Miért a létezés van, miért nem a semmi?

Életünket végig kísérik a körülmények váratlan fordulatainak vagy a kiszámíthatatlan eseményeknek a rejtélyei. Ezek azután soha véget nem érő kérdések sorozatát indítják el. Reggel a „miért nem működik a kávéfőző?” problémájával szembesülünk, ami azután a „miért zuhog ma megint az eső?” gondjával folytatódik. Tűnődésünk fokozatosan időben és térben egyre távolabbra terjed ki: „meddig emelkednek még az árak?”, majd még messzebbre: „lesz-e elegendő nyugdíjam?”. Azután, érdeklődő elme – eltávolodva az egyén problémáitól – a világ sorskérdéseit veszi célba: „mire vezet a globális felmelegedés?” Ám, a tudósok érdeklődése megállíthatatlan és előbb vagy utóbb rákérdeznek a élet eredetét, a gondolkodás lényegét és a morál szerepét érintő alapvető kérdésekre. Végül – különösen így év vége táján – a jelenségek káoszában eligazodást kereső embert kíváncsisága akár a lét végső kérdéséhez is elvezetheti: Miért van egyáltalán a létezés és helyette miért nem a semmi?

Ez a rejtély többször felbukkant a filozófia történetében, ám többnyire, mint a gondolkodókat foglalkoztató egyéb sorskérdések „mellékszála”. Mint egy kérdőjel, arra figyelmeztetett: a világ lényegét firtató kérdések mögött lehet még egy, minden addiginál nehezebben érthető talány. Azután a gondolkodó visszatért kortársainak többségét izgató problémákra, amelyek sürgetőbb választ vártak. Leibniz, volt az első, aki egyértelműen és félreérthetetlenül föltette a kérdést: „Miért van a valami, és nem pedig a semmi.” Erre azután azt a – sokak ma is kielégítő – választ adta: azért létezik a valami, a semmi helyett, mert Isten meg akarta teremteni és meg is teremtette a világot. Ám a figyelem többnyire a „gyakorlatiasabb” végső kérdésekre irányult. Kant – a példának okáért – a filozófia legfontosabb feladatának a „Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit remélhetek?” problémáinak az elemzését tartotta, amelyek végül is, a „Mi az ember?” egyetlen alapkérdésévé volt sűríthető.

Ám a tudomány haladásának köszönhetően a végső kérdés elemzése a 20. század első harmadában „szintet lépett”. Egyrészt, a kvantummechanika és a relativitás-elmélet kidolgozásával az ember bepillantást nyert a lét legrejtettebb – legmélyebb és legtávolibb – térségeibe. A fizika a gyakorlati vizsgálódás szintjére emelte az elképzelhetetlenül kicsiny és a felfoghatatlan távoli, határtalan „dolgok” kutatását. Az evolúció pedig egyre több területen tudott konkrét válaszokat adni az élővilág működésének rejtélyére. Ezzel elérhető közelségbe került, hogy a tudomány kísérletekkel ellenőrizhető választ adjon a létrejövés miértjének titkára. Ez pedig ismét ráirányította a figyelmet a – többnyire a „parkolópályán” veszteglő – végső kérdésre. Ennek jele, hogy Martin Heidegger, „Bevezetés a ’Mi a metafiziká’?-hoz című írásában ismét felveti a kérdést: „miért van egyáltalán a valami, miért nincs inkább a semmi?” De ugyanígy a kor tudományos haladására, illetve az általános bizonytalanságára utalt Sartre „Lét és semmi” című műve is.

Fokozatosan megkerülhetetlenné vált olyan kérdések elemzése, amelyeket sokáig – szinte konszenzuálisan – a vallás és a hit egyedüli „felségterületének” tekintettek. Egészen a 20. századig – még a tudósokon belül is – kisebbségben voltak azok, akik úgy vélték: a keletkezések magyarázatából a teremtő – vagy az általa végrehajtott intelligens tervezés – koncepciója kiiktatható lenne. A tudósokra inkább egy sajátos szkeptikus szemlélet volt jellemző. Ezt tükrözte Bertrand Russel reagálása – az egyébként hozzá hasonlóan – szkeptikus társainak, őt provokáló kérdésére: „Mit fog válaszolni, ha halála után mégiscsak ott áll majd Szent Péter előtt, aki azt firtatja: Miért nem hitt?”. Russel – az anekdota szerint – úgy válaszolt volna Szent Péternek: „Nem adtál elég bizonyítékot!”.

