A világ most éppen azt a hírt mérlegeli – ki aggodalommal, ki csak meglepődve – hogy az emberiség „létszáma” túllépte a 8 milliárd főt. A bejelentést még meghökkentőbbé tette, hogy az új jövevényének érkezését percre pontosan közölték. A World Population Clock ez év november 15-én, reggel 9 órakor adta hírül az örvendetes eseményt, ahogyan azt szűkebb baráti körünkben megszoktuk: a várva várt születés időpontjáról a közvetlenül érintetteket percre pontosan tájékoztatva. A családi hagyományok tükrében ez az esemény – globális hírré válva – hasonló üzenetet hordoz: a most már minden embertársunkat magában foglaló „családunk” új „testvérrel” gyarapodott. Ám, miközben megpróbálunk hozzászokni ehhez a nagyon nagy család gondolatához, azért sokan aggódva kérdezik: képes-e a föld egyáltalán ennyi embert eltartani?
Az ember a történelem során gyakran szembesült szűkebb vagy tágabb környezetének megbomló egyensúlyával. Ilyenkor a világának megszokott és többnyire barátságosan viselkedő jelenségei „elszabadulnak”: vagy robbanásszerű növekedésnek indulnak, vagy ellenkezőleg éppen váratlan összeomlásuk idéz elő problémákat. A múltban élet velejárójának tűnt, a népesség növekedésének, a gazdaság fejlődésének vagy a környezet technikai rendszereinek váratlanul bekövetkező zavarai, amelyek az addig „normálisan” viselkedő folyamatok kezelhetetlen válságait váltották ki. Az ember ilyenkor – kénytelen kelletlen – ráébred: tevékenysége egyre jelentősebben befolyásolja környezetét. Ennek következtében – akár tudatában van ennek, akár nem – megzavarja világának kialakult rendet, és ezzel megszakítja normálisnak tekintett élete kényes egyensúlyát.
Ez az oka, hogy a tudomány érdeklődése egyre inkább a környezet különböző szféráinak változása felé fordult. A kutatók fokozatosan ráébredtek: az eredetileg különböző tudományok „szuverén” elemzési területének tekintett jelenségek befolyásolják egymást, és összefonódva nehezen előrelátható következményekre vezettek. A kezdetben pusztán lokális hatások fokozatosan egyre távolabbi térségekre terjedtek ki, végül globális következményekre vezettek. Mindez elkerülhetetlenné tette a folyamatok nem-szándékolt következményeinek elemzését. Az 1970-es évek elején – nagyjából egy időben – két koncepció is megfogalmazódott Földünk „viselkedésével” kapcsolatban. A nemrég 103 éves korában elhunyt J. Lovelock – társával, L. Margulis-szal – a Gaia hipotézist fogalmazták meg: világunk az élő és élettelen természet számtalan egybekapcsolódó folyamata által alkotott un. homeosztatikus rendszernek tekinthető. (J. E. Lovelock (1972). “Gaia as seen through the atmosphere”. Az elmélet logikájából olyan következtetés vontak le, hogy a világunk, mint valami „élőlény” működik: részei és alkotóelemei bizonyos önállósággal rendelkeznek és viszonylag tág határok között változhatnak, mégis képes egyensúlyát megőrizni. Feltételezték tehát, hogy a föld rendelkezik olyan önszabályozó mechanizmusokkal és tartalékkal, amelyek lecsillapítják a zavarokat és helyreállítják a belső működésmód esetleg megbomló egyensúlyát.
