Egyéb kategória bejegyzései

Demokrácia, vetokrácia, autokrácia – a tudomány szemszögéből.

Az Európai Uniós alkudozásokban bevetették a vetokrácia – már korábban beélesített – „atom-fegyverét”. A vetokrácia: egy tárgyaló fél – a körülmények kínálta erős alkupozícióját arra használja, hogy megfenyegeti partnerét: ha nem enged követelésének, megakadályozza, amit az szeretne. A fogalmat F. Fukuyama írta le először a liberális demokráciákat – elsősorban az USA-t – fenyegető súlyos „betegség” megnevezésére. (F. Fukuyama. 2014. Political Order and Political Decay. 488-505). A vetokrácia működését – amely ideiglenesen többször megbénította az amerikai államot – jól mutatta Orbán Viktor érvelése: vagy elhagyja az EU, a jogállamiság „ellenünk” irányuló követelményét, vagy a magyar tárgyaló fél – most már parlamenti felhatalmazással – megvétózzák a hitel-programot, és ezzel megakadályozza az EU-t, hogy így enyhíthesse a járvány előidézte válságot.

A tény, hogy a 21. században stabil demokráciák sodródnak a vetokrácia felé arra utal, ez nem múló betegség, hanem a liberális rendszer létét fenyegető kór. De milyen folyamat is vezet a korábban jól működő demokráciák fokozatos és gyógyíthatatlannak tűnő leromlására? A régi görögöktől kezdve, az újkor gondolkodóin keresztül, a 18. és 19. század „alapító atyái”, majd a 20. században, a demokrácia hívei, kritikusai és a kritikusok kritikusai egymástól részben eltérő mozzanatokat emeltek ki. A vetokrácia jelensége a demokrácia egy viszonylag kevéssé ismert megfogalmazása tükrében világítható meg leginkább: „A demokráciát két – elválaszthatatlan – előnye miatt éljenezzük: mert elismeri a sokféleséget, és mert biztosítja a kritikát”. (Forster, E.M. 1938. Two cheers for Democracy). Ez az idézet egy nemrég megjelent tudományos cikk kapcsán ötlött az eszembe. (Moore-Berg, S et al. 2020 Exaggerated metaperceptions predict intergroup hostility between Americal political partisans.)

A kutatók az amerikai politikai élet polarizációjának okait és következményeit elemezték. Vizsgálataikat az tette különösen izgalmassá, hogy nem csupán bemutatták a jelenséget, hanem feltárták a folyamatok dinamikáját. Abból az ismert tényből indultak ki, hogy a versengő csoportok tagjai negatív előítéletekkel szemlélik egymást. Véleményüket ugyanakkor jelentősen befolyásolja az un. meta-percepciójuk: az a benyomásuk, ahogyan – érzésük szerint – a másik csoport megítéli őket. Az elemzések azt mutatták, hogy ez a meta-percepció nem egyszerűen visszatükrözi a szemben álló politikai csoport negatív véleményét, hanem azt a valóságosnál erősebbnek tűnteti fel. Az előítélet, majd ennek a meta-percepció általi felerősödése azután szabad utat enged az „ellencsoport” dehumanizálásának. Konfliktusos helyzetekben kölcsönösen hajlamossá válnak férgeknek vagy patkánynak, szemeteknek vagy ördögien gonoszoknak nevezni az „ellencsoport” tagjait. Erre hivatkozva pedig kiiktatják a morál fékjeit, és igazolhatónak vélnek ellenük olyan akciókat, amely nemcsak nekik, hanem végső soron az egész társadalomnak károkat okoz.

A kutatás részletesen feltárta: a demokraták és a republikánusok egyaránt előítélettel szemlélik a másik csoport tagjait és hajlamosak dehumanizálni a „szembenállókat”. Ebben a légkörben a másik fél ellen-érzései a valóságosnál negatívabbnak látszanak. Sőt, minél szélsőségesebb pozíciót foglal el valaki a saját csoportjában, annál inkább érzi a meta-percepciót igaznak. Ebből azután levezetik – és a saját csapat tagjaitól is megkövetelik – a másik csoporttól való távolságtartást. Ezért a képviselők – akiket a nemzet problémáinak megoldására választottak – egyre ritkábban találkoznak és kerülik a tárgyalást egymással. Ebben a légkörben megengedhető akadályozni a másik felet, akár a társadalom költségén is. A társadalom így fokozatosan szétesik egymást szélsőségesen elutasító és élesen szemben álló csoportokra. Elfogadható lesz a másik csoport tagjainak dehumanizálása és a növekvő gyűlölet légkörében igazolhatónak tűnik ellenük – akár a morállal ellentétes – akciók végrehajtása.  

A szélsőségesség erősödésének ez a folyamata megroppantja Forster két demokrácia-pillérének szilárdságát. Az egybekapcsolódó hatások ugyanis arra vezetnek, hogy a vélemények különbségét, nem természetes, sőt az életet gazdagító változatosságként, hanem kibékíthetetlen és káros ellentétként szemlélik. Ez pedig lehetetlenné teszi a kritikát. A szembenálló csoportok tagjai nem beszélgetnek, s ha mégis véletlenül szóba elegyednek, azt, amit a másik mond, azt nem megfontolandó véleménynek, hanem a megtestesült gonoszság megnyilatkozásának tekintik. Ennek következtében olyan mértékű gyűlöletet (outgroup spite) halmozódik fel a csoportközi kapcsolatokban, amely természetessé teszi, hogy a másik fél szándékainak és törekvéseinek az akadályozását. Így vezet az egyre erősödő polarizáció szükségszerűen a vetokráciához.  

A liberális demokrácia intézményes hatalommegosztása eredetileg olajozottan működő kormányzati döntéshozást, ugyanakkor az ellenőrzésnek való állandó kitettséget biztosított. A politikai pártok tisztában voltak: csak ideiglenesen „birtokolhatják” a döntéshozás, illetve ellenőrzés intézményeit. Mindenki, mindvégig kitett a kritikának, és a választók újra és újra ítéletet hirdetnek. Ez a modell feltételezte és sokáig biztosította is, hogy a nézetek sokféleségéből és a kritika szabadságából, a kiegyensúlyozott feltételek mellett a közérdek érvényesüljön. Ám a 21. század szélsőségesen polarizálódó légkörben megállíthatatlan romlás folyamata indult el. Az egyre erősödő előítélet → a dehumanizáció → a meta-percepció → a távolság tartás → politikai gyűlölet fokozatosan lebénította a demokrácia „gépezetét”.

A liberális állam egy olyan autóra kezd hasonlítani, ahol egymással megegyezni képtelen személyek (és csoportok) egyike birtokolja a kormányt, egy másik adja a gázt, és egy harmadik ellenőrzi a féket, illetve szabályozza az irányjelzőt. Így a vetokrácia a kormányzati működés rendszeres lefulladására vezet, hiszen amit az egyik akar, azt egy másik meg tudja akadályozni. Mindeközben világunk egy olyan autópályára emlékeztet, amin, hol egy hóvihar, hol pedig egy özönvíz szerű eső söpör végig, a látási viszonyok egyre romlanak, közben pedig a járműveket egyszerre többen vezetik, akik sem jogosítvánnyal, sem tapasztalattal nem rendelkeznek, gyakran hallucinálnak, és ráadásul még nem is beszélnek egymással, sőt egymást akadályozva hozzák meg döntéseiket. Ebben a helyzetben egyre élesebb küzdelem folyik a döntési és ellenőrzési pozíciók birtoklásáért. Választások közeledtével ezért nem egyszerűen felforrósodik a hangulat, hanem szabadfogású birkózás veszi kezdetét.

Az egymást egykor tisztelő ellenfelek a „másikokat” ördögi ellenségnek tekintik, és a dehumanizációt kifejező fogalmakkal illetik őket. A politika színtere megtelik egyre kevésbé kompromisszumkész személyekkel. Ebben a helyzetben minden erővel és eszközzel megkísérlik ellenőrzésük alá vonni a döntési pontokat, amelyek – afféle „végvárként” – a másik csapat előre nyomulását van hivatva megakadályozni. Így azonban csak azt érik el, hogy a meghatározó kormányzati pozíciókat „megszállva” megakadályozzák a mások csoport akcióit. A halmozódó megoldatlan problémákról folytatott kilátástalan viták „farvízén” pedig beelőznek a szélsőséges mozgalmak. Így a vetokrácia nem egyszerűen sodródásra ítéli a társadalmat, hanem egyre súlyosabb fenyegetést jelentenek a demokráciára. Ez a helyzet fokozottan sújtja az állandó átalakulásban levő Európai Uniót, amely így állandóan kitett a vetokrácia veszélyének.

De még ennél is van lejjebb! Míg a „régi” demokráciákat a vetokrácia pusztán rendszeresen lefullasztja, ami válságos időkben azért veszélyes, az „új” demokráciákban viszont a totális hatalom megszerzésének, vagyis az autokráciák létrehozásának folyamata indul el. A vagyon-szerzés és hozzá kapcsolódó oligarchia-építés lebírhatatlan csábítása arra vezet, hogy szükségszerűen alakul ki olyan politikai csoport, amely igazolhatónak látja az ellenfelek politikai „karanténba” zárását, és tevékenységük minden módon való korlátozását. A következő lépésben azután – a polarizáció nyomására és a működésképtelen állam tapasztalataira hivatkozva – az ideiglenes dominanciát állandó „megszállássá” alakítják. Ennek birtokában pedig képesek megakadályozni bármely, nekik nem tetsző csoport döntésekhez való hozzáférését. Kisajátítják a médiát, rátelepszenek a bíróságokra, megakadályozzák a civil szervezetek működését és minden oktatási, tudományos és kulturális intézményt „megszállnak”.

A szélsőségesség erősödő légkörében a „minden áron győzni akarás” felülírja az erkölcs parancsait. A totális győzelemért folytatott küzdelemben – „egyszer kell győzni, de akkor nagyon” – a pártok felmentést adnak saját támogatóiknak a morállal ellentétes akciókban való részvételért, sőt azt mozgalomhoz tartozás természetes feltételévé teszik. A társadalom fokozatosan szétesik szembenálló csoportokra, akik egymással nem beszélnek. Az abszolút hatalmat megszerző irányzat fokozatosan kisajátítja a hatalom ellenőrzésére szolgáló centrumokat, majd a kontroll minden intézményét megszállja, és hatalma megtartása érdekében fokozza a fenyegetettséget. A demokráciából Magyarországon csak a csontváza maradt. A kiüresedett intézmények – Alkotmánybíróság, Állami Számvevő Szék, Ügyészség, a független bíróság, média-szabadság stb. – képtelenné váltak a törvények hatalmából fakadó szerepüket betölteni. A demokrácia díszletei között valójában már az autokrácia működik. Ilyen helyzetben a vélemények kiegyensúlyozottsága – gondoljunk a lengyel választás 52/48-as arányára – inkább félelmet keltő.

A kutatás ezt a romlási folyamatot, mint a torzulás összekapcsolódó láncszemeinek szükségszerű következményét azonosította. A létrejövő körülmények szinte kikényszerítik a szélsőségesség erősödését. Az ellenségkereső motívumok így megjelennek az ellenzék térfelén is. Viszonyukban – éppen úgy, mint a kormányon levőkkel kapcsolatban – nő az előítélet, majd meta-percepció által felerősített idegenkedés, sőt a dehumanizáció. Az összefogásukat alapvetően akadályozza, hogy a potenciális bajtársakat – akik nélkülözhetetlen együttműködő partnerek lehetnek egy majdani kormányalakításnál – nem pusztán ellenfelekként szemlélik, hanem ellenségekként kezelik. A hivatkozási alap többnyire a politikai irányzatok eltérő érték-orientációja. A valóság azonban az – mint a tudomány feltárta – minden emberben egyaránt megvannak a morális alapértékek, bár nem egyforma súllyal. (Hofmann, W. et. al. 2014. Morality in everyday life. Science. Vol. 345. 1340-1343.) Így a szembenállást alapvetően a polarizáció által felerősített „törzsi” ellentét idézi elő. Miközben gyakran véletlenek vezérlik az emberek az eltérő politikai „törzsekbe”, amint azonban saját csoportja „beszippantja” az egyént, előírja számára kit szeressen és kit utáljon.

Az EU-s költségvetésről folytatott alkudozások eredményeiről a hivatalos közlemények mérsékelt optimizmussal szólnak. Az azonban elgondolkoztató, hogy mindegyik fél a maga győzelmét hirdeti, azt, hogy megkapta, amiért jött. Ez akár az ésszerű kompromisszum jele is lehetne. Ha azonban túltekintünk a saját nemzetnek küldött kötelező győzelmi jelentésen és az idézett kutatás szemszögéből szemléljük az EU vezetőinek mostani megállapodását az arra utal: az elkerülhetetlen intézményi változások terén nem léptünk előre. Ami történt, az leginkább a sodródás fogalmával írható le. Most megúsztuk a zátonyra-futást, ami akár bíztató kezdetnek is tekinthető, ám a probléma lényegével – szembenézést az európai intézmények leromlásával egy sor országban – nem foglalkoztak érdemben az EU vezetői. Ez viszont a válság súlyosbodását ígéri. Azzal ugyanis tisztában kell lenni: ha elmarad az EU valóságos intézményi megújulása, akkor folytatódik a „régi” demokráciák vetokrácia felé sodródása, és az „új” demokráciák autokrácia felé való fokozatos hanyatlása.

Kérem tehát a biztonsági öveket becsatolni!  Az elkövetkező évtizedet a múlt és a jövő közötti folyamatos alkudozás fogja jellemezni. A világgazdaság, a világpolitika, a globális környezet minden válsága újra és újra felveti a most elhalasztott problémák megoldását. Fogjuk tehát úgy fel, ami történt, mint egy hosszú út, első néhány lépését. Minden a következetes folytatáson és az állandó ellenőrzésen múlik. Ezt pedig egyaránt szemlélhetjük bizakodva, de épp így szomorú lemondással.   

A Z generáció találkozása a sokkarú rablóval

1993-ban – a Külkereskedelmi Főiskola oktatójaként – néhány hetet eltöltöttem a Hull-i Humberside University-n. Egy reggel az Egyetem felé ballagva utam a baptista templom mellett vezetett el, amely előtt egy táblán ott olvashattam a heti intést: „Kemény munkával felküzdheted magad a létra legtetejére, de meglehet, csak akkor döbbensz rá, a létra rossz falnak volt támasztva”. Nyilván véletlen volt, hogy aznap az előadáson éppen a Maslow motivációs elmélete került terítékre. Az előadó felvázolta a 20. század történetét, ahogyan a modern világ polgárai felfelé lépkednek az egyre kifinomultabb ösztönzők – általa Maslow lépcsőknek nevezett – „létráján”. A legalsó lépcsőről – a fiziológiai szükségletek szintjéről – először a biztonság, innen a társas kapcsolatok szükségletének lépcsőfokára léphettek, ahonnan sokan tovább emelkedhettek az elismerés szükségletének magasabban levő lépcsőfokára. Aki pedig idáig eljutott, onnan akár a létra legtetejére – az önmegvalósítás szükségletének lépcsőjére – is felléphetett.  

A modern társadalmakban a Maslow létra a felemelkedés mércéje lett. Az egymást követő generációk mind nagyobb része lépkedhetett egyre feljebb a szükségletek hierarchiájának lépcsőin. A 20. század közepétől azután a baby-boom generáció tagjainak nagy része felérkezett az elismerés szintjére. Ezzel párhuzamosan azonban egy másik érdekes trend is kibontakozott. A 20. század elején a szabványos alkatrészekből, szabványos technológiával, szabványos munkafolyamatban, egy szabványos világ született. De nemcsak környezetünk tárgyai lettek szabványosak, életmódunk, sőt az emberi viszonyaink is, a házasságtól a baráti kapcsolatokig. A 20. század közepén azután az egyetlen lehetségesből változatok egyre szélesedő sorozata bomlott ki. Amikor az embereket arról faggatták, mit tekintenek „legjobbnak”, általában többféle „legjobb” mellett tették le a voksot. (Lásd: M. Gladwell: Spagetti szósz. TED prezentáció) A sok legjobb kávé, nadrág, autó, TV műsor, frizura vagy lakóház közül válogatva mindenki úgy érezhette: a dolog vagy az élmény, amit kapott, éppen az ő vágyaira lett igazítva. Vagyis, a választék bővülése önmagában boldoggá tette a fogyasztót.

A tárgyi világ változatossága fokozatosan teret nyert az emberi kapcsolatokban is. Sokféle lett a házasság és a barátság, az életpályák és a közösségek is. És a lehetőség, hogy megválaszthatod, kivel, hogyan és milyen feltételekkel akarsz együtt élni – éppen, mint a válogatás lehetősége a tárgyak világában – boldogabbá tette az embereket. A dolgok és a kapcsolatok választékának szélesedése önmagát erősítő folyamattá vált. Egyre több stílus, típus, méret, forma, íz, mind több TV program, hobbi csoport, sport-lehetőség, politikai mozgalom, vallási közösség és házassági forma bukkant fel a hétköznapokban. Ám, miközben az emberek boldogan válogattak – lecserélték a régit és próbálkoztak újabbakkal – a választék észrevétlenül áttekinthetetlenné vált. (Lásd: B. Schwartz: Paradox of choice. TED prezentáció). Ez azonban ellentmondásos helyzetet idézett elő.

Az emberek növekvő része érezhette úgy: komfort zónában éli életét. Úgy tűnt, szinte bármihez, ami eszébe jut, rögtön hozzájuthat – már ha van pénze. Életelve lett: dobd el, amit meguntál, és válassz helyette újat. A választék folytonos bővülése persze azzal járt, hogy aki rá akarta venni a polgárt valamire – a házasságtól, a vásárláson keresztül, a választásokig – annak a csábítás minden trükkjét be kellett vetnie. És mégis, a végtelen választék és a minden érzékét kényeztető rábeszélés ellenére, a döntést egyre gyakrabban követte megbánás. A választék áttekinthetetlensége egyre inkább elbizonytalanított. Emiatt a komfort zónában fokozatosan elvált egymástól az anyagi szükségletek kielégítettségével mérhető jólét (welfare) és a harmonikus életkörülmények boldogságára utaló jóllét (well-being). Miközben tehát a korlátokat nem ismerő fogyasztás „beteggé” tette a földet, az egyének mégsem nem lettek boldogabbak. (Thomas, A. 2014. Why are materialists less happy.) Ráadásul előbukkant a sokkarú rabló problémája.