Ám a tudomány fokozatosan elérte azt a szintet, amelyen nemcsak a változások leírására, de a „keletkezés” – vagyis a fejlődésben bekövetkező ugrások – magyarázatára is képessé vált. Ez pedig előre vetítette, hogy még az olyan – sokáig kizárólag a „teremtés” feladatkörébe sorolt – kérdésekben is, mint az élet keletkezése, az ember kialakulása, vagy a tudat és a morál létrejötte, a kutatás képessé válik feltárni az egymásból épülő, és egyre bonyolultabb szerkezetűvé váló létezők fejlődés-pályáját. Ezt egyrészt az entrópia növekedés törvénye alakítja, amely a létezőket különös végállapot felé vezeti: „míg minden kihűlt, míg minden megtelt és marad a semleges salak” (Madách: Az ember tragédiája). Másrészt azonban – bár erről ritkábban esett szó – épp így formálja a világot az „emergencia” törvénye, amely a bonyolultabbá válást és a fejlődés „ugrásait” határozza meg. Ez az oka, hogy világunkban nem kivételes, hanem éppen általánosan jellemző a létezők önszerveződése és a korábbiakhoz képest radikálisan új struktúrák létrejötte.

A tudomány lépésről lépésre feltárta: a maguk „természetes” útján létrejövő, alkotó elemeik eredeti struktúráihoz képest új minőséget megtestesítő létezők keletkezése nem igényel külső „beavatkozást”. A 21. században tehát – bár egyáltalán nem fogynak, hanem a tudomány előrehaladásával éppen sokasodnak a választ váró kérdések – egyre megalapozottabbnak tűnik a keletkezés problémájára adott un. intelligens tervező típusú megoldásban való kételkedés. Ez pedig azt jelzi előre, hogy a lét alapkérdésére – miért a létezés van, miért nem a semmi – adható lehetséges válaszok keresése is radikális fordulatot vehet. Erre a kérdésre – mint láttuk – eredetileg az a válasz formálódott ki: létezik egy mindenható lény, aki megteremtette a világot, annak minden teremtményével és aki azóta is időnként beavatkozik annak érdekében, hogy elvárásai szerint alakuljanak a dolgok és események.

A mindenható lényre alapozott – legtöbbek által természetesnek tekintett – megoldás arra épül: a mindenható lény öröktől fogva létezik. Ez a minimum – mondhatja bárki – ami elvárható egy mindenhatótól, de azért mégis csak egy feltételezés. Ám ennek elfogadásával túljutottunk a nehezén: innentől kezdve a mindenható lény, azt tesz vagy nem tesz, amit akar. Miután megtette a tőle telhetőt – megteremtette a világot – dönthet úgy: magára hagyja azt és a továbbiakban csak szemléli, hogyan működik, amit teremtett, és miként boldogulnak teremtményei. Bevégezve tehát amit vállalt – a teremtést – azt tökéletesnek tételezi, és a továbbiakban már nem avatkozik be: alkotói szabadságra megy. De dönthet úgy is, hogy folytatja a teremtést. Folyamatosan beavatkozik a világ működésébe: új irányba fordít, megsemmisít, kipróbál, kijavítja, ami elromlott, jóváteszi azt, amit mások rontottak el. Mindvégig saját elvárásainak teljesülésén munkálkodik, és újra-szabályozza a dolgokat, kiigazítva az általa teremtett lények előidézte hibákat és bűnöket.

