Sokan találgatják, mit is jelent Orbán Viktor, az idei kötcsei pikniken elhangzott – „egy bizonytalanságokkal teli, világrend nélküli világ” – mondata. Az elmúlt évek eseményeinek tükrében azonban ez a megállapítás az új normalitás kifejezése. „Veszélyesebbé vált a nemzetközi környezet, mélyreható változások zajlanak, a felmelegedéstől kezdve, a digitalizálódáson át egészen a hatalmi politika reneszánszáig, és a nemzeti határok a jövőben nem védenek meg a fenyegetésektől” – értékelte országa helyzetét nemrég a svájci kormány. „A Covid-19 járvány a tudósok és a kormányok számára fájdalmas, de nem előre kiszámíthatatlan esemény volt. Régóta a szemünk előtt ’készült’” – állapította meg a Nature tudományos folyóirat. (Maxmen, A. 2021. Nature. 596, 332.) „A globális gazdaság és a kapitalizmus keresztúthoz érkezett, amit a koronavírus járvány, a környezeti válság, a digitális technológia és a munkaerő piac alapvető változása váltott ki” – adta hírül nemrég a Project Syndicate.

Engem a helyzet egy biológus – John Endler – különös tapasztalatára emlékeztet. Még az 1970-es években, a dél-amerikai folyócskákban élő guppik életét tanulmányozva arra figyelt fel, hogy a vízesés alján levő tavacskában a halacskák – mintha csak fenekén levő kövekhez hasonlóvá igyekeztek volna válni – meglehetősen jellegtelenek voltak, míg az alig néhány száz méterrel feljebb élő társaik rikítóan változatosak. A rejtély kulcsa: az alsó tavacskában a guppik mellett honos, rájuk vadászó csukasügérek, viszont nem tudtak felúszni a zuhogókon a felső tavacskába. Így a guppik számára a túlélés feltétele az alsó medencében, beleolvadni a háttérbe, lehetőleg elkerülve a csukasügérek figyelmét, míg a felső medencében, minél színesebbé válva, felkelteni a nőstények érdeklődését. Emiatt jött létre, egymástól nem túl nagy távolságra a fajon belüli alapvetően eltérő mintázat.

A közösségek eltérő mintázata az emberi kultúra általános jelensége, ám ezt gyakran a politika is felerősíti. Gondoljunk csak Észak- és Dél-Korea polgárainak eltérő világára, vagy a berlini fal két oldalának körülményeire. A rendszerváltások legfontosabb tapasztalata: ha valamilyen ok miatt megszűnik a „nemzeti tavacskák” elszigeteltsége és az emberek szülőhelyükről szabadon „átúszhatnak” a népek tengerébe, alkalmazkodásra kényszerülnek. Miközben pedig régiónk még mindig a globális világ versenyképes viselkedési „mintázatának” elsajátításával küszködik, lényegében ugyanez a kihívás áll az egész emberiség előtt. Valamennyi társadalom egyidejűleg két – eltérő jellegű, de közös gyökerű – problémával szembesül: a globális világ körülményeihez való alkalmazkodással, illetve szuverenitása és nemzeti identitása megőrzésével.  

Minden ország, kinyilvánítva érdekeit, bele kíván szólni szomszédjai életébe, ugyanakkor élesen elutasítja, amikor mások ugyanezt tennék. A brazilok például nem értik, kinek mi köze ahhoz, hogy ők mit tesznek az Amazonasz eső-erdőivel. Orbán Viktor meg azt nehezményezi, hogy más országok a jogállamiságot kérik rajta számon. A végső érv, amire hivatkozva mindenki elutasítja, hogy mások előírják neki, mit tehet – a nemzeti szuverenitás. Ez a szuverenitás kezdetben kizárólag az uralkodókat illette meg. Ők voltak kontinensünk földrajzi, kulturális és politikai színpadán zajló küzdelmek főszereplői. Történelmi jogaikra és senki által nem korlátozott hatalmukra hivatkozva igyekeztek kiterjeszteni vagy éppen megvédeni a sajátjukként birtokolt térséget. Afféle „politikai magánvállalkozókként” saját kényük-kedvük szerint intézték dolgaikat és szembesültek a következményekkel. Ám, a 30 éves háborút lezáró vesztfáliai békét követően (1648) a szuverenitás az államra szállt át. Az uralkodók megkérdőjelezhetetlen hatalommal irányított „politikai magán-vállalkozása” ezzel afféle „korlátolt felelősségű politikai társasággá” alakult át. Amiként a KFT-nek, a tulajdonosáétól elkülönített „saját” vagyona van, úgy az állam is az uralkodóétól elválasztott, önálló szuverenitásra tett szert.

