A siker receptje: csapatjátékossá válni

A fiatalok és az aggódó szülők, a vállalatok vezetői és a politikusok, a tudósok és a filozófusok egyaránt a siker – az életben a folyamatos előre- és felfelé lépegetés – receptjét keresik. Az átlagember úgy véli: ehhez nélkülözhetetlen egy adag agresszivitás és a kockázatvállalás, amihez – talán – a tesztoszteron hormon nyújt muníciót. Mások azonban inkább az IQ-ra esküsznek, lévén a sikert a problémák megoldásában való találékonyság alapozza meg. Megvallom őszintén, amikor másfél évtizede a 20. század vállalati sikertörténeteit feldolgozó könyvemet írtam, én is az egyéni zsenialitásra szavaztam. (Marosán György. 2005. A siker receptje). Hőseim – H. Ford, S. Jobs, W. Disney, Morita Akio, S. Walton, R. Kroc, A. Grove, B. Gates és a többiek – rendelkeztek egyfajta, jellegzetes intelligenciával: észrevettek mások előtt rejtett lehetőséget, megbirkóztak a sokak számára megoldhatatlan kihívásokkal. Ezekhez képest akár elhanyagolhatónak tűnhet: a PISA felmérés a magyar diákok szokatlan hiányosságára – gyenge együttműködő problémamegoldó (collaborative problem-solving) képességükre – világított rá.

A híres vállalkozók életútja mindenekelőtt világossá tette a siker rejtett előfeltételeit. Az egyik: olyan társadalmi környezet, amelyben kikerülhetetlen a verseny. Ezt jól ismert intézmények – a magántulajdonon alapuló gazdaság, a piac szervezetei, a törvények hatalma, a hatalom megosztása, az egyének és a gondolatok szabadsága – biztosítják. Azok a társadalmak tehát, amelyek ezeket a feltételeket elfogadták dinamikus növekedtek, amelyek viszont késlekedtek a bevezetésükkel, azok fokozatosan hátrányba kerültek. Ilyen körülmények között a siker-keresés lesz a normális viselkedés mintája, így százezrek „neveztek be” ötleteikkel és reményeikkel a „kiemelkedési” versenybe. A másik előfeltételre könyvem megírását követően ébredtem rá: hőseim többnyire szegények voltak, néha szinte kilátástalan helyzetből indultak. Ez pedig arra utalt: a sikeres életúthoz kevés az IQ, legalább ilyen fontos az egyéni motiváció és áldozatvállalás. Sőt, úgy tűnt, a kitartás nélkülözhetetlenebb az öröklött vagyonnál, az elkötelezettség fontosabb a családi kapcsolatoknál, a kudarctűrés pedig épp olyan lényeges, mint a műszaki találékonyság.

Vállalkozó hőseimet, tagadhatatlan műszaki intelligenciájuk mellett – Edison jelmondatát: „a zsenialitás = 1% kreativitás + 99% izzadság” tükrözve – kiemelkedő személyes motivációjuk segítette győzelemre. Ennek működését az elmúlt évtizedekben kiterjedt kutatások tárták fel. A pillecukor-teszt először a jutalomhalasztás (deleyed gratification) képességének fontosságát mutatta. Ez váltja ki, hogy az egyén képes és hajlandó is kitartóan dolgozni, annak ellenére, hogy késik a jutalom formájában érkező megerősítés. (Mischel, W. 2015. Pillecukorteszt. Hvg.) A küzdőképesség kialakulásának másik feltétele az un. dicséret-teszt vizsgálata során tárult fel. (Dweck, C. 2015. Szemléletváltás – A siker új pszichológiája. Hvg.). Eszerint – ellentétben a közkeletű vélekedéssel – sikeresebb életpálya formálódik ki, ha gyermekünket a kitartásra és a kemény munkára ösztönözzük, mintha folytonosan tehetségét vagy okosságát dicsérjük. Olimpikonunk, Márton Anita, egy interjúban megállapította: „Általában a kevésbé jó adottságúak, vagy a kevésbé tehetségesek előrébb jutnak azzal, hogy folyamatosan küzdenek.” Lényegében hasonló megállapításra jutott Angela Duckworth kutatásainak összefoglalásaként: a küzdeni-tudás az értelmi kiválósággal összemérhető fontosságú a siker létrejöttében. (Duckworth, A. et.al. 2019. Cognitive and noncognitive predictors of success). Ezt a gondolatot azután sikerkönyvében részletesen kifejtette. (Duckworth, A. 2020. Grit – Hogyan vezet sikerhez a kitartás és a lelkesedés. Libri.)

