Életünket végig kísérik a körülmények váratlan fordulatainak vagy a kiszámíthatatlan eseményeknek a rejtélyei. Ezek azután soha véget nem érő kérdések sorozatát indítják el. Reggel a „miért nem működik a kávéfőző?” problémájával szembesülünk, ami azután a „miért zuhog ma megint az eső?” gondjával folytatódik. Tűnődésünk fokozatosan időben és térben egyre távolabbra terjed ki: „meddig emelkednek még az árak?”, majd még messzebbre: „lesz-e elegendő nyugdíjam?”. Azután, érdeklődő elme – eltávolodva az egyén problémáitól – a világ sorskérdéseit veszi célba: „mire vezet a globális felmelegedés?” Ám, a tudósok érdeklődése megállíthatatlan és előbb vagy utóbb rákérdeznek a élet eredetét, a gondolkodás lényegét és a morál szerepét érintő alapvető kérdésekre. Végül – különösen így év vége táján – a jelenségek káoszában eligazodást kereső embert kíváncsisága akár a lét végső kérdéséhez is elvezetheti: Miért van egyáltalán a létezés és helyette miért nem a semmi?
Ez a rejtély többször felbukkant a filozófia történetében, ám többnyire, mint a gondolkodókat foglalkoztató egyéb sorskérdések „mellékszála”. Mint egy kérdőjel, arra figyelmeztetett: a világ lényegét firtató kérdések mögött lehet még egy, minden addiginál nehezebben érthető talány. Azután a gondolkodó visszatért kortársainak többségét izgató problémákra, amelyek sürgetőbb választ vártak. Leibniz, volt az első, aki egyértelműen és félreérthetetlenül föltette a kérdést: „Miért van a valami, és nem pedig a semmi.” Erre azután azt a – sokak ma is kielégítő – választ adta: azért létezik a valami, a semmi helyett, mert Isten meg akarta teremteni és meg is teremtette a világot. Ám a figyelem többnyire a „gyakorlatiasabb” végső kérdésekre irányult. Kant – a példának okáért – a filozófia legfontosabb feladatának a „Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit remélhetek?” problémáinak az elemzését tartotta, amelyek végül is, a „Mi az ember?” egyetlen alapkérdésévé volt sűríthető.
Ám a tudomány haladásának köszönhetően a végső kérdés elemzése a 20. század első harmadában „szintet lépett”. Egyrészt, a kvantummechanika és a relativitás-elmélet kidolgozásával az ember bepillantást nyert a lét legrejtettebb – legmélyebb és legtávolibb – térségeibe. A fizika a gyakorlati vizsgálódás szintjére emelte az elképzelhetetlenül kicsiny és a felfoghatatlan távoli, határtalan „dolgok” kutatását. Az evolúció pedig egyre több területen tudott konkrét válaszokat adni az élővilág működésének rejtélyére. Ezzel elérhető közelségbe került, hogy a tudomány kísérletekkel ellenőrizhető választ adjon a létrejövés miértjének titkára. Ez pedig ismét ráirányította a figyelmet a – többnyire a „parkolópályán” veszteglő – végső kérdésre. Ennek jele, hogy Martin Heidegger, „Bevezetés a ’Mi a metafiziká’?-hoz című írásában ismét felveti a kérdést: „miért van egyáltalán a valami, miért nincs inkább a semmi?” De ugyanígy a kor tudományos haladására, illetve az általános bizonytalanságára utalt Sartre „Lét és semmi” című műve is.
Fokozatosan megkerülhetetlenné vált olyan kérdések elemzése, amelyeket sokáig – szinte konszenzuálisan – a vallás és a hit egyedüli „felségterületének” tekintettek. Egészen a 20. századig – még a tudósokon belül is – kisebbségben voltak azok, akik úgy vélték: a keletkezések magyarázatából a teremtő – vagy az általa végrehajtott intelligens tervezés – koncepciója kiiktatható lenne. A tudósokra inkább egy sajátos szkeptikus szemlélet volt jellemző. Ezt tükrözte Bertrand Russel reagálása – az egyébként hozzá hasonlóan – szkeptikus társainak, őt provokáló kérdésére: „Mit fog válaszolni, ha halála után mégiscsak ott áll majd Szent Péter előtt, aki azt firtatja: Miért nem hitt?”. Russel – az anekdota szerint – úgy válaszolt volna Szent Péternek: „Nem adtál elég bizonyítékot!”.
