Minden változik körülöttünk, mintha még a vallások – sokáig változtathatatlannak tűnő – világában is készülne valami. Yuval Noah Harari, a neves történész, nemrég annak a véleményének adott hangot, hogy a mesterséges intelligencia – újraírva a szent szövegeket – képessé válhat egy új vallást létrehozni. Azután, Ferenc pápa felhívására egy Rómában szervezett konferencián, mintegy 400 püspök és laikus katolikus cserél véleményt az egyház jövőjéről, és a napirendi pontok között olyan „kényes” témák is szerepelnek, mint a női diakónusok felszentelése, a papság cölibátusa, az azonos nemű párok megáldása, sőt szót kaptak az abortuszjogokért küzdők is. Végül, a legutóbbi magyar népszámlálás sokakat sokkoló eredményt hozott: az elmúlt évtizedben – a nagy kormányzati támogatások ellenére – jelentősen csökkent Magyarországon a keresztény vallások híveinek száma.
A helyzet megérett arra, hogy az érthetetlennek tűnő történések okaira a tudomány segítségével keressünk választ. Kapóra jöhet, hogy a világ egyik legrangosabb tudományos folyóirata – Philosophical Transactions of the Royal Society – nemrégiben egy tematikus számot szentelt a kulturális evolúciót elemzésére. (Vol. 378. Issue: 1872.) A cikkek közös módszertani alapgondolata, a biológiai és a társadalmi evolúció mechanizmusának világos megkülönböztetése. Míg a biológiai evolúciót a szülőktől, „egyenes” vonalon örökölt gének – illetve az ezek alapján kiformálódó, az elődök által, a környezet kegyetlen szelekciójának hatására kiszenvedett – adaptációk vezérlik, addig a társadalmi evolúcióra az un. elosztott – un. disztributív – adaptációk a jellemzőek, amelyekhez az egymással nem rokoni kapcsolatban levő csoport-társak is hozzáférhetnek. (Lamm, E. et al. 2023. Human major transitions from the perspective of distributed adaptations). Ez a különbség magyarázza a történelem dinamikáját és időről időre bekövetkező különös „ugrásait”. (Marosán Gy. 2023. Nem az MI jelenti a legnagyobb veszélyt a világra, hanem mi. Qubit)
Az evolúciós építkezés lények alkotta „konstrukciói” – a hód „vára”, a farkasok táplálékkeresési stratégiája vagy a majmok eszközei – mint „elemi építőkockák”, már az ember előtt is léteztek. A szülőktől kapott biológiai örökséghez képest azonban az állatvilágban ezek csak kiegészítő szerepet játszottak. Emberré váló őseink azonban az általuk létrehozott eszközökből a csoport minden tagja számára védelmet teremtő kulturális szférát alkottak. Ez a „mesterséges természet” – miközben védelmet nyújtott a természeti fenyegetéseivel szemben – azután folytonos alkalmazkodásra is kényszerítette őseinket. Ennek során eszközei fokozatosan sokrétűbbé, közösségei mind nagyobbá, gondolatai pedig egyre kifinomultabbá váltak. Az adott környezethez illeszkedő életmódja a változások hatására azonban időről, időre fenntarthatatlanná vált. Ilyenkor a fejlődés fokozatos menetében ugrásszerű változás következett be, amelynek során az élet alapvetően átalakult és a társadalom új fejlődési szintre „lépett”. Így formálódott ki a társadalmi evolúció – a biológiaitól eltérő – egyedi dinamikája.
A kulturális evolúció felvezető szakasza 2.5 millió évtől az i.e. 250 ezer évig tartó időszakban zajlott. Meghatározó jellegzetessége, őseink agyának 300 cm³-ről mintegy 1300 cm³-re növekedése volt. A növekvő agy alapozta meg az eszközhasználat bővülését, a szociálisan átadott ismeretek növekedését és a csapat szervezettebbé válását. Ezek mellett még egy, a vallások számára fontos képessége formálódik ki. Az emberré válás útján haladó ősünk először – emberszabású „rokonaihoz” hasonlóan – képes jelenlevő társait saját akarattal és szándékokkal rendelkező lényekként felfogni. Ám a kulturális evolúció útján elindulva, egyre magasabb rendű intencionalitásra – a vallások számára nélkülözhetetlen mentális képességre – is tesz szert. (Dunbar, R. 2022. How Religion Evolvad and why it Endures.)