A szuverén államok formálódásában a 19. századtól meghatározó tényezővé vált a nemzeti identitás. Az ipari forradalom vívmányai – a vasút és a gőzhajózás, az üzemszerű termelés és a kereskedelem erősödő szálai – egyre távolabbi térségeket kapcsoltak össze. Miközben a csökkenő tranzakciós költségek kikényszerítették a piaci integrációt, az örökölt kulturális minták alapján homogén térségek szerveződtek. A Magyar-Osztrák monarchiát elemző vizsgálat kimutatta: az azonos kulturális és nyelvi hátterű közösségek tagjai hajlamosak voltak egymást választani partnernek és egymás között alacsonyabb árakkal kereskedni, mint más térségekkel. (Schultz, M. Wolf, N. 2012. Economic nationalism and economic integration: the Austro-Hungaria Empire). Vagyis, a csökkenő tranzakciós költségek hatását részben „felülírta” a kulturális identitás, amely azután homogén nemzeti karakterű térségeket formált. Így az örökül kapott kulturális mintázat alapján, a sokáig önmagába záródó a kisebb térségek gazdasági rendszeréből létrejöttek a nemzet-gazdaságok.

Korábbi analógiánk szóhasználatával: a térségi „tavacskák” a nemzeti „tengerré” folytak egybe. Ám a fejlődés ellenállhatatlanul vezetett tovább és az elkülönülő nemzeti térségek között is egyre szorosabban kapcsolat alakult ki. Ennek hatására pedig egy jellegzetes „fázisátalakulás” ment végbe. A politika és a gazdaság szuverén aktorai által közösen használt nemzetközi rendszer „közlegelővé” változott. A közlegelő jellegzetes dinamikája G. Hardin kutatásai nyomán vált ismertté. A kizárólag az önérdek által vezérelt, „szuverén” gazdák mohósága – túl sok tehenet hajtanak a közös legelőre – másokra is átragad, aminek következtében előbb elfogy a legelni való, majd emiatt kipusztulnak az állatok. (Hardin, G. 1987. Science.). Az államok – a falu gazdáihoz hasonlóan – megszokták, hogy a saját „portájukon” a maguk kénye-kedve szerint intézzék dolgaikat. Amikor azonban ez a szuverenitásra hivatkozó és másokra nem tekintő viselkedés felülírta a „közlegelő” logikáját, világháborúk, világválságok és nemzetközi konfliktusok robbantak ki.

A szuverén nemzetek súlyos árat fizettek, hogy megtanulják: a „közlegelővé” váló világban megőrizhetik szuverenitásuk egy részét, de békét és a prosperitást csak egyeztetett szabályok betartásának folyamatos ellenőrzése és a szabályszegők „megregulázása” biztosíthatja. A világgazdasági válság és a II világháború szomorú tapasztalatai nyomán egyre több nemzetközi intézmény és „nemzetek feletti” szabály korlátozta és fegyelmezte a fokozatosan globálissá váló „közlegelő” szereplőit. A nemzetállamok pedig – kevésbé a bölcs belátás, inkább a kényszerek hatására – megegyezésre törekvő és szabálykövető „gazdákká” váltak. Ennek eredményeként a történelemben addig soha nem tapasztalt prosperitás köszöntött a világra. A kapcsolatok sokrétűsége és szorossága – a globalizáció és a hiperkonnektivitás – fokozatosan szinte elszakíthatatlan egységbe fűzte az egész emberiséget. (Khanna, P. 2020. Konnektográfia. Hvg). Ennek nemvárt következményeként a világban egy újabb „fázis-átalakulás” zajlott le: a globális „közlegelő” ökoszisztémává változott.