Az „Isten” megoldás tehát az öröktől fogva létezés feltételezésén alapul, ám ezzel szemben felvethető egy másik – ezzel egyenrangú (?) – kiinduló axióma: az öröktől fogva létező és saját törvényei szerint formálódó anyagi valóság feltételezése. A tudomány fokozatosan kerül egyre közelebb az öröktől fogva létező, sajátos anyag/tér/idő „szerkezetként” elképzelhető világ megértéséhez, amely – még csak részben feltárt – „belső” törvényei szerint képes „megszülni” annak elemi „részecskéit”. A kezdetben egyszerű alkotó-elemek azután, részecskéket cserélve – amelyek a kapcsolatot, egyben hatásokat közvetítik – kölcsönhatásba léphetnek egymással. Így az elemi „építőkockákból” – amelyek a fizikusok kísérleteiben, a hétköznapi szemlélet számára nehezen érthető „részecske” és a „hullám” tulajdonságokat egyaránt mutatnak – egyre komplexebb konstrukciók formálódnak ki. Így „születnek” elemi részecskékből egyre összetettebb anyagi szerveződések, amelyek azután új, addig nem létező tulajdonságokkal rendelkeznek.   

Vagyis, a „miért a lét van, és miért nem a semmi” végső kérdésére, a két megoldási lehetőség – az „Isten”, illetve az „Anyag” – adott, amelyek egyaránt az „öröktől fogva létezés” axiómáján alapulnak. Az, hogy az azonos axiómából levezetett két létezés-modell közül melyiket tartjuk meggyőzőbbnek és melyiket fogadjuk el, az különféle megfontolások alapján dönthető el. Az öröktől fogva létező „Isten” axiómáját elfogadva, egy végtelen képességgel, határtalan erővel, mindent felülmúló akarattal és csak részben kifürkészhető szándékokkal rendelkező teremtőt kapunk. Ő, végtelen képességinek birtokában – afféle mesteremberként – tervez, létrehoz, teremt, kialakít és „nevelget”. Számunkra részben kifürkészhetetlen elképzeléseit követve megalkotja a dolgokkal, folyamatokkal és lényekkel benépesített világunkat. Ezt az általa teremtett valóságot – részben vagy egészében – az Ő akarata mozgatja, ez pedig kijelöli – egyben le is szűkíti – teremtményeinek mozgási terét. Ez úgy is értelmezhető, hogy – csak részben ismerhető – korlátokat állít az ember „szabad akaratának” útjába. Más szemszögből azonban ez alapot ad a reménykedésre: ha az „elvárásoknak” megfelelően viselkedsz, elkerülöd a bajt, vagy ha mégsem, „fentről” segítséget remélhetsz.  

A szintén az öröktől létezés axiómáján alapuló „Anyag” megoldás egy olyan valóságot kínál fel, amely az ember számára megismerhető, és logikusan magyarázható elméletté rendezhető. Ez a valóság a tudományos elméletek alapján értelmezhető működésmódjából szükségszerűen következő folyamatok eredményeként – bizonyos feltételek esetén – részecskéket képes „szülni”. A létrejövő részecskék kölcsönhathatnak és ennek során egybekapcsolódhatnak bonyolultabb szerveződésekké, de épp így szét is válhatnak. A „felépülés” és a „szétesés” egyaránt a – világunk alapszerkezetét tükröző matematikai struktúrákba rendezhető – mozgás-törvényeknek engedelmeskedve alakul. A világ struktúrájának önfejlődése során kiformálódó törvényeket a kutató szellem fokozatosan képes felfedezni. Az tehát, hogy mi és miért történik – az öröktől fogva való létezés feltételezését követően – a tudomány módszereivel elemezhető. Így lépésről, lépésre megérthető miért pont ilyen a világ, miért éppen ilyen részecskék alkotják, miért az általunk megismert struktúrák alakultak ki benne, sőt választ kaphatunk akár arra is, mi lehet a további fejlődés pályája.  

