Még évtizedekkel ezelőtt a „Wall Street Journalban” olvastam egy vizsgálatról, amelyben vállalati középvezetőket vallattak arról, miként kezelik a „kényes” eseteket. A törvények ugyan világos támpontot kínáltak, ám egyre többször merült fel, hogy döntéseikben az etika szempontjára is tekintettel legyenek. A válaszokból a morális „érzékenység” jellegzetes különbsége rajzolódott ki: a szexuális zaklatás (89%), a fogyasztó megtévesztése (87%), a környezeti károkozás (80%), munkavállalók magánélete utáni „kutakodás” (82%), a munka-biztonság (76%), a megvesztegetés (73%), az üzembezárás (55%), végül a sort a termékek ár-képzése, illetve vezetői fizetések zárták (37%). Az eltérő százalékok a döntéshozók hajlandóságára utaltak, hogy a moralitás szempontjára tekintettel felülbírálják az érvényes jogi szabályozást, vagy a gazdasági racionalitást. Évekkel később azután a törvények változása rendre „visszaigazolta” a felmérés százalékai által kifejezett etikai megközelítést. Mintha a moralitás „beelőzné” a jogrendet.
Őseink a családon belül mindent felülíró viselkedési szabályként követték a „Mindenki egyért, egy mindenkiért!” elvet. Ám a növekvő méretű törzsi közösségek összetettebbé váló élethelyzetei bonyolultabb szabályrendszert igényeltek. Ezek mindig az önérdek korlátozásán és a nem-családtag partnerek érdekeinek tekintetbe vételén alapultak. Ezt a fajta viselkedést azután a későbbi korok filozófusai, mint az erkölcsi követelmények felismerését írták le. Ennek szabályaihoz való igazodás az életet zavartalanabbá, az együttműködést kölcsönösen kifizetődőbbé tette, ami erősítette a közösség összetartását. Persze az elvek érvényesítésének – azok tudomásul vételén túl – elmaradhatatlan feltétele lett, hogy a közösségen belül mindenki szemmel tartotta a szabályszegőket és kötelezően megbüntette vétkeseket. Ám, amíg a közösségek viszonylag kicsik volt a „mindenki figyel mindenki, és mindenki köteles megbüntetni a szabályszegőket” elv viszonylag könnyen érvényesíthető volt. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons.)
Ám a körülmények alapvetően megváltoztak, amikor – mintegy 12 ezer évvel ezelőtt – a gyűjtögető életmód fenntarthatatlanná vált és az emberi közösségek fokozatosan áttértek a földművelésre. Ez elkerülhetetlenné tette a magántulajdon „bevezetését” és a kereskedelem kialakulását, aminek következtében egyre szorosabb munkamegosztás alakult ki a közösségeken belül és azok között. A korábban önálló és csak saját szabályait követő kis közösségek növekvő méretű és komplexitású társadalmakká kapcsolódtak össze. Megszokott lett, hogy egymást nem ismerők találkoznak, és az ismeretlen, veszélyes ellenségből potenciális partnerré vált, akivel hasznos, sőt elkerülhetetlen volt együttműködni. Ez a helyzet azonban kedvezett a potyautasok elterjedésének, akik elfogadták együttműködő partnereik által felkínált javakat, de nem viszonozták azt, vagyis becsapják partnereiket.
Mivel a csereügyletek az élet természetes részei lettek, valamiképpen garantálni kellett szabályainak betartását. Mivel a szabályszegőket leghatékonyabban a büntetés riasztja vissza, az emberek kénytelenek voltak szokatlan intézményeket „felfedezni” és bevezetni. Először, az ősök szellemeiből – akik addig az élet rítusait szabályozták – a moralizáló és büntető isteneket alkottak. (Whitehouse, H. et.al. 2019. Complex societies precede moralizing gods throughout world history.) Ettől kezdve arra intették egymást és a felcseperedőket: az istenek morális szabályokat írták elő és aki ezeket áthágja, azt megbüntetik. A kutatások arra utalnak, hogy ugyan nem az istenek „teremtették” a nagy és komplex társadalmakat, de nélkülözhetetlenek voltak azok stabilizálásában. Ám ahogy tovább nőtt a társadalmak mérete és sokfélesége a szabályszegőket már a pokol kínjaival fenyegető istenek sem rettentették vissza. A közösségek tehát rákényszerültek egy újabb – még az isteneknél is félelmetesebb – fegyelmező „eszközt” alkalmazni: létrehozták az államot.