Ismét a guppik példájával élve: az elkülönült nemzeti „tengerekből” népek „óceánja” lett, ahol bárki, bárhova „elúszhatott”, de számolnia kellett azzal, mindenütt azonos versenyfeltételekkel – ugyanolyan ragadozókkal és egyforma táplálékkal – találkozik. Az elmúlt évtizedben mindenki ráébredni kényszerült: a sajátjaként tekintett, másokétól elkülönülő világa eltűnt. A folyamatok és az aktorok – a vállalatok és a nemzetek – elválaszthatatlanul összefonódtak. A határok áteresztővé váltak, a „saját” kibogozhatatlanul keveredett mások „sajátjával”. (Frank Füredi. 2021. Célkeresztben a határok.) A technológiailag és gazdaságilag egységesülő földön mindenki ugyanazokkal a kikerülhetetlen hatásokkal szembesül. Emiatt még a „saját” problémákat is csak közösen lehet megoldani.

Erre a helyzetre utal Orbán Viktor „világrend nélküli világa”, amely az egész emberiséget – az egyéneket, közösségeket, vállalatokat és az államokat is – alkalmazkodásra kényszerít. Eltűntek azonban az eligazodás megbízható irányjelzői. Az események kiszámíthatatlanok, a tendenciák összekuszálódtak és sokasodnak az un. „fekete hattyú” típusú – vagyis korábbi tapasztalatainkkal gyökeresen ellentétes – jelenségek. A helyzet megvilágítására többen D. Rumsfeld – a nemrég elhunyt és több amerikai kormány katonai akcióiért felelős államtitkárának – elejtett megjegyzésére utalnak. 2002 februárjában, a New Yorki Világkereskedelmi központ elleni terrortámadást követően – mint az ellenlépések előkészületeiért felelős vezetőt – az újságírók kérdőre vonták: mutassa be a Bagdad jelentette atom-fenyegetést bizonyító tényeket. Rumsfeld akkor egy különös válasszal lepte meg a jelenlevőket: „Vannak dolgok, amiket ismerünk. Azután vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy léteznek, de még nem ismerünk pontosan. De vannak olyan dolgok is, amelyeknek még a létezéséről sem tudunk, pedig létezhetnek és befolyásolják életünket, de nem tudjuk, hogyan.” Szavai, amelyek akkor az USA háborús előkészületeit igyekezett igazolni, az egyensúlyát veszített világ új állapotának – a radikális bizonytalanság korszakának – beköszöntére is utalnak. (Kay, J. King, M. 2020. Radical uncertainty.)

Ebben az új helyzetben azonban hamissá válik az a – sokáig megkérdőjelezhetetlen – tény, hogy az országok biztonsága a katonai, a gazdasági és a kulturális hatalmukra támaszkodó szuverenitáson nyugszik. A „világrend nélküli világban” a stabilitás alapvetően új koncepciója, a resilience érvényesül. (Masten, A. 2015. Ordinary Magic: Resilience in Development.) Ez a dinamikus rendszereknek arra a képességére utal, hogy a külső és a belső zavaroknak működésmódjuk és szervezettségük a változtatásokhoz való hozzáigazításával álljanak ellent. Hiába állította tehát a miniszterelnök Kötcsén, hogy Magyarország „biztos pont a bizonytalan világban”. Az új helyzetben sem szilárd falak, sem erős hadsereg, sem pedig a gazdasági függetlenedés nem védenek meg a környezet zavaraitól. Csak a változásra képes és hajlandó polgárokból, az adaptív szervezetekből és intézményekből felépülő nemzet, amelyre kiszámítható, a kölcsönös függőség feltételeit elfogadó és együttműködő partnerként tekintenek mások, kínálhat stabilitást. (Cosens, B. et.al. 2021. Governing complexity. PNAS)