Az élet – a társkereséstől, a lakás berendezésén keresztül, a szabadidő eltöltéséig – tele van örömeket és izgalmakat ígérő lehetőségekkel. Nem az a nehéz, hogy rábukkanjunk valami egészen különlegesre, hanem az, hogy a számtalan lehetőség közül kiválasszuk azt, ami a leginkább megfelel pillanatonként változó ízlésünknek és véleményünknek. Eközben azonban beleütközünk egy szinte megoldhatatlan problémába: hogyan osszuk fel korlátos időnket, szűk költségkeretünket és behatárolt figyelmünket a végtelen lehetőségek között. Ezt a helyzetet nevezi a matematika a sokkarú rabló problémájának. A fogalom a Las Vegas-i játékkaszinók félkarú rablóknak nevezett játékautomatáira utal. Ezek a játékautomaták izgalommal és nyereséggel kecsegtető időtöltést kínálnak, persze, ha a játékért hajlandó vagy újra és újra fizetni. A 20. század végének világa a Las Vegas kaszinók, „félkarú” játékgépekkel teli, – vagyis „sokkarú” rablóvá vált – termeire emlékeztet.

Környezetünk zsúfolva izgalmakat kínáló, gyönyöröket ígérő és nyereséggel kecsegtető, ugyanakkor időnket lefoglaló, pénzünket elnyelő, energiánkat kiszívó „élmény-generátorokkal”. Az ellenállhatatlan csábítások özönében kell folytonosan döntenünk, hogyan osszuk fel korlátozott forrásainkat. Jó volna bizonyosodni, érdemes-e egyáltalán játszani ezzel vagy azzal a félkarúval, ám a „tesztelés” is viszi a pénzt és időt, amit akár egy másikkal tölthetnénk. Az életben ugyanezzel vesződünk: lehorgonyozva partnerünk mellett, megvásárolva egy lakást, kiválasztva egy utazási célt, csatlakozva egy baráti társasághoz, egyben elszalasztunk egy sor másikat. A matematika képes egzakt módon, bár számszerűsített kockázatokkal megoldani ezt a problémát. Ehhez azonban arra van szükség, hogy eligazodjunk a Makrov-láncok és a káosz elmélet útvesztőjében. Én – megvallom őszintén – eltévedtem, de szerencsére, ráakadtam a megoldásra: akkor járhatunk a legjobban, ha J. Bezos – a világ egyik leggazdagabb emberének – tanácsát követjük.  

J. Bezos életének meghatározó fordulópontja volt, amikor megfogalmazódott benne: on-line könyves boltot nyit. A gondolat akkor már „benne volt a levegőben”, így számítani lehetett arra, valaki előbb-utóbb megvalósítja. Bezos mégis tétovázott: belevágjon-e? A vállalatnál, ahol dolgozott, megbecsülték, főnöke komoly karrierrel kecsegtette. Minek letérni hát a biztos karrier pályájáról és bajlódni egy kockázatokat rejtő vállalkozással? Ám ekkor eszébe jutott Mark Twain – még az iskolában olvasott – biztatása: „Húsz év múlva jobban fog idegesíteni, hogy valamit nem tettél meg, mint az, hogy megtetted, de nem sikerült. Úgyhogy oldozd el a kötelet, hagyd el a csendes kikötőt, engedd, hogy a szél belekapjon a vitorládba és tovarepítsen”.

Bezos tehát azt kérdezte magától: vajon, 80 évesen azért teszek majd magamnak szemrehányást, mert belevágtam és esetleg nem sikerült, vagy azért, mert a biztosnak látszó karriert választva, nem mertem belevágni? És ráébredt: inkább azt fogja megbánni, hogy kimaradt a „forradalomból”, mint azt, hogy megpróbálta, de nem sikerült. Vagyis, szokatlan módon, a megbánás-minimalizálás (regret minimalization) szemszögéből szemlélte lehetőségeit. Példája – első pillantásra – egyedi és sokak számára nem feltétlenül követhető. S valóban, a 20. század sokféle, az övétől eltérő élettapasztalatot kínált fel az egymást követő generációknak. A nagyszülőket – a hallgatag generációt – még arra intették: maradj a fenekeden. A szülőket – a baby boom generációt – a realitásokra figyelmeztették. Még az X és Y generáción is inkább a megfontolást kérték számon. Ám az ezredforduló környékén született Z generáció előtt – úgy tűnik – inkább a kísérletezés nyit nagyobb teret.   

Az azonban, hogy melyik tanácsot célszerű megfogadni, alapvetően attól függ: milyen világot hoz elénk a 21. század. A Maslow lépcsők tetejére érve már az önmegvalósítás világára lehet rálátni. Ám ennek a világnak lesz egy – még nem kellően tudatosított – jellegzetessége: az átlagos életkor további növekedése. Az ember halálozási görbéje sokáig hasonlított az állatvilágéhoz: nagy volt a születést követően, majd – mint a legtöbb élőlényt – folyamatosan „tizedelte” őt a környezete. Viszonylag kevesen érték meg az élet biológiai határát. (Colchero, F. 2016. The emergence of longevous populations.) A modern társadalmakban azonban lecsökkent a csecsemőhalandóság és fokozatosan enyhült a balesetek és a betegségek szelekciós hatása is, így a halál egyre később következik be. Bár 1900-ban az átlagéletkor alig érte el a 50 évet, ám, aki ezt megélte, az még egy évtizedre számíthatott. Aki azonban 1950 körül született, az már legalább 78-84 éves életkort remélhet. Az 1995 és 2015 között született Z generáció tagjai viszont – ha egészséges életmódot folytatnak – a nők 61%-os valószínűséggel megélik a 90 évet és 22%-os valószínűséggel a 100-at, és a férfiak megfelelő adatai – 50% és 14% – is csak kicsit rosszabbak.

Vagyis, a 21. század elején születettek többsége még élni fog 2090-ben! Ez azt jelenti: életük vége felé, legalább másfél évtizedig – de ha szerencsések, vagy „szerencsétlenek” (?) akár többet is – egy gondolat bántja őket: miért nem vágtak bele életünk nagy lehetőségébe, amely különböző formában többször is felbukkant. Ez a hosszú életet lezáró végső másfél évtizednyi időszak fogja alapvetően befolyásolni, miként ítélik meg saját életüket. Ekkorra érdektelenné válnak a komfort zónában eltöltött évtizedek során kihagyott élmények, viszont meghatározóvá emelkednek az elmulasztott esélyek. Sorsunkat ugyanis – mintha az embert két ÉN, az emlékező ÉN és a tapasztaló ÉN alkotná – két eltérő szemszögből szemléljük. (Kahneman, D. Gyors és lassú gondolkodás. hvg) Az emlékező ÉN az életpálya „csúcsélménye” alapján ítél, míg a tapasztaló ÉN folytonosan „lekönyveli” a jó és a rossz élményeket, majd az élmények összegzése alapján „kiszámítja” az élet végső értékét.  

A modellt szemléletessé tevő kísérletben a résztvevőknek egy elképzelt hölgy – Jen – párhuzamos életpályáját kellett értékelni. Az egyik esetben Jen felhőtlen boldogságban töltötte életét – sok élvezetes kapcsolata és érdekes munkája volt – ám vagy 30 évesen, vagy 60 éves korában, egy autóbalesetben gyorsan és fájdalommentesen meghalt. A kiegészítő történetben Jen még 5 évet élt, de életminősége a korábbinál alacsonyabb volt. A válaszokból meghökkentő kép volt kiolvasható: az élet hosszúsága – a 30 helyett a 60 megélt év – nem növelte meg Jen életének az „értékét”. Viszont a befejező alacsonyabb életminőségű plusz 5 év, kifejezetten lerontotta azt. (Diener, E. 2001. End effects of rated life quality: The James Dean effect). Az emlékező ÉN képes felidézni a múlt – hol dicső, hol szerencsétlen – pillanatait, amelyek még évtizedek múlva is boldoggá vagy éppen szomorúvá tesznek. A tapasztaló ÉN viszont átéli a pillanat kínálta érzéseket: egy szerelem beteljesülésének, egy utazás élményeinek örömét, vagy ellenkezőleg, egy foghúzás, fájdalmát. Amikor életünk sztoriját értékeljük, mindkét ÉN befolyásolja véleményünket, de – különösen, a meghosszabbodó vég felé megszaporodó kellemetlen élmények miatt – meghatározó lesz a csúcsérték-szabály: az életmű tükrében elkerülhető a folyamatos megbánás.

A 20. század végének fogyasztói társadalma hozzászoktatta az embereket, hogy a boldogság-javak között válogatva próbálják maximalizálni a tapasztaló ÉN élményeit. Ám a „nagy utazás” során egyszer csak feltűnik a „végállomás”: az elkerülhetetlen hanyatlás. És ez rádöbbenti az embereket a kérdésre: mit hagytam ki? Ez a kínzó probléma szülte a bakancslisták divatját: kiválasztani a számtalan élményt és gyönyört generáló „félkarú rablók” közül azokat, amiket még érdemes és lehetséges volna átélni. Ám, a Z generáció – szüleitől és nagyszüleitől – eltérő módon szembesül az élet utolsó szakaszával. Ők valószínűleg még élni fog 2085-ben, sőt számottevő részük akár 2090-ben is. Életük végén, emlékező ÉN-jük – elődjeiktől eltérően – akár 15 évig is állandóan az elmulasztott nagy önmegvalósító projektjükre emlékezteti majd őket. Vagyis, nem a kihagyott élmények miatt, inkább a – Bezost is foglalkoztató – elmulasztott esélyek miatt bánkódnak.

Egészen az X és Y generációkig a jövőt mindenki a jelenből kiindulva gondolta végig és tervezte meg. A Z generáció azonban inkább a 21. század végéről visszapillantva, egy a korábbiaktól alapvetően eltérő világot szemlélve keresi a helyét. 2100-ra a föld több milliárd lakója (!) felérhet majd az önmegvalósítás szintjére. Itt az élet végső szubjektív értékét az határozza meg: volt-e olyan önmegvalósító projekt, amit végrehajtottak, vagy ellenkezőleg, amit elszalasztottak. Aki életének utolsó évtizedeiben döbben rá, elszórta idejét, elvesztegette lehetőségeit, és emiatt elszalasztotta valódi esélyét, annak – szinte függetlenül attól mennyi gyönyörben és sikerben volt része – halálig a megbánás lesz állandó társa. A Z generáció legjobb, ha Mark Twain tanácsára hallgat: „…oldozd el a kötelet, hagyd el a csendes kikötőt, engedd, hogy a szél belekapjon a vitorládba és tovarepítsen”.

A Moore-törvénytől a Tech-Nooszféra születéséig

Gordon Moore – az Intel egyik alapítója – még az 1965-ban, az Electronics Magazine újságban, kutatói tapasztalatait a következő szabályban foglalta össze: az integrált áramkörök aktív alkatrészeinek száma minden két évben megduplázódik. Megállapításának a jelentősége abban volt, hogy az eszközök „intelligenciája” – így a belőlük készülő berendezések teljesítménye is – az elemek számával arányosan nőtt. A szabályra, mivel egy évtized múlva is érvényesnek bizonyult, már Moore-törvényként hivatkoztak. A mikroprocesszorok elemszámának és ezzel az elektronikus rendszerek teljesítményének a növekedése azóta is folyatódott. Jelentőségét pedig mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az MIT Technology Review rendszeresen kiválasztja az adott évben a 10 legfontosabb, szintáttörést jelentő technológiai fejlesztést, és ezek szinte kivétel nélkül közvetlen kapcsolatban vannak a Moore-törvénnyel.  

Az elmúlt években azonban egyre több a jel utalt arra: a növekedés a vége felé közelít. A Science egy legutóbbi cikke félreérthetetlenül fogalmazott: „Úgy tűnik, hogy a félvezető eszközök elemszám növekedésének eddig dinamikus folyamata lassan kifogy a lendületéből. Ezzel a számítógépek teljesítménynövekedésének a megszokott módja véget ér.” (Leiserson, Ch. et. al. 2020.) Mivel pedig a gazdasági fejlődést döntően befolyásoló termelékenység-növekedés legalább harmada a Moore-törvényre vezethető vissza, így a lassulás az egész emberiség számára nehéz kihívást jelent. A legérdekesebb azonban az, hogy az intelligencia növekedés megtorpanásának veszélyével egyszer már szembesültünk: éppen akkor, amikor az emberré válás nehéz útjára léptünk.

A Homo Sapiens evolúcióját alapvetően a környezet kihívásai vezérelték. A vándorláshoz, az éhezéshez és a fenyegetettséghez való alkalmazkodás formálták testének felépítését, ám túlélésének meghatározó tényezője a koponyaméret folyamatos növekedése volt. (Potts 2011: 43) A kutatásokból világosan kirajzolódik az agyméret 450 cm³-ről 1400 cm³-re történő emelkedése. Minthogy az egyre nagyobb agy sikeresen birkózott meg az eszközök készítésének, valamint a csoportok integrációjának problémáival, a méret növekedése – a megszaladás jelenségét mutatva – egyre gyorsult. Ám nagyjából i.e. 200 ezer évvel ezelőtt a növekedés váratlanul megállt. A 1400 cm³-nél nagyobb agy egyszerűen „nem fér ki” az anyából. (Hrdy 1995: 165).  A maximális agyméret ezen a térfogaton stabilizálódott, ami arra utalt, az adott körülmények között elérte növekedésének határait. (Marean 2015: 544)

Az agyméret növekedésének megakadása – minthogy korlátokat állított az intelligencia további növekedése elé – a Moore-törvény megtorpanásához hasonló kihívást jelentett. A probléma nehézségét az mutatta, hogy az evolúció i.e. 200-100 ezer között „tanácstalanul” hezitált. Több Homo populáció „belenyugodott” helyzetébe. Nekik mára csak nehezen fellelhető anyagi és genetikai nyomai léteznek. A Homo Sapiens azonban „nem adta fel” és fokozatosan rátalált a megoldásra: a kreativitás és a csoport szerveződésének folyamatos javítását lehetővé tevő alapvetően új evolúciós konstrukciót alkotott meg: a kultúrát.  

A kultúra bizonyos elemei már az emberszabásúaknál is megtalálhatók. (Whiten 2005: 52) Ám egyedül a Homo Sapiens volt képes lett arra, hogy a kultúra elemeiből rendszert formáljon. (Culotta 2010: 164). I.e. 135-100 ezer között megjelentek az első szimbolikus tárgyak és tevékenységek (sírok, gyöngyök és festés). Ekkortól jelennek meg az összetett, un. kompozit eszközök. I.e. 90-50 ezer között kialakult a mai értelemben vett beszéd. I.e. 80 ezertől tömegével bukkannak fel a szobrocskák, a barlang- és a test festése, a ruházat jelölése és az ékszerek. Ezek alapvető szerepe az egyéni és a közösségi identitás jelzése volt, amely megkönnyítette a csoport integrációját és az egyre bonyolultabb élethelyzetekben az eligazodást. A kultúra rendszerének kialakulása azután alapvető evolúciós fordulópontot jelentett.

Eddig az evolúciót a természeti környezet véletlenszerű változásai – az éghajlat vagy a geológiai környezet jelentős módosulása – vezérelték. A kultúra létrehozásától kezdve azonban az embert már az önmaga által teremtette mesterséges környezet formálta. Az emberiség ekkortól a kultúra burkában élt, amely fokozatosan megtelt eszközökkel, dologokkal, jelekkel és szabályokkal. A közösségen belüli viszonyok is egyre bonyolultabbak lettek, így a folyamatosan változó kihívásokra válaszokat keresve, majd a sikeres válaszokat megtalálva, az ember maga építgette a kultúra lépcsőfokait, majd lépkedett azokon egyre feljebb. Élete mind biztonságosabb és kiszámíthatóbb lett. Ennek jele, hogy – a háborúk, éhínségek és járványok ellenére – az emberiség létszáma folyamatosan, majd a 20. század során robbanásszerűen nőtt.

A fejlődésnek azonban a kezdetektől fogva volt egy a kollektív intelligencia folyamatos növekedését mutató iránya. A kultúra anyagi – a passzív, „hardver” – eszközei mellett egyre fontosabb szerepet kaptak intelligenciát hordozó – aktív „szoftver” – elemei. Ebbe az irányba mutatott már a szimbólumok kiterjedt használata, majd az írás, azután a könyvnyomtatás megjelenése, de ezt jelezte a gépek és a gépesítés alkalmazása. Az egyre jelentősebb „intelligenciát” képviselő és agyunkhoz egyre közvetlenebbül csatlakozó eszközök – a filmezés és televíziózás, a másik oldalon pedig a géprendszerek alkalmazása – újabb kulturális „forradalmak” sorozatát idézték elő. Végül ebbe a rendszerbe beépültek és azt egyre inkább saját képükre formálták a számítógép-generációk egymást követő – a Moore-törvény vezérelte – forradalmai.  

Az elmúlt évtizedekben folyamatosan bővült a kultúra gépi intelligenciával átitatott szférája. Ma már életünk elválaszthatatlan részei a globális számítógép és kommunikációs hálózatok, a számtalan intelligens érzékelő és a mindezek hátterét jelentő „felhő”. A kapcsolatok tranzakciós idejének és költségének gyakorlatilag zérussá válása a föld minden lakóját „érintésnyi” közelségbe hozta. Ám az interneten egymáshoz kapcsolódó sokmilliárd földlakó mintájára, az életünkhöz nélkülözhetetlen és egyre intelligensebb eszközeink is – anélkül, hogy ennek tudatában volnánk – szétszakíthatatlan hálózattá szerveződtek. Létrejött és életünket számtalan szállal szövi át az Internet of Thinks. Ebben a helyzetben a Moore-törvény „megbicsaklása” – az agynövekedés abbamaradásához hasonló – evolúciós kihívást testesít meg.