Az állam a közösségi viselkedést szabályozó törvényeket alkotott, ezek betartásának ellenőrzésére pedig embereket „fogadott fel”, akik nyakon ragadták és megbüntették a szabályszegőket. Ezeket a körülményeket valahogy így látták az érintettek: „Az állam összes szervei fülek, szemek, karok, lábak lesznek, amelyekkel az erdőtulajdonos érdeke hall, les, mér, véd, fog és fut.” (Marx: EGA. 1.kötet 130.oldal) Nem véletlen, hogy a viselkedés-szabályozás – sokszor évszázadokon keresztül húzódó – „rezsim-váltásait” az emberek a bizonytalanság és a konfliktusok korszakaként élték meg. Látva azonban a növekvő társadalom és sokrétű munkamegosztás előnyeit – ha nem is örömmel – beletörődtek abba, hogy az együttélés szabályainak betartását rendőrök, felügyelők, bírók és börtönőrök szavatolják.
Az állam létrejöttével az élet egyre több részletét – a családi viszonyoktól, az üzleti kapcsolatokon keresztül, a közösségek működéséig – a hatalom által létrehozott törvények rendezték. Ám sokáig voltak, akik magukat a törvények felettinek tekintették, erre utalt a királyi rendeletek végére odabiggyesztett „Mert nekem így tetszik” kifejezés. A társadalmi forradalmak azonban elkerülhetetlenül elvezettek oda, hogy a polgárok összefogása a hatalom törvényét (law of rule), a törvények hatalmává (rule of law) alakította. Ettől kezdve a törvények egyaránt korlátot jelentettek az alul és felül lévők számára. A rendszer működtetésével kapcsolatban azonban felmerült két probléma. Egyrészt, a társadalmak növekvő komplexitását követve a törvényi szabályozás is egyre bonyolultabb lett. Emiatt a polgárok vitáik intézésére kénytelenek voltak „szószólót” – ügyvédet – felfogadni, aki eligazította és képviselte őket saját ügyeikben.
Másrészt, felvetődött a probléma: az istenek által előírt morált vagy a földi hatalom előírta törvényeket kell követni? Az ismert bibliai történetben a farizeusok azzal a „beugrató” kérdéssel keresik meg Jézust: fizessenek-e adót a császárnak? Jézus így igazítja el őket – „Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” – és e logika mentén formálódott ki a „megoldás”. Az állam joga a viselkedés kereteit kijelölő törvények meghatározása és övé a büntetés legitim monopóliuma is. A törvényekkel nem szabályozott kérdésekben viszont az emberek „szabad kezet” kaptak, hogy Istenük morális parancsait követhessék. Az egyre gyorsuló fejlődés – az ipari, a technológiai és politikai forradalmak – azután újra és újra alapvetően átformálták a körülményeket. Ennek nyomán a törvények rendszere és a társadalmat működtető állam „gépezete” is mind összetettebbé vált. Emiatt – szinte észrevétlenül – megsokasodtak a nehezen áttekinthető jogi helyzetek, amelyekben a törvényeken alapuló probléma-kezelés elbizonytalanodott.