Ám a tudomány fokozatosan elérte azt a szintet, amelyen nemcsak a változások leírására, de a „keletkezés” – vagyis a fejlődésben bekövetkező ugrások – magyarázatára is képessé vált. Ez pedig előre vetítette, hogy még az olyan – sokáig kizárólag a „teremtés” feladatkörébe sorolt – kérdésekben is, mint az élet keletkezése, az ember kialakulása, vagy a tudat és a morál létrejötte, a kutatás képessé válik feltárni az egymásból épülő, és egyre bonyolultabb szerkezetűvé váló létezők fejlődés-pályáját. Ezt egyrészt az entrópia növekedés törvénye alakítja, amely a létezőket különös végállapot felé vezeti: „míg minden kihűlt, míg minden megtelt és marad a semleges salak” (Madách: Az ember tragédiája). Másrészt azonban – bár erről ritkábban esett szó – épp így formálja a világot az „emergencia” törvénye, amely a bonyolultabbá válást és a fejlődés „ugrásait” határozza meg. Ez az oka, hogy világunkban nem kivételes, hanem éppen általánosan jellemző a létezők önszerveződése és a korábbiakhoz képest radikálisan új struktúrák létrejötte.
A tudomány lépésről lépésre feltárta: a maguk „természetes” útján létrejövő, alkotó elemeik eredeti struktúráihoz képest új minőséget megtestesítő létezők keletkezése nem igényel külső „beavatkozást”. A 21. században tehát – bár egyáltalán nem fogynak, hanem a tudomány előrehaladásával éppen sokasodnak a választ váró kérdések – egyre megalapozottabbnak tűnik a keletkezés problémájára adott un. intelligens tervező típusú megoldásban való kételkedés. Ez pedig azt jelzi előre, hogy a lét alapkérdésére – miért a létezés van, miért nem a semmi – adható lehetséges válaszok keresése is radikális fordulatot vehet. Erre a kérdésre – mint láttuk – eredetileg az a válasz formálódott ki: létezik egy mindenható lény, aki megteremtette a világot, annak minden teremtményével és aki azóta is időnként beavatkozik annak érdekében, hogy elvárásai szerint alakuljanak a dolgok és események.
A mindenható lényre alapozott – legtöbbek által természetesnek tekintett – megoldás arra épül: a mindenható lény öröktől fogva létezik. Ez a minimum – mondhatja bárki – ami elvárható egy mindenhatótól, de azért mégis csak egy feltételezés. Ám ennek elfogadásával túljutottunk a nehezén: innentől kezdve a mindenható lény, azt tesz vagy nem tesz, amit akar. Miután megtette a tőle telhetőt – megteremtette a világot – dönthet úgy: magára hagyja azt és a továbbiakban csak szemléli, hogyan működik, amit teremtett, és miként boldogulnak teremtményei. Bevégezve tehát amit vállalt – a teremtést – azt tökéletesnek tételezi, és a továbbiakban már nem avatkozik be: alkotói szabadságra megy. De dönthet úgy is, hogy folytatja a teremtést. Folyamatosan beavatkozik a világ működésébe: új irányba fordít, megsemmisít, kipróbál, kijavítja, ami elromlott, jóváteszi azt, amit mások rontottak el. Mindvégig saját elvárásainak teljesülésén munkálkodik, és újra-szabályozza a dolgokat, kiigazítva az általa teremtett lények előidézte hibákat és bűnöket.