Az idézett Science cikk szerzői arra jutottak: a számítógépek teljesítménye a post-Moore korszakban a gépek architektúrájának átformálásával, új szoftverek kifejlesztésével és új algoritmusok alkalmazásával növelhető csak tovább. (Leiserson, Ch. et. al. 2020. 9748). A legérdekesebb azonban az, hogy ezek az tényezők lényegében megfelelnek a kultúrában az elmúlt néhány tízezer évben alkalmazott megoldásoknak. Hiszen kultúra éppen az emberi gondolkodás és a közösségi együttműködés olyan „architektúráját” hozta létre, amely lehetővé tette a kollektív problémamegoldást, és a közösségek hatékony integrációját. A viselkedés rugalmasabbá és racionálisabbá tételéhez szoftvereket – elméleteket és gondolkodási modelleket – alkalmazott. Végül pedig, az együttélést és a döntéseket kulturális algoritmusok – normák és szabályok – segítették. A mai ember agyának mérete nem nagyobb, mint a kőkori emberé, társadalmának teljesítménye – hála a kultúrának – mégis messze felülmúlja az ősi törzsekét.  

A számítógépek világában az elmúlt évszázadban sok szempontból hasonló fejlődést láthattunk: a fokozatosan egyre kisebb „alkotórészekből” egyre bonyolultabb, egyre szélesebb hálózatba kapcsolódó és egyre intelligensebb eszközök jöttek létre. Ezek egyre okosabb szoftvereket és algoritmusokat alkalmaztak. Ezt a fejlődést az kényszerítette ki, hogy a társadalom és a technika egyre bonyolultabbá vált, ami mind nehezebb számítási és szabályozási feladatok megoldását tette szükségessé. A kultúra teremtő dinamizmusa sokáig a gondolkodó és érző, a tanulni és alkotni képes emberhez kötődött. Az elmúlt évtizedben azonban a kultúra szféráján belül, az emberhez mérhető – tanulással és a problémamegoldás képességével rendelkező – mesterséges intelligenciát használó eszközök/lények sokasága jelent meg. Minthogy ezt a fejlődést alapvetően a Moore-törvény tette lehetővé, ezért jelent kihívást a törvény „megtorpanása”.

Egykor a kultúra burkába behúzódó ember számára a földi környezet – a bioszféra – a háborítatlan természetet jelentette. Mára azonban az alapvetően átformálta – beépítette, sőt beszennyezte –  így természeti környezetünkre, már antroposzféraként hivatkozunk. Csaknem egy évszázada V. Vernadszkij, orosz geokémikus, különös ötletet – a Nooszféra (Noosphere) létrejöttét – vetett fel. Ezzel arra az alapvető változásra utalt, amit az emberi tudat megjelenése idézett elő az élettelen világban. A gondolatot azután tovább formálta Pierre Teilhard de Chardin francia filozófus „The Human Phenomenon” című könyvében, amelyben az értelem szférájának – a nooszférának – egész bolygónkat átfogó rendszerének születéséről beszélt. Ha ebből a szemszögből tekintünk a kultúra evolúciójára, akkor a post-Moore-i korszak egy új forradalmat ígér. Fejet hajtva a korábbi gondolkodók előtt – és megkockáztatva a tévedés lehetőségét – a mesterséges intelligencia fokozatosan „felcseperedő” új világát a Tech-Nooszféra különös fogalmával írom le.

A 21. század előttünk álló évtizedeiben az emberiség előtt olyan feladatok tornyosulnak, amelyek megoldása, az elemzési és szabályozási igények ugrásszerűen megnövekedését váltják ki. A Moore-törvény megtorpanása ezért testesít meg történelmi kihívást. A helyzetet – az egykori birodalmi válságokra utalóan – tovább élezi a technológiai birodalmak eddig sem mindig barátságos viszonya: kirobbant a chip-háború. Az Apple saját – ARM alapú – chipeket tesz eszközeibe az eddig használt Intel processzorok helyett. Az ellentmondások azonban – mint láttuk – csak a számítógépek és az emberek alkotta hálózatok architektúráját, feladat-, illetve kapacitás-megosztását szervező szoftverek mesterséges intelligencia által vezérelt együttműködő rendszerré formálásával oldható meg. Ám, itt felsejlik egy ma még csak homályosan látható, de aggodalmat keltő ellentmondás.  

A. Clark – „2001. Űrodisszeia” – művében a Jupiter holdjának felderítésére szervezett expedíció legénységét, HAL – a heurisztikus programozású algoritmikus számítógép – segítette. Ám hiba csúszhatott a gondos felkészítésében, mert HAL számára úgy tűnt: éppen az emberek akadályozzák a küldetés sikerét. Ezért – az utasításokat jó katonaként „gondolkodás nélkül” végrehajtva – különböző praktikákkal sorban „kivégezte” a legénység tagjait. Bowman, az egyetlen életben maradt ember ezért arra kényszerült, hogy sorra megölje HAL „agyának” fontosabb – az asszociációs, a személyiségi és az intuíciós – központjait. Hiába könyörgött HAL: „Dave. Igazán nem tudom miért teszed ezt velem…Tudod, hogy szívvel lélekkel magaménak érzem a küldetést.. Megölöd az agyamat…hát nem érted? Olyan leszek, mint egy gyerek…megsemmisülök..” – nem volt kegyelem! 

A fejlődés elérte azt a szintet, hogy kapcsolatba kerülve egy ismeretlen partnerrel, a Turing tesztet alkalmazva – vagyis a vele folytatott párbeszéd alapján – nem dönthető el, akivel társalgok, az vajon ember-e vagy gép. Jogunk van-e egy – általunk teremtett – intelligens rokont feldarabolni, vagy kötelező rá is alkalmazni Kant imperatívuszát: az embert mindig célként és soha nem eszközként kezeld. A kultúra kiformálódása és a hozzá való alkalmazkodás sokszáz nemzedéken keresztül történt. Az életünkbe beszivárgott és ott kikerülhetetlen tényezővé szilárdult mesterséges intelligencia által mozgatott Tech-Noospere-t megszokni és elfogadni talán csak néhány évtizedünk lesz. A 21. század legnehezebb kérdése: milyen ütemben lesz képes az ember nemcsak befogadni, hanem megtanulni együtt élni ezzel az új világgal? 

A 21. század szomorú történetei

A „megfőtt béka” szindrómáról – még az 1990 elején – olvastam, mint a vállalati bukásokat magyarázó történetről. A nem pontosan felderíthető tudományos hátterű „városi legenda” jól szemlélteti a sok helyen felbukkanó, különös jelenséget. Ha a történetben szereplő békát meleg vízbe dobják, azonnal kiugrik onnan. Ám ha hidegbe helyezik, amit lassan melegítenek, akkor gyakorlatilag megfőzhető. A jelenség magyarázata: a lények hajlamosak fokozatosan hozzászokni a kezdetben talán kicsit kényelmetlen, majd fokozatosan egyre kellemetlenebbé váló, de mégsem azonnali ugrásra késztető állapotokhoz. A helyzet egyre romlik, de az egyre kevésbé szeretem állapot csak lépésenként erősödik, és soha nem következik be hirtelen romlás. Így juthatnak el végül a már létüket fenyegető végveszély állapotába – a béka esetén az elviselhetetlenül forró vízhez – és válnak a megfőtt béka szindróma valóságos áldozataivá.  

A fokozatos alkalmazkodás kedvező hatású is lehet. A súlyos betegség során az egyén közérzete zuhanás-szerűen romlik, ám sokaknál – fokozatosan elfogadva és tudomásul véve a korlátozott állapotba – egy idő múlva visszatér a korábbi szinthez. Épp így képesek vagyunk megszokni az öregség fájdalmait vagy beletörődni szeretteink elveszítésébe. Ám a megfőtt béka szindróma következményei többnyire ön- és közveszélyesek: belenyugvás a barátság lazulásába, a házasság elszürkülésébe, vagy a vállalkozás teljesítményének fokozatos romlásába, egy párt támogatottságának csökkenésébe, mind egy-egy készülő válság fenyegető előjelei. Az elmúlt évtizedekben pedig egyértelművé vált: az egész emberiség a megfőtt béka helyzetébe került.

A kutatók azt elemezték, hogyan éli meg a társadalom a mind szélsőségesebb időjárás eseményeit. (Moorea, F. et. al. 2019. Rapidly declining remarkability of temperature anomalies may obscure public perception of climate change.) Arra voltak kíváncsiak: miként reagál az átlagember a hőmérsékleti változások jelentős ingadozására. Meglepődve fedezték fel, hogy fokozatosan hozzászokott a szélsőségesebbé vált időjáráshoz és az kisebb reakciót váltott ki belőle, mint régen. A szélsőséges időjárás hatásaival való szembesülés nem csökkentette azok negatív megítélését, de alkalmazkodott az új helyzethez. Vagyis, úgy tekintett a szélsőséges időjárásra, mint a jövő új normalitására, a várhatóan általánosan jellemzővé váló állapotra. A kutatók arra jutottak, hogy az emberek az átlaghőmérsékletek nagy növekedését, mint a jövő új normalitásának jeleit fogadták el.

Ahhoz, hogy megítéljük miként érinti az emberiséget a hőmérséklet növekedésének trendje, elegendő egy pillantást vetni a demográfiai előrejelzésekre. Az ENSZ előrejelzések objektív modellekre támaszkodva viszonylag pontos adatokkal mutatják a várható változást. (World Population Prospects. 2019. Highlights United Nations. New York.) Az elemzések arra utalnak: 1950 és 2100 között a föld demográfiai szerkezete alapvetően megváltozik. Ezen belül a legnagyobb változás 2020 és 2100 között megy végbe. Ennek az átrendeződésnek a legfontosabb tényezői: a fejlett világ stagnáló súlya (nagyjából 1.1 mrd lakos), az ázsiai népesség lassú gyarapodása, majd visszaszorulása, és végül Afrika, Szahara alatti területein bekövetkező robbanásszerű népességnövekedés. Ennek a térségnek a lakossága a 2019-es, 1066 millióról, 2050-re 2118 millió, majd 2100-ra 3775-ra gyarapszik!

Kérdés, meddig képes az ember elviselni a hőmérsékletnövekedés új körülményeit? Nyilván ameddig még élhető feltételeket talál. Egy legutóbbi kutatás azonban vészjeleknek tekinthető eredményre jutott. (Chi Xu et. al. 2020. Future of the human climate niche). A kutatók azt találták: míg jelenleg csupán a föld 0.8 %-át – főként Afrika, Szahara alatti térségeiben élőket – érinti az éves átlaghőmérsékletnek az ember számára elviselhetetlen emelkedése, 2100-ra ez már 3.5 milliárd embert fog érinteni. A körülmények ilyen mértékű változásához a társadalmak minden rendelkezésükre álló eszközzel megpróbálnak alkalmazkodni. Az egyik lehetőség: életmódjukat – városaikat, munkájukat és egész életüket – a megnövekedett hőmérsékletek új normalitáshoz igazítják. Ha azonban a közösségek adaptációs képessége gyenge, akkor egyetlen esély marad: elvándorolni szülőhelyükről, ahol életük ellehetetlenült.

Az említett térségek veszélyeztetettsége azon múlik, sikerül-e az elkövetkező évtizedek során fokozatos javulást elérni? A föld egységes komplex ökológiai rendszerében a tudomány pontosan azonosította a változás meghatározó, un. szociális billenési pontjait. (Otto, I. et.al. 2020. Social tipping dynamics for stabilizing Earth’s climate by 2050.) Egyértelműen bebizonyosodott: a körülmények kedvező alakulására csak akkor lehet számítani, ha meghatározott területeken haladást érünk el. Ezt azonban két tényező is hátráltatja. Egyrészt világossá vált, hogy az egyéni akciók – még ha jószándékúak is – nem segítenek. Kevés egyes országok bölcs elkötelezettségen alapuló kezdeményezései.  Minden térségben és a különböző országokban, az egyedi feltételeikhez illesztve kell megfogalmazni és másokkal összehangoltan kellene megvalósítani a globális rendszer „dekarbonizációját”. Ám éppen ezt a rendszerszerű beavatkozást akadályozza a „megfőtt béka” szindróma: a beletörődő társadalom a politikusokból – az általunk jó ismert – „ej, ráérünk arra még” reakciót vált ki.   

Az emberiség számára az alapvető problémát az jelenti, hogy éppen azok a térségek a leginkább kitettek a növekvő átlaghőmérsékletek hatásának, ahol a népességrobbanás várható és ahol a társadalmak alkalmazkodó képessége viszonylag alacsony. A hőmérséklet-emelkedés a fejletlen és szegény – ezért nagyon kiszolgáltatott – közösségeket létükben fenyegeti. Kultúrájuk és gazdaságuk, életmódjuk és értékrendszerük az évszázadok során hozzáidomult a környezetei feltételekhez. Mivel ezeket a maguk erejéből nem képesek gyorsan megváltoztatni, egyetlen esélyt látnak: elvándorolni. Az elkövetkező évtizedek során többszáz millióan indulhatnak el majd arrafelé, ahol a túlélés reménye látszik. Ha pedig ezt összevetjük az Európát szinte megoldhatatlan feladat elé állító néhány millió migráns problémájával, ijesztő jövő rajzolódik ki.

Az ebben a cikkben felhasznált információk mindenki számára hozzáférhetők. Ha a vizsgálatok részleteinek ellenőrzésére nem is, de az eredményekből fakadó következtetések levonására akár egy érettségizett is képes. A tudományban nem azért lehet megbízni, mert a tudósok tévedhetetlenek. A tudományt a működésmódja teszi hatékonnyá: nincs ellenőrzés nélküli elfogadott állítás, és minden tényt újra és újra ellenőriznek. A hibás modelleket folyamatosan kijavítják, így a valóságot egyre pontosabban leíró kép alkotható. A tudomány számára nem a tekintélyek érvei, hanem az érvek tekintélye a fontos. Amikor tehát azt állítjuk, a kutatás viszonylag pontosan feltárta a kibontakozó folyamatokat, ez azt jelenti: 2050-ben senki nem mondhatja, hogy nem lehetett előre látni, ami bekövetkezett. Ha valami elkerülte a figyelmünket, az csak azért volt, mert mással voltunk elfoglalva. Akik pedig mindig csak a pillanatnyi hatalmi helyzet stabilitása szemszögéből tekintenek a problémákra és pusztán a jelen helyzetre reagálnak, az arra ítéltetettek, hogy a megfőtt béka helyzetében végezzék.  

Mindezt összefoglalva: van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír: az emberiség rendelkezik mindazzal a tudással és erőforrásokkal, amelyekkel a felmerülő – valóban súlyos – problémákat megoldhatja. Nem az ismeret és az eszközök korlátozottsága az akadály, hanem az elszánás és az összefogás hiánya. A rossz hír pedig éppen ebből fakad: úgy tűnik, világ nem kerülheti el a súlyos krízisek előidézte szomorú történetek sorozatát. Márpedig a szomorú történeteknek – mint Ámosz Óz izraeli író megjegyezte – „kétféle befejezése lehet: shakespeare-i vagy csehovi. A shakespeare-i vég: halottak hevernek szerteszét. A csehovi vég: frusztrált boldogtalan emberek bóklásznak a színen, de legalább élnek”.

Nem tűnik túl lelkesítőnek: a jelenlegi helyzetből a legtöbb, amit ki lehet hozni: alig száz millió (!) ember halála 2100-ig, akik pedig életben maradnak nagyon frusztráltak lesznek. A fejlettek azért, mert változtatni kényszerülnek életmódjukon, és sok forrást kell átadniuk. A közepesen fejlettek – mint mi – azért, mert a forrásokat, amikre számítanak és amit elvárnak, távoli idegenek kapják meg. A fejlődők pedig azért lesznek boldogtalanok, mert ráébrednek: túlélésük azon múlik, hogy hajlandók-e kultúrájukat és társadalmukat alapvetően átalakítani és fenntartható közösséget kialakítani. Borítékolható tehát: akik 2100 táján élnek, elődjeiket joggal hibáztatják majd, de legalább a jövőben még reménykedhetnek.    

A Rawls elv: morális iránytű káosz idején

A koronavírus járvány az egész világon szétzilálta az élet megszokott körülményeit. Sokan reménykednek: a baj előbb utóbb elvonul, és minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Mások úgy vélik, új világ köszönt ránk, bár ennek körvonalai homályosak és ijesztők. Az elmúlt két évtizedben ugyanis egymást követték a Földünk különböző pontjain kirobbanó, majd megállíthatatlanul minden térségére átterjedő válságok: az ember előidézte természeti katasztrófák, a pénzügyi rendszer összeomlása, a háborúk kiváltotta tömeges migráció, a nemzetközi szervezetek csődje, és most ez a világ-járvány. A krízisek idején rendszeresen előáll olyan helyzet, hogy a döntéshozók súlyos következményekkel járó intézkedést kényszerülnek hozni, miközben jogi és morális indokaik vitathatóak. Két példa a közelmúltból. Az orvosok, a kórházi ágyakat felszabadítandó, el kell döntsék, melyik súlyos beteget küldik haza, hogy fogadni lehessen a koronavírusos fertőzötteket. A német alkotmánybíróság „beintett” az EU központi bankjának (ECB) és bíróságának: a gazdaság megmentése érdekében elindított kötvényvásárlást alkotmányellenesnek ítélte. Végső érve: a nemzetközi jog szabályai ugyan a Szövetségi jogszabályok felett, de az Alkotmány alatt helyezkednek el. Ez pedig politikai legitimációs válságot vetít előre a vitáktól egyébként is szétzilálódó Európában.

Rá kell ébrednünk végre: az egymásra halmozódó krízisek – a korábbiaktól alapvetően eltérő – globális válságkorszak jelei. A modern társadalmak mintegy 500 éve léptek „életgörbéjük” gyorsan emelkedő szakaszába. A növekedés először a „fejlett” nyugaton, majd a világ más – az európai intézmények mintáit alkalmazó – térségeiben is felgyorsult. A 20. században azután a népesség száma, az egy főre jutó gazdagság (GDP/fő), a technológia, nyomában pedig a termelékenység és a képzettség dinamikusan fejlődött. Ennek hatására gyorsult a társadalmi mobilitás és javult az életminőség. Ez visszahatva a társadalom és a politika szféráira megalapozta az emberi jogok, a demokrácia és a választható életformák körének szélesülését. A megállíthatatlannak vélt növekedés azonban 20. század vége felé fokozatosan lassult: az életgörbe ellaposodott, és feltűnt érett fejlődési szakasza.

