Minden változik körülöttünk, mintha még a vallások – sokáig változtathatatlannak tűnő – világában is készülne valami. Yuval Noah Harari, a neves történész, nemrég annak a véleményének adott hangot, hogy a mesterséges intelligencia – újraírva a szent szövegeket – képessé válhat egy új vallást létrehozni. Azután, Ferenc pápa felhívására egy Rómában szervezett konferencián, mintegy 400 püspök és laikus katolikus cserél véleményt az egyház jövőjéről, és a napirendi pontok között olyan „kényes” témák is szerepelnek, mint a női diakónusok felszentelése, a papság cölibátusa, az azonos nemű párok megáldása, sőt szót kaptak az abortuszjogokért küzdők is. Végül, a legutóbbi magyar népszámlálás sokakat sokkoló eredményt hozott: az elmúlt évtizedben – a nagy kormányzati támogatások ellenére – jelentősen csökkent Magyarországon a keresztény vallások híveinek száma.  

A helyzet megérett arra, hogy az érthetetlennek tűnő történések okaira a tudomány segítségével keressünk választ. Kapóra jöhet, hogy a világ egyik legrangosabb tudományos folyóirata – Philosophical Transactions of the Royal Society – nemrégiben egy tematikus számot szentelt a kulturális evolúciót elemzésére. (Vol. 378. Issue: 1872.) A cikkek közös módszertani alapgondolata, a biológiai és a társadalmi evolúció mechanizmusának világos megkülönböztetése. Míg a biológiai evolúciót a szülőktől, „egyenes” vonalon örökölt gének – illetve az ezek alapján kiformálódó, az elődök által, a környezet kegyetlen szelekciójának hatására kiszenvedett – adaptációk vezérlik, addig a társadalmi evolúcióra az un. elosztott – un. disztributív – adaptációk a jellemzőek, amelyekhez az egymással nem rokoni kapcsolatban levő csoport-társak is hozzáférhetnek. (Lamm, E. et al. 2023. Human major transitions from the perspective of distributed adaptations). Ez a különbség magyarázza a történelem dinamikáját és időről időre bekövetkező különös „ugrásait”. (Marosán Gy. 2023. Nem az MI jelenti a legnagyobb veszélyt a világra, hanem mi. Qubit)

Az evolúciós építkezés lények alkotta „konstrukciói” – a hód „vára”, a farkasok táplálékkeresési stratégiája vagy a majmok eszközei – mint „elemi építőkockák”, már az ember előtt is léteztek. A szülőktől kapott biológiai örökséghez képest azonban az állatvilágban ezek csak kiegészítő szerepet játszottak. Emberré váló őseink azonban az általuk létrehozott eszközökből a csoport minden tagja számára védelmet teremtő kulturális szférát alkottak. Ez a „mesterséges természet” – miközben védelmet nyújtott a természeti fenyegetéseivel szemben – azután folytonos alkalmazkodásra is kényszerítette őseinket. Ennek során eszközei fokozatosan sokrétűbbé, közösségei mind nagyobbá, gondolatai pedig egyre kifinomultabbá váltak. Az adott környezethez illeszkedő életmódja a változások hatására azonban időről, időre fenntarthatatlanná vált. Ilyenkor a fejlődés fokozatos menetében ugrásszerű változás következett be, amelynek során az élet alapvetően átalakult és a társadalom új fejlődési szintre „lépett”. Így formálódott ki a társadalmi evolúció – a biológiaitól eltérő – egyedi dinamikája.

A kulturális evolúció felvezető szakasza 2.5 millió évtől az i.e. 250 ezer évig tartó időszakban zajlott. Meghatározó jellegzetessége, őseink agyának 300 cm³-ről mintegy 1300 cm³-re növekedése volt. A növekvő agy alapozta meg az eszközhasználat bővülését, a szociálisan átadott ismeretek növekedését és a csapat szervezettebbé válását. Ezek mellett még egy, a vallások számára fontos képessége formálódik ki. Az emberré válás útján haladó ősünk először – emberszabású „rokonaihoz” hasonlóan – képes jelenlevő társait saját akarattal és szándékokkal rendelkező lényekként felfogni. Ám a kulturális evolúció útján elindulva, egyre magasabb rendű intencionalitásra – a vallások számára nélkülözhetetlen mentális képességre – is tesz szert. (Dunbar, R. 2022. How Religion Evolvad and why it Endures.)