Ám az illeszkedést megnehezíti, hogy bolygónk megtelt fenyegető és kiszámíthatatlan eseményekkel. Sőt, nemcsak az előre nem látható krízisek jelentenek gondot, hanem a döntéshozóknak a válságokra adott ösztönszerű reakciói is. „A legrosszabb dolog, amit tehetünk, amikor úgy tűnik, véget ért a rémálom, hogy abban reménykedünk, végre visszatér a normális élet. Ugyanis, ha nem tanulunk abból, ami bekövetkezett, a történelem ismételni fogja magát”. (Dale Fisher). Vagyis, a normalitás visszatérésében reménykedni normális dolog, de csapdát rejt. Amikor a „haladás motorja” csupán lefulladt, a problémákat megoldva remélhető, hogy visszatérnek a régi szép napok. Most azonban úgy tűnik: a történelem „kisiklott”. Világunk egy olyan áttekinthetetlen „rendezőpályaudvarrá” vált, ahonnan eltérő irányokba, ismeretlen célállomások felé, különböző állapotú járműveket indulnak. A kiszemelt célállomás egyeseknek az örök békét ígéri, míg másoknak a végpusztulást. Ez a helyzet melegágya az összeesküvés elméleteknek, amelyek azt sugallják: a bajok forrása gonosz emberek ártó akciói. A történelmi tapasztalat azonban arra figyelmeztet: nemcsak a „vasfüggönyök” és az elszakíthatatlan bilincsek, hanem az efféle tévhitek is rabságra kényszeríthetik az embert. A globális ökoszisztéma létrejötte világunkat egy olyan repülőhöz tette hasonlóvá, amely leszállásra készülve hirtelen viharba kerül, vagy a leszállópályán valamilyen akadály tűnik fel előtte. A pilóták – a katasztrófát elkerülendő – újra-startolásra kényszerülnek. Haladéktalanul el kell kezdeni az irányváltást, de óvatosan, nem hirtelen mozdulatokkal, és közben folyamatosan reagálni az előre nem látható körülményekre. Az emberiséget ráadásul nemcsak a kiszámíthatatlan hatások fenyegetik. Problémáink túlnyomó többségét saját viselkedésünk idézi elő. Ezekről azonban az összeesküvés elméletek, vagy még gyakrabban a nemzeti szuverenitás – többnyire önző politikai érdekeiket szolgáló – túlhangsúlyozása elterelik a figyelmet. Ez az oka, hogy az egyensúlyát veszített globális rendszer „puha landolásához” még a pilótafülke siker-tényezői – a szakértelem, az óvatosság és a következetesség – sem elégséges. A katasztrófa csak akkor kerülhető el, ha minden állam elutasítja az „én magamat teszem az első helyre” lebírhatatlannak látszó csábítását és együttműködő társa lesz közvetlen és távolabbi partnereinek. Nem akarok pánikot kelteni, napjaink globális rendszerének „pilótáinál” ezt ma még csak nyomokban tapasztalom.  

A fiatalok és az aggódó szülők, a vállalatok vezetői és a politikusok, a tudósok és a filozófusok egyaránt a siker – az életben a folyamatos előre- és felfelé lépegetés – receptjét keresik. Az átlagember úgy véli: ehhez nélkülözhetetlen egy adag agresszivitás és a kockázatvállalás, amihez – talán – a tesztoszteron hormon nyújt muníciót. Mások azonban inkább az IQ-ra esküsznek, lévén a sikert a problémák megoldásában való találékonyság alapozza meg. Megvallom őszintén, amikor másfél évtizede a 20. század vállalati sikertörténeteit feldolgozó könyvemet írtam, én is az egyéni zsenialitásra szavaztam. (Marosán György. 2005. A siker receptje). Hőseim – H. Ford, S. Jobs, W. Disney, Morita Akio, S. Walton, R. Kroc, A. Grove, B. Gates és a többiek – rendelkeztek egyfajta, jellegzetes intelligenciával: észrevettek mások előtt rejtett lehetőséget, megbirkóztak a sokak számára megoldhatatlan kihívásokkal. Ezekhez képest akár elhanyagolhatónak tűnhet: a PISA felmérés a magyar diákok szokatlan hiányosságára – gyenge együttműködő problémamegoldó (collaborative problem-solving) képességükre – világított rá.