A vállalatok azonban – maguk érdekében – munkatársaik beválását elemezve tovább vizsgálódtak, összevetve az átlagos, illetve kiváló teljesítményűeket. Így a szervezeti siker jellegzetes viselkedési mintáit – un. kompetenciákat – azonosítottak. Ezek a kompetenciák azonban – meglepő módon – részben eltértek a közvélekedéstől: nem annyira az IQ-ra, mint inkább a társas kapcsolatok kezelésére, a csoportban való munkára, mások befolyásolásának képességére vonatkoztak. Vagyis, nem a műszaki kreativitás, inkább az emberi kapcsolatok szférájában felmerülő problémák megoldási képessége bizonyult fontosabbnak. Ez nem meglepő, hiszen az emberi problémák megoldása – a gépek megtervezéséhez és működtetéséhez hasonlóan – találékonyságot igényel, így intelligenciának tekinthető.

Fokozatosan világossá vált: a vezetői sikert döntően az határozza meg, milyen mértékben képes valaki csapatot építeni, a feszült helyzeteket körültekintéssel kezelni, érzékelni a potenciális konfliktusokat és segíteni a megoldásukat. Ezeknek a konfliktusoknak a megoldása azonban kevésbé az okosságon, mint inkább a bölcsességen múlik. Ez a magyarázata, hogy az elbocsátással vagy lemondással végződő vezetői kudarcok mögött többnyire nem a szakmai tudás hiánya, hanem a „csapatjátékra” való képtelenség húzódott meg. Pedig az életbe kilépve folyamatosan azt tanuljuk, hogyan váljunk „csapatjátékossá”. Már az óvodában, majd az iskolában, a sportban és az énekkarban, az üzlet és a politika világában, mindenütt egymással együttműködő és problémákat közösen megoldó társak csoportjaiban létezünk. Egyéni teljesítményünk alapvetően, a csapattársaktól, a csapat sikere pedig az egyén hatékony közreműködésétől függ.

Sorsunk tehát leginkább azon múlik: felismerjük-e, mit is gondol a másik, és kitaláljuk-e, mit is akar tőlünk. Ehhez azonban a Edisonétól eltérő jellegű „intelligenciára” van szükség. Az első – bestsellerré vált – mű, amely a témára ráirányította az átlagemberek figyelmet, Daniel Goleman, „Az érzelmi intelligencia” című könyve volt. (D. Goleman: Az érzelmi intelligencia. Háttér Kiadó 2008.). Jórészt neki „köszönhetjük”, hogy ebben a szokatlan összefüggésben elterjedt az intelligencia kifejezés használata. Az emberi kapcsolatok világa a tárgyi környezetnél jóval több olyan problémát vet fel, melyekre nincs egyértelmű szabály. Az esetek többségében személyre szabott, egyedi megoldást kell kitalálni. Ezt a készséget nevezte Goleman – a műszaki problémák megoldását megalapozó IQ-ra utalóan – emocionális intelligenciának. Ezen a nyomon elindulva azután egyre többféle intelligencia bukkant elő.

Életünk folyamán sokféle helyzetbe kerülhetünk, így eltérő típusú találékonyságra lehet szükségünk. Bár modern világunk biztonságos komfort-zónát épít körénk, ennek ellenére minden pillanatban olyan problémákkal szembesülünk, amelyekre nincs kész megoldás. Számtalan eszköz van ugyan a kezünk ügyében, de pillanatonként új helyzetbe csöppenünk, amelyben gyorsan kell megoldást találni. Mivel pedig számtalan baráti, üzleti, társadalmi, kulturális közösségben zajlanak mindennapjaink, létfontosságú a problémák azonosításával és megoldásával összefüggő társas intelligencia. Ez teszi lehetővé, hogy másokból a kívánt reakciót váltsuk ki, hatékonyan befolyásolni tudjunk őket és feloldjuk az együttélésből szükségképpen adódó konfliktusokat. Ám még ha mindezt sikeresen elsajátítjuk, sem ülhetünk a babárainkon. Ezt valamennyi hősöm megtapasztalhatta, amint – éppen sikereik nyomán – egyre nagyobb szervezetet építettek találmányaik köré.