A társadalmi evolúció alapvető fordulatát az váltja ki, hogy az agy méretének folyamatosan növekedése mintegy 250 ezer évvel ezelőtt váratlanul megállt, ami folytathatatlanná tette az addigi követett utat. Ez az emberré válás útjára lépő ősünk rákényszerítette, hogy a „kéznél levő” kulturális „építőkockákból”, azokat továbbfejlesztve egyre komplexebb kulturális konstrukciókat építsen maga köré. Ennek során formálódik ki – i.e. 250 ezer és i.e. 15 ezer között – a társadalmi evolúció első, immár a biológiaitól alapvetően eltérő új fejlődési szakasza. Az ember „gondolat-világát” fokozatosan mind több jel, szabály és ismeret alkotja, „eszköz-világában” növekvő számú és funkciójú szerszám, fegyver, építmény található, „társas-világa” pedig egyre több társból álló, egyre szervezettebb csapattá formálódik. A nagyobb és strukturáltabb közösségek összeszerveződését pedig új, a normakövetést kikényszerítő – kulturális szabályokon alapuló – módszerek biztosítják. (Fehr, E. et al. 2000. Cooperation and Punishment in Public Goods Experiments.)

A kulturális evolúció útján haladva a Homo Sapiens egyedei fokozatosan képessé válnak nemcsak jelen levő, majd a jelen nem lévő társak szándékaihoz igazodni, hanem arra is, hogy az általuk soha nem látott, csak a társak történeteiben létező „személyeket” is akarattal rendelkező „ágensként” fogják fel. (Lewis, P. et al. 2017. Higher order intentionality tasks are cognitively more demanding) Ez az egyre magasabb-rendű intencionalitás alapozza meg, hogy a közösség narratíváiban előforduló képzeletbeli lényeket – az ősök szellemeit – mint reá hatást gyakorolni képes aktorokként képzeljék el. (Dunbar, R. 302 old.). Ezzel fokozatosan kiformálódik az Istenek első modellje: az ősök szelleme, akinek elvárásaihoz igazodni kell, utasításait és parancsait teljesíteni, sőt, azért, hogy támogatásukat elnyerjék, még ajándékokkal is kedveskedni kell nekik.  

Ám i.e. 20 ezret követően, ahogy a jégkorszak enyhülni kezd, a kedvezőbb körülmények demográfiai robbanást idéztek elő. Ennek következtében csoportok mérete megnő és megszaporodnak az egymás közvetlen szomszédságában létező közösségek. Emiatt az addig folytatott gyűjtögető életmód fenntarthatatlanná válik. Fokozatosan kiformálódik a társadalmi evolúció második – nagy „ugrását” jelentő – szakasza. Az emberek rákényszerülnek, hogy a – korábban csak kiegészítésként folytatott – mezőgazdasági tevékenységre térjenek át. Ez azonban elkerülhetetlenné tette a magántulajdon bevezetését és a kereskedelem fejlesztését, aminek következményeként tartós munkamegosztás és nagyobb közösségek alakulnak ki. Az addig önálló és alapvetően egalitárius közösségek a magántulajdon és a kereskedelem hatására növekvő hatalmi, gazdasági és társadalmi egyenlőtlenséggel jellemezhető társadalmakká alakulnak. Ez pedig elkerülhetetlenné teszi az együttélés új szabályainak és szabálykövetési módjainak a bevezetését.