Ez vezette 1984-ben, az USA legfelső bíróságát – a Chevron vállalat, valamint a Natural Resources Defense Council, állami ügynökség vitája kapcsán – egy messze ható következményekkel járó döntés meghozatalára. (Merrill, T. 2022. The Chevron Doctrine: Its Rise and Fall, and the Future of the Administrative State.) A nehezen áttekinthető esetek elbírálásánál a bíróságoknak először azt kell megvizsgálniuk, hogy a vonatkozó jogszabály szövege egyértelmű választ kínál-e az adott kérdésre. Ha igen, a bíróságoknak követniük kell a törvény útmutatását. Ha viszont a bíróság úgy találja – és ez egyre gyakrabban történt meg – hogy a törvény nem egyértelmű, akkor az érintett állami intézmény értelmezését kell elfogadnia, feltéve, hogy az ésszerű.
A 21. században azután világunk kiszámíthatatlanná vált. Ebben a helyzetben a törvények végképp elbizonytalanodtak, amit csak fokozott, hogy az államok „gépezete” – mivel a kormányzást sokféle, ellentétes érdekű csoport befolyásolhatja – egyre jobban akadozik. A legfelső bíróság döntése így az eredeti szándékokkal ellentétes következményre vezetett: a demokrácia szabályai szerint kiformálódó törvények helyett, az irányítás „átcsúszott” a kaotikus események által „rángatott” politikusok és bürokraták kezébe. Tömegessé váltak a törvényeken átlépő beavatkozások, ami végképp elbizonytalanította a jogrendszert. Ennek jellegzetes példáját láthattuk nemrég: az amerikai kormányzatot a vetokrácia” képes megbénítani. A globalizáció és az államok nemzetközi megállapodásai azután végképp „összekuszálták” a törvények rendszerét. A társadalmak egyre gyakrabban kényszerülnek választani, hogy a globális vagy az uniós szabályhoz igazodjanak, a föderális vagy éppen a nemzeti szinten meghozott törvényeket alkalmazzák.
A jogrendszerek és az állami gépezet működésmódjának összeütközése miatt a kiformálódó megoldásokat az átlagpolgár többnyire nem érzi etikusnak. Ennek megnyilvánulása, hogy erősödik a morális megközelítés igénye, és ennek nyomán válik szigorúbbá vált a szexuális zaklatás vagy a környezeti károkozás törvényi megítélése. Ezt a problémát azután végletekig kiélezte, hogy a politikai rendszerek minőségét mérő mutatók (pl. Democracy Index) a „sérült demokráciák”, a „hibrid” rendszerek, sőt az autokráciaként jellemezhető államok növekvő számára utalnak. Az ilyen államokban – a „rendkívüli helyzetekre” hivatkozva – rendszeresen megkerülik a „törvények hatalma” működési rendjét és a hatalmon levő csoportok – kényük és kedvük szerint – rendeletekkel kormányozzák a társadalmat. Ennek sokkoló példája, hogy hazánkban – 2020 márciusa óta immár sokadszor – újra meghosszabbítani készülnek a parlament megkerülésével történő rendeleti kormányzást. Ez pedig – mint megtapasztaltuk – rendre jogrendbeli karambolokat idéz elő.
A polgárok tehát szerte a világon azzal szembesülnek, hogy a jogrendszerükben kiformálódó „megoldások” sem igazságosnak, sem működőképesnek nem tekinthetők. Erre utal a súlyos válságok szaporodása is. Ez a helyzet – mint a történelemben már többször – alapvető szabályozási „rezsim-váltást” kényszerít ki. A ránk köszöntő káosz időszakában két lehetőség között választhatunk. Az egyik: a nemzeti narratívák és a hatalmi vágyak sugallatára – a „Tegyük magunkat újra naggyá” logikájának szellemében – a szuverenitásra hivatkozó erőszak alkalmazásával „lerendezni” a konfliktusokat. Az egyének, a szervezetek és a társadalmak érdekérvényesítő harcai azonban szükségképpen „eszkalálódnak”. Az erőszak megállíthatatlanul elszabadul és a végén „Egymást ugyan vérben fagyva, hanem a jusst mégsem hagyva” (Arany) találjuk magunkat. A fegyveres összeütközések szaporodásából sokan vonják le azt a következtetést, hogy a nagyhatalmak képtelenek a helyi konfliktusok megfékezésére.