A társadalmi evolúció alapvető fordulatát az váltja ki, hogy az agy méretének folyamatosan növekedése mintegy 250 ezer évvel ezelőtt váratlanul megállt, ami folytathatatlanná tette az addigi követett utat. Ez az emberré válás útjára lépő ősünk rákényszerítette, hogy a „kéznél levő” kulturális „építőkockákból”, azokat továbbfejlesztve egyre komplexebb kulturális konstrukciókat építsen maga köré. Ennek során formálódik ki – i.e. 250 ezer és i.e. 15 ezer között – a társadalmi evolúció első, immár a biológiaitól alapvetően eltérő új fejlődési szakasza. Az ember „gondolat-világát” fokozatosan mind több jel, szabály és ismeret alkotja, „eszköz-világában” növekvő számú és funkciójú szerszám, fegyver, építmény található, „társas-világa” pedig egyre több társból álló, egyre szervezettebb csapattá formálódik. A nagyobb és strukturáltabb közösségek összeszerveződését pedig új, a normakövetést kikényszerítő – kulturális szabályokon alapuló – módszerek biztosítják. (Fehr, E. et al. 2000. Cooperation and Punishment in Public Goods Experiments.)
A kulturális evolúció útján haladva a Homo Sapiens egyedei fokozatosan képessé válnak nemcsak jelen levő, majd a jelen nem lévő társak szándékaihoz igazodni, hanem arra is, hogy az általuk soha nem látott, csak a társak történeteiben létező „személyeket” is akarattal rendelkező „ágensként” fogják fel. (Lewis, P. et al. 2017. Higher order intentionality tasks are cognitively more demanding) Ez az egyre magasabb-rendű intencionalitás alapozza meg, hogy a közösség narratíváiban előforduló képzeletbeli lényeket – az ősök szellemeit – mint reá hatást gyakorolni képes aktorokként képzeljék el. (Dunbar, R. 302 old.). Ezzel fokozatosan kiformálódik az Istenek első modellje: az ősök szelleme, akinek elvárásaihoz igazodni kell, utasításait és parancsait teljesíteni, sőt, azért, hogy támogatásukat elnyerjék, még ajándékokkal is kedveskedni kell nekik.
Ám i.e. 20 ezret követően, ahogy a jégkorszak enyhülni kezd, a kedvezőbb körülmények demográfiai robbanást idéztek elő. Ennek következtében csoportok mérete megnő és megszaporodnak az egymás közvetlen szomszédságában létező közösségek. Emiatt az addig folytatott gyűjtögető életmód fenntarthatatlanná válik. Fokozatosan kiformálódik a társadalmi evolúció második – nagy „ugrását” jelentő – szakasza. Az emberek rákényszerülnek, hogy a – korábban csak kiegészítésként folytatott – mezőgazdasági tevékenységre térjenek át. Ez azonban elkerülhetetlenné tette a magántulajdon bevezetését és a kereskedelem fejlesztését, aminek következményeként tartós munkamegosztás és nagyobb közösségek alakulnak ki. Az addig önálló és alapvetően egalitárius közösségek a magántulajdon és a kereskedelem hatására növekvő hatalmi, gazdasági és társadalmi egyenlőtlenséggel jellemezhető társadalmakká alakulnak. Ez pedig elkerülhetetlenné teszi az együttélés új szabályainak és szabálykövetési módjainak a bevezetését.