Ám már az elmélet megfogalmazásának idején is felmerültek kétségek: vajon rábízhatjuk-e magunkat arra, hogy a világ – tevékenységünk következtében – megbomló egyensúlya magától helyreáll? A kérdés megválaszolására a rendszertudomány megalkotta a világ „működését” leíró világmodellt. (Forrester, J. 1972. World Dynamics) Ez a modell, egységes rendszerré kapcsolta a különböző tudományágak, eltérő szemlélettel vizsgált folyamatait és azok egymást befolyásoló hatásait. Ennek alapján nyomon követhetővé vált a glóbusz – mint komplex rendszer – „működésmódja”. A globális rendszer számítógépes modelljén, a különböző feltételezések – mi van, ha több ember él, ha kevesebb olaj van, ha többet fogyasztunk stb. – hatásainak nyomon követésével végzett „kísérletek” segítségével pedig kirajzolódott földünk hosszú távon követett „fejlődés-pályája”. Ezeket az eredményeket – a növekedés korlátjairól – éppen ötven éve tárta a világ elé a Római Klub jelentése. (Meadows, D. et al. 1972 The Limits to Growth).
A jelentés az egymást befolyásoló folyamatok összefonódása által meghatározott világ – akkor még távolinak tűnő – 21. századi trendjeit szemléletes görbékkel jellemezték. Ezek pedig félreérthetetlenül azt igazolták: a globális rendszer egyensúlya nem áll helyre magától, az emberiségnek magának kell gondoskodnia arról, hogy a létét fenyegető katasztrófát elkerülje. Erre a következtetésre a World Dynamics” szimulációs program segítségével felrajzolt trendek elemzése alapján jutottak a szakemberek. A program bonyolult szerkezete sokféle tudományterület ismeretét igényelte, ám a jelentés eredményei – növekedési görbék menete – mégis félreérthetetlenek voltak a nem-szakemberek számára is. Egyértelműen tükrözi ezt Konrád György – 1977-ben megjelent könyvének – néhány sora: „Minden cselekvésünkkel beleütközünk bolygóléptű környezetünk határaiba, egymástól nem határol el a természeti közvagyon, ha mozdulunk, nem a természettel, egymással kerülünk szembe, s ami korábban az önszabályozásé volt, a tervezés feladata lett. Újabb és újabb folyamatokra kiterjesztve hatalmunkat, megsokszorozzuk a rendteremtés dolgát, s most már akár a növekedés, akár az egyensúly vallásában élünk, a tervező fontosabb, mint valaha.” (Konrád György. Városalapító 147. old.)
Az azóta eltelt évtizedek – az író meghökkentően pontos figyelmeztetése ellenére – mégis annak a naiv hitnek az érvényesülését mutatták, hogy ha már választanunk kell, akkor inkább a növekedés, mint az egyensúly „vallását” kövessük. Ennek a viselkedésnek a következményeit azután az évtizedenként bekövetkezett fejlődés következményeit a szimulációs modellbe beillesztve, az újra-futtatás során feltárultak. Eszerint, az elmúlt fél évszázad kutatási eredményei azt bizonyították: az egyes területeken elért eredmények ellenére, alapvető fordulat nem következett be. (Herrington, G. 2020. Update to limits to growth.) Vagyis, annak ellenére, hogy a „végítélet” nincs eleve beleprogramozva az emberiség sorsába, nem dőlhetünk nyugodtan hátra, változatlanul folytatva addig megszokott életünket. A világ továbbra is a korábbi – a katasztrófák felé vezető – nyomvonalon haladt. Ennek bizonyítéka, hogy a globális rendszer folyamatai egyre több területen lépik túl az un. billenési pontot, azaz következnek be visszafordíthatatlan változások. (Moore, J. 2019. Predicting tipping points in complex environmantal systems.)