A híres vállalkozók életútja mindenekelőtt világossá tette a siker rejtett előfeltételeit. Az egyik: olyan társadalmi környezet, amelyben kikerülhetetlen a verseny. Ezt jól ismert intézmények – a magántulajdonon alapuló gazdaság, a piac szervezetei, a törvények hatalma, a hatalom megosztása, az egyének és a gondolatok szabadsága – biztosítják. Azok a társadalmak tehát, amelyek ezeket a feltételeket elfogadták dinamikus növekedtek, amelyek viszont késlekedtek a bevezetésükkel, azok fokozatosan hátrányba kerültek. Ilyen körülmények között a siker-keresés lesz a normális viselkedés mintája, így százezrek „neveztek be” ötleteikkel és reményeikkel a „kiemelkedési” versenybe. A másik előfeltételre könyvem megírását követően ébredtem rá: hőseim többnyire szegények voltak, néha szinte kilátástalan helyzetből indultak. Ez pedig arra utalt: a sikeres életúthoz kevés az IQ, legalább ilyen fontos az egyéni motiváció és áldozatvállalás. Sőt, úgy tűnt, a kitartás nélkülözhetetlenebb az öröklött vagyonnál, az elkötelezettség fontosabb a családi kapcsolatoknál, a kudarctűrés pedig épp olyan lényeges, mint a műszaki találékonyság.

Vállalkozó hőseimet, tagadhatatlan műszaki intelligenciájuk mellett – Edison jelmondatát: „a zsenialitás = 1% kreativitás + 99% izzadság” tükrözve – kiemelkedő személyes motivációjuk segítette győzelemre. Ennek működését az elmúlt évtizedekben kiterjedt kutatások tárták fel. A pillecukor-teszt először a jutalomhalasztás (deleyed gratification) képességének fontosságát mutatta. Ez váltja ki, hogy az egyén képes és hajlandó is kitartóan dolgozni, annak ellenére, hogy késik a jutalom formájában érkező megerősítés. (Mischel, W. 2015. Pillecukorteszt. Hvg.) A küzdőképesség kialakulásának másik feltétele az un. dicséret-teszt vizsgálata során tárult fel. (Dweck, C. 2015. Szemléletváltás – A siker új pszichológiája. Hvg.). Eszerint – ellentétben a közkeletű vélekedéssel – sikeresebb életpálya formálódik ki, ha gyermekünket a kitartásra és a kemény munkára ösztönözzük, mintha folytonosan tehetségét vagy okosságát dicsérjük. Olimpikonunk, Márton Anita, egy interjúban megállapította: „Általában a kevésbé jó adottságúak, vagy a kevésbé tehetségesek előrébb jutnak azzal, hogy folyamatosan küzdenek.” Lényegében hasonló megállapításra jutott Angela Duckworth kutatásainak összefoglalásaként: a küzdeni-tudás az értelmi kiválósággal összemérhető fontosságú a siker létrejöttében. (Duckworth, A. et.al. 2019. Cognitive and noncognitive predictors of success). Ezt a gondolatot azután sikerkönyvében részletesen kifejtette. (Duckworth, A. 2020. Grit – Hogyan vezet sikerhez a kitartás és a lelkesedés. Libri.)

A vállalatok azonban – maguk érdekében – munkatársaik beválását elemezve tovább vizsgálódtak, összevetve az átlagos, illetve kiváló teljesítményűeket. Így a szervezeti siker jellegzetes viselkedési mintáit – un. kompetenciákat – azonosítottak. Ezek a kompetenciák azonban – meglepő módon – részben eltértek a közvélekedéstől: nem annyira az IQ-ra, mint inkább a társas kapcsolatok kezelésére, a csoportban való munkára, mások befolyásolásának képességére vonatkoztak. Vagyis, nem a műszaki kreativitás, inkább az emberi kapcsolatok szférájában felmerülő problémák megoldási képessége bizonyult fontosabbnak. Ez nem meglepő, hiszen az emberi problémák megoldása – a gépek megtervezéséhez és működtetéséhez hasonlóan – találékonyságot igényel, így intelligenciának tekinthető.