Az „Isten” megoldás tehát az öröktől fogva létezés feltételezésén alapul, ám ezzel szemben felvethető egy másik – ezzel egyenrangú (?) – kiinduló axióma: az öröktől fogva létező és saját törvényei szerint formálódó anyagi valóság feltételezése. A tudomány fokozatosan kerül egyre közelebb az öröktől fogva létező, sajátos anyag/tér/idő „szerkezetként” elképzelhető világ megértéséhez, amely – még csak részben feltárt – „belső” törvényei szerint képes „megszülni” annak elemi „részecskéit”. A kezdetben egyszerű alkotó-elemek azután, részecskéket cserélve – amelyek a kapcsolatot, egyben hatásokat közvetítik – kölcsönhatásba léphetnek egymással. Így az elemi „építőkockákból” – amelyek a fizikusok kísérleteiben, a hétköznapi szemlélet számára nehezen érthető „részecske” és a „hullám” tulajdonságokat egyaránt mutatnak – egyre komplexebb konstrukciók formálódnak ki. Így „születnek” elemi részecskékből egyre összetettebb anyagi szerveződések, amelyek azután új, addig nem létező tulajdonságokkal rendelkeznek.
Vagyis, a „miért a lét van, és miért nem a semmi” végső kérdésére, a két megoldási lehetőség – az „Isten”, illetve az „Anyag” – adott, amelyek egyaránt az „öröktől fogva létezés” axiómáján alapulnak. Az, hogy az azonos axiómából levezetett két létezés-modell közül melyiket tartjuk meggyőzőbbnek és melyiket fogadjuk el, az különféle megfontolások alapján dönthető el. Az öröktől fogva létező „Isten” axiómáját elfogadva, egy végtelen képességgel, határtalan erővel, mindent felülmúló akarattal és csak részben kifürkészhető szándékokkal rendelkező teremtőt kapunk. Ő, végtelen képességinek birtokában – afféle mesteremberként – tervez, létrehoz, teremt, kialakít és „nevelget”. Számunkra részben kifürkészhetetlen elképzeléseit követve megalkotja a dolgokkal, folyamatokkal és lényekkel benépesített világunkat. Ezt az általa teremtett valóságot – részben vagy egészében – az Ő akarata mozgatja, ez pedig kijelöli – egyben le is szűkíti – teremtményeinek mozgási terét. Ez úgy is értelmezhető, hogy – csak részben ismerhető – korlátokat állít az ember „szabad akaratának” útjába. Más szemszögből azonban ez alapot ad a reménykedésre: ha az „elvárásoknak” megfelelően viselkedsz, elkerülöd a bajt, vagy ha mégsem, „fentről” segítséget remélhetsz.
A szintén az öröktől létezés axiómáján alapuló „Anyag” megoldás egy olyan valóságot kínál fel, amely az ember számára megismerhető, és logikusan magyarázható elméletté rendezhető. Ez a valóság a tudományos elméletek alapján értelmezhető működésmódjából szükségszerűen következő folyamatok eredményeként – bizonyos feltételek esetén – részecskéket képes „szülni”. A létrejövő részecskék kölcsönhathatnak és ennek során egybekapcsolódhatnak bonyolultabb szerveződésekké, de épp így szét is válhatnak. A „felépülés” és a „szétesés” egyaránt a – világunk alapszerkezetét tükröző matematikai struktúrákba rendezhető – mozgás-törvényeknek engedelmeskedve alakul. A világ struktúrájának önfejlődése során kiformálódó törvényeket a kutató szellem fokozatosan képes felfedezni. Az tehát, hogy mi és miért történik – az öröktől fogva való létezés feltételezését követően – a tudomány módszereivel elemezhető. Így lépésről, lépésre megérthető miért pont ilyen a világ, miért éppen ilyen részecskék alkotják, miért az általunk megismert struktúrák alakultak ki benne, sőt választ kaphatunk akár arra is, mi lehet a további fejlődés pályája.