Most tehát szembesültünk a „Te melyiket választanád?” kérdésével.  Az egyik lehetséges szempont: a könnyebb befogadhatóság. Az „Isten” megoldás narratívái – gondoljunk csak a Biblia, a Talmud szövegeire, vagy éppen az olyan ősi teremtésmítoszokra, az akkád Enúma elis („Amikor odafönnt…”) vagy Hésziódosz, „Isten születése” című alkotására – összevetve, a kvantummechanika valószínűségi értelmezésének matematikai modelljével, azért könnyebben befogadhatók. A Teremtés könyveiből kiolvasható történetek emellett – bár sok érthetetlen borzalommal is szembesítenek – a végső reményt kínálhatják a bizonytalanság és válságok között őrlődő olvasóinak. Miközben ezek a szempontok nagyon is megfontolandók, számomra mégis meggyőzőbb és intellektuálisan érdekesebb a tudomány megközelítése. Az ugyanis a természetben és a társadalomban felbukkanó egyre újabb rejtélyek vizsgálatára késztetnek, és azzal bíztatnak, hogy a világ megismerhető.

Egy további megfontolandó szempont: az „Isten” megoldásban a teremtőnek időközönként – szembesülve teremtményeinek problémáival, amivel eredetileg nem számolt (?) – be kell avatkoznia. Ez arra készteti, hogy megoldást konstruáljon a számukra és rávezesse teremtményeit annak alkalmazására. Látván például az állatok szegényes létét, megteremti a tudattal és morális mérlegelés képességével rendelkező lényt: Ádámot. Amikor pedig szembesül azzal, hogy milyen szomorú Ádám magányos élete, teremt számára egy hű társat, Évát, ami egyben lehetővé teszi, hogy az ember sokasodjon. Vagyis, Isten – ha akarja, ha nem – folyamatos teremtésre kényszerül. Ez a hívőket egyáltalán nem zavarja, ellenkezőleg bíztatónak érzik a nem szűnő gondoskodás tudatát. Éppen azt vetik a szkeptikus tudósoknak szemére, hogy a tudományos világnézet egzisztenciálisan lehangoló. „Isten nélkül – kérdezik meg tőlem – hol a poén?” (Shermer, M. 2001. “Hogyan hiszünk”)

Az „Örök anyag” megoldás viszont mindent „rábíz” a szerveződéseket és mozgásukat vezérlő törvényekre. Így a valóságban benne rejlő lehetőségek egyfajta önmozgás formájában bomlana ki és jönnek létre a létezés egymásra épülő „lépcsőfokai”. Ennek az „önkonstrukciónak” a szabályait az ember megértheti, sőt akár irányítani is képes. Az egymásra épülő létszintek felépülése, világunk megtapasztalt csodálatos formái és lényei önmagából a világból magyarázhatóak, nincs szükség „intelligens tervezőre”. Megértve a lét „működését”, akár mi magunk is „teremthetünk”! Ez azonban felelősséget ró ránk: nemcsak létrehozni vagyunk képesek, de tönkre tenni is! Szabadságunk velejárója: világunkat gazdaggá is tehetjük, de az összeomlásba is sodorhatjuk. Ez az ember – másra átháríthatatlan – felelőssége! Számomra azonban a szabadság és a felelősség elszakíthatatlan kapcsolata éppenséggel további fontos érv az „örök anyag” megoldás mellett.

Végezetül szeretnék még egy szempontot felhozni érveim támogatására. Fizikushallgatóként – valamikor 1965 őszén – kedvenc professzorom, Marx György a kvantumelmélet fizikai és matematikai modelljeiről tartotta kurzust. Az egyik előadáson – emlékeim szerint – véletlenül felvetődött egy oda nem illő, de sokakat érdeklő kérdést: miért van éppen két nem? Marx György – az evolúciós előnyökre utaló rövid érvelését – azzal a megjegyzéssel zárta le: A természetben mindig a legegyszerűbb, nem-triviális megoldások valósulnak meg. Úgy vélem, hogy a „lét vagy semmi” dilemmájára az öröktől fogva létező valóság feltételezése kínálja legegyszerűbb, nem-triviális megoldást. Bár ez után nem biggyeszteném oda – QED – mégis meggyőzőnek érzem ezt az érvet, amely szabaddá teszi az utat a kérdések és az alkotás előtt, de felhívja a figyelmet és rád hárítja felelősségedre azért, amit alkotsz.     