Az életgörbék szakaszváltásait mindig válságok kísérik. Jól emlékezhetünk személyes életünk „korszakváltásai” – a serdülés, majd a megállapodás, és végül a nyugdíjba vonulás – nyughatatlan útkereséseire. Ugyanígy krízisek alakulnak ki a vállalatok életében, amikor a start-up-ok – a tőkeinjekciót követően – nekilendülnek, majd a gyors fejlődés belesimul az érett szakaszba, végül az elkerülhetetlen hanyatlás idején. Úgy tűnik, a szabály alól az emberiség sem kivétel. Súlyos társadalmi megrázkódtatások kísérték a „hosszú 16. század” nekilendülő korszakát, és most, amikor „ráfordulunk” az éretté válás szakaszára, épp így válságokkal kell szembenézni. Az elkövetkező évtizedeket olyas fajta nyughatatlan állapotok jellemzik, mint amelyek a tektonikus lemezek egymásra csúszásának vonalán, vagy az időjárás-frontok találkozásánál alakulnak ki.    

Van azonban a válságkorszaknak egy másik összetevője is. A szuverén nemzetállamok előbb szorosan együttműködő nemzetközi rendszerré alakultak, majd ez a 20. század közepe táján közlegelővé formálódott. Az országok és az óriásira növekvő vállalatok mindinkább közös – politikai, gazdasági és természeti – „élettérben” tevékenykedtek. Elkerülhetetlenné vált mindenkire vonatkozó szabályok bevezetése és közösen működtetett – „nemzetek feletti” – intézmények létrehozása. Az államok fokozatosan – két világháború kellett ehhez – felismerték: mindenkinek érdeke, hogy tartsa magát a közös szabályokhoz. A 20. század végére azután – éppen a sikeresen megoldott problémák eredményként – a világ még szorosabban egybekapcsolódott. A korábban egymástól elkülönülő, magukat szuverénnek gondoló államok elválaszthatatlanul összenőttek. Az 50 évvel ezelőtt lezajló első Föld Napja tüntetések jelmondatának – minden mindennel összefügg – következményeire csak most kezdünk ráébredni.

Világunk – a biológiából vett hasonlattal – üzleti, gazdasági, technológiai, vagy természeti ökoszisztémaként írható le. Az ökoszisztémákra jellemző komplexitás és szorosan csatoltság következménye azonban: az állandóan jelenlevő kis zavarok ellenállhatatlanul felerősödnek, és elszabadulhatnak. (Ch. Perrow: Normal Accidents. 1986). Az efféle „természetes balesetek” elkerülésére kifejlesztett rendszerek, létrehozott intézmények és kijelölt személyek fokozatosan képtelenné váltak a krízisek csillapítására. A 21. században, bárhova tekintsünk is, kockázat és bizonytalanság vesz körül. A koronavírus járvány most az átlagembert is ráébresztette: világa áttekinthetetlenül kaotikus lett. A válságkorszak új normalitása: életünk megszokott kerete – a természetes adottságként elvárt komfort-zónája – rendszeresen szétesik. Ennek a helyzetnek a leírására használják a radikális bizonytalanság fogalmát. (John Kay és Mervyn King. 2020. Radical Uncertainty.)

Gondoljunk arra, mennyire megzavarta hétköznapjainkat az önkéntes vagy kikényszerített karantén, illetve milyen mértékben megakasztotta a világgazdaságot a globális ellátási láncot szétszakadása. Ám a válságkorszak radikális bizonytalansága még ennél is mélyebben befolyásolja életünket. Az érdekek, az értékek és a kollektív identitások ellenétéből fakadó zavarok életünk elmaradhatatlan részei. Ugyanakkor a világos határvonalak összekuszálódása, és a viselkedésünket terelő a jogi szabályok bizonytalanná válása alapvetően megnehezíti konfliktusaink feloldását. Ezért érezzük úgy: otthonosnak érzett világunk szétesett. Ebből a szempontból aggodalmat keltő, hogy – mint a bevezetőben említett példák mutatják – mindenki a törvényekre, a hagyományokra és a morális elvekre támaszkodva keresi a megoldást, a konfliktusok mégis egyre erősödnek.

A történelem kezdetén az egyének vitáit a törzs közösen oldotta meg: nem arról döntött, kinek van igaza, hanem arról, mi a méltányos. Azután a különféle világvallások Aranyszabályai – meghökkentően egybecsengő tanácsokkal – segítettek békében élni másokkal. Ám az élet egyre bonyolultabb lett, és a közösségek nem nélkülözhették a hatalom alkotta törvényeket. A modernitás kialakulásának fordulópontja volt, amikor általánosan elfogadott elvvé vált a törvények hatalma (rule of law). A törvények mindenki számára – a hatalmasoknak és az alul-lévőknek is – kötelező eligazítást adtak, megszabva az élet áthághatatlan kereteit. Az emberek vitáiról a bíróságok – a jog „szakembereinek”, az ügyvédeknek a közbeiktatásával – döntenek. A 20. század második felében azonban az élet egyre összetettebb lett, az érdekek pedig áttekinthetetlenül összekeveredtek. Mind nehezebben lehetett eligazodni a törvények dzsungelében. A vitázó felek gyakran ébredtek rá: a bíróságok nem a méltányosság elveit, hanem a törvények logikája követik.  

A globális válságkorszak beköszöntével azután végleg felbolydul a világ. Az események kiszámíthatatlanok, gyakrabban kerülünk szembe a nem-várt és nem-szándékolt következményekkel. Egykor minden közösség úr volt saját „portáján”. Azután, ahogy természetessé vált a kereskedelem, egyre közelebb kerültek egymáshoz, mígnem az államok egyszer csak úgy érezték: mintha „társasházban” laknának együtt. A 20. század végén pedig a kapcsolat olyan szoros lett, hogy a nemzetek „társasháza” „társbérletté” vált. Mindenkit, mindenkihez elszakíthatatlan kapcsolat fűz, de ez azzal jár, hogy egy önkéntelen mozdulat, és valakibe beleütköztél, és idegenek masíroznak a „hálószobádban”. Az eddig vitathatatlan érvként használt szuverenitás – senkinek semmi köze ahhoz, hogy „saját otthonomban” mit teszek – mindinkább érvényét veszítette. Miközben pedig a szuverén aktorok saját érdekeiket igyekeznek érvényesíteni, a viták rendezésére nincs egyértelmű iránymutatás.

Az efféle bizonytalan – a törvények által nem, vagy ellentmondásosan szabályozott – helyzetekben nyújthat segítséget Kant kategorikus imperativusza. Eszerint: „Cselekedj úgy, hogy cselekedeted maximája általános törvénykezés elvéül szolgálhasson”. Ezzel a felvilágosodás filozófusa arra a követelményre hívta fel a figyelmet: mielőtt döntesz, gondolkozz el azon, mi volna a következménye, ha mindenki éppen azt tenné, amit te az adott helyzetben. Vedd tekintetbe, vajon kiszámíthatóbb és humánusabb világ venne-e körül, ha az emberek éppen azt a szabályt követnék, mint amire te törekszel. Ezzel visszahozta a morál nézőpontját: döntésed előtt vedd tekintetbe mások szempontjait, és ítélj az egész emberiség szemszögéből. A vonakodót pedig azzal ösztönözte: ha te cselekedeted vezérfonalául elfogadod, hogy az ügyben érintettek mindegyikének szempontjait tekintetbe kell venni, azzal példát adsz. Így azután te is elvárhatod, hogy mindenki más is kövesse ezt az elvet, amiből neked – és persze mindenkinek – előnye származhat.  

Kant kategorikus imperatívusza sokáig megmaradt a filozófiai kurzusok – egyébként kedvelt – témájának. Ám J. Rawls világhírű amerikai politológus az elvből egy szokatlan döntési eljárást – a tudatlanság fátyla módszerét – formált ki. Amikor J. Rawls kifejtette elméletét, különös ötlete, a „tudatlanság fátyla” (veils of ignorance) pusztán elméleti jelentőségűnek látszott. (Rawls, J. 1971. A Theory of Justice.) A polgárok hozzászoktak: vitáikat – kinek van igaza és kit, mi illet – ügyvédek és a bíróságok közbenjárásával intézik el. Ehhez képest a tudatlanság fátyla egy bonyolult elrendezést írt elő. Azt, hogy mi a méltányos, úgy kell megállapítani, hogy az embereket, olyan helyzetbe hozzuk: amikor döntenek, még nem tudhatják, hogy őket személy szerint előnyösen vagy hátrányosan érinti-e választásuk. Vagyis, akkor kell nyilatkozniuk arról, mi az igazságos, amikor még nem tudják, hogy döntésük rájuk személy szerint milyen következményeket ró. Így, az egyéni érdekeiket kikapcsolva kénytelenek végig gondolni, mi is volna méltányos az adott helyzetben. A tudatlanság fátyla ennyiben Justicia bekötött szemére emlékeztet: a részrehajlás nélküli és tárgyilagos ítélkezésre utal.

Úgy tűnik, a Rawls elv általános alkalmazásának ideje éppen napjainkban, a radikális bizonytalanság korszakában jött el. Az egymásra rakódó válságok a régi normalitás kereteit széttörték. A törvények nem adnak kellő eligazítást, gyakran még legitimitásuk is – lásd, a német alkotmánybíróság esetét – megkérdőjeleződik. Hiába várunk iránymutatást a hagyományoktól, még a vallások is elbizonytalanodtak. Miközben tehát sem a törvények, sem a szokások nem igazítanak útba, a káosz körülményei között mégis életbevágó volna olyan morális iránytűt találni, amely az elbizonytalanodott döntéshozót segítené. A radikális bizonytalanság feltételei között – sokkal inkább, mint bármikor korábban – nélkülözhetetlen, hogy a kollektív döntéseket racionális és mégis morálisan elfogadható módszerre alapozzuk. Nos a „tudatlanság fátyla” éppen azt garantálja: aki a döntést meghozza, az előtt rejtve van, vajon előnyösen vagy hátrányosan érinti-e döntése, ez pedig arra készteti, hogy az adott helyzetben a leginkább méltányos megoldást válassza.

Jól szemléltette a módszer működését egy új kutatás, amelyben a résztvevőknek – egyebek mellett – két, halálos következményekkel járó helyzetben kellett döntést hozniuk, méghozzá annak tudatában, hogy majdan egyaránt lehetnek áldozatok vagy túlélők. (Huang, K. et.al. 2019. Veil-of ignorance resoning favor the greater good.) Az önvezető autó esetén a kérdés az volt: a haláleseteket minimalizálandó, támogatják-e, hogy 9 gyalogos helyett az autóban ülő utas „haljon meg”. A másik – a jelenlegi krízisre emlékeztető – esetben egy kórházban azt kellett eldönteni: elveszik-e a lélegeztető készüléket egy betegtől, ezzel halálra ítélve őt, azért, hogy átadják-e azt egy földrengés most behozott 9 súlyos sebesültjének. A kutatás azt bizonyította: az érintettség – te is lehetsz az áldozat! – nem csökkentette inkább növelte a beavatkozást választók arányát, az attól való tartózkodókhoz képest. Úgy tűnik tehát, hogy a súlyos következményekkel járó helyzetekben a többség számára a tudatlanság fátyla kínálja a leginkább racionális, egyben morálisan elfogadható megoldást.  

Néhány hónapja ezek a problémák még életidegennek tűnhettek. Ám a koronavírus járvány körülményei az orvosokat és más szakembereket is olyan helyzetbe kényszerítették, amikor akaratuk ellenére „istent” kellett játszaniuk. Vagyis, nem térhetnek ki a döntés elől: kit hagyjanak életben, és kit ítéljenek halálra – amikor, mint most nálunk, magatehetetlen embereket küldenek haza a járvány idején, hogy az új betegnek helyet biztosítsanak – s ha nem döntenek, azzal esetleg még nagyobb bajt idézhetnek elő. Persze a tudatlanság fátyla módszer alkalmazásának feltétele, hogy a döntéshozó pontos információkkal rendelkezzen a körülményekről, és nem – mint hazánkban – a helyzetet nem ismerő hatalom parancsait kényszerüljön végrehajtani. A globális válságok az vetítik előre, hogy a jövőben tömegével bukkannak fel ilyesfajta – elháríthatatlan és eddigi döntési eszközeinkkel megoldhatatlan – problémák. Nos, ezekben az esetekben jelenthet „megváltást” a tudatlanság fátyla, ám csak demokratikus és átlátható társadalmakban.

Merengjünk el egy pillanatra az előttünk álló évtizedek még homályos, de fokozatosan körvonalazódó trendjein. Egy néhány hónapja megjelent elemzés megállapította: 2020-as években az egészségügy a világon hasonló helyzetbe kerül, mint a tőzsdei befektetések voltak 2005-öt követően. Ott, akkortájt zajlott le egy gyökeres fordulat: a befektetések túlnyomó részét algoritmusok kezdték „menedzselni”. Jólkereső brókerek egész hada vált munkanélkülivé. Most hasonló fordulat készül az egészségügyben is. Az orvosokat kisegítő, részben „felváltó” algoritmusok és robotok elterjedése azonban mindannyiunk életét alapjaiban forgatja majd fel. Ám ezzel a technológiai változások nem-szándékolt hatásai nem értek véget. Még csak felsejlik, hogy az ügyvédekre és a bíróságokra, sőt a politikusokra is ugyanilyen veszély leselkedik.

A globális válság idején, az életünket átszövő konfliktusok megoldására, a Rawls-elvnek elkötelezett döntéshozókra van szükség. Ha erre a politikusok és a jogászok nem vállalkoznak, akkor szerepüket a robot „ügyvédek” és mediátor algoritmusok vehetik át. Arról azonban a hétköznapi embereket nehéz lesz meggyőzni, hogy az életüket alapvetően felkavaró vitáikat – amivel mostanáig a politikusokat és az ügyvédeket nyaggatták – a jövőben a Rawls-féle méltányosság elveit hideg objektivitással érvényesítő algoritmusok döntenek majd. Arra pedig még kevésbé van felkészülve a világ, hogy a nemzetek konfliktusaikat nem az ágyúk érveivel, hanem a nemzetek közösségének közbenjárásával oldják meg. Ahogyan a történelem hajnalán az egyének a törzs színe elé álltak, úgy állnak a nemzetek közössége elé a vitázó felek, ahol azután a veil of ignorance módszerét alkalmazva formálódik ki a méltányos megoldás, amit az érintettek, ha nem is boldogan, de belenyugodva elfogadnak. Ám, a világpolitika főszereplőit szemlélve úgy tűnik: a politikusok, még az orvosoknál is kevésbé vannak felkészülve Rawls elv alkalmazására.  

Ez már az Apokalipszis?

2020 küszöbén megszaporodtak az Apokalipszis-jóslatok. Ami leginkább meghökkentő, hogy Szent János intésére, avégítéletszerű, mindent elpusztító katasztrófa eljöveteléről, már a többnyire visszafogott tudósok is figyelmeztetnek. Paul Krugman, Nobel díjas közgazdász -évindító cikkének címe: „Apocalypsebecomesthe New Normal” – így ír: „válságokkal teli korszak jön és mindez a szemünk előtt történik”. Néhány hónapja sokan még túlzónak vélték volna a „világvége” életérzésterjedését, ám a koronavírus-járvány ma mintha aztüzenné: feltűnt az Apokalipszis egyik lovasa. Jó volna megbizonyosodni: vajon az emberiséget fenyegető katasztrófa pusztán vélekedés, vagy tudományosan megalapozott tények utalnak erre. A kérdés megválaszolásához jó kiindulópontot kínálCh. Perrow – a Yale egyetem professzorának – munkája, aki még 1984-ben a Three Miles Island-i atomerőmű balesetét elemezte. A csaknem katasztrófába torkolló események egymásba kapcsolódó láncolatát vizsgálva ugyanis meghökkentő következtetésre jutott.

A reaktorbalesetetnem a technológia meghibásodása, még csak nem is emberi mulasztás, hanem atechnológiák, az emberekés aszabályokáttekinthetetlenül bonyolult rendszerében bekövetkező apró, szinte észrevétlen rendellenesség váltotta ki. Egyetlen apró hiba a zavarok egyre növekvő lavináját váltotta ki, amelyet az irányítók képtelenek voltak kiigazítani. Az atomreaktor ugyanis olyan bonyolulttá vált és részei olyan szorosan kapcsolódtak össze, hogy működése nehezen volt „kézben tartható”. Az ilyen eszközöket – Perrow megfogalmazásával – az un. „természetes balesetek” fenyegetik.(Ch. Perrow: 1984. Normalaccidenst). A vezérlő teremben ülők, a körülmények szorításában nem látták át beavatkozásaikkövetkezményeit, a kiszámíthatatlan mellékhatásokatpedig még kevésbé. Így azavarokegyre erősödte, és rendszer szinte megállíthatatlanulsodródott a katasztrófa felé. Azóta egyre több területen figyelhettük meg – ipari katasztrófák, repülőgép balestek, bank-csődök, toronyházak leégéseesetén – eszközeink komplexebbé és szorosan csatolttá válásának veszélyes következményeit.

A 21. századba átlépve azonban egy még ennél is súlyosabb probléma bukkant elő. Azáltal ugyanis, hogy az életünket szolgáló technológiai és gazdasági rendszereknehezen „kezelhetők” lettek, fokozatosan az egész emberiség komplex és szorosan csatolt globális rendszerré vált. Ez pedig azt jelenti: nempusztán eszközeinkre, hanem egész bolygónkra leselkednek a „természetes balesetek”. Az emberiségsokáig egymástól elkülönülő, kicsinyközösségekben élte életét. Eszközei ésvilágais egyszerű és lazán csatoltvolt. A kereskedelemerősödő szálai azonban afüggetlen családokat falvakká kapcsolták össze, majd a falvakból,a politikai hatalom államokat formált. A munkamegosztás és kulturális csere, kiegészítő funkcióból az élet nélkülözhetetlen feltételévé vált.A 20. század első harmadában azután,a szuverén államok és az önálló vállalkozások kapcsolatainak szorossága és kiterjedése olyan szintre ért, hogy világunk „közlegelővé” vált.

