Egyéb kategória bejegyzései

Hogyan és miért vált demokráciánk autokráciává?

Az elbukás után – legyen az labdarúgó meccs, vállalati csőd, vagy mint most, választási vereség – mindenki az okokat és a felelősöket keresi. A legtöbben – ösztönszerűen – elfogadják Napóleon intését:” A vereség után ne hivatkozz a körülmények szerencsétlen összejátszására, ha a kudarc egyszerűen magyarázható az ostobasággal és a hozzánem-értéssel”. Talán nem véletlen, hogy most a „megmondó” emberektől a választópolgárokig mindenki, mindenkit – a pártokat, a vezetőiket, az teljes ellenzéket és az elitet, és van, aki az egész népet – leváltana. Ez a mostani vereség – legalább is a mértéke – valóban váratlan volt és ez mindenképpen indokolja, hogy megértsük, mi és miért történt.  

A történtek megvilágítására – talán szokatlan módon – a menedzsment tudomány egy modelljét ajánlom az olvasó figyelmébe. Még évtizedekkel ezelőtt a vezetéstudományi tantárgyak oktatása során ismerkedtem meg a szituációtól függő vezetés Hersey-Blanchard modelljével. (Hersey, P. Blanchard, K. 1993. Management of Organizational Behavior.) A kérdés az volt, hogy egy vezető, szembesülve beosztottjainak eltérő mértékű „érettségével”, milyen vezetési módszert alkalmazzon. Az érettséget – más szavakkal a „hadrafoghatóságot” – két tényező határozta meg: a feladatok végrehajtásához szükséges ismeretek és gyakorlat szintje, illetve a végrehajtásban való elkötelezettség mértéke. Ennek alapján a munkahelyi feladatok megoldása szemszögéből négy eltérő helyzet alakul ki, amelyekben a vezetőnek eltérő stratégiát kell alkalmazni. Amikor az emberek nem képesek és nem hajlandók a felelősséget vállalni: mondd el a teendőket. Ha az emberek hajlandók, de nem tudják elvégezni az adott feladatot, győzd meg őket a teendőkről: „add el” nekik a megoldást. Ha az emberek tudják, amit tenni kell, de nem eléggé motiváltak, segíts nekik: vegyél részt a döntésben. Végül, ha az emberek képesek is, és hajlandók is végrehajtani a szükséges feladatokat: ruházd át a döntést, hagyd rájuk a teendők végrehajtását.

Természetesen a vállalat irányítása és az állam kormányzása között lényeges különbségek vannak. A vezető munkatársai alárendeltek, míg az állampolgárok – legalábbis a demokráciákban – a köz-társaságok végső „tulajdonosai”. Mégis, napjainkban a politika – a szervezetet irányító vezetőkhöz hasonlóan – a szituációs menedzsment által érzékelt különböző szintű „érettség” problémájával szembesül. A demokrácián alapuló kormányzásnak ugyanis nélkülözhetetlen – bár nem kellően tudatosított – feltétele, hogy a rendszert az állampolgárok működtessék. A polgároktól elvárható, hogy hozzáértően és felelősségteljesen foglalkozzanak „tulajdonukkal”. Ugyanakkor működtetés minőségét – a vállalati szituációhoz hasonlóan – alapvetően befolyásolja ismeretszintjük és motiváltságuk. Ez tulajdonképpen a kezdetektől így volt, amit jól mutat Periklésznek az athéni demokráciáról adott jellemzése: „Görögországban mi vagyunk az egyetlenek, akik azt az embert, aki nem törődik a köz ügyeivel nem visszahúzódónak, hanem semmirekellőnek tartjuk”.