Először – ráébredve, hogy a komplex és egyenlőtlen közösségekben az életet addig szabályozó ősök szellemei elveszítették erejüket – megalkotják a moralizáló és büntető isteneket. (Whitehouse, H. et al. (2019). Complex societies precede moralizing gods throughout world history.) Ezzel egy új – már mai szemmel is ismerős – isten születik: előírja az együttélés szabályait, és súlyos büntetésekkel fenyegeti azt, aki ezt megszegné. Ez az új Isten világosan megmondja, hogyan viselkedjünk, és mi lesz a büntetése a szabályszegőknek. „Szent szövegek” mesélik el – amit először hivatott előadók tolmácsolásában, majd le is írják – hogyan teremtette Isten a világot és miként rendezi el a dolgokat és ezeket a közösség rendre megünnepli. A vallás így fokozatosan az élet elmaradhatatlan részévé válik: a hétköznapi élettől, az ünnepeken keresztül a társadalom működéséig minden Isten tekintélyére épül és ez megalapozza a munkamegosztás által összekapcsolódó közösségek együttélését.  

Ám amikor a társadalmak – az istenek „áldásos” hatalmának köszönhetően is – tovább növekedtek, kiderült: a közösség stabilizálásához már az istenek büntetésével való fenyegetés sem elégséges. Újabb, még félelmetesebb büntető intézményt kénytelenek „feltalálni” – az államot. Az állam az un. pool-punishment büntetési módszert alkalmazza: a hatalom előírja a viselkedést szabályozó törvényeket, annak végrehajtásáról pedig a polgárok „összedobott” pénzéből felfogadott emberek gondoskodnak: megfigyelnek, nyakon ragadnak, elítélnek és megbüntetnek. (Sigmund, K. et al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons). A centralizált állam fokozatosan egyre távolabbi térségre terjeszti ki hatalmát és mind több területre tevékenységét. Fő eszközei az intézmények lesznek: személytelen, racionális szabályokkal, illetve rendszer-szerűen alkalmazott jutalmakkal és büntetésekkel működtetett szerveződések, amelyek az élet egyre több szféráját a hatókörükbe vonják. (Currie, T. et al. 2021. The cultural evolution and ecology of institutions.)

Az új feltételek hatására a vallások is „szintet lépnek”: kialakulnak a ma jól ismert világvallások, amelyek önálló intézményekként illeszkednek az állam által szabályozott társadalomba. Ez felvetett egy különös kérdést: vajon az isteni szabályokat vagy az állami törvényeket kell követni. A centralizált állam és a fokozatosan intézményesülő vallás egymáshoz illeszkedése nem volt konfliktusok nélküli. A pápák és a császárok közötti vetélkedés végül az „Add meg istennek, ami az istené, és a császárnak, ami a császáré” jelszó jegyében oldódott meg. Az élet legkülönbözőbb területét az állam által megszabott – és az egyház által is jóváhagyott – törvények szabályozták. Ahol viszont az állam nem rendelkeztek, ott a vallásának morális elvei igazítottak el. Amikorra azonban elrendeződött a földi és az égi hatalom közötti szereposztás, a vallásoknak egy különös ellenfele bukkant elő: a tudomány.

A tudományok fokozatosan a társadalmi és a gazdasági élet nélkülözhetetlen segítőjévé váltak, ugyanakkor önigazgató módon – a tudósok által kiformált szabályoknak engedelmeskedve – szerveződtek. Működési elveik – a szabad vita bármely kérdésről, a hagyományok megkérdőjelezése, a tekintélyen alapuló érvelés elutasítása, a viták kísérletek alapján történő eldöntése – gyakran ütköztek mind az államhatalom, mind pedig a vallások tekintélyekre hivatkozó elveivel. A tudomány művelői maguk is vallásos emberek voltak, de tevékenységük eredményeként mégis fokozatosan elvált a vallások és a tudomány útja. Az idők folyamán egyre nőtt a gondolatszabadság tere és egyre több kérdésben derült ki a tudomány meghökkentő hatékonysága, a tények tisztázásában és a valóság értelmezésében. (Ahogy Galilei mondta, „A természet nagy könyve a matematika nyelvén van megírva”. Il Saggiatore [A vizsgálódó], 1623).