Most tehát szembesültünk a „Te melyiket választanád?” kérdésével. Az egyik lehetséges szempont: a könnyebb befogadhatóság. Az „Isten” megoldás narratívái – gondoljunk csak a Biblia, a Talmud szövegeire, vagy éppen az olyan ősi teremtésmítoszokra, az akkád Enúma elis („Amikor odafönnt…”) vagy Hésziódosz, „Isten születése” című alkotására – összevetve, a kvantummechanika valószínűségi értelmezésének matematikai modelljével, azért könnyebben befogadhatók. A Teremtés könyveiből kiolvasható történetek emellett – bár sok érthetetlen borzalommal is szembesítenek – a végső reményt kínálhatják a bizonytalanság és válságok között őrlődő olvasóinak. Miközben ezek a szempontok nagyon is megfontolandók, számomra mégis meggyőzőbb és intellektuálisan érdekesebb a tudomány megközelítése. Az ugyanis a természetben és a társadalomban felbukkanó egyre újabb rejtélyek vizsgálatára késztetnek, és azzal bíztatnak, hogy a világ megismerhető.
Egy további megfontolandó szempont: az „Isten” megoldásban a teremtőnek időközönként – szembesülve teremtményeinek problémáival, amivel eredetileg nem számolt (?) – be kell avatkoznia. Ez arra készteti, hogy megoldást konstruáljon a számukra és rávezesse teremtményeit annak alkalmazására. Látván például az állatok szegényes létét, megteremti a tudattal és morális mérlegelés képességével rendelkező lényt: Ádámot. Amikor pedig szembesül azzal, hogy milyen szomorú Ádám magányos élete, teremt számára egy hű társat, Évát, ami egyben lehetővé teszi, hogy az ember sokasodjon. Vagyis, Isten – ha akarja, ha nem – folyamatos teremtésre kényszerül. Ez a hívőket egyáltalán nem zavarja, ellenkezőleg bíztatónak érzik a nem szűnő gondoskodás tudatát. Éppen azt vetik a szkeptikus tudósoknak szemére, hogy a tudományos világnézet egzisztenciálisan lehangoló. „Isten nélkül – kérdezik meg tőlem – hol a poén?” (Shermer, M. 2001. “Hogyan hiszünk”)
Az „Örök anyag” megoldás viszont mindent „rábíz” a szerveződéseket és mozgásukat vezérlő törvényekre. Így a valóságban benne rejlő lehetőségek egyfajta önmozgás formájában bomlana ki és jönnek létre a létezés egymásra épülő „lépcsőfokai”. Ennek az „önkonstrukciónak” a szabályait az ember megértheti, sőt akár irányítani is képes. Az egymásra épülő létszintek felépülése, világunk megtapasztalt csodálatos formái és lényei önmagából a világból magyarázhatóak, nincs szükség „intelligens tervezőre”. Megértve a lét „működését”, akár mi magunk is „teremthetünk”! Ez azonban felelősséget ró ránk: nemcsak létrehozni vagyunk képesek, de tönkre tenni is! Szabadságunk velejárója: világunkat gazdaggá is tehetjük, de az összeomlásba is sodorhatjuk. Ez az ember – másra átháríthatatlan – felelőssége! Számomra azonban a szabadság és a felelősség elszakíthatatlan kapcsolata éppenséggel további fontos érv az „örök anyag” megoldás mellett.
Végezetül szeretnék még egy szempontot felhozni érveim támogatására. Fizikushallgatóként – valamikor 1965 őszén – kedvenc professzorom, Marx György a kvantumelmélet fizikai és matematikai modelljeiről tartotta kurzust. Az egyik előadáson – emlékeim szerint – véletlenül felvetődött egy oda nem illő, de sokakat érdeklő kérdést: miért van éppen két nem? Marx György – az evolúciós előnyökre utaló rövid érvelését – azzal a megjegyzéssel zárta le: A természetben mindig a legegyszerűbb, nem-triviális megoldások valósulnak meg. Úgy vélem, hogy a „lét vagy semmi” dilemmájára az öröktől fogva létező valóság feltételezése kínálja legegyszerűbb, nem-triviális megoldást. Bár ez után nem biggyeszteném oda – QED – mégis meggyőzőnek érzem ezt az érvet, amely szabaddá teszi az utat a kérdések és az alkotás előtt, de felhívja a figyelmet és rád hárítja felelősségedre azért, amit alkotsz.
Leave a Reply