Fokozatosan világossá vált: a vezetői sikert döntően az határozza meg, milyen mértékben képes valaki csapatot építeni, a feszült helyzeteket körültekintéssel kezelni, érzékelni a potenciális konfliktusokat és segíteni a megoldásukat. Ezeknek a konfliktusoknak a megoldása azonban kevésbé az okosságon, mint inkább a bölcsességen múlik. Ez a magyarázata, hogy az elbocsátással vagy lemondással végződő vezetői kudarcok mögött többnyire nem a szakmai tudás hiánya, hanem a „csapatjátékra” való képtelenség húzódott meg. Pedig az életbe kilépve folyamatosan azt tanuljuk, hogyan váljunk „csapatjátékossá”. Már az óvodában, majd az iskolában, a sportban és az énekkarban, az üzlet és a politika világában, mindenütt egymással együttműködő és problémákat közösen megoldó társak csoportjaiban létezünk. Egyéni teljesítményünk alapvetően, a csapattársaktól, a csapat sikere pedig az egyén hatékony közreműködésétől függ.

Sorsunk tehát leginkább azon múlik: felismerjük-e, mit is gondol a másik, és kitaláljuk-e, mit is akar tőlünk. Ehhez azonban a Edisonétól eltérő jellegű „intelligenciára” van szükség. Az első – bestsellerré vált – mű, amely a témára ráirányította az átlagemberek figyelmet, Daniel Goleman, „Az érzelmi intelligencia” című könyve volt. (D. Goleman: Az érzelmi intelligencia. Háttér Kiadó 2008.). Jórészt neki „köszönhetjük”, hogy ebben a szokatlan összefüggésben elterjedt az intelligencia kifejezés használata. Az emberi kapcsolatok világa a tárgyi környezetnél jóval több olyan problémát vet fel, melyekre nincs egyértelmű szabály. Az esetek többségében személyre szabott, egyedi megoldást kell kitalálni. Ezt a készséget nevezte Goleman – a műszaki problémák megoldását megalapozó IQ-ra utalóan – emocionális intelligenciának. Ezen a nyomon elindulva azután egyre többféle intelligencia bukkant elő.

Életünk folyamán sokféle helyzetbe kerülhetünk, így eltérő típusú találékonyságra lehet szükségünk. Bár modern világunk biztonságos komfort-zónát épít körénk, ennek ellenére minden pillanatban olyan problémákkal szembesülünk, amelyekre nincs kész megoldás. Számtalan eszköz van ugyan a kezünk ügyében, de pillanatonként új helyzetbe csöppenünk, amelyben gyorsan kell megoldást találni. Mivel pedig számtalan baráti, üzleti, társadalmi, kulturális közösségben zajlanak mindennapjaink, létfontosságú a problémák azonosításával és megoldásával összefüggő társas intelligencia. Ez teszi lehetővé, hogy másokból a kívánt reakciót váltsuk ki, hatékonyan befolyásolni tudjunk őket és feloldjuk az együttélésből szükségképpen adódó konfliktusokat. Ám még ha mindezt sikeresen elsajátítjuk, sem ülhetünk a babárainkon. Ezt valamennyi hősöm megtapasztalhatta, amint – éppen sikereik nyomán – egyre nagyobb szervezetet építettek találmányaik köré.