A 20. században azután a vallás és a tudomány egyértelműen elkülönült egymástól. Mindegyik figyelt a másikra, de saját hagyományait követte. A fejlődés folyamatosan vetett fel új kérdések, amelyek konfliktusokat váltottak ki. Ám az idők folyamán világossá vált, hogy a világ-vallások nagyon összetett szerepet töltenek be a társadalmak életében. Ismeretet kínálnak arról, miért és hogyan működik a világ. Morális eligazítást nyújtanak azokban a kérdésekben, amiben az állam nem nyilatkozott. Közösségképző szerepet töltenek be azzal, hogy gyülekezetté szervezik az egy helyen élőket. Végül, identitás-központként szolgálnak, „hittestvérekké” nyilvánítják az egymást nem is ismerő embereket, előírva egymás feltétel nélküli támogatását. Ugyanakkor ezeken a területeken voltak hasonló szolgáltatásokat kínáló partnereik/versenytársaik. A világ működését, a tudományos elméletek, a morális szabályozást, ideológiák etikai elvei, a közösségi élményt, állami ünnepek, sport- és kulturális rendezvények, végül közösségi identitást, a nemzeti és politikai identitás kínálta.

A 21. század kaotikus változásai alapvetően felzavarták a legtöbb területen létrejött kényes egyensúlyt. Elértük a gazdasági és a demográfiai növekedés határait, az emberiség életmódja – a környezetkárosító hatások miatt – fenntarthatatlanná vált, a mindenkit, mindenkivel szorosan egybekapcsoló hálózatok létrejötte a krízisek megállíthatatlanul tovaterjedését eredményezték, végül a világot egyre jobban befolyásolja a mesterséges intelligencia. Ezek a változások a társadalmi evolúció újabb alapvető átrendeződését vetíti előre, amely a korábbiakhoz hasonló történelmi ugrást idéz elő. Ez pedig arra készteti az embert, hogy alapvetően újra gondolja a világhoz való viszonyát, beleértve azt a különös kérdést: milyen Isten „passzol” az új feltételekhez?

A világ keletkezését és működését illetően, a tudomány szerepe egyre vitathatatlanabb, így a szent szövegek iránymutatási mind kevésbé tekinthetők autentikus ismeret-forrásnak. A jogrend bizonytalansága és az állam gépezetének kiszámíthatatlansága miatt viszont felértékelődik a morális szabályozás,így a vallások által kínált morális „iránytű” szerepe megnő. A családok és a kis közösségek szétesése miatt terjedő magányosság a jövőben növelni fogja az emberek közösségi élmény iránti igényét, és ez lehetőséget kínál a vallási intézmények által szervezettek gyülekezeteknek, ha hajlandók és képesek alkalmazkodni a politikai-, a sport- vagy a kulturális rendezvények közösségszervező hatásához. Ugyanakkor a vallások identitás-központot kínáló szerepében az előttünk álló időszak új fejlődési szakasz alakulhat ki.

A sokmilliós társadalmak és civilizációk korának világvallásai az egymástól távol élő egyének és közösségeik számára kínáltak identitás-központot. A 21. században, a mindenkit, mindenkivel szorosan egybefűző kötelékek, egységes szuperorganizmussá formálták az egész emberiséget. Ez felveti – bár nem biztos, hogy lehetségessé is teszi – a „Testvér lészen minden ember” jelszavát hirdető új globális vallási narratíva megszületését, amely mindenkire kiterjeszti a „hittestvéri” viszonyt. Mindenesetre érdeklődve várom, hogy – mint Harari vizionálta – a mesterséges intelligencia, vagy a világvallások követői, akár összefogásuk eredményeként megszületik-e a minden emberi lényt egy közös családba fogadó globális istent hirdető szent szöveg. 