A közös gazdasági és természeti élettérben a szuverén államok – éppen, mint a falu gazdái a közös legelőn – már nem tehették meg azt, amit akartak. Ezt a helyzetet – mint két világháború is mutatta – az államok nehezen tűrték, ám kénytelen-kelletlen hozzászoktak. Rákényszerültekglobális viselkedési szabályokkidolgozására és azok betartásán őrködő„nemzetek feletti” intézmények létrehozására, amelyek kiszámítható és világos kereteket teremtett az országok együttműködéséhez. Mindez lehetővé tette akapcsolatoktovább erősödését, aminek következtében fokozatosan a társadalmi élet legtöbb területe szorosan összefonódott. A szuverén államok, az önálló vállalatok és az egymástól elkülönülő technológiai rendszerek elválaszthatatlanegybekapcsolódása az egész földet szorosan csatolt rendszerré változtatta. Világunk a „közlegelő” állapotából, a 21. századba átlépve globális ökoszisztémává alakult át.

Az ökoszisztéma fogalma eredetileg az élővilág jelenségeinek leírására szolgált: az élő és élettelen természet,lokális ésglobális tényezőinek, nagyszámú és egymáshoz elválaszthatatlanul kapcsolódó elemeiből felépülő rendszerét jelentette. Az ökoszisztémában,azönálló lényekközvetlenüla rendszer egészének hatása alá kerültek, és minden mindennel összefüggővé vált. A 21. századba átlépve lényegében ugyanez következett be az ember világában. Aszuverén államok, anemzetközi pénzügyi rendszer, aglobális ellátási lánc által összekapcsolt vállalatok, a demográfiai és migrációs folyamatok, a természeti környezet, és a globális hálózatokká kapcsolódó technológiai rendszerekből egy olyan szuperrendszer formálódott, amelyetlegpontosabban, az ökoszisztéma fogalmával lehet leírni. (Muegg, S. 2013. Platforms, Communities, and Business Ecosystems)

Az ökoszisztéma kezdetben azzal a reménnyel bíztatott, hogy ha részei összeilleszkedtek, és nincs külső zavaróhatás, akkor képes önmaga kiigazítani az időről időre megbomló egyensúlyt. Ezt a tulajdonságot terjesztette ki az egész bolygóra, Lovelock, J. és Margulis L. népszerű Gaia-hipotézise.Ám az ember olyan gazdasági, környezeti, politikai stb. zavarokat idézett elő, amelyek„kisiklatták” a Gaia-hipotézist. A globális ökoszisztéma, ahelyett, hogy lenyugodna, a növekvő zavarokkal kísért folyamatos átalakulás állapotában van.Egy sor területen a folyamatok un. billenési pont felé közelednek –a környezet és a gazdaság esetén már is átléptékazt a küszöbértéket – amelyen túl arendszerekminősége alapvetően módosul. Erre a helyzetre a kormányzás kialakult intézményei – beleértve irányítóikat, a politikusokat és a vállalatvezetőket –láthatóan nem készültek fel. Emiatt, nem csupánegyes eszközeinketfenyegetik a „természetes balesetek”, hanem – mint azt az Apokalipszis-víziók jelzik – egész világunka rendszerválságállapotába érkezett.

Azok számára, akik néhány hónapja még nehezen tudták elképzelni, mit is jelentheta rendszerválság,a koronavírus világjárvány kínál erre szemléletes példát. Világosan megmutatta, hogy milyen könnyen széteshet életünk megszokott kerete, milyen szorosan kapcsolódnakhétköznapjainkhoz a világ távoli pontjain élők, milyen sok szálon befolyásolja a népesség egészségügyi állapota egy ország, sőt a világgazdaság helyzetét, a késedelmes vagy éppen a túlzó reagálás miként növeli a zavarokat, és ezek miként vezetnektársadalmi és gazdasági válságra. A koronavírus járvány azonban nem csupán a társadalmak sebezhetőségét tárta elénk, a szuverenitás korlátjaira is rávilágított. Erre utalt egy hír, amelyre a járvánnyal kapcsolatos információözönben csak kevesen figyeltek fel. A szakértők, az egészségügyi világszervezet (WHO) figyelmébe ajánlották az IMF gyakorlatát. A globális pénzügyek „gazdája” egyeztetett struktúrájú és megbízható pénzügyi adatok közreadását várja el a szuverén kormányoktól, és stressz-tesztnek veti alá a „szuverén” bankokat,megbizonyosodni „válság-állóságukról”.

A koronavírus járvány egyik – váratlan (?) – tapasztalata: a kormányok gyakran késve és hiányosan adnak közre információkat, ami nem teszi lehetővé a valós helyzet,még kevésbé a veszélyek felbecsülését. Ezérta szuverén országoknak elő kell írni, hogy járványügyi helyzetük alakulásáról a WHO által követelt szerkezetű és mélységű adatokat hozzanak nyilvánosságra. Ezen túlmenően, a WHO, az államok egészségügyi és járványügyi rendszereit a jövőben stressz-tesztnek veti alámegállapítandó, kellően ellenállók-e egy globális járvány feltételei között és előírhatja átalakítás halaszthatatlan lépésit. A koronavírus járvány egyben tesztelhetővé tetteazt a sokakban felvetődő ötletet: építsünk falakata globális rendszer részei közzé. A tapasztalatokazt mutatják: a kölcsönös egymásra utaltság elérte azt a szintet, hogy a világunkat –a működés veszélyeztetése nélkül – már nem lehet „szétcsatolni”. Ugyanakkor a válságkorszak beköszönte arra kényszeríti az államokat, hogy – tanulva az üzleti szervezetek tapasztalatából – a kirobbanó krízisek tovább-terjedésétbeépítettütközőkkel és biztonsági tartalékokkallassítsák.

Avilággazdaságban tevékenykedő üzleti szervezetek már egy évtizede ráébredtek, hogy életterük ökoszisztémává vált. Ebben az új helyzetben nem a siker feltétele, hanem pusztán a túlélést is a korábbi logikától elütő viselkedés elsajátítása. A válságkorszak káoszában a kiszámíthatatlanság az alapértelmezett helyzet. Ezért a stabilitást olyan tényezők biztosítják, amelyeketa múlt „normális” korszakában hatékonyságot csökkentőknek tekintettek. (Reeves, M. etal. 2016. The biology of corporatesurvival. HBR.) A szerzők meghökkentő javaslatai: őrizd meg a sokféleséget, tartsd meg a modularitást és az ismétlődéseket, készülj a meglepetésre, de csökkentsd a bizonytalanságot, létesíts visszacsatolásokat, hozz létre adaptációs mechanizmusokat, erősítsd a bizalmat és ösztönözd a viszonosságot. És mindenek felett: ne merev rendszert építs, hanem rugalmas és adaptálódni képes szervezetet, amely kész kísérletezni, és tanul a kudarcokból.

A társadalmak most ébredtek rá,ugyanilyen veszélyekkel szembesülnek. A válság kezelésével küszködve fel kell készülniük a jövőben hirtelen előbukkanó válsághelyzetekre. Mindenekelőtt, képessé kell váljanak minimálisra csökkenteni a gazdasági és társadalmi kapcsolatok szétszakadásából fakadó problémákat. Ezért biztonsági tartalékokat kell képezni, lassítókat kell beépíteni a rendszerbe, meg kell őrizni a lokális adaptivitást. Másrészt, legalább ilyen fontos befektetni – éppen, mint az üzleti stratégia javasolja – a bizalom és együttműködési készség megtartásába. Ebben a tekintetben azonban – mint az eddig lezajlott események ismutatják – számottevően eltérően reagálnak a demokratikus intézmények vezérelte,illetve a populista mozgalmak által irányított társadalmak.

A demokratikus társadalmak alapvetően a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett magasszintű bizalmára támaszkodnak, és a természetesnek veszik együttműködésüketés szolidaritásukat. Nyílt és racionális kommunikációval fordulnak a társadalomhoz – lásd: A. Merkel TV interjúja – tényszerű információt nyújtva, segítséget ajánlva és a polgárok kölcsönös segítését támogatva. A racionális autokráciák ugyan erősen korlátozzák az információkat, de a döntéseket valós tényekre alapozzák, így az erőforrásokat, a válságot hatékonyan csökkentő helyekre csoportosítják. Apopulisták viszont a fenyegetettség és a félelem légkörét megteremtve akarják kikényszeríteni az állampolgárok engedelmességet. Ebből a szempontból a Budapest utcáin és az közüzemek egy részénél megjelenő katonaság, kevésbé a megalapozott szakszerűséget üzeni, mint inkább az erő demonstrációját és a hatalom jelenlétét kívánja jelezni. Apopulisták hajlamosak eltagadni a tényeket, rövidtávú érdekeik szerint értelmezni a folyamatokat és ezzelképtelenné teszi a társadalmat, hogy tanuljanak saját hibáikból. A koronavírus járvány egyik mellékes, de fontos tapasztalata: a politikusok elhallgatásai és hazugságai, ugyanúgy fertőznek, terjednek, mutálódnak, mint a vírusok, és még a vírusoknál is nagyobb fenyegetést jelenthetnek a társadalmakra. A globális ökoszisztéma válságának idején apopulizmus felelőtlensége és ostobasága megsokszorozza a„természetes balesetekből” fakadó veszélyhelyzeteket. 

Aglobális koronavírus járvány bebizonyította: ilyen helyzetekben a túlélést csak a megszokottól elütő viselkedésteszi lehetővé. A legfontosabb szabályt, P. Ashdown – az angol liberálisok egykori vezetője –így fogalmazta meg: globális világunkban csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz. Miközben az elmúlt időben nőtt a „tegyük magunkat az első helyre” stratégia csábítása, a kutatások egyértelműen igazolták: globális válság idején, ha az államok egyéni megoldásokat keresnek a közös problémára, az szükségszerűen a „közlegelő tragédiájához” vezet. (Gross, J. et.al. 2019. Individualsolutionstosharedproblemscreate a modern tragedy of thecommons.)A másik fontos szabály: a kirobbanó válság szorításában beavatkozásra kényszerülő kormányoknak a fokozott elővigyázatosság (precautionaryprinciple) szabályát kellkövetniük. Ám a „mindenekelőtt ne árts”elv alkalmazására a politikusok láthatóan kevésbé felkészültek, mint az orvosok.Pedig a rendszerválság állapotában – egy súlyos betegséghez hasonlóan –fokozott a veszélye, hogy visszafordíthatatlan károkat idézünk elő.

Ez már az Apokalipszis? – tettem fel a címben a kérdést. Úgy vélem, a koronavírus járvány inkább egy stressz-teszt globális világunk számára. A stressz-teszt egy beteg, egyrepülővagy egy bank rendkívüli megpróbáltatásokra adott válaszadó képességét vizsgálja. A válságkorszakelőttünk álló évtizedekben, a világ stressz teszteksorozatát lesz kénytelen elviselni. Az emberiség, rendelkezésére álló eszközeivel meg tud birkózni ezekkel, de ez alapvetően azon múlik, hajlandók lesznek-e a társadalmak a súlyos megpróbáltatást jelentő stressz-tesztekből tanulni. Ehhez viszont nem merev társadalomra és a parancsnak engedelmeskedő alattvalókra, hanem rugalmas intézményekre, a bizalom magas szintjére, és alkalmazkodni képes polgárokra lenne szüksége. Magyarországon azonban akormány azzal van elfoglalva, hogy rendkívüli és korlátlan időre szóló jogokkal ruházza fel magát. A koronavírus járványt a hatalom a félelemkeltésre, az erő felmutatásra és saját helyzetének a bebetonozására akarja felhasználni. Holott minden amellett szól: a válságok során inkább a nyitottság, a bölcsességés belátás segít. A megoldást nem a hatalom mindenhatósága, hanem a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett bizalma jelenti.

A koronavírus járvány – a vezénylőteremből szemlélve

A járványokról született alkotások – Bocacco Dekameronjától,G. Marquez művéig,„Szerelem a kolera idején” –„béke-időkben” is kézzelfoghatóvá teszik, hogyan zökkent ki az élet a normális kerékvágásból. Az elmúlt hónapokban, a koronavírus járvány miatt, a modern világtöbb milliárd polgára élte át megszokott komfort-zónájának szétesését. Ám a helyzet valójában még aggasztóbb. Napjaink krízis-története ugyanisa globális válságkorszak egyik, de nem egyedülálló tünete. Az elkövetkező évtizedekben, az élet sok területén – a gazdaságban, a politikában, a természeti környezetben – alakulhatnak ki váratlan válságok. Ezek – lásd, koronavírus járvány – felkészületlenül érik a nemcsak a társadalmakat, de a krízisek kezelésére felhatalmazottakat is. A „vezénylőteremben” helyet foglalók szokatlan követelménnyel szembesülnek: a válság létének késlekedés nélkül fel-, és beismerése, a szakmailag megalapozott döntés, majd a következetes végrehajtás. Sőt, még arra is képesnek kell lenni, hogy a beavatkozásokat gyorsan korrigálják, ha a következmények nem a várakozásnak megfelelően alakultak.

A katasztrófák idején – és ez a globális válságokra is érvényes – az események alakulását két dolog határozza meg: a rendszer „veszélyre-programozottságának” mértéke, és a „vezénylőteremben” születő döntések. A történelem tele van felrobbant, beomlott, leégett emberi alkotások tragikus eseteivel, amelyeket többnyire a gondatlanság vagy a gonoszság idézett elő. A 20. század második felében azonban a katasztrófáknak egy új típusa – az un. „természetes balesetek” – bukkant elő. Kiderült, az ember alkotásainak növekvő veszélyeztetettségét, a szóban forgó rendszerek magas szintű komplexitása és részeinek szoros csatolódása idézte elő. (Ch. Perrow. 1984. Normal Accidents.) A tudós,a Three Mile Island-i reaktorbaleset körülményeinek elemzése során jutott arra a következtetésre: az áttekinthetetlenül bonyolulttá vált rendszerekben a mindig jelenlevő, kis zavarok, az átláthatatlan feltételek és a szorító körülmények hatására lavinaként felerősödnek, és gyakran csak a véletlenen múlik, hogy megállítható-e a katasztrófa.

Azt, azonban, hogy a folyamatok tényleg elszabadulnak-e, alapvetően befolyásolja, miként hozzák meg a döntést a „vezénylőteremben”. Ebből a szempontból különös üzenetet hordoz egy Alfred Sloanról – a GM legendás vezérigazgatójáról – szóló történet. „Uraim – fordult A. Sloan vezetőtársaihoz – úgy látom, hogy közöttünk tökéletes az egyetértés. Ezért azt javaslom, halasszuk el a döntést a következő hétre. Ez elegendő időt hagy, hogy kialakuljon a szükséges véleménykülönbség, ami elvezethet oda, hogy végre megértjük, miről is van szó. Így valóban nyugodtan meghozhatjuk majd döntést”. Az, hogy a vezetői csapaton belüli nézeteltérés javíthatja a döntés minőségét, a józan ésszel ellentétesnek tűnik. Pedig a 20. század egyik, ha nem a legsikeresebb vállalatvezetője – aki nyilván tudhatta, hogyan kell a vezetőtársakkal együtt dönteni – éppen ezt javasolja.

A modern társadalmakban, az üzleti világától a politikáig, a legfelső döntések – bár ez sokszor nem szembetűnő – mindig kollektívek. Nincs egyén, aki korlátlan hatalommal rendelkezne és nincs vezető, akinek ne kellene elszámolnia azzal, amit tesz. Ennek tükrében célszerű kételkedni a populista politikusok és az őket istenítő támogatók véleményében, akik szerint a döntés a karizmatikus vezető egyéni joga. A valóságban a döntés mindig vezetői csapatok együttműködésének eredménye, és a felelősség is közös. Ám, még ha elfogadjuk is ezt, azt gondolhatnánk, a válságok idején az első számú vezető teljes joggal ragadhatja magához a döntést, és intézheti – tekintet nélkül társai véleményére – maga belátása szerint a dolgokat.

A technikai, az üzleti és a politikai katasztrófákat feldolgozó filmek, lélegzetelállító közvetlenséggel mutatják be a vezénylő-terem hangulatot. Egy tucatnyi ember, általuk soha át nem élt helyzetben, a katasztrófa előérzetével küszködve, kevéssé átlátható körülmények között, gyors döntésekre kényszerül, miközben a következmények nem kiszámíthatók. Az elkerülhetetlen mellékhatások és növekvő zavarok között lavírozva, rákényszerülnek rögtönözni, és részben emiatt, mindig minden másként alakul, mint várták. Ilyenkor a belső viták kiéleződnek – lásd a Csernobil filmet – és krízis résztvevőinek személyisége átrendezi a hivatalos belső kapcsolatokat. A Krízispont című filmben a válságstáb ülését, a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezérigazgató azzal kezdi: „Van itt a jelenlevők között valaki, aki érti egyáltalán, mi is megy itt végbe?” Majd, amikor az emberei bizonytalanul az asztal végén ülő fiatalemberre mutatnak, hogy talán ő, mert ő fizikus, a vezérigazgató így szól hozzá: „Akkor most mondja el nekünk, de úgy, ahogyan a kutyájának mesélné el, mi is történik itt?”

Vagyis, a vezér elég bölcs ahhoz, hogy belássa: eljött a pillanat, amikor a szakembereket kell hagyni szóhoz jutni. Azt csak évek múlva tudhatjuk meg, hogy napjaink vezetői között volt-e olyan, aki ugyanezzel a – „mondaná meg valaki, mi is megy itt végbe?” – kérdéssel fordult a szakemberekhez. A populizmusnak ugyanis van egy – nem is olyan rejtett – veszélye: az ilyen politikus soha nem fogadja el, hogy mielőtt elmondaná a tutit, megkérdezzen a hozzáértőket, miről is van itt szó? Csak arra ügyel: ha jól sültek el a dolgok, akkor mindenki úgy emlékezzen, a döntést ő hozta, ha viszont kudarc következett, azért mindig más legyen a felelős. Az események kimenetét tehát meghatározza, hogy a vezénylőteremben tartózkodók miként döntenek: ellenőrzik-e a rendelkezésre álló információkat, mindenki kifejtheti-e a véleményét, és miként jutnak következtetésre? Alapvetően kétféle módon juthatnak döntésre, amit jól érzékeltethetünk két, a világtörténelmet is jelentősen befolyásoló eseménnyel.