Az egyensúlyát veszített glóbusz

A világ most éppen azt a hírt mérlegeli – ki aggodalommal, ki csak meglepődve – hogy az emberiség „létszáma” túllépte a 8 milliárd főt. A bejelentést még meghökkentőbbé tette, hogy az új jövevényének érkezését percre pontosan közölték. A World Population Clock ez év november 15-én, reggel 9 órakor adta hírül az örvendetes eseményt, ahogyan azt szűkebb baráti körünkben megszoktuk: a várva várt születés időpontjáról a közvetlenül érintetteket percre pontosan tájékoztatva. A családi hagyományok tükrében ez az esemény – globális hírré válva – hasonló üzenetet hordoz: a most már minden embertársunkat magában foglaló „családunk” új „testvérrel” gyarapodott. Ám, miközben megpróbálunk hozzászokni ehhez a nagyon nagy család gondolatához, azért sokan aggódva kérdezik: képes-e a föld egyáltalán ennyi embert eltartani?

Az ember a történelem során gyakran szembesült szűkebb vagy tágabb környezetének megbomló egyensúlyával. Ilyenkor a világának megszokott és többnyire barátságosan viselkedő jelenségei „elszabadulnak”: vagy robbanásszerű növekedésnek indulnak, vagy ellenkezőleg éppen váratlan összeomlásuk idéz elő problémákat. A múltban élet velejárójának tűnt, a népesség növekedésének, a gazdaság fejlődésének vagy a környezet technikai rendszereinek váratlanul bekövetkező zavarai, amelyek az addig „normálisan” viselkedő folyamatok kezelhetetlen válságait váltották ki. Az ember ilyenkor – kénytelen kelletlen – ráébred: tevékenysége egyre jelentősebben befolyásolja környezetét. Ennek következtében – akár tudatában van ennek, akár nem – megzavarja világának kialakult rendet, és ezzel megszakítja normálisnak tekintett élete kényes egyensúlyát.

Ez az oka, hogy a tudomány érdeklődése egyre inkább a környezet különböző szféráinak változása felé fordult. A kutatók fokozatosan ráébredtek: az eredetileg különböző tudományok „szuverén” elemzési területének tekintett jelenségek befolyásolják egymást, és összefonódva nehezen előrelátható következményekre vezettek. A kezdetben pusztán lokális hatások fokozatosan egyre távolabbi térségekre terjedtek ki, végül globális következményekre vezettek. Mindez elkerülhetetlenné tette a folyamatok nem-szándékolt következményeinek elemzését. Az 1970-es évek elején – nagyjából egy időben – két koncepció is megfogalmazódott Földünk „viselkedésével” kapcsolatban. A nemrég 103 éves korában elhunyt J. Lovelock – társával, L. Margulis-szal – a Gaia hipotézist fogalmazták meg: világunk az élő és élettelen természet számtalan egybekapcsolódó folyamata által alkotott un. homeosztatikus rendszernek tekinthető. (J. E. Lovelock (1972). “Gaia as seen through the atmosphere”. Az elmélet logikájából olyan következtetés vontak le, hogy a világunk, mint valami „élőlény” működik: részei és alkotóelemei bizonyos önállósággal rendelkeznek és viszonylag tág határok között változhatnak, mégis képes egyensúlyát megőrizni. Feltételezték tehát, hogy a föld rendelkezik olyan önszabályozó mechanizmusokkal és tartalékkal, amelyek lecsillapítják a zavarokat és helyreállítják a belső működésmód esetleg megbomló egyensúlyát.