Először – ráébredve, hogy a komplex és egyenlőtlen közösségekben az életet addig szabályozó ősök szellemei elveszítették erejüket – megalkotják a moralizáló és büntető isteneket. (Whitehouse, H. et al. (2019). Complex societies precede moralizing gods throughout world history.) Ezzel egy új – már mai szemmel is ismerős – isten születik: előírja az együttélés szabályait, és súlyos büntetésekkel fenyegeti azt, aki ezt megszegné. Ez az új Isten világosan megmondja, hogyan viselkedjünk, és mi lesz a büntetése a szabályszegőknek. „Szent szövegek” mesélik el – amit először hivatott előadók tolmácsolásában, majd le is írják – hogyan teremtette Isten a világot és miként rendezi el a dolgokat és ezeket a közösség rendre megünnepli. A vallás így fokozatosan az élet elmaradhatatlan részévé válik: a hétköznapi élettől, az ünnepeken keresztül a társadalom működéséig minden Isten tekintélyére épül és ez megalapozza a munkamegosztás által összekapcsolódó közösségek együttélését.
Ám amikor a társadalmak – az istenek „áldásos” hatalmának köszönhetően is – tovább növekedtek, kiderült: a közösség stabilizálásához már az istenek büntetésével való fenyegetés sem elégséges. Újabb, még félelmetesebb büntető intézményt kénytelenek „feltalálni” – az államot. Az állam az un. pool-punishment büntetési módszert alkalmazza: a hatalom előírja a viselkedést szabályozó törvényeket, annak végrehajtásáról pedig a polgárok „összedobott” pénzéből felfogadott emberek gondoskodnak: megfigyelnek, nyakon ragadnak, elítélnek és megbüntetnek. (Sigmund, K. et al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons). A centralizált állam fokozatosan egyre távolabbi térségre terjeszti ki hatalmát és mind több területre tevékenységét. Fő eszközei az intézmények lesznek: személytelen, racionális szabályokkal, illetve rendszer-szerűen alkalmazott jutalmakkal és büntetésekkel működtetett szerveződések, amelyek az élet egyre több szféráját a hatókörükbe vonják. (Currie, T. et al. 2021. The cultural evolution and ecology of institutions.)
Az új feltételek hatására a vallások is „szintet lépnek”: kialakulnak a ma jól ismert világvallások, amelyek önálló intézményekként illeszkednek az állam által szabályozott társadalomba. Ez felvetett egy különös kérdést: vajon az isteni szabályokat vagy az állami törvényeket kell követni. A centralizált állam és a fokozatosan intézményesülő vallás egymáshoz illeszkedése nem volt konfliktusok nélküli. A pápák és a császárok közötti vetélkedés végül az „Add meg istennek, ami az istené, és a császárnak, ami a császáré” jelszó jegyében oldódott meg. Az élet legkülönbözőbb területét az állam által megszabott – és az egyház által is jóváhagyott – törvények szabályozták. Ahol viszont az állam nem rendelkeztek, ott a vallásának morális elvei igazítottak el. Amikorra azonban elrendeződött a földi és az égi hatalom közötti szereposztás, a vallásoknak egy különös ellenfele bukkant elő: a tudomány.
A tudományok fokozatosan a társadalmi és a gazdasági élet nélkülözhetetlen segítőjévé váltak, ugyanakkor önigazgató módon – a tudósok által kiformált szabályoknak engedelmeskedve – szerveződtek. Működési elveik – a szabad vita bármely kérdésről, a hagyományok megkérdőjelezése, a tekintélyen alapuló érvelés elutasítása, a viták kísérletek alapján történő eldöntése – gyakran ütköztek mind az államhatalom, mind pedig a vallások tekintélyekre hivatkozó elveivel. A tudomány művelői maguk is vallásos emberek voltak, de tevékenységük eredményeként mégis fokozatosan elvált a vallások és a tudomány útja. Az idők folyamán egyre nőtt a gondolatszabadság tere és egyre több kérdésben derült ki a tudomány meghökkentő hatékonysága, a tények tisztázásában és a valóság értelmezésében. (Ahogy Galilei mondta, „A természet nagy könyve a matematika nyelvén van megírva”. Il Saggiatore [A vizsgálódó], 1623).
