunkat – a felületes szemlélő számára – a rendszerváltás nyomán létrejött „nyugati típusú” demokráciának mutassa. Formálisan rendelkezünk minden olyan intézménnyel, törvénnyel és szabállyal, amivel a valódi demokráciák. Ám ezek csak a Patyomkin demokrácia díszletei. A rendszerváltást követően létrejött – örökölt hiányosságokkal is terhelt – politikai rendszerünket Orbán Viktor – a mi Patyomkin tábornokunk – végletesen eltorzította, és áldemokráciává változtatta.
A 20. század fontos tapasztalata, hogy bármilyen szervezet – a bankoktól a sportegyesületekig, a színháztól az egyetemekig – működése alapvetően függ a politikai környezettől. Ennek állapota a demokrácia, a kormányzás minősége vagy a törvények hatalma objektív mutatószámaival mérhető és ennek segítségével jól elkülöníthetők a felelősen kormányzott, stabil demokráciák a Patyomkin típusútól. A Patyomkin demokráciák elmaradhatatlan jellegzetessége: az átalakítások – történjen az bármely területen és bármilyen hangzatos célból – a valóságban a hatalomnak és támogatóinak a „bebetonozását” szolgálják, nem pedig a hatékonyságot és a minőség javítását. Esetünkben, az alapítvánnyá szervezéssel az egyetemek – de bármely más terület alapítványai is – kikerülnek az állam fennhatósága alól, és végérvényesen a közvetlenül Orbán Viktor által kinevezett kuratóriumok „kezébe” kerülnek.
A vagyonelemek, a működési célok és a munkatársak alkalmazásával kapcsolatos társadalmi ellenőrzés lényegében megszűnik és ezt – biztos, ami biztos – belefoglalták az Alkotmányba is. Az érdeklődőket ezután azzal a szokásos fordulattal hajtják majd el: „nincs itt semmi látnivaló”. Ez már önmagában megkérdőjelezi az átalakítási kampányt és még indokoltabbá teszi a kérdést: vajon mindez eredményezi-e a minőség és a hatékonyság javulását? A történelmi tapasztalatok ugyanis egy sor alapvető problémára utalnak. Az első: az uralkodók, a mániáikat szolgáló látványos projekteket olyan emlékműnek szánják, amely évszázadokon túl is hirdetik nagyságukat. Ugyanakkor az ezekre áldozott források, egyrészt „elszívják” az életerőt a társadalom fontos területei elől, másrészt alacsony hatékonysággal hasznosulnak. Gondoljunk csak arra: Magyarország lassan elnyeri az „Ezer stadion országa” nem éppen megtisztelő címet, miközben elmarad fontos területek fejlesztése.
Most azonban – vethetnék ellenem – Orbán Viktor végre a felsőoktatásba fektet be. Ám itt szükségszerűen ütközünk bele a Patyomkin rendszerek további kikerülhetetlen korlátjaiba. Gyakran hivatkoznak arra, hogy bizonyos területek támogatása és kedvezményei „lecsorognak”, majd fokozatosan az egész társadalom előnyére válnak. Ám a populista rendszerekben a gigantikus projekteket egy leegyszerűsített logika működteti: az egyént vagy a szervezetet olyan gépezetnek gondolják, amibe felül bedobnak néhány milliót, vagy éppen milliárdot, majd valahol lent „kipottyan” egy gyerek vagy egy vállalkozás, a növekvő nemzetközi befolyás vagy az emelkedő foglalkoztatottság, esetleg egy remekmű vagy egy sportsiker. A probléma az, hogy a társadalom ennél jóval bonyolultabb. A közfoglalkoztatással el lehet érni, hogy a munkanélküliségi statisztika javuljon, de az érintetteknek a munkaerő piacra való bejutását nem. A K+F kiadások növelése hozzájárul a tudomány fejlődéséhez, de önmagában ez nem idézi elő a társadalom innovációs képességének javulását.
Ahhoz tehát, hogy a felsőoktatás hatékonyan járuljon hozzá a gazdaságunk versenyképességének javulásához, a kapcsolódó területek alapvető fejlesztésére is szükség van. Így, kezdve az óvodai hálózattól a tehetség-gondozásig, az általános iskoláktól a tanári fizetésekig, a karrier-lehetőségek szélesítésétől az iskolák és egyetemek „szabad-versenyéig”, az állami pozíciók betöltésénél egyenlő esélyektől, a felzárkóztatást segítő támogatásokig és még sorolhatnánk. Ennek a sok területtel érintkező szférának az elmaradását jól mutatja, a nemrég megjelent globális vállalkozó-, és tehetség-generáló index, amely az országok tehetség- és vállalkozó- generáló képességét „méri”. (Global Talent Competitiveness Index 2019). A legújabb adatok 121 ország helyzetét értékelik és közöttük hazánk az 52. helyen található. Ez a pozíció nem is tűnik olyan gyengének, de saját „súlycsoportunkban” a sereghajtók közzé tartozunk.