Ám már az elmélet megfogalmazásának idején is felmerültek kétségek: vajon rábízhatjuk-e magunkat arra, hogy a világ – tevékenységünk következtében – megbomló egyensúlya magától helyreáll? A kérdés megválaszolására a rendszertudomány megalkotta a világ „működését” leíró világmodellt. (Forrester, J. 1972. World Dynamics) Ez a modell, egységes rendszerré kapcsolta a különböző tudományágak, eltérő szemlélettel vizsgált folyamatait és azok egymást befolyásoló hatásait. Ennek alapján nyomon követhetővé vált a glóbusz – mint komplex rendszer – „működésmódja”. A globális rendszer számítógépes modelljén, a különböző feltételezések – mi van, ha több ember él, ha kevesebb olaj van, ha többet fogyasztunk stb. – hatásainak nyomon követésével végzett „kísérletek” segítségével pedig kirajzolódott földünk hosszú távon követett „fejlődés-pályája”. Ezeket az eredményeket – a növekedés korlátjairól – éppen ötven éve tárta a világ elé a Római Klub jelentése. (Meadows, D. et al. 1972 The Limits to Growth).

A jelentés az egymást befolyásoló folyamatok összefonódása által meghatározott világ – akkor még távolinak tűnő – 21. századi trendjeit szemléletes görbékkel jellemezték. Ezek pedig félreérthetetlenül azt igazolták: a globális rendszer egyensúlya nem áll helyre magától, az emberiségnek magának kell gondoskodnia arról, hogy a létét fenyegető katasztrófát elkerülje. Erre a következtetésre a World Dynamics” szimulációs program segítségével felrajzolt trendek elemzése alapján jutottak a szakemberek. A program bonyolult szerkezete sokféle tudományterület ismeretét igényelte, ám a jelentés eredményei – növekedési görbék menete – mégis félreérthetetlenek voltak a nem-szakemberek számára is. Egyértelműen tükrözi ezt Konrád György – 1977-ben megjelent könyvének – néhány sora: „Minden cselekvésünkkel beleütközünk bolygóléptű környezetünk határaiba, egymástól nem határol el a természeti közvagyon, ha mozdulunk, nem a természettel, egymással kerülünk szembe, s ami korábban az önszabályozásé volt, a tervezés feladata lett. Újabb és újabb folyamatokra kiterjesztve hatalmunkat, megsokszorozzuk a rendteremtés dolgát, s most már akár a növekedés, akár az egyensúly vallásában élünk, a tervező fontosabb, mint valaha.” (Konrád György. Városalapító 147. old.)

Az azóta eltelt évtizedek – az író meghökkentően pontos figyelmeztetése ellenére – mégis annak a naiv hitnek az érvényesülését mutatták, hogy ha már választanunk kell, akkor inkább a növekedés, mint az egyensúly „vallását” kövessük. Ennek a viselkedésnek a következményeit azután az évtizedenként bekövetkezett fejlődés következményeit a szimulációs modellbe beillesztve, az újra-futtatás során feltárultak. Eszerint, az elmúlt fél évszázad kutatási eredményei azt bizonyították: az egyes területeken elért eredmények ellenére, alapvető fordulat nem következett be. (Herrington, G. 2020. Update to limits to growth.) Vagyis, annak ellenére, hogy a „végítélet” nincs eleve beleprogramozva az emberiség sorsába, nem dőlhetünk nyugodtan hátra, változatlanul folytatva addig megszokott életünket. A világ továbbra is a korábbi – a katasztrófák felé vezető – nyomvonalon haladt. Ennek bizonyítéka, hogy a globális rendszer folyamatai egyre több területen lépik túl az un. billenési pontot, azaz következnek be visszafordíthatatlan változások. (Moore, J. 2019. Predicting tipping points in complex environmantal systems.)