1961-ben az USA megválasztotta legfiatalabb elnökét, J.F. Kennedy-t. A beiktatást követően alig három hónappal a CIA egy merész tervvel „lepte meg” az elnököt: a kubai forradalmat követően elmenekültek részvételével invázió szerveződik Fidel Castro ellen. A szovjetbarát rezsim megdöntését célul tűző partraszállásukat az USA kormánya tevőlegesen támogatja, de úgy tüntetnék fel, mint Kubán belül lezajló katonai puccsot. Az információk pontosságát nem ellenőrizték, a beavatkozás kockázatairól vita nem alakult ki, az ellenvéleményeket lesöpörték az asztalról. A következmény: az invázió egy nap alatt összeomlott, és a megdöbbent elnök csak annyit tudott mondani: „Hogyan lehettünk ilyen ostobák?” Az, hogy az esetből Kennedy vajon levonta-e tanulságokat, az alig egy éven belül kiderült, és a teszt eredménye a világ számára azt jelentette: megúsztunk egy totális atomháborút.

1962-ben a CIA bizonyítékokat hozott: a szovjetek középhatósugarú – az USA területét elérő – rakétákat telepítenek Kubába. A válságstáb – éppen, mint korábban – összeült, most azonban szabad volt a vita, nyitottak voltak az ellenvéleményekre, racionálisan elemezték a lehetőségeket. Sőt, még azt is figyelembe vették, vajon az ellenfél miként értékeli a meghozott döntéseket. A vita két alternatíva – lebombázni a kubai támaszpontokat vagy blokád alá venni Kubát, megakadályozandó a rakéták telepítését– mérlegelése körül folyt. Beleképzelték magukat Hruscsov helyzetébe, és elgondolták, milyen megoldás kínál számára lehetőséget, hogy „arcát megőrizve” jöhessen ki ebből a helyzetből. Úgy vélték – mint kiderült helyesen – a blokád azt üzeni a másik félnek, nem legyőzni, hanem megállítani akarják és még „bónuszt” is felajánlottak: visszavonják a Törökországba telepített rakétákat. Hruscsov megértette és elfogadta az ajánlatot, az emberiség pedig megúszta a felmérhetetlen áldozatokkal járó atomháborút.

Van azonban a döntési módszerekközötti választásnak,a vezetők személyiségénél is fontosabb eleme: a lényegi különbség a demokráciák és a diktatúrák között. A diktátorok esetleg tanulnak, de diktatúrák nem, a demokráciákban azonban – még ha egy vezető ostoba is – maga a rendszer képes tanulásra. Kennedy ösztönszerű felsóhajtása – Hogy lehettünk ilyen ostobák? – a kutatókat arra késztette és a rendszer ezt engedte, hogy a kudarc – rejtélyesnek látszó – okát keressék. Hiszen Kennedy csapata az USA, de tulajdonképpen az egész világ legkiválóbb szakembereiből tevődött össze. Ám amikor a kutatók az ilyen csoportok működésmódját tanulmányozták felismerték az un. csoportgondolkodás jelenségét. Bármely csoportban – különösen, veszélyes helyzetben – nagy nyomás nehezedik a tagokra, hogy elfogadják a csoportvéleményt, ne mondjanak ellent a vezetőnek, és gyakoroljanak öncenzúrát. Ezért a csoport hajlamos lesz a kockázatos megoldásokat elfogadni, és megkérdőjelezhetetlennek tekinteni döntésének morális megalapozottságát.

A vezetői teamek döntéshozatali módszerének jövőnk szempontjából azért van jelentősége, mert a koronavírus-járvány a globális válságkorszaknak csak egyik, de nem kivételes krízise. Az emberiségnek – mint Ch. Perrow az atomreaktor esetén – rá kell ébrednie: világunk komplex és szorosan csatolt rendszerré vált, amely kitett a „természetes baleseteknek”. Az, hogy az ebből következő, a jövőben várhatóan előbukkanó krízisekkel miként tudunk megbirkózni,alapvetően két dologtól függ: a társadalmak válságállósága, és a mód, ahogyan a döntéseket a különböző országokban összeülő válságstábok meghozzák. Emellett pedig egyre fontosabbá válik, vajon a különböző országok válságstábjai egymással kommunikálnak-e, és a megosztott információkat a többiek valósághűnek gondolják-e? 

A társadalmak és szervezetek válságállóságát NassimTaleb könyvében érdekes fogalomrendszerrel írja le (Antifragile: Things That Gain From Disorder.). Megkülönböztet törékeny (mint a borospohár), robosztus (mint a piramis), és „anti-törékeny”, vagyis rugalmasan alkalmazkodó struktúrákat. A modern társadalmak válságoknak való ellenállóképességét, „anti-törékenységük” alapozza meg. Ezt öt tényező befolyásolja: a felelős kormányzás intézményei, a gazdasági szerkezet diverzifikáltsága, az eladósodottság mértéke, a politikai rendszer alkalmazkodóképessége és a korábban átélt válságok a során felhalmozott tapasztalatok. A modern társadalmak zavarokkal szembeni stabilitását tehát sem a merev, de törékeny, sem pedig mozdíthatatlan, de változásra is képtelen struktúrák nem biztosíthatják. Aválságállóságot, az anti-törékenység – az alkalmazkodóképesség, a zavartűrő képesség, a szervezeti reagálóképesség és az intézményi rugalmasság – eredményezi. Ahogyan az ember immunrendszere megteremtheti a betegségeknek való ellenállóképességet, éppen úgy alapozza meg a demokrácia intézményi rendszere – az intézményes hatalommegosztás, a törvények hatalma, a média szabadsága, az átlátható és felelős kormányzás – a társadalmak válságállóságát is.

Van azonban még egy fontos tényező – a bizalom – amelynek jelentősége éppen a válságok idején nő meg. Hajlamosak vagyunk megfelejtkezni arról, hogy a demokráciát a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett bizalma működteti. A bizalom, az a meggyőződés, hogy az intézmények, azok vezetői, és a többi polgáris egyaránt a krízis megoldásán munkálkodik. Ez arra ösztönöz mindenkit, hogy szabályokat – még ha ellentétesek is az egyéni érdekeivel – tartsa be. A bizalmatlanság légköre ezzel szemben lassítja a döntési folyamatot: megnehezíti a szakmai vitát, és szembe állítja az egyéneket és csoportokat, így akadályozza a szükséges lépések megvalósítását. Bizalom-hiányos társadalmunkra utal, hogy a jelen helyzetben a különböző csoportok – fiatalok és idősek, városiak és vidékiek, a kormány és az ellenzék – hajlamosak egymást hibáztatni. Ebből a szempontból aggodalmat-keltő, hogy az elmúlt évtizedben még az egyébként jól működő demokratikus társadalmak is végletesen polarizálódtak, ami a társadalmi bizalom legnagyobb ellensége.

A bizalmatlanság keltette problémák válságok idején megsokszorozódnak azáltal, hogy a „vezénylőteremben” a válságkezeléssel foglalkozókat eltéríti a racionális döntésektől, a társadalmi és politikai csoportokat pedig szembe állítja. Képzeljük magunkat a „vezénylőteremben” ülő kormányok helyébe. Percenként szembesülnek a válság egyre újabb jeleivel, óránként értesülnek az erősödő zavarokról, a pánikra utaló hírekkel és rémhírekkel. Az, hogy miként hozzák meg a döntéseket bármely környezeti, műszaki vagy éppen gazdasági katasztrófa esetén alapvetően befolyásolja a következményeket. Az a vezető, aki – mint többen a koronavírus járvány idején – saját egójával van elfoglalva, és korábbi hibás döntéseit védi, a kudarcot pedig másikra igyekszik hárítani, az – a költő (Illyés Gyula) szavaival – „Növeli, ki elfödi a bajt”.

A 21. századba átlépve alapvetően új helyzet köszöntött ránk. A világ olyan komplex és szorosan csatolt lett, amelyben maguktól szabadulnak el a folyamatok. Ez azt jelenti:az emberiség a radikális bizonytalanság korába lépett.(Kay, J és King, M. Radical Uncertainty. 2020). Az elmúlt században fokozatosan megismertük és megértettük az életünket befolyásoló legfontosabb tényezőket. Bár a folyamatok alakulását nem minden esetben láttuk pontosan előre, de ismertek voltak az alternatívák, a hozzájuk rendelhető valószínűségekkel, így a kockázatokkal számolni lehetett. A jövőben viszont – miként a koronavírus járványmutatja – arra kell felkészülni, hogy váratlanul, még a tudományt is felkészületlenül érő jelenségek bukkannak elő. A radikális bizonytalanság azt jelenti: a világ „kizökken” a normális kerékvágásból, és az emberiségre a válságok „új normalitása” köszönt rá.

Ami igazán aggodalmat keltő, hogy a vezénylőteremben ülők– mint a Krízispont vezérigazgatója – egyre gyakrabban döbbennek rá majd: nem értik, hogyan működik a világ. Ezt a helyzetet teszi még veszélyesebbé, ha – ostobaságból vagy hiúságból – ezt nem ismerik be és pillanatnyi népszerűségük szemszögéből hoznak döntéseket. Az ebből fakadó veszélyeket, ha azt még egyáltalán lehet, a végletekig fokozza, hogy a polgárok – az ember társadalmi szabályokká rögzült sok évezredes evolúciós programjának köszönhetően – veszélyes időkben ösztönszerűen a hatalom birtokosai mögé sorakoznak fel. Még a demokráciákban is erőskezű és „csípőből tüzelő” cowboyra emlékeztető vezetőkre vágynak. Ennek jele, hogy a bénázások és hibás döntések ellenére – a veszélyérzet és a bizonytalanság keltette félelem légkörében – a populista politikusok támogatottsága megnőtt.

Modern korunk komoly előnye: a gazdaság és a társadalom jelentős belső stabilitással rendelkezik, ami még krízisek idején is lehetővé teszi az élet fenntartását. Remélhetőleg ezt fogjuk megállapítani – bár még messze nem tartunk a végén – a koronavírus járvány levonulása után is.A fejlett társadalmak a 20. század második felében több milliárd emberre kiterjedő komfort-zónát alakítottak ki. Ennek az előnynek azonban van egy kevéssé szembetűnő, de válság esetén veszélyessé váló hátránya. A komfort-zóna nem-szándékolt mellékhatása – miként a biztonsági öv – gyengíti a veszélyérzetet és óvatlanná tesz. Hozzászoktat ahhoz, hogy bármilyen hiba, baleset, zavar következik be, a veszteség pótolható, helyrehozható, így nem kell szorongani a jövő miatt. Amikor viszont kitör a válság ez az életérzés az ellenkezőjébe csap át: menetrendszerűen megsokasodnak a végítélet jóslatok. Ez pedig a felelőtlenné, óvatlanná és fegyelmezettlenné vált átlagpolgárból pánikreakciókat vált ki.

A koronavírus járvány levonulását követően társadalmak tesztelhetik válságállóságunkat és tanulva a hibákból felkészüljünk a következő válságokra. Ezért fontos kérdés, hogy az élet normalizálódásával miként tekintenek vissza a társadalmak a válságkezelés folyamatára: feltárják-e milyen hibákat követtek el, és mi volt, amit helyesen tettek. Pontosan ez az, amit a demokráciák – emlékezzünk csak a kubai válság elemzésére – hajlandók megtenni. Ezért képesek tanulni a hibáikból, ami növeli a társadalmak krízis-állóságát. Az autokráciák viszont jobbára ellesznek az összeesküvés-elméletek kreálásával, és annak ismételgetésével: örüljünk, hogy elmúlt a válság, nincs itt semmi látnivaló,mindenki menjen tovább. Aki nem vizsgálja meg a kérdést – hogyan is lehettünk ilyen ostobák? – az arra ítéltetett, hogy újra felkészületlenül érje a menetrendszerűen bekövetkező válság.

Lehetne-e Svájcban kommunizmust csinálni?

A szocializmusban született a viccek sajátos „osztályát” alkották a jereváni rádiónak feltett ál-naiv hallgatói kérdések. A kiprovokált válaszok, a rendszerkritika jellegzetes típusát testesítették meg. Már vagy négy évtizede született két vicc a kommunizmusról.  Az egyik: Lesz-e pénz a kommunizmusban? A rádió válasza: Lesz, akinek lesz, és lesz, akinek nem lesz! A másik: Lehetne-e Svájcban kommunizmust csinálni? A rádió válasza: Lehetne. De minek! A viccek az elmúlt hetekben jutottak az eszembe több, a kapitalizmus jövőjét firtató elemzés és könyv kapcsán.

 A közvéleménykutatások a kapitalizmus hanyatló, míg a szocializmus emelkedő népszerűségét mutatják a 18-39 éves amerikai népességen belül. A többség persze nem a becsődölt „keleti” változatot óhajtja, hanem a skandináv szociáldemokrata modellért – progresszív adózás, mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátás, társadalmi mobilitás –lelkesedik. Vannak, akik már a kapitalizmus véget vizionálják. (Wolfgang Streeck: How will capitalism end?). De akadnak a kapitalizmus jövőjét optimistán szemlélők is. B. Milanovic, az IMF szerb származású kutatója – végigélve Jugoszláviában a „megvalósult szocializmus” teljes életpályáját és hazájának szétesését – a globális kapitalizmus perspektíváit reménykedőbben szemléli. Új könyvében – Milanovic, B. 2019. Capitalism, alone. – az „egyedül a porondon maradt” kapitalizmus esélyeit vizsgálja. Mondanivalójának lényegét az írás 3 oldalas függelékében – The place of communism in the global history – így foglalja össze: „Ezt a rendszert (t.i. a kommunizmust) nem a jövő számára, hanem a múlt számra dolgozták ki. Nem lesz szerepe a jövő emberi történelmében.” 

A kommunizmusról folyó viták előjátéka, Morus Tamás, 1516-ban megjelent műve – Utópia- volt. A könyv az utópia realitását tesztelve ismerős érveket állított egymással szembe: „Szilárd meggyőződésem, hogy a vagyont méltányos és igazságos rendben szétosztani, vagy boldogan élni a földi javakkal csak a magánvagyon eltörlésével lehet. Amíg ez megmarad, az emberek legnagyobb és pedig legkiválóbb része hátán fogja hordani, mint kikerülhetetlen nyűgöt, a szükséget és az anyagi gondok batyuját…  Épp ellenkezőleg – szóltam én – azt hiszem, soha nem lehetne boldogan élni ott, ahol minden közös. Mert hogyan legyen elegendő java az embernek, ha mindenki kivonja magát a munka alól, mert nem ösztönzi a nyereségvágy, és a más munkájában bízva ellustul… Nem csodálom – felelte – hogy így látod, hiszen vagy semmi fogalmad sincs a dologról, vagy hamis. De ha ott lettél volna Sehol szigetén (Utópiában), s láttad volna az ottani nép szokásait és intézményeit, hát magad is azt mondanád, hogy soha ilyen rendezetten élő népet nem láttál még”. 

A kommunizmus víziójából Marx – bár tagadta, hogy „receptet akarna gyártani a történelem lacikonyhájára” – útvonaltervet készített. Majd tovább lépett: forradalmár társaival mozgalmat szervezett egy kizsákmányolástól mentes, humánus társadalom létrehozásáért. Ám a jövő felé vezető út nem tűnt kényelmesnek és békésnek. „Az ítélet napjának hajnalpírja – írta Marx – égő városok visszfénye lesz az égen, amikor a »mennyei harmóniák« közt a Marseillaise és a Carmangole dallama zeng majd az elmaradhatatlan ágyúdörgéssel együtt, és a guillotine veri hozzá a taktust; amikor az elvetemült tömeg caira, cairát üvölt, s az »öntudatot« a lámpavas segítségével magasztalja fel”. Ez a várakozása – a tapasztalatok tükrében – bejött, túlságosan is. A kegyetlen valóság és a szép, de távoli remények közötti ellenmondás szülte azután a szocializmust. Mivel nem látszott lehetségesnek egyetlen hatalmas ugrással elérkezni a kommunizmusba, elkerülhetetlen volt egy átmeneti társadalmi forma – a szocializmus – elgondolása, amely a kommunizmus „végállomása” előtti szükségszerű közbenső megálló.

Ám a 20. század elején, a társadalmi elmaradottság, a gazdasági egyenlőtlenség és az elnyomó hatalom túlsúlya miatt, még erre az ugrásra is csak kíméletlen erőszakkal látszott rávehetőnek a társadalom. Mivel pedig nyugattól kelet felé haladva egyre kevésbé voltak adottak a demokrácia, a szabadság és a jólét feltételei, így a forradalmárok – a szükségből erényt kovácsolva – megideologizálták a kíméletlen erőszakot. A következmény: ahol ezek a mozgalmak uralomra jutottak – Kelet-Európában, a Szovjetunióban, Kínában és másutt – a totális elnyomás rendszereit hozták létre. A 20. század folyamán azonban egyre jobban kiütköztek a szocializmusok „rendszerhibái” – a gazdaság alacsony hatékonysága, a gyenge újítóképesség és szabadság hiánya – amelyek a társadalmak összeomlását idézték elő. A 20. század végén a kapitalizmus – immár versenytárs nélkül – egyedül maradt a színen.

A 21. századba átlépve mégsem csendesült, éppen hogy felerősödött, a kapitalizmus sorsát firtató – „reformáljuk meg vagy váltsunk a szocializmusra” – vita. Ennek eldöntéséhez azonban túl kell lépni a szépre színezett ideál-képek és a „Gulág-történetek” borzalmainak a szembeállításán. Az elmúlt évtizedben a társadalom dinamikáját meghatározó probléma vizsgálatában a matematika és a fizika alapvetően új megoldásokat kínált fel. Így, a kommunizmusról folyó elméleti vitákban alapvetően támaszkodhatunk a természettudományok új eredményeire. A tudósok ugyanis képessé váltak arra, hogy a számítógépben létrehozzanak – sokféle igényű és szándékú ágensből felépített – társadalmakat, majd végigkövessék életútjukat, és feltárja – „fázisátalakulásként” – akár a forradalmi ugrásokat is.