Még évtizedekkel ezelőtt a „Wall Street Journalban” olvastam egy vizsgálatról, amelyben vállalati középvezetőket vallattak arról, miként kezelik a „kényes” eseteket. A törvények ugyan világos támpontot kínáltak, ám egyre többször merült fel, hogy döntéseikben az etika szempontjára is tekintettel legyenek. A válaszokból a morális „érzékenység” jellegzetes különbsége rajzolódott ki: a szexuális zaklatás (89%), a fogyasztó megtévesztése (87%), a környezeti károkozás (80%), munkavállalók magánélete utáni „kutakodás” (82%), a munka-biztonság (76%), a megvesztegetés (73%), az üzembezárás (55%), végül a sort a termékek ár-képzése, illetve vezetői fizetések zárták (37%). Az eltérő százalékok a döntéshozók hajlandóságára utaltak, hogy a moralitás szempontjára tekintettel felülbírálják az érvényes jogi szabályozást, vagy a gazdasági racionalitást. Évekkel később azután a törvények változása rendre „visszaigazolta” a felmérés százalékai által kifejezett etikai megközelítést. Mintha a moralitás „beelőzné” a jogrendet.    

Őseink a családon belül mindent felülíró viselkedési szabályként követték a „Mindenki egyért, egy mindenkiért!” elvet. Ám a növekvő méretű törzsi közösségek összetettebbé váló élethelyzetei bonyolultabb szabályrendszert igényeltek. Ezek mindig az önérdek korlátozásán és a nem-családtag partnerek érdekeinek tekintetbe vételén alapultak. Ezt a fajta viselkedést azután a későbbi korok filozófusai, mint az erkölcsi követelmények felismerését írták le. Ennek szabályaihoz való igazodás az életet zavartalanabbá, az együttműködést kölcsönösen kifizetődőbbé tette, ami erősítette a közösség összetartását. Persze az elvek érvényesítésének – azok tudomásul vételén túl – elmaradhatatlan feltétele lett, hogy a közösségen belül mindenki szemmel tartotta a szabályszegőket és kötelezően megbüntette vétkeseket. Ám, amíg a közösségek viszonylag kicsik volt a „mindenki figyel mindenki, és mindenki köteles megbüntetni a szabályszegőket” elv viszonylag könnyen érvényesíthető volt. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons.)

Ám a körülmények alapvetően megváltoztak, amikor – mintegy 12 ezer évvel ezelőtt – a gyűjtögető életmód fenntarthatatlanná vált és az emberi közösségek fokozatosan áttértek a földművelésre. Ez elkerülhetetlenné tette a magántulajdon „bevezetését” és a kereskedelem kialakulását, aminek következtében egyre szorosabb munkamegosztás alakult ki a közösségeken belül és azok között. A korábban önálló és csak saját szabályait követő kis közösségek növekvő méretű és komplexitású társadalmakká kapcsolódtak össze. Megszokott lett, hogy egymást nem ismerők találkoznak, és az ismeretlen, veszélyes ellenségből potenciális partnerré vált, akivel hasznos, sőt elkerülhetetlen volt együttműködni. Ez a helyzet azonban kedvezett a potyautasok elterjedésének, akik elfogadták együttműködő partnereik által felkínált javakat, de nem viszonozták azt, vagyis becsapják partnereiket.

Mivel a csereügyletek az élet természetes részei lettek, valamiképpen garantálni kellett szabályainak betartását. Mivel a szabályszegőket leghatékonyabban a büntetés riasztja vissza, az emberek kénytelenek voltak szokatlan intézményeket „felfedezni” és bevezetni. Először, az ősök szellemeiből – akik addig az élet rítusait szabályozták – a moralizáló és büntető isteneket alkottak. (Whitehouse, H. et.al. 2019. Complex societies precede moralizing gods throughout world history.) Ettől kezdve arra intették egymást és a felcseperedőket: az istenek morális szabályokat írták elő és aki ezeket áthágja, azt megbüntetik. A kutatások arra utalnak, hogy ugyan nem az istenek „teremtették” a nagy és komplex társadalmakat, de nélkülözhetetlenek voltak azok stabilizálásában. Ám ahogy tovább nőtt a társadalmak mérete és sokfélesége a szabályszegőket már a pokol kínjaival fenyegető istenek sem rettentették vissza. A közösségek tehát rákényszerültek egy újabb – még az isteneknél is félelmetesebb – fegyelmező „eszközt” alkalmazni: létrehozták az államot.  