A növekedés első ciklusában – az ötlet, a prototípus, majd a termék létrehozása idején -nélkülözhetetlen a műszaki találékonyság mellett, épp ilyen lényeges volt az érzelmi intelligencián alapuló kapcsolatépítési készség. A következő lépésben azonban – a sorozatgyártás megszervezése és a piacra-lépés megvalósítása idején – egyre több együttműködő „alkotótársa” lesz az alapítónak. Ebben a második növekedési ciklusban a siker új feltétele bukkan elő: a vállalkozás hatékony működtetése és a szervezet tovább építése. Ehhez pedig egy jó adag szociális intelligenciára lesz szükség. Ennek birtokában válik képessé a zseniális, de sokszor magányos feltaláló ismeretleneket vezetni és a közös célok megoldására összefogni a céget. Ha pedig ezeket is sikeresen megoldja, akkor – a növekedés harmadik ciklusában – még félelmetesebb feladat: a „birodalom-építés” problémája tűnik fel. Itt a siker titka a „kormányzóképesség”, ami már döntően a szociális intelligencián múlik. Ennek fontosságára utal egy – a Szilícium-völgyben „felfedezett” – különös szabály: a zseniális feltaláló alapítók a szervezeti siker későbbi szakaszain gyakran kisodródtak vállalatukból. Az Apple példája ebben a tekintetben rendhagyó: S. Jobs, az igazgatósági küzdelmekben alul maradt és „eltávolíttatott” a maga teremtette vállalatból, végül azonban – egy évtizeddel később – „megmentőnek” visszahívják.

A 21. században, a globalizáció ismét új intelligenciát, a kultúra-közi kommunikáció és a kulturális identitás „kezelésének” képességét állította előtérbe. Multikulturális világunkban ugyanis a különböző kultúrájú, eltérő kollektív identitású egyénekből álló csoportok működnek együtt, így problémáik megoldása ismét új típusú kompetenciát: kulturális intelligenciát igényel. Gondoljunk kedvenc labdarugó csapatukra: hány országból, hány vallásból, hány kultúrából, hány etnikumból toborzódnak játékosai, edzői, segítői, szurkolói és tulajdonosai, akik így együtt alkotják „a csapatot”. S lám, milyen nehéz probléma elé állítja az egyes játékosokat – még ha a politika nem is szól közbe – vajon tisztelegjenek-e a zászlónak, énekeljék-e a himnuszt, letérdepeléssel kifejezzék-e véleményüket egy társadalmi kérdéssel kapcsolatban?

Az efféle problémák megsokszorozódnak a globális világ kaotikus feltételei között, különös csapdát állítva a felnövekedő új generációk számára. A kutatások azt mutatják, hogy a glóbuszunkon ellenállhatatlanul terjed közöttük az individualizmus és részben a narcisztikus viselkedés. (Santos, H. 2017. Global Increases in Individualism. Psychological Science.) A fiatalokat körülményeik kevésbé szoktatják hozzá mások szemszögéből szemlélni a világot és csökkenti hajlandóságukat együttműködő partnerré válni. Pedig a siker elmaradhatatlan feltétele: megérteni a váratlanul felbukkanó ismeretlent és hajlandónak lenni elfogadni az ő szempontjait is. A fiatal generációk azonban egyre nehezebben tudják elsajátítani a másikra/másokra való ráhangolódás készségét. Miközben szüleik és a társadalom védőburkot épít köréjük, olyan buborékba zárják magukat, amely megakadályozza, hogy megszerezzék a gyakorlatot a csapatjátékossá válásban, egyben azt is, hogy felismerjék a manipulációt és visszautasítsák az erőszakot.

A sikert, a tapasztalatok szerint három, eltérő jellegű kompetencia – az intellektuális kiválóság, a kitartás és kudarctűrés, illetve a csapatjátékosi készség – együtt biztosítja. Míg azonban az első kettő fontosságát többnyire elfogadják, a csoportos probléma-megoldási készség hiánya kevésbé tűnik fel. Pedig a jövőben a siker – de a boldogság – nélkülözhetetlen feltétele: a munkát összehangolva és az örömet megosztva, másokkal együtt dolgozni és élni. Ezt pedig csak olyanok remélhetik és csak olyanoktól remélhetjük, akiket sorsuk empatikussá és együttműködővé formált. Ebből a szemszögből a legbölcsebb tanácsot meglepő módon H. Ford fogalmazta meg, amit a leghíresebb Sikerkalauz írója – Dale Carnegie – is idézett: „Ha a sikernek egyáltalán van titka, ez abban a képességben áll, hogy észrevegyük a másik ember szempontját, és a dolgokat egyszerre nézzük az ő oldaláról, meg a magunkéról is.”

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.