A demokráciák minőségét alapvetően befolyásolja, miként oszlanak meg a polgárok az érettség négy különböző állapota között. Azaz, hányan tartoznak, (1) a képes és akar, (2) nem képes, de akar, (3) képes, de nem akar, és (4) a nem képes és nem akar csoportokba. Ezekben a helyzetekben, a szervezetekhez hasonlóan, eltérő stratégiát célszerű alkalmazni. A kérdés az, vajon egy adott társadalomban a politikai „színpadon” vetélkedő mozgalmak és pártok megtalálják-e az egyes csoportok „kezelésének” hatékony módját. A történelem során kiformálódott alapvető megoldást a liberális demokrácia intézményi modellje kínálta. Ebben világosan elkülönült a közvetlen demokrácia és a képviseleti demokrácia „terrénuma”. A közvetlen demokrácia feltételezi, hogy a polgár képes és hajlandó, ezért a döntést reá delegálta. A képviseleti demokrácia viszont tudomásul vette, hogy a polgár nem érthet mindenhez, nincs sem elég ideje, sem kellő motiváltsága, hogy minden döntésben részt vegyen, ezért a döntések jelentős részét az általa választott és ellenőrzött képviselőkre bízza.

A rendszer a 20. század utolsó harmadában – különösen az szóba jövő egyéb politikai rendszerekkel összevetve – hatékonyan és viszonylag kevés zökkenővel működött. Ez vezette F. Fukuyamát – a sokat idézett, és azóta általa talán már megbánt – a megállapítására: a történelem véget ért. A kormányzás működtetésének optimális modelljeként kiformálódott a liberális demokrácia, és innentől kezdve unalmas gazdasági üzleteléssel telik majd az élet. A 21. századba átlépve azonban felbolydult a világ. Kezdve a globális gazdaság helyzetétől, a természeti környezet állapotáig, a műszaki rendszerek zavaraitól a társadalom szélsőségessé váló politikai polarizációjáig, krízisek és válságok követték egymást, ami megroppantotta a demokrácia intézményrendszerét. Ezzel párhuzamosan az internet, a globális beszállítási láncok valamit a platform-vállalkozások szétválaszthatatlan egységgé formálták az emberiséget, alapvetően újraírva a szuverenitás logikáját. Sorozatosan olyan kérdések vetődtek fel – a környezet fenntarthatósága, a globális gazdaság helyzete, az egyenlőtlenségek növekedése, a társadalmak növekvő összekapcsolódása, a szociális média működése – amelyekről sem ismerete nem volt a polgárnak, sem pedig hajlandósága, hogy ezekkel foglalkozzon. A világ átláthatatlanná vált, a folyamatok előre jelezhetetlenek és a beavatkozások következményei kiszámíthatatlanok lettek. Az elmúlt években pedig – gondoljunk a járványra és háborúra – pedig úgy érezhetjük: a történelem ránk rúgta az ajtót.

Ezek a változások alapvetően megváltoztatták viszonyunkat a világhoz. A társadalmakon belül nőni kezdett a „nem képes/nem akar” csoport mérete a „képes/akar” csoportéval összevetve. A föld különböző pontjain ezt a folyamatot a térségekre jellemző egyedi tényezők erősítették. A fejlett demokráciákban a politikai polarizáció a vetokrácia kialakulásához vezetett, ami működésképtelenné tette az addig hatékony kormányzati rendszert ezzel utat nyitva a populizmus előtt. Az autokráciák a döntésképtelenség problémáját – első pillantásra – el tudták kerülni, de hajlamosan voltak, mint most Oroszország, „elszabadulni”. A döntéseket ugyanis nem a hosszú távú fejlődés, hanem az autokrata és az őt körülvevő oligarchák rövidtávú érdekei határozták meg. Kelet-Európában a kiformálódó politikai rendszert két – a rendszerváltással összefüggő – alapvető hatás torzította el: a privatizációból fakadó lebírhatatlan csábítások, illetve a szocializmusból és az azt megelőző társadalomból örökölt „alattvalói lét” ballasztja.

Összességében tehát szerte a világon és az egyes társadalmakban is visszaszorult a racionálisan gondolkodó és elkötelezetten viselkedő polgárok befolyása. Csökkent a manipulációnak való ellenállás képessége és a világ valóságos problémáival való szembenézés motivációja. Gyengült a párbeszédre, illetve a megegyezésre való hajlandóság. Ezt trendet egyértelműen jelzik a demokrácia mértékét, a kormányzás és az állampolgári viselkedés minőségét, valamint az intézményrendszerek működését mérő mutatószámok romlása. Az emberiség sorsa ezért ma alapvetően attól függ, hogy a politikai rendszer további fejlődésében kirajzolódó három – alapvetően eltérő – irány közül melyik válik meghatározóvá?

