Sokan találgatják, mit is jelent Orbán Viktor, az idei kötcsei pikniken elhangzott – „egy bizonytalanságokkal teli, világrend nélküli világ” – mondata. Az elmúlt évek eseményeinek tükrében azonban ez a megállapítás az új normalitás kifejezése. „Veszélyesebbé vált a nemzetközi környezet, mélyreható változások zajlanak, a felmelegedéstől kezdve, a digitalizálódáson át egészen a hatalmi politika reneszánszáig, és a nemzeti határok a jövőben nem védenek meg a fenyegetésektől” – értékelte országa helyzetét nemrég a svájci kormány. „A Covid-19 járvány a tudósok és a kormányok számára fájdalmas, de nem előre kiszámíthatatlan esemény volt. Régóta a szemünk előtt ’készült’” – állapította meg a Nature tudományos folyóirat. (Maxmen, A. 2021. Nature. 596, 332.) „A globális gazdaság és a kapitalizmus keresztúthoz érkezett, amit a koronavírus járvány, a környezeti válság, a digitális technológia és a munkaerő piac alapvető változása váltott ki” – adta hírül nemrég a Project Syndicate.
Engem a helyzet egy biológus – John Endler – különös tapasztalatára emlékeztet. Még az 1970-es években, a dél-amerikai folyócskákban élő guppik életét tanulmányozva arra figyelt fel, hogy a vízesés alján levő tavacskában a halacskák – mintha csak fenekén levő kövekhez hasonlóvá igyekeztek volna válni – meglehetősen jellegtelenek voltak, míg az alig néhány száz méterrel feljebb élő társaik rikítóan változatosak. A rejtély kulcsa: az alsó tavacskában a guppik mellett honos, rájuk vadászó csukasügérek, viszont nem tudtak felúszni a zuhogókon a felső tavacskába. Így a guppik számára a túlélés feltétele az alsó medencében, beleolvadni a háttérbe, lehetőleg elkerülve a csukasügérek figyelmét, míg a felső medencében, minél színesebbé válva, felkelteni a nőstények érdeklődését. Emiatt jött létre, egymástól nem túl nagy távolságra a fajon belüli alapvetően eltérő mintázat.
A közösségek eltérő mintázata az emberi kultúra általános jelensége, ám ezt gyakran a politika is felerősíti. Gondoljunk csak Észak- és Dél-Korea polgárainak eltérő világára, vagy a berlini fal két oldalának körülményeire. A rendszerváltások legfontosabb tapasztalata: ha valamilyen ok miatt megszűnik a „nemzeti tavacskák” elszigeteltsége és az emberek szülőhelyükről szabadon „átúszhatnak” a népek tengerébe, alkalmazkodásra kényszerülnek. Miközben pedig régiónk még mindig a globális világ versenyképes viselkedési „mintázatának” elsajátításával küszködik, lényegében ugyanez a kihívás áll az egész emberiség előtt. Valamennyi társadalom egyidejűleg két – eltérő jellegű, de közös gyökerű – problémával szembesül: a globális világ körülményeihez való alkalmazkodással, illetve szuverenitása és nemzeti identitása megőrzésével.
Minden ország, kinyilvánítva érdekeit, bele kíván szólni szomszédjai életébe, ugyanakkor élesen elutasítja, amikor mások ugyanezt tennék. A brazilok például nem értik, kinek mi köze ahhoz, hogy ők mit tesznek az Amazonasz eső-erdőivel. Orbán Viktor meg azt nehezményezi, hogy más országok a jogállamiságot kérik rajta számon. A végső érv, amire hivatkozva mindenki elutasítja, hogy mások előírják neki, mit tehet – a nemzeti szuverenitás. Ez a szuverenitás kezdetben kizárólag az uralkodókat illette meg. Ők voltak kontinensünk földrajzi, kulturális és politikai színpadán zajló küzdelmek főszereplői. Történelmi jogaikra és senki által nem korlátozott hatalmukra hivatkozva igyekeztek kiterjeszteni vagy éppen megvédeni a sajátjukként birtokolt térséget. Afféle „politikai magánvállalkozókként” saját kényük-kedvük szerint intézték dolgaikat és szembesültek a következményekkel. Ám, a 30 éves háborút lezáró vesztfáliai békét követően (1648) a szuverenitás az államra szállt át. Az uralkodók megkérdőjelezhetetlen hatalommal irányított „politikai magán-vállalkozása” ezzel afféle „korlátolt felelősségű politikai társasággá” alakult át. Amiként a KFT-nek, a tulajdonosáétól elkülönített „saját” vagyona van, úgy az állam is az uralkodóétól elválasztott, önálló szuverenitásra tett szert.