A sokasodó válságok láttán a világ jövője iránti aggodalom általános életérzéssé vált. Ezt szemléletesen fejezi ki a véleményvezérek mondanivalójának alaphangja, amelyet egyre félreérthetetlenebb idézetekkel – például Yeats soraival: „széthull minden; már nem tart a közép; a földet anarchia dúlja szét, vérszín ártatlanság áldozata megfúl; hitehagyott a jó, s a rosszakat a meggyőződés szenvedélye fűti” (Második eljövetel) – fűszereznek. Még elgondolkoztatóbb, hogy a többnyire objektív és visszafogott elemzésekben is előbukkan a szorongás. A világ egyik legnevesebb szakembere – Nouriel Roubini – a legutóbbi hónapokban megjelent új könyvének már címlapja is ijesztő: „Megafenyegetések: Tíz trend, amely veszélyezteti jövőnket és hogyan éljük ezeket túl?” (Roubini, N. 2022. Megathreats. John Murray). Rápillantva a könyvre sokan igazolva látják a szerző „becenevét” – Mr. Végítélet – amit a sajtó illesztett rá a 2008-as globális válság pontos előre-jelzése miatt. Miközben a könyv szerzője önmagát inkább Mr. Realistának tekinti, írásának végső következtetése elgondolkoztató: „…Már régen kifogytunk a mentségekből. A további halasztás egyszerűen azt jelenti: „megadtuk magunkat”. Az (ébresztést megszakító gomb) snoozy button megnyomása most már a katasztrófát indítja el. Végzetszerű fenyegetések közelednek felénk. Hatásuk alapjaiban rázza meg életünket és – ahogyan még nem tapasztaltuk – fenekestül felforgatja a világunk megszokott rendjét. Csatoljuk be a biztonsági öveinket! Nagyon rázós út következik, egy nagyon sötét éjszakában!”

Ám a könyv amellett érvel, hogy – a problémák ellenére – nem elkerülhetetlen a végítélet, de most már igazán össze kell szednünk magunkat: tovább nem halasztható az új feltételekhez való alkalmazkodást. Az tehát, hogy bolygónkon mostantól 8 milliárdnál is több „lakótársunkkal” kell megosztozni, önmagában még nem végzetes. Az elmúlt száz év trendje éppenséggel akár optimizmust is sugallhat. A 20. század ugyanis a népesség robbanásszerű növekedése mellett és azzal együtt az átlagos életszínvonal és életminőség, valamint a várható élettartam még ennél is gyorsabb (!) növekedését hozta. 1900-ban, a legfejlettebbek átlagos élethossza már megközelítette a 60 évet, míg a fejlődőknél ennek alig a fele volt, ugyanakkor 2012-ben a fejletteknél ugyan már túllépte a 80 évet, de a fejlődőknél is elérte a 76 évet! Amikor pedig a kutatók riasztása nyomán (Erlich, P. 1968. The population bomb.) a világ, még az 1970-es évek elején felfigyelt a demográfiai pokolgép „kattogására”, a növekedés valóságban már lassulni kezdett. A demográfiai előrejelzések szerint – amelyek más területekkel ellentétben viszonylag pontosnak tekinthetők – az emberiség létszáma a 21. század végére 10 milliárd főnél stabilizálódik.

Ugyanakkor, míg a népesség globális növekedése önmagában nem aggodalmat keltő és a világ demográfiai összetétele – térségbeli eloszlás és életkor szerinti megoszlása – viszonylag pontosan kiszámítható, a változás, amit a kiszámíthatatlan és népesség-cunamit előidéző hatások – a globális felmelegedés, a környezeti katasztrófák, gazdasági válságok és háborúk – előidéznek, súlyos veszélyeket rejt. A problémák megoldását tovább nehezíti, hogy egészen más gondokkal köszködnek a stabilizálódás, a fokozatos felérkezés és az elindulás gondjaival küszködő régiók. A fejlett világ valóságos problémája az elöregedés és a csökkenő népességszám egyidejű jelentkezése, ami a gazdasági növekedést hátráltatja és nyugdíjrendszer fenntartható működését ellehetetleníti. A világ fejlettlen térségeit viszont az fenyegeti, hogy a 21. század végéig csaknem 3 milliárd (!) ember kényszerül elhagyni a szülőföldjét, ami értelemszerűen nemcsak őket sújtja.  