A 20. században azután a vallás és a tudomány egyértelműen elkülönült egymástól. Mindegyik figyelt a másikra, de saját hagyományait követte. A fejlődés folyamatosan vetett fel új kérdések, amelyek konfliktusokat váltottak ki. Ám az idők folyamán világossá vált, hogy a világ-vallások nagyon összetett szerepet töltenek be a társadalmak életében. Ismeretet kínálnak arról, miért és hogyan működik a világ. Morális eligazítást nyújtanak azokban a kérdésekben, amiben az állam nem nyilatkozott. Közösségképző szerepet töltenek be azzal, hogy gyülekezetté szervezik az egy helyen élőket. Végül, identitás-központként szolgálnak, „hittestvérekké” nyilvánítják az egymást nem is ismerő embereket, előírva egymás feltétel nélküli támogatását. Ugyanakkor ezeken a területeken voltak hasonló szolgáltatásokat kínáló partnereik/versenytársaik. A világ működését, a tudományos elméletek, a morális szabályozást, ideológiák etikai elvei, a közösségi élményt, állami ünnepek, sport- és kulturális rendezvények, végül közösségi identitást, a nemzeti és politikai identitás kínálta.
A 21. század kaotikus változásai alapvetően felzavarták a legtöbb területen létrejött kényes egyensúlyt. Elértük a gazdasági és a demográfiai növekedés határait, az emberiség életmódja – a környezetkárosító hatások miatt – fenntarthatatlanná vált, a mindenkit, mindenkivel szorosan egybekapcsoló hálózatok létrejötte a krízisek megállíthatatlanul tovaterjedését eredményezték, végül a világot egyre jobban befolyásolja a mesterséges intelligencia. Ezek a változások a társadalmi evolúció újabb alapvető átrendeződését vetíti előre, amely a korábbiakhoz hasonló történelmi ugrást idéz elő. Ez pedig arra készteti az embert, hogy alapvetően újra gondolja a világhoz való viszonyát, beleértve azt a különös kérdést: milyen Isten „passzol” az új feltételekhez?
A világ keletkezését és működését illetően, a tudomány szerepe egyre vitathatatlanabb, így a szent szövegek iránymutatási mind kevésbé tekinthetők autentikus ismeret-forrásnak. A jogrend bizonytalansága és az állam gépezetének kiszámíthatatlansága miatt viszont felértékelődik a morális szabályozás,így a vallások által kínált morális „iránytű” szerepe megnő. A családok és a kis közösségek szétesése miatt terjedő magányosság a jövőben növelni fogja az emberek közösségi élmény iránti igényét, és ez lehetőséget kínál a vallási intézmények által szervezettek gyülekezeteknek, ha hajlandók és képesek alkalmazkodni a politikai-, a sport- vagy a kulturális rendezvények közösségszervező hatásához. Ugyanakkor a vallások identitás-központot kínáló szerepében az előttünk álló időszak új fejlődési szakasz alakulhat ki.
A sokmilliós társadalmak és civilizációk korának világvallásai az egymástól távol élő egyének és közösségeik számára kínáltak identitás-központot. A 21. században, a mindenkit, mindenkivel szorosan egybefűző kötelékek, egységes szuperorganizmussá formálták az egész emberiséget. Ez felveti – bár nem biztos, hogy lehetségessé is teszi – a „Testvér lészen minden ember” jelszavát hirdető új globális vallási narratíva megszületését, amely mindenkire kiterjeszti a „hittestvéri” viszonyt. Mindenesetre érdeklődve várom, hogy – mint Harari vizionálta – a mesterséges intelligencia, vagy a világvallások követői, akár összefogásuk eredményeként megszületik-e a minden emberi lényt egy közös családba fogadó globális istent hirdető szent szöveg.
Leave a Reply