A szuverén államok formálódásában a 19. századtól meghatározó tényezővé vált a nemzeti identitás. Az ipari forradalom vívmányai – a vasút és a gőzhajózás, az üzemszerű termelés és a kereskedelem erősödő szálai – egyre távolabbi térségeket kapcsoltak össze. Miközben a csökkenő tranzakciós költségek kikényszerítették a piaci integrációt, az örökölt kulturális minták alapján homogén térségek szerveződtek. A Magyar-Osztrák monarchiát elemző vizsgálat kimutatta: az azonos kulturális és nyelvi hátterű közösségek tagjai hajlamosak voltak egymást választani partnernek és egymás között alacsonyabb árakkal kereskedni, mint más térségekkel. (Schultz, M. Wolf, N. 2012. Economic nationalism and economic integration: the Austro-Hungaria Empire). Vagyis, a csökkenő tranzakciós költségek hatását részben „felülírta” a kulturális identitás, amely azután homogén nemzeti karakterű térségeket formált. Így az örökül kapott kulturális mintázat alapján, a sokáig önmagába záródó a kisebb térségek gazdasági rendszeréből létrejöttek a nemzet-gazdaságok.
Korábbi analógiánk szóhasználatával: a térségi „tavacskák” a nemzeti „tengerré” folytak egybe. Ám a fejlődés ellenállhatatlanul vezetett tovább és az elkülönülő nemzeti térségek között is egyre szorosabban kapcsolat alakult ki. Ennek hatására pedig egy jellegzetes „fázisátalakulás” ment végbe. A politika és a gazdaság szuverén aktorai által közösen használt nemzetközi rendszer „közlegelővé” változott. A közlegelő jellegzetes dinamikája G. Hardin kutatásai nyomán vált ismertté. A kizárólag az önérdek által vezérelt, „szuverén” gazdák mohósága – túl sok tehenet hajtanak a közös legelőre – másokra is átragad, aminek következtében előbb elfogy a legelni való, majd emiatt kipusztulnak az állatok. (Hardin, G. 1987. Science.). Az államok – a falu gazdáihoz hasonlóan – megszokták, hogy a saját „portájukon” a maguk kénye-kedve szerint intézzék dolgaikat. Amikor azonban ez a szuverenitásra hivatkozó és másokra nem tekintő viselkedés felülírta a „közlegelő” logikáját, világháborúk, világválságok és nemzetközi konfliktusok robbantak ki.
A szuverén nemzetek súlyos árat fizettek, hogy megtanulják: a „közlegelővé” váló világban megőrizhetik szuverenitásuk egy részét, de békét és a prosperitást csak egyeztetett szabályok betartásának folyamatos ellenőrzése és a szabályszegők „megregulázása” biztosíthatja. A világgazdasági válság és a II világháború szomorú tapasztalatai nyomán egyre több nemzetközi intézmény és „nemzetek feletti” szabály korlátozta és fegyelmezte a fokozatosan globálissá váló „közlegelő” szereplőit. A nemzetállamok pedig – kevésbé a bölcs belátás, inkább a kényszerek hatására – megegyezésre törekvő és szabálykövető „gazdákká” váltak. Ennek eredményeként a történelemben addig soha nem tapasztalt prosperitás köszöntött a világra. A kapcsolatok sokrétűsége és szorossága – a globalizáció és a hiperkonnektivitás – fokozatosan szinte elszakíthatatlan egységbe fűzte az egész emberiséget. (Khanna, P. 2020. Konnektográfia. Hvg). Ennek nemvárt következményeként a világban egy újabb „fázis-átalakulás” zajlott le: a globális „közlegelő” ökoszisztémává változott.
Ismét a guppik példájával élve: az elkülönült nemzeti „tengerekből” népek „óceánja” lett, ahol bárki, bárhova „elúszhatott”, de számolnia kellett azzal, mindenütt azonos versenyfeltételekkel – ugyanolyan ragadozókkal és egyforma táplálékkal – találkozik. Az elmúlt évtizedben mindenki ráébredni kényszerült: a sajátjaként tekintett, másokétól elkülönülő világa eltűnt. A folyamatok és az aktorok – a vállalatok és a nemzetek – elválaszthatatlanul összefonódtak. A határok áteresztővé váltak, a „saját” kibogozhatatlanul keveredett mások „sajátjával”. (Frank Füredi. 2021. Célkeresztben a határok.) A technológiailag és gazdaságilag egységesülő földön mindenki ugyanazokkal a kikerülhetetlen hatásokkal szembesül. Emiatt még a „saját” problémákat is csak közösen lehet megoldani.