Az állam a közösségi viselkedést szabályozó törvényeket alkotott, ezek betartásának ellenőrzésére pedig embereket „fogadott fel”, akik nyakon ragadták és megbüntették a szabályszegőket. Ezeket a körülményeket valahogy így látták az érintettek: „Az állam összes szervei fülek, szemek, karok, lábak lesznek, amelyekkel az erdőtulajdonos érdeke hall, les, mér, véd, fog és fut.” (Marx: EGA. 1.kötet 130.oldal) Nem véletlen, hogy a viselkedés-szabályozás – sokszor évszázadokon keresztül húzódó – „rezsim-váltásait” az emberek a bizonytalanság és a konfliktusok korszakaként élték meg. Látva azonban a növekvő társadalom és sokrétű munkamegosztás előnyeit – ha nem is örömmel – beletörődtek abba, hogy az együttélés szabályainak betartását rendőrök, felügyelők, bírók és börtönőrök szavatolják.

Az állam létrejöttével az élet egyre több részletét – a családi viszonyoktól, az üzleti kapcsolatokon keresztül, a közösségek működéséig – a hatalom által létrehozott törvények rendezték. Ám sokáig voltak, akik magukat a törvények felettinek tekintették, erre utalt a királyi rendeletek végére odabiggyesztett „Mert nekem így tetszik” kifejezés. A társadalmi forradalmak azonban elkerülhetetlenül elvezettek oda, hogy a polgárok összefogása a hatalom törvényét (law of rule), a törvények hatalmává (rule of law) alakította. Ettől kezdve a törvények egyaránt korlátot jelentettek az alul és felül lévők számára. A rendszer működtetésével kapcsolatban azonban felmerült két probléma. Egyrészt, a társadalmak növekvő komplexitását követve a törvényi szabályozás is egyre bonyolultabb lett. Emiatt a polgárok vitáik intézésére kénytelenek voltak „szószólót” – ügyvédet – felfogadni, aki eligazította és képviselte őket saját ügyeikben.

Másrészt, felvetődött a probléma: az istenek által előírt morált vagy a földi hatalom előírta törvényeket kell követni? Az ismert bibliai történetben a farizeusok azzal a „beugrató” kérdéssel keresik meg Jézust: fizessenek-e adót a császárnak? Jézus így igazítja el őket – „Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” – és e logika mentén formálódott ki a „megoldás”. Az állam joga a viselkedés kereteit kijelölő törvények meghatározása és övé a büntetés legitim monopóliuma is. A törvényekkel nem szabályozott kérdésekben viszont az emberek „szabad kezet” kaptak, hogy Istenük morális parancsait követhessék. Az egyre gyorsuló fejlődés – az ipari, a technológiai és politikai forradalmak – azután újra és újra alapvetően átformálták a körülményeket. Ennek nyomán a törvények rendszere és a társadalmat működtető állam „gépezete” is mind összetettebbé vált. Emiatt – szinte észrevétlenül – megsokasodtak a nehezen áttekinthető jogi helyzetek, amelyekben a törvényeken alapuló probléma-kezelés elbizonytalanodott.  