A sokasodó válságok láttán a világ jövője iránti aggodalom általános életérzéssé vált. Ezt szemléletesen fejezi ki a véleményvezérek mondanivalójának alaphangja, amelyet egyre félreérthetetlenebb idézetekkel – például Yeats soraival: „széthull minden; már nem tart a közép; a földet anarchia dúlja szét, vérszín ártatlanság áldozata megfúl; hitehagyott a jó, s a rosszakat a meggyőződés szenvedélye fűti” (Második eljövetel) – fűszereznek. Még elgondolkoztatóbb, hogy a többnyire objektív és visszafogott elemzésekben is előbukkan a szorongás. A világ egyik legnevesebb szakembere – Nouriel Roubini – a legutóbbi hónapokban megjelent új könyvének már címlapja is ijesztő: „Megafenyegetések: Tíz trend, amely veszélyezteti jövőnket és hogyan éljük ezeket túl?” (Roubini, N. 2022. Megathreats. John Murray). Rápillantva a könyvre sokan igazolva látják a szerző „becenevét” – Mr. Végítélet – amit a sajtó illesztett rá a 2008-as globális válság pontos előre-jelzése miatt. Miközben a könyv szerzője önmagát inkább Mr. Realistának tekinti, írásának végső következtetése elgondolkoztató: „…Már régen kifogytunk a mentségekből. A további halasztás egyszerűen azt jelenti: „megadtuk magunkat”. Az (ébresztést megszakító gomb) snoozy button megnyomása most már a katasztrófát indítja el. Végzetszerű fenyegetések közelednek felénk. Hatásuk alapjaiban rázza meg életünket és – ahogyan még nem tapasztaltuk – fenekestül felforgatja a világunk megszokott rendjét. Csatoljuk be a biztonsági öveinket! Nagyon rázós út következik, egy nagyon sötét éjszakában!”
Ám a könyv amellett érvel, hogy – a problémák ellenére – nem elkerülhetetlen a végítélet, de most már igazán össze kell szednünk magunkat: tovább nem halasztható az új feltételekhez való alkalmazkodást. Az tehát, hogy bolygónkon mostantól 8 milliárdnál is több „lakótársunkkal” kell megosztozni, önmagában még nem végzetes. Az elmúlt száz év trendje éppenséggel akár optimizmust is sugallhat. A 20. század ugyanis a népesség robbanásszerű növekedése mellett és azzal együtt az átlagos életszínvonal és életminőség, valamint a várható élettartam még ennél is gyorsabb (!) növekedését hozta. 1900-ban, a legfejlettebbek átlagos élethossza már megközelítette a 60 évet, míg a fejlődőknél ennek alig a fele volt, ugyanakkor 2012-ben a fejletteknél ugyan már túllépte a 80 évet, de a fejlődőknél is elérte a 76 évet! Amikor pedig a kutatók riasztása nyomán (Erlich, P. 1968. The population bomb.) a világ, még az 1970-es évek elején felfigyelt a demográfiai pokolgép „kattogására”, a növekedés valóságban már lassulni kezdett. A demográfiai előrejelzések szerint – amelyek más területekkel ellentétben viszonylag pontosnak tekinthetők – az emberiség létszáma a 21. század végére 10 milliárd főnél stabilizálódik.
Ugyanakkor, míg a népesség globális növekedése önmagában nem aggodalmat keltő és a világ demográfiai összetétele – térségbeli eloszlás és életkor szerinti megoszlása – viszonylag pontosan kiszámítható, a változás, amit a kiszámíthatatlan és népesség-cunamit előidéző hatások – a globális felmelegedés, a környezeti katasztrófák, gazdasági válságok és háborúk – előidéznek, súlyos veszélyeket rejt. A problémák megoldását tovább nehezíti, hogy egészen más gondokkal köszködnek a stabilizálódás, a fokozatos felérkezés és az elindulás gondjaival küszködő régiók. A fejlett világ valóságos problémája az elöregedés és a csökkenő népességszám egyidejű jelentkezése, ami a gazdasági növekedést hátráltatja és nyugdíjrendszer fenntartható működését ellehetetleníti. A világ fejlettlen térségeit viszont az fenyegeti, hogy a 21. század végéig csaknem 3 milliárd (!) ember kényszerül elhagyni a szülőföldjét, ami értelemszerűen nemcsak őket sújtja.