Erre a helyzetre utal Orbán Viktor „világrend nélküli világa”, amely az egész emberiséget – az egyéneket, közösségeket, vállalatokat és az államokat is – alkalmazkodásra kényszerít. Eltűntek azonban az eligazodás megbízható irányjelzői. Az események kiszámíthatatlanok, a tendenciák összekuszálódtak és sokasodnak az un. „fekete hattyú” típusú – vagyis korábbi tapasztalatainkkal gyökeresen ellentétes – jelenségek. A helyzet megvilágítására többen D. Rumsfeld – a nemrég elhunyt és több amerikai kormány katonai akcióiért felelős államtitkárának – elejtett megjegyzésére utalnak. 2002 februárjában, a New Yorki Világkereskedelmi központ elleni terrortámadást követően – mint az ellenlépések előkészületeiért felelős vezetőt – az újságírók kérdőre vonták: mutassa be a Bagdad jelentette atom-fenyegetést bizonyító tényeket. Rumsfeld akkor egy különös válasszal lepte meg a jelenlevőket: „Vannak dolgok, amiket ismerünk. Azután vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy léteznek, de még nem ismerünk pontosan. De vannak olyan dolgok is, amelyeknek még a létezéséről sem tudunk, pedig létezhetnek és befolyásolják életünket, de nem tudjuk, hogyan.” Szavai, amelyek akkor az USA háborús előkészületeit igyekezett igazolni, az egyensúlyát veszített világ új állapotának – a radikális bizonytalanság korszakának – beköszöntére is utalnak. (Kay, J. King, M. 2020. Radical uncertainty.)
Ebben az új helyzetben azonban hamissá válik az a – sokáig megkérdőjelezhetetlen – tény, hogy az országok biztonsága a katonai, a gazdasági és a kulturális hatalmukra támaszkodó szuverenitáson nyugszik. A „világrend nélküli világban” a stabilitás alapvetően új koncepciója, a resilience érvényesül. (Masten, A. 2015. Ordinary Magic: Resilience in Development.) Ez a dinamikus rendszereknek arra a képességére utal, hogy a külső és a belső zavaroknak működésmódjuk és szervezettségük a változtatásokhoz való hozzáigazításával álljanak ellent. Hiába állította tehát a miniszterelnök Kötcsén, hogy Magyarország „biztos pont a bizonytalan világban”. Az új helyzetben sem szilárd falak, sem erős hadsereg, sem pedig a gazdasági függetlenedés nem védenek meg a környezet zavaraitól. Csak a változásra képes és hajlandó polgárokból, az adaptív szervezetekből és intézményekből felépülő nemzet, amelyre kiszámítható, a kölcsönös függőség feltételeit elfogadó és együttműködő partnerként tekintenek mások, kínálhat stabilitást. (Cosens, B. et.al. 2021. Governing complexity. PNAS)
Ám az illeszkedést megnehezíti, hogy bolygónk megtelt fenyegető és kiszámíthatatlan eseményekkel. Sőt, nemcsak az előre nem látható krízisek jelentenek gondot, hanem a döntéshozóknak a válságokra adott ösztönszerű reakciói is. „A legrosszabb dolog, amit tehetünk, amikor úgy tűnik, véget ért a rémálom, hogy abban reménykedünk, végre visszatér a normális élet. Ugyanis, ha nem tanulunk abból, ami bekövetkezett, a történelem ismételni fogja magát”. (Dale Fisher). Vagyis, a normalitás visszatérésében reménykedni normális dolog, de csapdát rejt. Amikor a „haladás motorja” csupán lefulladt, a problémákat megoldva remélhető, hogy visszatérnek a régi szép napok. Most azonban úgy tűnik: a történelem „kisiklott”. Világunk egy olyan áttekinthetetlen „rendezőpályaudvarrá” vált, ahonnan eltérő irányokba, ismeretlen célállomások felé, különböző állapotú járműveket indulnak. A kiszemelt célállomás egyeseknek az örök békét ígéri, míg másoknak a végpusztulást. Ez a helyzet melegágya az összeesküvés elméleteknek, amelyek azt sugallják: a bajok forrása gonosz emberek ártó akciói. A történelmi tapasztalat azonban arra figyelmeztet: nemcsak a „vasfüggönyök” és az elszakíthatatlan bilincsek, hanem az efféle tévhitek is rabságra kényszeríthetik az embert. A globális ökoszisztéma létrejötte világunkat egy olyan repülőhöz tette hasonlóvá, amely leszállásra készülve hirtelen viharba kerül, vagy a leszállópályán valamilyen akadály tűnik fel előtte. A pilóták – a katasztrófát elkerülendő – újra-startolásra kényszerülnek. Haladéktalanul el kell kezdeni az irányváltást, de óvatosan, nem hirtelen mozdulatokkal, és közben folyamatosan reagálni az előre nem látható körülményekre. Az emberiséget ráadásul nemcsak a kiszámíthatatlan hatások fenyegetik. Problémáink túlnyomó többségét saját viselkedésünk idézi elő. Ezekről azonban az összeesküvés elméletek, vagy még gyakrabban a nemzeti szuverenitás – többnyire önző politikai érdekeiket szolgáló – túlhangsúlyozása elterelik a figyelmet. Ez az oka, hogy az egyensúlyát veszített globális rendszer „puha landolásához” még a pilótafülke siker-tényezői – a szakértelem, az óvatosság és a következetesség – sem elégséges. A katasztrófa csak akkor kerülhető el, ha minden állam elutasítja az „én magamat teszem az első helyre” lebírhatatlannak látszó csábítását és együttműködő társa lesz közvetlen és távolabbi partnereinek. Nem akarok pánikot kelteni, napjaink globális rendszerének „pilótáinál” ezt ma még csak nyomokban tapasztalom.
Leave a Reply