Ez vezette 1984-ben, az USA legfelső bíróságát – a Chevron vállalat, valamint a Natural Resources Defense Council, állami ügynökség vitája kapcsán – egy messze ható következményekkel járó döntés meghozatalára. (Merrill, T. 2022. The Chevron Doctrine: Its Rise and Fall, and the Future of the Administrative State.) A nehezen áttekinthető esetek elbírálásánál a bíróságoknak először azt kell megvizsgálniuk, hogy a vonatkozó jogszabály szövege egyértelmű választ kínál-e az adott kérdésre. Ha igen, a bíróságoknak követniük kell a törvény útmutatását. Ha viszont a bíróság úgy találja – és ez egyre gyakrabban történt meg – hogy a törvény nem egyértelmű, akkor az érintett állami intézmény értelmezését kell elfogadnia, feltéve, hogy az ésszerű.

A 21. században azután világunk kiszámíthatatlanná vált. Ebben a helyzetben a törvények végképp elbizonytalanodtak, amit csak fokozott, hogy az államok „gépezete” – mivel a kormányzást sokféle, ellentétes érdekű csoport befolyásolhatja – egyre jobban akadozik. A legfelső bíróság döntése így az eredeti szándékokkal ellentétes következményre vezetett: a demokrácia szabályai szerint kiformálódó törvények helyett, az irányítás „átcsúszott” a kaotikus események által „rángatott” politikusok és bürokraták kezébe. Tömegessé váltak a törvényeken átlépő beavatkozások, ami végképp elbizonytalanította a jogrendszert. Ennek jellegzetes példáját láthattuk nemrég: az amerikai kormányzatot a vetokrácia” képes megbénítani. A globalizáció és az államok nemzetközi megállapodásai azután végképp „összekuszálták” a törvények rendszerét. A társadalmak egyre gyakrabban kényszerülnek választani, hogy a globális vagy az uniós szabályhoz igazodjanak, a föderális vagy éppen a nemzeti szinten meghozott törvényeket alkalmazzák.

A jogrendszerek és az állami gépezet működésmódjának összeütközése miatt a kiformálódó megoldásokat az átlagpolgár többnyire nem érzi etikusnak. Ennek megnyilvánulása, hogy erősödik a morális megközelítés igénye, és ennek nyomán válik szigorúbbá vált a szexuális zaklatás vagy a környezeti károkozás törvényi megítélése. Ezt a problémát azután végletekig kiélezte, hogy a politikai rendszerek minőségét mérő mutatók (pl. Democracy Index) a „sérült demokráciák”, a „hibrid” rendszerek, sőt az autokráciaként jellemezhető államok növekvő számára utalnak. Az ilyen államokban – a „rendkívüli helyzetekre” hivatkozva – rendszeresen megkerülik a „törvények hatalma” működési rendjét és a hatalmon levő csoportok – kényük és kedvük szerint – rendeletekkel kormányozzák a társadalmat. Ennek sokkoló példája, hogy hazánkban – 2020 márciusa óta immár sokadszor – újra meghosszabbítani készülnek a parlament megkerülésével történő rendeleti kormányzást. Ez pedig – mint megtapasztaltuk – rendre jogrendbeli karambolokat idéz elő.

A polgárok tehát szerte a világon azzal szembesülnek, hogy a jogrendszerükben kiformálódó „megoldások” sem igazságosnak, sem működőképesnek nem tekinthetők. Erre utal a súlyos válságok szaporodása is. Ez a helyzet – mint a történelemben már többször – alapvető szabályozási „rezsim-váltást” kényszerít ki. A ránk köszöntő káosz időszakában két lehetőség között választhatunk. Az egyik: a nemzeti narratívák és a hatalmi vágyak sugallatára – a „Tegyük magunkat újra naggyá” logikájának szellemében – a szuverenitásra hivatkozó erőszak alkalmazásával „lerendezni” a konfliktusokat. Az egyének, a szervezetek és a társadalmak érdekérvényesítő harcai azonban szükségképpen „eszkalálódnak”. Az erőszak megállíthatatlanul elszabadul és a végén „Egymást ugyan vérben fagyva, hanem a jusst mégsem hagyva” (Arany) találjuk magunkat. A fegyveres összeütközések szaporodásából sokan vonják le azt a következtetést, hogy a nagyhatalmak képtelenek a helyi konfliktusok megfékezésére.