A növekedés első ciklusában – az ötlet, a prototípus, majd a termék létrehozása idején -nélkülözhetetlen a műszaki találékonyság mellett, épp ilyen lényeges volt az érzelmi intelligencián alapuló kapcsolatépítési készség. A következő lépésben azonban – a sorozatgyártás megszervezése és a piacra-lépés megvalósítása idején – egyre több együttműködő „alkotótársa” lesz az alapítónak. Ebben a második növekedési ciklusban a siker új feltétele bukkan elő: a vállalkozás hatékony működtetése és a szervezet tovább építése. Ehhez pedig egy jó adag szociális intelligenciára lesz szükség. Ennek birtokában válik képessé a zseniális, de sokszor magányos feltaláló ismeretleneket vezetni és a közös célok megoldására összefogni a céget. Ha pedig ezeket is sikeresen megoldja, akkor – a növekedés harmadik ciklusában – még félelmetesebb feladat: a „birodalom-építés” problémája tűnik fel. Itt a siker titka a „kormányzóképesség”, ami már döntően a szociális intelligencián múlik. Ennek fontosságára utal egy – a Szilícium-völgyben „felfedezett” – különös szabály: a zseniális feltaláló alapítók a szervezeti siker későbbi szakaszain gyakran kisodródtak vállalatukból. Az Apple példája ebben a tekintetben rendhagyó: S. Jobs, az igazgatósági küzdelmekben alul maradt és „eltávolíttatott” a maga teremtette vállalatból, végül azonban – egy évtizeddel később – „megmentőnek” visszahívják.

A 21. században, a globalizáció ismét új intelligenciát, a kultúra-közi kommunikáció és a kulturális identitás „kezelésének” képességét állította előtérbe. Multikulturális világunkban ugyanis a különböző kultúrájú, eltérő kollektív identitású egyénekből álló csoportok működnek együtt, így problémáik megoldása ismét új típusú kompetenciát: kulturális intelligenciát igényel. Gondoljunk kedvenc labdarugó csapatukra: hány országból, hány vallásból, hány kultúrából, hány etnikumból toborzódnak játékosai, edzői, segítői, szurkolói és tulajdonosai, akik így együtt alkotják „a csapatot”. S lám, milyen nehéz probléma elé állítja az egyes játékosokat – még ha a politika nem is szól közbe – vajon tisztelegjenek-e a zászlónak, énekeljék-e a himnuszt, letérdepeléssel kifejezzék-e véleményüket egy társadalmi kérdéssel kapcsolatban?

Az efféle problémák megsokszorozódnak a globális világ kaotikus feltételei között, különös csapdát állítva a felnövekedő új generációk számára. A kutatások azt mutatják, hogy a glóbuszunkon ellenállhatatlanul terjed közöttük az individualizmus és részben a narcisztikus viselkedés. (Santos, H. 2017. Global Increases in Individualism. Psychological Science.) A fiatalokat körülményeik kevésbé szoktatják hozzá mások szemszögéből szemlélni a világot és csökkenti hajlandóságukat együttműködő partnerré válni. Pedig a siker elmaradhatatlan feltétele: megérteni a váratlanul felbukkanó ismeretlent és hajlandónak lenni elfogadni az ő szempontjait is. A fiatal generációk azonban egyre nehezebben tudják elsajátítani a másikra/másokra való ráhangolódás készségét. Miközben szüleik és a társadalom védőburkot épít köréjük, olyan buborékba zárják magukat, amely megakadályozza, hogy megszerezzék a gyakorlatot a csapatjátékossá válásban, egyben azt is, hogy felismerjék a manipulációt és visszautasítsák az erőszakot.

A sikert, a tapasztalatok szerint három, eltérő jellegű kompetencia – az intellektuális kiválóság, a kitartás és kudarctűrés, illetve a csapatjátékosi készség – együtt biztosítja. Míg azonban az első kettő fontosságát többnyire elfogadják, a csoportos probléma-megoldási készség hiánya kevésbé tűnik fel. Pedig a jövőben a siker – de a boldogság – nélkülözhetetlen feltétele: a munkát összehangolva és az örömet megosztva, másokkal együtt dolgozni és élni. Ezt pedig csak olyanok remélhetik és csak olyanoktól remélhetjük, akiket sorsuk empatikussá és együttműködővé formált. Ebből a szemszögből a legbölcsebb tanácsot meglepő módon H. Ford fogalmazta meg, amit a leghíresebb Sikerkalauz írója – Dale Carnegie – is idézett: „Ha a sikernek egyáltalán van titka, ez abban a képességben áll, hogy észrevegyük a másik ember szempontját, és a dolgokat egyszerre nézzük az ő oldaláról, meg a magunkéról is.”