Azt régóta tudjuk, hogy a társadalmat a csere fűzi össze, ám a kölcsönös egymásra utaltságot mindig terheli, egy un. szociális dilemma helyzet. Az együttműködés mindkét fél számára előnyöket kínál, ám nehéz ellenállni a „potyautasság” csábításának: elfogadni a partner szolgálatait, de nem viszonozni azt. Ez a viselkedés – gondoljon az olvasó, mit tenne, ha ezzel találkozna – az együttműködés megszakadásához, és a társulás széteséséhez vezet. Ezt megakadályozandó, az evolúció sokféle megoldást „talált ki”: a genetikai rokonságon alapuló együttműködéstől kezdve a hormonális összekapcsolódásig. A társadalmi fejlődés során, a nagyobb és komplexebb közösségek integrációját egyre újabb konstrukciók biztosították: a törzs normái, a kultúrák parancsolatai, végül az állam törvényei, amelyek intézményesített büntetésekkel fegyelmezték meg a szabályszegőket.

A kívánatos viselkedés szabályai többnyire az un. Tit-for-Tat (TFT) elvén alapulnak: előlegezd meg a bizalmat az idegennek, ne csalj elsőként, tartsd be a szabályt, büntesd meg a szabályszegőket, térj vissza az együttműködéshez, ha partnered is ezt teszi. Azt, hogy a TFT önérvényesítő viselkedését alkalmazva mindenki a legjobban jár, igazolják a hétköznapi tapasztalatok, de erre buzdít a filozófia kategorikus imperatívusza és a vallások Aranyszabálya. Végül a matematika is cáfolhatatlanul bizonyítani volt képes: akkor lesz sikeres és tartós az együttműködés, ha a partnerek a TFT-t követik, és mindenki belenyugszik abba, ami neki jutott. (R. Axelrod. 1984. The evolution of Cooperation.). Ám a matematika nem nyughatott, és nemrég – sokak meglepetésére – rábukkant egy olyan stratégiára, amely képes legyőzni a korábban mindenkin diadalmaskodó TFT-t. (Press-Dyson: 2012. Iterated Prisoner’s Dilemme contains strategies that dominata any evolutionary opponent.) A kutatók egy, Marx által korábban felismert tényre döbbentek rá: ha az osztozkodás arányait a hatalmi pozícióban levő partner képes saját érdeke szerint alakítani, akkor a közösből – mások rovására – maga számára sajátíthat ki forrásokat.

A hatalmi pozíció tehát – még ha mindenki a TFT szabályait követi is – lehetővé teszi a partnerek „kizsákmányolását”. Abból, hogy a munkás jövedelme kevesebb, mint a vállalatvezetőé, még nem következik, hogy kizsákmányolták, de ha a hatalmi pozícióban levők saját maguknak oszthatnak, és a munkásnak nincs beleszólása az osztozkodás arányaiba, az szükségszerűen vezet kizsákmányolásra. Ezzel Marx kizsákmányolás-elmélete matematikai igazolást nyert. A hatalmi helyzet önző és kérlelhetetlen kihasználása az élet minden területén a partnerek megkárosítására vezet. Ennek tükrében még érdekesebb a probléma: vajon létrejöhet-e, és tartósan fennmaradhat-e egy altruista egyénekből álló közösség egy alapvetően piacos, egyenlőtlen és versenyző környezetben?

Erre a kérdésre a matematika egy másik – a szegregáció jelenségét vizsgáló – modelljének alkalmazásával lehetett válaszolni. Ez – első közelítésben – arra az ésszerű következtetésre vezetett, hogy ha egy társadalom tagjai között akárcsak egy kicsi preferencia-különbség is van és mindenki szabadon megválaszthatja társait, akkor a társadalom szétesik egymás jobban kedvelő tagokból álló csoportokra. (Schelling, Th. 1971. Dinamic modells of segregation).  A későbbi kutatások azután világossá tették, hogy – szemben a „józan-ész” feltételezésével – a nagy és sokféle ágenst tartalmazó populációkban a „jólelkű” ágensek alkothatnak sikeres, és stabil közösséget. (Stewart, A. Plotkin, J. 2013.). Ez arra utalt, hogy altruista személyek képesek kommuna-jellegű közösséget létrehozni, amely fennmaradhat egy versengő, önző és piacos társadalomban. Ehhez „csak” annyit kellett feltételezni: az egyedek tanulnak tapasztalataikból, elfogadják a versengés bizonyos szintjét, és szabadon elmozdulhatnak a társadalmon belül, azaz megválaszthatják partnereiket és közösségüket.

A képletek tehát rácáfoltak forradalmárok generációinak arra a meggyőződésére, hogy tőkés környezetben – a piac és a magántulajdon körülményei – nem jöhet létre a kommunizmus. A matematika ezért nem is tanácsolja erőszakos mozgalom szervezését a kommunizmus egy csapásra történő bevezetésére. Ehelyett inkább azzal bíztat: a kommunizmus eszméje a 21. században felragyoghat. Erősödnek ugyanis azok a hatások, amelyek az embereket új típusú közösségek kikísérletezésére és létrehozására késztethetik. Egyrészt: a korlátlan fogyasztás életmódja folytathatatlan, a fenntartható fejlődés megteremtése halaszthatatlan, a növekedés korlátokba ütközik, és a fogyasztás boldogság-generáló hatása lecsökkent. Ugyanakkor a közösségek kialakítását, a konfliktusok megoldását, és a közösségi szolgáltatások nyújtását az internet olcsóvá teszi.

A jövő globális társadalmának szerkezetére vonatkozó további érdekes szempontokat kínál egy – magyar kutatók által elvégzett – a tudósok dinamikus hálózatának fejlődés-pályáját elemző vizsgálat. (Palla, G. Barabási, A. L. Vicsek, T. 2007. Quantifying social group evolution.) Eszerint, a nagyszámú egyént összekapcsoló és dinamikusan változó hálózatok két stabil végállapot felé fejlődnek. Az egyik: nagy elemszámú, inhomogén, gyorsan változó, rövid idejű kapcsolatokkal jellemezhető. A másik: kisméretű, tartós kapcsolatokra építő, homogén közösség. Ez egy olyan – az egész földre kiterjedő – struktúrát vetít elénk, amelyben, az individualista, kapcsolataikat gyorsan váltogató aktorok, inhomogén globális hálózatában, altruista, együttműködő, nem fogyasztás-orientált aktorok kicsiny, homogén, és stabil közösségei „lebegnek”.  

A matematika tehát felrajzolja a kommunák hálózatának globális világát, ám a „hol és mikor” kérdését nem tudja megválaszolni. A kommunáknak azonban van két szükséges feltétele. Az első: az anyagi kényszerektől mentes szabad kísérletezés lehetősége. A második: a szabad közösségalkotás és a működés garantált biztonsága. Mindkét feltétel csak a Maslow-piramis tetejére – az önmegvalósítás szintjére – elérkező társadalmakban biztosított. Ezzel visszaérkeztünk Marx eredetileg feltételezéséhez, miszerint a kommunizmus csak a fejlett és demokratikus társadalmakban lehetséges. Vagyis, a cikk elején idézett vicc kérdésére – „Lehetne-e Svájcban kommunizmust csinálni?” – a komoly válasz: „Akinek kedve van hozzá, már most is megteheti”. A kommuna létrehozása ugyanis majdhogynem magánügy: a döntés kizárólag az egyénre és társaira tartozik. Az egyénnek azonban komolyan el kell gondolkodnia: valóban óhajtja-e a kommuna életmodelljét, és aláveti-e magát a kommuna komoly elvárásainak?  

Max Weber – közel 100 éve – néhány hónappal halála előtt, levelet írt barátjának, a bolsevik forradalom hívéül szegődött Lukács Györgynek. “Kedves Barátom!… Abszolút módon meg vagyok róla győződve, hogy ezek a kísérletek [a bolsevizmus kísérletei] csak ahhoz vezethetnek, és ahhoz is fognak vezetni, hogy a szocializmust 100 évre diszkreditálják..”. A történelem M. Webert igazolta, és most mégis felragyogni látszik a kommunizmus csillaga. Minden további nélkül létrehozható ugyanis a kommunizmus – értsd egy kommuna – mert ezt nem korlátozza, igaz, nem is kényszeríti ki semmiféle politikai hatalom. Ám vigyázat! A kommuna nem a fogyasztói paradicsom, inkább az önkéntes egyszerűség világa. A kommuna az alkotó, a világot megérteni törekvő, és folyamatosan újat kereső emberek közössége. Ez lehet – első pillantásra – lelkesítő. Ám egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek testhez álló. Úgyhogy, csak óvatosan!

Mi vár ránk a szingularitáson túl?

Az 1970-es évek közepén a Római Klub jelentése – „The Limits to Growth” (A növekedés határai. 1992) – azzal szembesítette több millió olvasóját, hogy a világ 2035-2050 között katasztrofális válsággal kényszerül szembenézni. A kutatók bonyolult rendszer-modellje azt mutatta: a világgazdaság összeomlik, a nyersanyag árak elszabadulnak, a környezet végletesen elszennyeződik. A Föld, akkorra már 10 milliárd fölé emelkedő népességének ötöde elpusztul. A szimulációs modell lehetővé tette a „mi lenne ha..” típusú kísérletezést, a válság – két milliárd ember halála – mégis elkerülhetetlennek látszott. Nem meglepő, hogy aki a jelentésben felrajzolt „világvéget” olvasta, szorongani kezdett. Ám azután a legtöbben arra gondoltak: azt sem tudom, mi lesz a jövő héten, úgyhogy azzal, mi történik majd 60 év múlva, nem tudok mit kezdeni. Az emberek tehát úgy folytatták életüket, ahogy tegnap abbahagyták, legfeljebb több aggodalommal. 

A jelentés szerzői, a 1990-es évek végén – szembesítendő önmagukat és a világot is a valósággal – a közben összegyűlt újabb információk alapján megismételték a vizsgálatokat. Az új eredmények nem cáfolták, inkább megerősítették a korábbiakat. (Növekedés határai. 30 év múltán. Kossuth. 2005.) Egy fontos változás azonban bekövetkezett: a 2035-2050 időszakra jelzett globális válság közben „kézzel fogható” közelségbe került. Az aggodalmat keltő kutatási eredmények azóta is sokasodnak. Szinte minden héten megjelenik egy újabb, a „végítéletet” valószínűsítő előrejelzés. Mégis, a jelen égető gondjai többnyire elterelik a figyelmet a jövő közeledő válságairól. Viselkedésünk – az újabb és újabb figyelmeztetések ellenére – azóta sem módosult alapvetően. Mindeközben világunk aggodalmat keltő átalakuláson ment keresztül: a kiszámítható kockázatok korszakából az átláthatatlan bizonytalanság korszakába lépett át. A két fogalom eltérésére csaknem egy évszázada F. Knight – a világhírű közgazdász – hívta fel a figyelmet. A kockázat a jövő kikerülhetetlen alternatíváira vonatkozik, amelyek valószínűsége megismerhető, így számolni lehet velük. A bizonytalanság viszont a káosz állapotára utal: nem azonosíthatók a lehetséges kimenetek, így azok valószínűségeivel sem számolhatunk. Ilyen helyzetben csak az bizonyos: válságok jönnek, de, hogy milyenek és milyen valószínűséggel, arról semmi nem tudható.  

Az elmúlt két évszázadban a gazdasági és a társadalmi fejlődés egyre gyorsult. A legkülönbözőbb területeken – a gazdaságban, a demográfiában, a technikában és a környezet állapotában – lezajló a változásokat az un. logisztikus görbe írta le. Ez a – gyakran életgörbének nevezett – modell lassú növekedéssel indul, majd felgyorsul, robbanásszerűvé fokozódik, azután mérséklődik és egy stabil állapotba simul bele, amit gyakran a hanyatlás követ. A növekedés korszakának végkimenetele a valóságban meglehetősen változatos lehet. A gyorsuló növekedés gyakran „megszalad” és „túllő” A fejlődés ilyenkor túllendül a stabilitás szintjén, majd visszaesik és a rendszer összeomlik. A növekedési folyamat ez után újraindul, a túllövés pedig – egyre csillapodó kilengést követően – fokozatosan stabilizálódhat.

A 21. században egyre több tény figyelmeztet: a gyors növekedés korszaka véget ért. Miközben azonban a növekedés korlátokba ütközik, egy sor területen következett be túllövés azaz katasztrófával fenyegető robbanás. Világunk tehát, fejlődési pályáján kritikus elágazási ponthoz érkezett. Az elkerülhetetlen változás közelségére utalnak az élet több szférájában előbukkanó billenési pontok. Ezek a rendszer olyan kritikus küszöbértékei, amelyet megközelítve, pusztán egy csekély változás, apró, szinte észrevétlen elmozdulás, alapvető átalakulásra vezet. (M. Gladwell. The Tipping point.) A globális rendszerben a billenési pontok létezése azt bizonyítja: a földi életben és a történelem menetében alapvetően új helyzet jöhet létre. Az emberiség, történelmének fordulópontjához érkezett: a nem is oly távoli időben a társadalmi létet alapvetően meghatározó szférák többségében elkerülhetetlenül, gyökeres változások mennek végbe. Ezt a fenntarthatatlanná vált fejlődés-pályát lezáró állapotot az emberiség – történelmi távlatokból egy „szempillantás” alatt – 2030-2040 között éri el, amelyen túl egy gyökeresen új világ vár ránk.

A helyzet ilyen alakulását gyakran a szingularitás keletkezéseként jellemzik. A szingularitás – a matematikában és a fizikában – az a végtelenül kicsi, vagy végtelenül sűrű pont (pl. a Big Bang pillanata), amelyen túl egy matematikai fogalom vagy egy fizikai jelenség, nem viselkedik „normálisan”. A rendszerelméletben a szingularitás az a pont, amelynek közelében a kis változások is a rendszer minőségének alapvető módosulására vezetnek. „Tehát mi is a szingularitás?” – tette fel, majd válaszolta meg saját kérdését Ray Kurzweil –„Egy jövőbeli korszak, melyben a technológiai változás üteme olyan gyors lesz, a hatása pedig olyan mély, hogy az emberi élet visszafordíthatatlanul átalakul”. (Kurzweil, R. A szingularitás küszöbén.). A szingularitás fogalma az elmúlt években egyre gyakrabban bukkant elő a szuper-számítógépek kifejlesztésével és a mesterséges intelligencia társadalmi elterjedésével kapcsolatban.

A történelem során az alapvető változások – a mezőgazdaság, az ipar, a technika forradalmai és a világgazdaság kialakulása – fokozatosan, a társadalmakat lépésről lépésre „meghódítva” mentek végbe. Többnyire csak visszatekintve vált világossá az élet minden részletét átalakító hatásuk. Az előttünk felrémlő változások hasonlóképpen világunk alapvetően átalakulására vezetnek, amely – krízisek és korrekciók sorozatán keresztül – fokozatosan simul majd bele a logisztikus görbe felső, stabil szakaszába. Ugyanakkor a szingularitás fogalma arra utal, hogy ez a történelmi „váltó-állítás” 2030-2040 között – egy „szempillantás alatt” – zajlik majd le. Ma még csak előszelét érezzük: az életünket meghatározó folyamatok kezdenek kicsúszni kezünkből. Az előttünk álló évtizedekben a világot mozgató rendszerek és folyamatok elkerülhetetlenül összekapcsolódnak és „elszabadulnak”. Ez az, ami – a szingularitásként értelmezhető – alapvetően új helyzetet teremt.

A 21. századba átlépve életünk szinte minden – látható és rejtett – részletét alapvetően egybe kapcsolta a hiperkonnektivitás jelensége. Az elmúlt évszázadban az információk és dolgok áramlásának sebessége egyre gyorsult, miközben az ismeretekhez való hozzáférés költségei csökkentek. Az internet – nemrég ünnepeltük 50. „születésnapját” – a világon bárhol született információk elérését valós-idejűvé és zérus-költségűvé változtatta. Ennek elkerülhetetlen következménye: glóbuszunk bármely pontjában létező emberek, dolgok, és folyamatok között elszakíthatatlan kapcsolat jött létre. Földünk ezért a korábbinál komplexebbé és szorosabban csatolttá vált. Ez pedig világunkat – szinte észrevétlenül – ökoszisztémává változtatta.

Sokáig megszoktuk, hogy életünket autonóm entitások – országok, vállalatok, szervezetek – határozzák meg. Majd, a múlt század közepe táján ráébredtünk, hogy ezek a szuverén aktorok, a globális „közlegelőn” tevékenykednek. Így átlátható szabályokat – pl. a kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatokat rendező Bretton Woods-i egyezményt – kellett alkotni és ezek betartását mindenkitől számon kellett kérni. Mára azonban az önálló szervezetek és hatalmak belső részeit is távoli hatások és ismeretlen aktorok befolyásolják. A szuverenitás megszokott koncepciója az ökoszisztémában működésképtelen. Folyamatosan azzal szembesülünk: tegnapi – természetes – partnereink ellenféllé, a régi ellenfeleink partnerré lettek, de mindez egyik napról a másikra változhat.  

A világot mozgató, sokféle szándék mellett egy újabb tényező: a mesterséges intelligencia jelent meg. Minden előrejelzés széleskörű elterjedésével számol. Alkalmazása nemcsak lehetővé, nélkülözhetetlenné válik a gazdasági, társadalomszervezési, és az ember életében felmerülő legkülönbözőbb problémák megoldásában. Egész sor, ma még emberek által nyújtott, szolgáltatást válthatnak ki. Sokan félnek is attól, hogy ezek az eszközök „fellázadnak”, és lerázzák magukról az ember uralmát. A valóságban az igazi veszély, hogy ezek a mesterséges intelligencián alapuló eszközök – engedelmes „szolgaként” – éppen azt teszik majd, amit az ember megparancsolt nekik. A kockázatot éppen az jelenti, hogy a parancsot kiadó ember, nem látja át a világ komplexitását, és így maga idézhet elő katasztrófákat.