Ugyanakkor az alapítványok hatékony működését további szervezeti körülmények is hátráltatják. Ezekre a gyakran rejtve maradó akadályokra a felelős vállalatirányítás – a corporate governance – tantárgy oktatójaként figyeltem fel. A részvénytársaságok kormányzása sokban hasonlít a liberális demokráciáéhoz. Mindkettő az intézményes hatalommegosztáson alapul. A törvények egymást ellenőrző és szemmel tartó testületek létrehozását írják elő. Az Igazgatóság a tulajdonosi döntésekért felelős, és a közgyűlésen választják, az Ügyvezetés, a napi ügyeket viszi, a Felügyelő bizottság, mindkettőt szemmel tartja, és akkor van még egy Független Könyvvizsgáló is, aki ellenőrzi, hogy a cég nyilvánosságra hozott adatai megfelelnek-e a valóságnak. Hasonló modell működteti a politika rendszerét és a nagy alapítványokat is. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azonban azt mutatták: a jól kiépült ellenőrzési intézmények sem tudták megelőzni a bank-, és vállalati-csődök és az alapítványi botrányok sorát.
A szervezeti „katasztrófák” elemzése során rendre kiderült: a válságokat – a ritka kivételektől eltekintve – nem egyes egyének idézik elő. A csődök a szervezetek működésmódjának következményei, mondhatni kollektív munka eredményei. A vállalati szerencsétlenségek nyomán mindig jellegzetes okok voltak azonosíthatók, amelyek megállíthatatlan „zuhanásba vezérelték” a szervezetet, és amelyek a politikai rendszert is „veszélyes üzeművé” formálják:
- a túlhatalommal rendelkező, és a sorsot maga ellen kihívó első ember,
- a vezető elit tagjainak mohósága,
- az szervezeti ellensúlyok hiánya,
- a nem megfelelően működő ellenőrzés,
- a felelőtlenséget eltűrő kultúra,
- az etikai szabályok következmények nélküli áthágása.
Ezek a problémák még egy „normálisan” működő társadalomban is „letéríthetik” a szervezeteket a törvények előírta pályáról. Ugyanakkor ennek veszélye megsokszorozódik a Patyomkin demokráciákban. Ezekre ugyanis a korrupció magas szintje, a döntési folyamatok átláthatatlanság, a társadalmi nyilvánosság korlátjai, a jogi feltételek instabilitása jellemzők. A stabil demokráciákban az élet kereteit a törvények hatalma (rule of law) jelöli ki, az áldemokráciákban viszont az uralkodói „kézivezérlés” – vagyis a hatalom törvénye (law of rule) – veszi át ezt a szerepet. Ezért, még ha jószándékúan tekintünk is az alapítványi formára, a Patyomkin demokráciákban elkerülhetetlen a normális működésmódtól való eltérés, ami a hatékonyság legnagyobb ellensége.
A „modellváltásnak” becézett átalakítás tehát hosszú távon nem emeli a felsőoktatás minőségét, éppenséggel a működés kockázatát növeli. Ezt a veszélyt még fokozza a populista/autokratikus rendszerek alapját képező személyes kapcsolatrendszer. Ez, arra készteti az érintetteket, hogy ne csak a kiadott parancsot kövessék, hanem még a vélelmezett elvárást is gondolkodás nélkül teljesítsék. Mindennek következménye: a nehezen összekapart nemzeti vagyon elvesztegetése. Ezzel értük el az „alapítványosítás” legfontosabb veszélyéhez. Az USA-ban, az 1820-as években lezajlott események megszüntették az állam vállalkozásokat korlátozó jogait, és szélesítették a polgárok gazdasági és társadalmi kezdeményezéseinek lehetőségeit. A szabad vállalkozás jogát – annak felelősségével együtt – a polgárokra, illetve a polgárok szabad társulásaira ruházták át, míg az állam csak a regisztrációt és a törvényes működés megítélését tartotta meg. 2010 óta Magyarországon ennek éppen az ellenkezője történik! A polgárok jogait a hatalom fondorlatos módon visszaveszi és a nemzet vagyonát kisajátítja. Ez lett a következménye a 2010 óta kiépített Patyomkin-demokráciának.
Leave a Reply