Van azonban egy másik lehetőség is: alapozzuk viselkedésünket inkább az etika elveire, választásainkat az igazságosság szempontjára, döntéseinket a méltányosság követelményére. Nehezen átlátható, válságokkal teli világunkban azonban ez miközben elkerülhetetlen, ugyanakkor megvalósíthatatlan. A fenyegetettség helyzetének feloldása belátása, empátiát, és a morális megközelítés alkalmazását követelné, miközben a reflexek az önérdek kíméletlen érvényesítését „írják elő”. Tiszta szerencse, hogy feltűnt egy új – a káoszt átlátni képes, a következményekkel pontosan számoló, ugyanakkor elfogulatlan és morális mérlegelésre is kész – segítőtárs: a mesterséges intelligencia, a MI. Természetesen tisztában vagyok alkalmazásának kockázataival és veszélyeivel, mégis egyre jobban látszanak a természetes és a mestersége intelligencia eltérő kompetenciáinak egyesítésén – a hatékony munkamegosztáson – alapuló együttműködésükben rejlő lehetőségek. (Tilesch György – Hatanleh Omar: Mesterség és intelligencia. 2021.)
Az igazságszolgáltatás költségei miatt már korábban is megnőtt a mediáció szerepe. Ennek során az ellenérdekelt felek vitáikat hozzáértő és az adott kérdésében elfogulatlan közvetítő segítségével oldják meg. Úgy tűnik, a szinte átláthatatlan rendszer-problémák és a végletekig kiélezett szuverenitás szorításában, a legkülönbözőbb aktorok élesedő vitáikban nem nélkülözhetik az MI – mint objektív segítőtárs – támogatását. Ennek különös akadálya, hogy azok, akiknek munkáját alapvetően megkönnyítené hozzáértő részt vállalása – a témánkban leginkább érintett jogászok, politikusok és menedzserek – vetélytársként tekintenek rá. Sőt – miként a luddisták az önmozgó munkaeszközöket (Rudé, G. 1986: Forradalmárok, zendülők.) – ellenségnek tekintik, holott az MI megkönnyítené és hatékonyabbá tehetné munkájukat. Ehhez persze meg kell tanulni együtt élni vele és alkalmazkodni „természetéhez”. Aki azonban erre képes és hajlandó, az – cserébe alkalmazkodásáért – egy megértő „társat” kap, „aki” könnyebbé teszi életét.
Az előttünk álló évtizedek a globális problémák és a társadalmi konfliktusok súlyosbodását hozzák. Ezek megoldására a rendelkezésre álló jogi és politikai intézmény-rendszer alkalmatlan, a kiválasztódott vezetők pedig képtelenek. Ha az emberiség el akarja kerülni, hogy a korlátozhatatlan erőszak – vagyis az önmegsemmisítés – útjára sodródjon, elkerülhetetlen a vitáink rendezésében a méltányosság és a moralitás szempontjainak követése. Az egyének életétől kezdve, a szervezetek kapcsolatain keresztül, egészen a szuverén nemzetek viszonyáig a legkülönbözőbb ügyekben éppen ez teszi, az emberiség előtt álló problémák megoldásában nélkülözhetetlenné az MI-t, mivel, egyidejűleg képes átlátni a globális válságok kiváltó okait, feltárni a lehetséges alternatívákat és morálisan mérlegelni a lehetőségeket. „Személyében” olyan megértő, fáradhatatlan és segítőkész partnert kapunk, „aki” – nem helyettünk és a fejünk felett – hanem velünk együtt segít rendezni vitáinkat. (Wilson, L. et al. 2018. Collaborative Intelligence: Humans and AI Joinin Forces.) Az MI olyan globális mediátorrá válhat, aki áttekinthetetlenül komplexé vált világunk, minden rendű és rangú ágensét rávezetheti az érdekellentétek rendezésének igazságos – kölcsönösen elfogadható – megoldására.
Leave a Reply