Miközben tehát térségünkben sokan kitennék a „Megtelt” táblát, a modern társadalmak kivétel nélkül beleestek az un. termékenységi csapdába. Mivel nem érik el a népesség szinten tartásához szükséges 2.1 termékenységi arányt, elkerülhetetlenül munkaerő bevonására kényszerülnek. A dilemma súlyát talán – az évtizedekkel ezelőtt gazdasági csodaként szemlélt – Japán mutatja legszemléletesebben. Egyrészt, a népesség elérte a 125 milliót és a várható élettartam túllépte (!) a 100 évet. Másrészt azonban a meghökkentően alacsony termékenységi ráta miatt egyre erősebben érződik az elöregedés hatása: évenként többszázezren kerülnek ki a munkaerő piacról, nagyon magas az eltartottsági arány, s ha valakinek ez túl absztrakt volna: a Japánban az eladott pelenkák döntő részét, nem a 2 éven aluliaknak, hanem a 80 éven felülieknek vásárolják! (Khanna, P. 2012. Move: How Mass Migration will reshape the world – and what it means for you).
Az elkövetkező évtizedek a kiszámítható demográfiai átrendeződése, különösen a nagyhatalmak demográfiai súlyának eltolódása – nem mellékesen – a világpolitikát is nehezen kiszámítható módon befolyásolja. Ennek veszélyei megsokszorozódnak, mert a felbolydult világban szinte lehetetlen a politikát formálók viselkedésének előrejelzése. A helyzet szemléltetésére a nemrég a szöuli Halloween-partin történteket – több mint 150 embert taposott halálra az irányíthatatlanná vált tömeg egy szűk utcácskában – idézném fel. A szerencsétlenség magyarázatként bemutatott szimuláció láthatóvá tette, ahogyan az 1m² levő emberek száma az 1 főről, előbb 2 főre növekszik, az egyének mozgási szabadsága fokozatosan leszűkül, amikor azután eléri a 3 főt, megszűnik a „személyes tér”, 4 főnél az egyéni mozgási lehetőségek eltűnnek, végül pedig, amikor ezt is meghaladja, az ember-tömeg folyam-szerűvé válik: önálló mozgásba kezd, ami az egyéneket, akaratuk ellenére is magával sodorja.
A metaforával pusztán azt szeretném érzékeltetni, hogy a gazdasági, technológiai és politikai kapcsolatok szálaival elválaszthatatlanul egybefűzött földünkön nemcsak az egyéneket, de a szervezeteket és vállalatokat, sőt még a nemzetállamokat is ilyen, eredeti szándékaikat keresztező, elháríthatatlan hatások sodorják a – csak bonyolult számítógépes modellek segítségével áttekinthető – jövő felé. Ebben a kaotikus világban ráadásul a történéseket alapvetően befolyásolja a „pillangó effektus”: egy véletlen apró esemény kiszámíthatatlanul felerősödő következmények lavináját váltja ki. (Goldin, Ian. 2014. The Butterfly Defect: Why Globalization Creates Systematic Risks.). A „pillangó-effektust” a globális rendszer nagyságrendjéhez képest elhanyagolhatónak tűnő lokális hatások – pl. „keresztbe áll” egy hajó a Szuezi-csatornán – is „beindíthatják”.
Nem véletlen tehát, hogy a legkülönbözőbb területek kezelhetetlennek tűnő zavarai – a természeti katasztrófák, a járványok nem szűnő veszélyei, a stagflációba forduló globális világgazdaság és a korábban elképzelhetetlen háború – láttán egyre többekben vetődik fel a kérdés: Ez már a vég? Engem a helyzet inkább Churchillnek a 2. világháború fordulópontján elhangzott megjegyzésére – „Ez még nem a vég, még csak nem is a vég kezdete. Inkább nevezném a kezdet végének!” – emlékeztet. Amit átélünk, az világunk alapvető újra-szerveződését kísérő válságok sorozata. Ilyen radikálisan átalakulások előre tekintő stratégiát követelnek, miközben az embereken úrrá lesznek a téveszmék. Orbán Viktor ebben az elszakíthatatlanul egybekapcsolódó világban a magyarság számára „saját mentőcsónakot” készülne építeni. Van egy jó hírem: a föld – közös erővel – megmenthető. És van egy rossz: aki saját menekülési eszközre pazarolja erejét, az rajtaveszt.
Leave a Reply