Ezt a veszélyt fokozza, hogy – a hiperkonnektivitás hatására – a robot-rendszerek és az elektronikus szabályozó eszközök (Internet of things) hálózatai áttekinthetetlen rendszerré szerveződnek. Ezeket az eszközöket növekvő mértékben felruháztuk beavatkozásra, érzékelésre és információk küldésére. 2030-2040 között világunk – a munkahelyektől kezdve, a közlekedésen, az ügyintézésen, az egészségügyön keresztül, a legkülönbözőbb hétköznapi szolgáltatásokig – megtelik robotokkal és mesterséges intelligencián alapuló eszközökkel. Ezek – a technika öntörvényű fejlődésének következtében – szinte átláthatatlan komplex rendszerré kapcsolódnak össze. Ezek a rendszerek már ma is tömegével gyűjtenek az egyénekről és a szervezetekről – tudtuk nélkül – információkat, s alkotnak azokból viselkedési profilt. Ennek alapján azután – a tényeket, a körülményeket és az érzelmeket manipulálva – szinte bárki, szinte bármire rávehető. Így az egyének és a közösségek „kézben tartásának” – Orwell, Big Brother-jére emlékeztető – hatalmi szerkezete, az un. surveillence-state jöhet létre. Az ilyen átláthatatlan és ellenőrizhetetlen rendszer beláthatatlan veszélyeket jelenthetnek a demokráciák számára.

A felsorolt – visszafordíthatatlan változások – hatását felerősíti a globális fenntarthatóság, megrendülése előidézte veszély. Az előrejelzések az 2030-2040 között a földi élet feltételeit alapvetően megváltoztató kríziseket jeleznek előre. A biológiai diverzitás csökkenése, a globális felmelegedés, az óceánok elszennyeződése – és még sorolhatnánk – külön-külön is veszélyeket jelentő változást idéz elő. Ezek alapvetően befolyásolják a gazdaság és a társadalom állapotát, a migráció folyamatát, ezzel nehezen átlátható és még nehezebben „kézben tartható” jövőbe vezethetnek. A felsorolt hatásokat súlyosbítja, hogy a 20. század demográfiai trendjének következtében a föld eltérő térségeinek – a politikai, a gazdasági és a kulturális folyamatokat meghatározó – demográfiai súlya jelentősen megváltozik. Az elkövetkező évtizedekben a világ népessége alapvetően átrendeződik: lecsökken a fejlett világ (Európa) és a régi hatalmak (Oroszország) súlya és megnő az afrikai kontinens szerepe. Ez a – belátható időn belül megállíthatatlan – demográfiai átrendeződés leértékeli a ma még önmagukat korlátozatlan nagyhatalomként elgondoló országok pozícióját, amit nehéz lesz elfogadniuk.  

A társadalmi lét felsorolt területein a változások mára túllépték a billenési pontokat. A folyamatok összefonódása egy szinte irányíthatatlan komplexitású rendszer kialakulására vezetett, amely szinte vonzza a katasztrófákat. Erre a jelenségre hivatkoztunk – jobb szó híján – a szingularitás előbukkanásaként. A szingularitás – a múlt nézőpontjából – olyan, mint egy globális „fekete lyuk”, ami felé zuhan a rendszer. A jövő nézőpontjából viszont olyan, mint egy társadalmi Big Bang, amelyet követően egy új világ formálódik ki. Ma, a szingularitás felé sodródva, még csak egy kaotikus és bizonytalan világot érzékelünk. Az elkövetkező évtizedekben az emberiségre előre-jelezhetetlen veszélyek, váratlanul előbukkanó döntési alternatívák és ezek beláthatatlan következményei várnak. Csak egy a biztos: a szingularitásba belezuhanva az élet régi keretei szétesnek. A régi világot visszavonhatatlanul magunk mögött hagyjuk. Szemléletünk, reflexeink és érzéseink azonban még sokáig a múlthoz kötnek. Folytonosan szembesülünk az új világ nehezen megszokható, esetenként kifejezetten fájdalmas hatásaival. Ám, ma már letagadhatatlan: az emberiség eddigi történelmének legjelentősebb forradalma előtt áll. Efelé azonban nem diktátorok parancsai, még csak nem is utópiák részletes tervrajzai vezérlik a társadalmat. A jövőt inkább a társadalmi kísérleteket szervező és végrehajtó – a kudarcokat is beismerő – „közösség-kovácsok” alkotják majd. Sok sikert emberiség!

Emberiség: a „változó kor” kihívásaival küszködve

Az ember nem lehet eléggé óvatos: egy meggondolatlanul használt fogalom és máris kész a baj. Az angol Jegybank elnökhelyettese nemrég az ország alapvető problémájának nevezte, hogy „menopauze-economy” állapotba került. A termelékenység csökken, a növekedés lassul, az újítóképesség gyengül, a vállalkozói bizalmi index szélsőségesen változik. A menopauzára utaló megjegyzése – nem-várt módon – nagy vihart kavart. A kommentelők – többségében hölgyek – „felkapták” a vizet. A hasonlatot szexistának, megbélyegzőnek, előítéletesnek érezték. Mindez következménye annak, hogy a férfiak dominálta társadalomban a menopauzát rejtegetni való állapotként kezelik, esetenként kifejezetten stigmaként használják. Ezért is indított nemrégen néhány híres személyiség mozgalmat újraértékelésére. A menopauzának – fogalmazott Gwyneth Paltrow – rossz a reputációja: ráférne a rebranding. Hasonlóan ahhoz, ahogyan egy hanyatló terméket „újra-márkázással”, ismét nekilendítenek az életgörbéjén, a negatív jelentéssel összekapcsolódó menopauzának is új arculatot kell adni.

Az angol közgazdász – szembesülve a nem-várt reakciókkal – elismerte: nem volt szerencsés a hasonlata és szabadkozva kért elnézést. Ez a történet engem is óvatosságra int, amikor a menopauza fogalmát – az eredetinél szélesebb értelemben – használom: az élet sok területén bekövetkező, elkerülhetetlen változások korszakát jelölöm vele. A sors időnként azzal szembesít: nem folytathatjuk életünket úgy, ahogy addig tettük. Ám kezdetben többnyire nem világos, miért is, mihez és hogyan alkalmazkodjunk. Mivel azonban a változás szükségszerű, a józanész azt sugallja: fogadjuk el azt, ami jön. A bölcs azonban még hozzáteszi: ami következik, arra ne a mindent lezáró végként, hanem új lehetőségek korszakának hajnalaként tekintsünk. A menopauzának ez az alapvető változások korszakára utaló értelmezése – nem túlfeszítve az eredeti fogalmat – megvilágíthatja az elkerülhetetlen társadalmi átalakulásokat kísérő válságokat. A világ ugyanis az elkövetkező évtizedekben a változások korának – a nem feltétlenül csak kellemes tünetekkel járó – menopauza-szerű állapotába csöppenhet.  

A történelemben fordulópontot jelentő „hosszú” 16. századtól kezdve a piacgazdaság és a liberális demokrácia egyre több ember előtt nyitotta meg a felemelkedés útját. Először a nyugati világ polgárai kezdhették el „hosszú menetelésüket” felfelé az egyre kifinomultabb emberi szükségletek hierarchiáját szemléltető Maslow-piramis lépcsőfokain. A legalapvetőbb fiziológiai szükségletek szintjéről indulva, a biztonság (komfort) szükségletén, majd a társas (a kötődés) szükségleten keresztül, eljutottak az elismerés (megbecsülés) szükségletéig, végül innen – aki óhajtotta – felléphetett a „piramis” legtetejére, az önmegvalósítás szintjére. Az önmegvalósítás szükségletéig elvezető lépcsőfok perspektívája azonban sokáig rejtve maradt az átlagember előtt. A körülmények a 19. századig csupán az első három „lépcsőre” engedték fellépni a polgárokat, ráadásul csak „nyugaton”, ott is csak kisebb részüket, és még őket is csak a béke időszakaiban.

A 20. században azonban a fejlett társadalmakban egyre többek előtt vált szabaddá az út felfelé. A piramis lépcsői belátható és lelkesítő fejlődéspályát vetítettek az egyének elé. A lendületes gazdasági növekedés és a fogyasztás folyamatos bővülése valóságossá tette a felemelkedésüket. Mindenki az „amerikai álom” életmodelljének bűvkörébe került. Az emberek lelkesen lépdeltek felfelé és mind többen jutottak el a negyedik lépcsőfokig. A modell pedig szinte mozgólépcsőként működött: az anyagi jólét és az életminőség emelkedésével párhuzamosan a felmérések a polgárok elégedettségének növekedését mutatták. Ám az 1980-as évek elején, felérve a Maslow-piramis negyedik szintjére – némi meglepetésre – sokan „letáboroztak” ott. Az átlagpolgár viselkedését jól jellemezte A. Miller darabja – Az alku – egyik szereplőjének szavai: „Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak, forradalmat csináltak vagy a templomba mentek. Ma vásárolnak”. Az embereket láthatóan kielégítették a presztízsfogyasztás egyre újabb csodái, és nem bajlódtak az önmegvalósítással.

A 21. századba átlépve azonban a nemzedékek folyamatos felemelkedése – az utódok életszínvonala rendre meghaladta a szülőkét – megtorpant. A növekedés lelassult, a termelékenység javulása megtorpant, a jövedelmek stagnálni kezdtek, és ismét szélesre nyílt a jövedelmi olló. A változásokhoz való alkalmazkodást egyre többen utasították vissza. Így az addig követett és megkérdőjelezhetetlen életmodell folytathatatlanná vált. Ez a tünet-együttes emlékeztette az angol szakembert a menopause-economy jelenségére. Ám a „változások korának” következményei túlnyúltak a gazdaság szféráján. A polgárokat mind jobban aggasztják a politika kiszámíthatatlan fordulatai és környezetük áttekinthetetlen sokfélesége. A megszokott életmód, a kiszámítható életkörülmények és az évszázadokon keresztül megkérdőjelezhetetlen életfelfogás megroppant. Míg korábban örömmel üdvözölték az élet változatosságát, az új évezredben az idegen személyek, érthetetlen szokások, ismeretlen dolgok áradatát nem az életet kellemesen fűszerezőnek, inkább félelmet keltőnek érzékelték.  

Ez a közérzet először a fejlett világot kerítette hatalmába, majd fokozatosan elérte a közepesen fejlett országok csoportját. Napjainkban pedig ez életérzés felbukkan Kína és India, valamint a föld egyre több térségében. Amint ugyanis a felzárkózó társadalmak életmód-mintája a nyugat-európaiéhoz lesz hasonló, szükségszerűen lépnek a változó korba és jelennek meg náluk is annak kellemetlen tünetei. Belátható időn belül tehát a Föld lakóinak többségén – mintegy 4 milliárd emberen – eluralkodik a növekvő bizonytalanság, a kiszámíthatatlan reakciók, és a váratlan érzelemhullámok. A Menopauza – Jeanie Linders, nálunk is bemutatott – színdarabjában, a négy hölgy főszereplő, csipetnyi öngúnnyal és drámaterápiai szándékkal tárja a nézők elé a túláradó vidámság, majd rögtön utána a depresszió kiszámíthatatlan váltakozását. Ez a közérzet emlékeztet engem – az eredeti fogalom, kicsit felszínes és ezért vitatható kiterjesztésével – a társadalmi-menopauza állapotára.  

A történelmi „változó kor” tünete, hogy a föld egyre több lakója szembesül újszerű – a külső szemlélő számára érthetetlen – magánéleti krízisekkel. Váratlanul kilép megszokott kapcsolataiból, elhagyja párját, elhanyagolja családját, otthagyja munkahelyét, és elfordul régi barátaitól. A „változó kor” tünet-együttese azonban átsugárzódik a közéletre is. A polgárok viselkedését a tanácstalanság, a megfontolatlanság, és az állandósuló rosszkedv vezérli. Nem törődve a korlátokkal és következményekkel, a pillanatnyi benyomásaik alapján döntenek. Hajlamosak bedőlni a populisták ígéreteinek. Mindez arra vezethető vissza, hogy a 21. századba átlépve visszafordíthatatlan változások köszöntenek ránk: a globális gazdaság növekedése lelassult, a fogyasztás folyamatos emelkedése megtorpant, és ez az életfeltételei alapvető módosulnak.      

A helyzet meghökkentően ellentmondásos. Egyrészt, az egyenlőtlenség sok országban egyre nő és milliárdnyi ember él a szegénységi szint alatt. Ugyanakkor a globális jövedelmi helyzet alakulását – a legszegényebbektől a leggazdagabbakig mindenkit átfogó – un. Milanovic-féle „elefánt-görbe” mutatja. Eszerint, az elmúlt évtizedekben földünkön a globális egyenlőtlenség egészében csökkent (!), ám nem egyenletesen. A föld lakóinak többségét alkotó szegényebb és a felzárkózni törekvő fejlődő országok polgárai egyre feljebb léphettek a globális fogyasztási piramison. Az ő felértékelődő helyzetüket érzékelteti az elefánt magas háta. A fejlett országok leszakadó középrétegei viszont egyértelműen rosszul jártak: helyzetüket az elefánt homlokától a lelógó ormányig terjedő része mutatja. Ők eredetileg nyertesei voltak a 20. századi folyamatos és gyors növekedésnek. Ám a múlt század vége felé számottevő részük fokozatosan teret veszített: a globalizáció miatt kiszorultak a magas hozzáadott értékű munkahelyekről, elutasították a magas képzettséget igénylő munkakörök megszerzéséért folyó harcot, nem tudtak válaszolni a fenntarthatóság megrendüléséből fakadó kihívásokra. 

Ebben a helyzetben a menopauza a történelmi fejlődés küszöbön álló szakaszára utaló metaforát kínál: az emberiség éppen napjainkban lépi át a „változó kor” küszöbét. A „változó kor” annak következménye, hogy a 20. század sikeres életstratégiája – igyekezz egyre gyorsabban felfelé – nem folytatható tovább. A fejlett társadalmak középrétegei és a felzárkózni igyekvők azzal szembesülnek: a kapitalizmus ma is oly csábító életmodellje – a vagyoni egyenlőtlenségek fokozódása és a globális rendszer fenntarthatóságának megrendülése miatt – követhetetlen. Miközben pedig a világ polgárai – a rábeszélők ellenállhatatlanná erősödő ígéretei által vezérelve – továbbra is a fogyasztás növelésére építő életmodell folytatását követnék, sokasodnak a kudarcaik. Életélményükké vált: az eddigi út járhatatlan, újat kell keresni. Ez utal a történelemben előbukkanó „változó kor” jelenségére.  

Ebben a helyzetben nyer új értelmet Keynes – a múlt század talán legnagyobb közgazdászának – 1930-ban papírra vetett különös írása: Levél unokáinknak. (Keynes, J. M. 1930. “Economic Possibilities for our Grandchildren”.). Keynes – a világválság nehéz napjaiban – végigpillantva a gazdasági fejlődés több évszázados menetén, meglehetősen bátor előrejelzést tett: az emberiséget születése óta kísérő, szorító gazdasági gondok gyakorlatilag 100 éven belül megoldódnak. Azt jelezte előre, hogy a szűkösség véglegesen megszűnik az emberiség állandó problémája lenni (!). Írását sokan az akkor – érthető módon – terjedő pesszimizmus ellensúlyozására szánt bíztatásnak vélték. Ma azonban, amikor a beígért 2030-as dátum szinte kézzelfogható közelségbe került érdemes Keynes jövendölését friss szemmel olvasni.  

A helyzet alapvető változását mutatja, hogy napjainkban többen halnak meg az elhízástól, mint az alultápláltságtól, és a fejlődő országok polgárainak átlagos élettartama jóval meghaladja a fél évszázaddal ezelőtti fejlettekét! Úgy tűnik, belátható időn belül kielégíthetővé válik az „ehess, ihass, ölelhess, alhass” – sokáig, sokaktól megtagadott – szükséglete. A korlátot ma kevésbé a források szűkössége, mint inkább a megoldásra vezető politikai konszenzus hiánya jelenti. Ezzel szemben a „mindenséggel mérd magad” kihívására a válasz jóval nehezebbnek tűnik, mint gondoltuk. Erre már évtizedekkel ezelőtt felhívta a figyelmet – a világhírű közgazdász – K. Galbraith: „Berendezni egy üres szobát – írta könyvének végén – bútorokkal egy dolog. Folytatni azt és telezsúfolni, míg le nem szakad a padló, egészen más dolog. Ha képtelenek leszünk mindenki számára elegendő terméket előállítani, csak az emberiség régi, és fájdalmas szerencsétlensége folytatódik. Ám, ha szem elől tévesztjük azt, amit már megoldottunk, és nem vagyunk képesek továbblépni a következő feladathoz, az épp olyan tragikus volna”. (K. Galbraith. 1958. The Affluent Society)

Üdv néked, Arthur nagy király – T. H. White, lebilincselően regénye a forradalmak lehangoló életpályáját rajzolja fel: valami történelmi fátum következménye, hogy a jó-szándék rendre eltorzul és a magasztos eszmék besározódnak. A forradalmároknak többnyire meg kellett élniük álmaik szertefoszlását. Arthur számára is csak a remény maradt: “Eljön a nap – olvasható az utolsó bekezdésben –, mert el kell jönnie, amikor visszatér Gramarye-ba, egy új Kerekasztallal, amelynek nincsenek sarkai, mint ahogyan a földgolyónak sincsenek – s az asztal mellé lakomázni leülő nemzeteket nem választják el egymástól határok. S hogy ezt megtehesse, arra a kultúra ad reményt. Csak rá kell venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak is, ne csak egyenek és szeretkezzenek!” Azt, hogy ez lelkesítő perspektíva-e, vagy lehangoló üzenet, majd eldönti az olvasó. Csak az biztos: a gazdasági problémák megoldódásának küszöbéhez érkezve, rávenni az embereket, hogy kövessék az önmegvalósítás útját, meglehetősen nehéz feladat. Nem gondoltuk volna, hogy könnyebb volt felkapaszkodni a meredek Maslow-piramis négy lépcsőfokán, mint fellépni a negyedikről az utolsóra, az ötödikre.