Van azonban egy másik lehetőség is: alapozzuk viselkedésünket inkább az etika elveire, választásainkat az igazságosság szempontjára, döntéseinket a méltányosság követelményére. Nehezen átlátható, válságokkal teli világunkban azonban ez miközben elkerülhetetlen, ugyanakkor megvalósíthatatlan. A fenyegetettség helyzetének feloldása belátása, empátiát, és a morális megközelítés alkalmazását követelné, miközben a reflexek az önérdek kíméletlen érvényesítését „írják elő”. Tiszta szerencse, hogy feltűnt egy új – a káoszt átlátni képes, a következményekkel pontosan számoló, ugyanakkor elfogulatlan és morális mérlegelésre is kész – segítőtárs: a mesterséges intelligencia, a MI. Természetesen tisztában vagyok alkalmazásának kockázataival és veszélyeivel, mégis egyre jobban látszanak a természetes és a mestersége intelligencia eltérő kompetenciáinak egyesítésén – a hatékony munkamegosztáson – alapuló együttműködésükben rejlő lehetőségek. (Tilesch György – Hatanleh Omar: Mesterség és intelligencia. 2021.)

Az igazságszolgáltatás költségei miatt már korábban is megnőtt a mediáció szerepe. Ennek során az ellenérdekelt felek vitáikat hozzáértő és az adott kérdésében elfogulatlan közvetítő segítségével oldják meg. Úgy tűnik, a szinte átláthatatlan rendszer-problémák és a végletekig kiélezett szuverenitás szorításában, a legkülönbözőbb aktorok élesedő vitáikban nem nélkülözhetik az MI – mint objektív segítőtárs – támogatását. Ennek különös akadálya, hogy azok, akiknek munkáját alapvetően megkönnyítené hozzáértő részt vállalása – a témánkban leginkább érintett jogászok, politikusok és menedzserek – vetélytársként tekintenek rá. Sőt – miként a luddisták az önmozgó munkaeszközöket (Rudé, G. 1986: Forradalmárok, zendülők.) – ellenségnek tekintik, holott az MI megkönnyítené és hatékonyabbá tehetné munkájukat. Ehhez persze meg kell tanulni együtt élni vele és alkalmazkodni „természetéhez”. Aki azonban erre képes és hajlandó, az – cserébe alkalmazkodásáért – egy megértő „társat” kap, „aki” könnyebbé teszi életét.  

Az előttünk álló évtizedek a globális problémák és a társadalmi konfliktusok súlyosbodását hozzák. Ezek megoldására a rendelkezésre álló jogi és politikai intézmény-rendszer alkalmatlan, a kiválasztódott vezetők pedig képtelenek. Ha az emberiség el akarja kerülni, hogy a korlátozhatatlan erőszak – vagyis az önmegsemmisítés – útjára sodródjon, elkerülhetetlen a vitáink rendezésében a méltányosság és a moralitás szempontjainak követése. Az egyének életétől kezdve, a szervezetek kapcsolatain keresztül, egészen a szuverén nemzetek viszonyáig a legkülönbözőbb ügyekben éppen ez teszi, az emberiség előtt álló problémák megoldásában nélkülözhetetlenné az MI-t, mivel, egyidejűleg képes átlátni a globális válságok kiváltó okait, feltárni a lehetséges alternatívákat és morálisan mérlegelni a lehetőségeket. „Személyében” olyan megértő, fáradhatatlan és segítőkész partnert kapunk, „aki” – nem helyettünk és a fejünk felett – hanem velünk együtt segít rendezni vitáinkat. (Wilson, L. et al. 2018. Collaborative Intelligence: Humans and AI Joinin Forces.)  Az MI olyan globális mediátorrá válhat, aki áttekinthetetlenül komplexé vált világunk, minden rendű és rangú ágensét rávezetheti az érdekellentétek rendezésének igazságos – kölcsönösen elfogadható – megoldására.