Miközben tehát térségünkben sokan kitennék a „Megtelt” táblát, a modern társadalmak kivétel nélkül beleestek az un. termékenységi csapdába. Mivel nem érik el a népesség szinten tartásához szükséges 2.1 termékenységi arányt, elkerülhetetlenül munkaerő bevonására kényszerülnek. A dilemma súlyát talán – az évtizedekkel ezelőtt gazdasági csodaként szemlélt – Japán mutatja legszemléletesebben. Egyrészt, a népesség elérte a 125 milliót és a várható élettartam túllépte (!) a 100 évet. Másrészt azonban a meghökkentően alacsony termékenységi ráta miatt egyre erősebben érződik az elöregedés hatása: évenként többszázezren kerülnek ki a munkaerő piacról, nagyon magas az eltartottsági arány, s ha valakinek ez túl absztrakt volna: a Japánban az eladott pelenkák döntő részét, nem a 2 éven aluliaknak, hanem a 80 éven felülieknek vásárolják! (Khanna, P. 2012. Move: How Mass Migration will reshape the world – and what it means for you).

Az elkövetkező évtizedek a kiszámítható demográfiai átrendeződése, különösen a nagyhatalmak demográfiai súlyának eltolódása – nem mellékesen – a világpolitikát is nehezen kiszámítható módon befolyásolja. Ennek veszélyei megsokszorozódnak, mert a felbolydult világban szinte lehetetlen a politikát formálók viselkedésének előrejelzése. A helyzet szemléltetésére a nemrég a szöuli Halloween-partin történteket – több mint 150 embert taposott halálra az irányíthatatlanná vált tömeg egy szűk utcácskában – idézném fel. A szerencsétlenség magyarázatként bemutatott szimuláció láthatóvá tette, ahogyan az 1m² levő emberek száma az 1 főről, előbb 2 főre növekszik, az egyének mozgási szabadsága fokozatosan leszűkül, amikor azután eléri a 3 főt, megszűnik a „személyes tér”, 4 főnél az egyéni mozgási lehetőségek eltűnnek, végül pedig, amikor ezt is meghaladja, az ember-tömeg folyam-szerűvé válik: önálló mozgásba kezd, ami az egyéneket, akaratuk ellenére is magával sodorja.

A metaforával pusztán azt szeretném érzékeltetni, hogy a gazdasági, technológiai és politikai kapcsolatok szálaival elválaszthatatlanul egybefűzött földünkön nemcsak az egyéneket, de a szervezeteket és vállalatokat, sőt még a nemzetállamokat is ilyen, eredeti szándékaikat keresztező, elháríthatatlan hatások sodorják a – csak bonyolult számítógépes modellek segítségével áttekinthető – jövő felé. Ebben a kaotikus világban ráadásul a történéseket alapvetően befolyásolja a „pillangó effektus”: egy véletlen apró esemény kiszámíthatatlanul felerősödő következmények lavináját váltja ki. (Goldin, Ian. 2014. The Butterfly Defect: Why Globalization Creates Systematic Risks.). A „pillangó-effektust” a globális rendszer nagyságrendjéhez képest elhanyagolhatónak tűnő lokális hatások – pl. „keresztbe áll” egy hajó a Szuezi-csatornán – is „beindíthatják”.

Nem véletlen tehát, hogy a legkülönbözőbb területek kezelhetetlennek tűnő zavarai – a természeti katasztrófák, a járványok nem szűnő veszélyei, a stagflációba forduló globális világgazdaság és a korábban elképzelhetetlen háború – láttán egyre többekben vetődik fel a kérdés: Ez már a vég? Engem a helyzet inkább Churchillnek a 2. világháború fordulópontján elhangzott megjegyzésére – „Ez még nem a vég, még csak nem is a vég kezdete. Inkább nevezném a kezdet végének!” – emlékeztet. Amit átélünk, az világunk alapvető újra-szerveződését kísérő válságok sorozata. Ilyen radikálisan átalakulások előre tekintő stratégiát követelnek, miközben az embereken úrrá lesznek a téveszmék. Orbán Viktor ebben az elszakíthatatlanul egybekapcsolódó világban a magyarság számára „saját mentőcsónakot” készülne építeni. Van egy jó hírem: a föld – közös erővel – megmenthető. És van egy rossz: aki saját menekülési eszközre pazarolja erejét, az rajtaveszt.