Az egyik irányban, az elkötelezett demokraták a liberális demokrácia nyomvonalán haladva próbálnak alkalmazkodni. A polgárokat – a köz-társaságok „tulajdonosainak” tekintve – igyekeznek hozzásegíteni ahhoz, hogy a tények alapján tudjanak tájékozódni a dolgok állásáról. Természetesnek, sőt kívánatosnak veszik, hogy a polgár sokféle nézettel szembesüljön. A közvetlen részvétel és a beleszólás új lehetőségeit megteremtve – a vitán alapuló (deliberatív) és a regisztráción alapuló demokráciát felkínálva – a kis közösségektől egészen az országokat érintő döntésekig, a közreműködés új módjait kínálják fel. Ezzel egyidejűleg növelik a polgár informáltságát és elkötelezettségét, hogy időt áldozzon közössége ügyeivel való foglalkozásra.

Egy másik irányban, a populizmus követői megpróbálják „meghekkelni” a demokráciát. Az egyre tájékozatlanabb, nem kellően hozzáértő és gyengülő motivációjú, a köz ügyeitől elforduló polgárokat a befolyásolás jellegzetes módszereivel – az egyik oldalon, az identitás, a szuverenitás, az önállóság túlhangsúlyozásával, a másik oldalon válságokkal és krízisekkel riogatva – könnyen manipulálható és így „kézi vezérléssel” irányítható szavazó-automatává változtatják. A tények racionális megvitatása helyett, az alternatívát jelentő vitapartner lejáratására építik stratégiájukat. Mindezt abban a reményben, hogy így hatalmuk stabilizálható, miközben a társadalom működőképes marad. A populisták kedvence a kevésbé „érett” polgár, akit irányítani lehet.

A harmadik lehetőséget – még a populizmusnál is mélyebbre süllyedve – az autokrácia megszállottjai fedezték fel. Az helyzetet nem értő, az eseményektől megrettent polgárt megfosztják a sokféle információhoz való hozzáférés lehetőségétől és elzárják előle közössége autonóm működtetését biztosító forrásokat. Ezáltal az egyének és a közösségek az élethöz nélkülözhetetlen forrásokhoz csak a kijelölt „helytatókon” keresztül juthatnak hozzá. Ezzel a korábban helyzetét megítélni és alakítani képes polgárt megfosztják a tájékozódás és saját problémái megoldásának lehetőségétől. A társadalom egyre növekvő része válik végletesen kiszolgáltatottá és ebben a helyzetben elhatalmasodik rajtuk tanult tehetetlenség. Az egykori szabad polgár a hatalom tehetetlen játékszerévé, a liberális demokrácia pedig a zombi-demokráciává vált.     

A demokrácia eróziója világjelenség, ugyanakkor Magyarországon a minőségi romlás 2017 táján átlépett egy kritikus küszöbértéket. Hazánk a „pusztán” populista – Patyomkin-szerűnek csúfolt – politikai rendszerből átcsúszott az autokrata rendszerek csoportjába. Ez azt jelenti, hogy a Fidesz által 2010-et követően megvalósított, a politikai rendszer működését alapvetően befolyásoló változtatások – a polgárok információhoz való hozzáférésének és az önkormányzatok gazdálkodásának a szűkítése, a legkülönbözőbb terület megszállása és az esélyeket kiosztó „helytartók” kinevezése – következményeként egy autokráciaként jellemezhető intézményrendszer jött létre. A törvények hatalmán, illetve a hatalom intézményes ellenőrzésén alapuló rendszert felváltotta az egyetlen személyre épülő, kontroll nélküli hatalom-gyakorlást megvalósító politikai rendszer.

Ennek az átalakulásnak azonban volt egy – sokak által kevéssé figyelemmel kísért – összetevője: az egyre kiszolgáltatottabb, mind kevésbé tájékozott és motivált polgár, fokozatosan tanult tehetetlenségű lénnyé változott. A tanult tehetetlenség jelensége eredetileg állatkísérletekben tárult fel. (Seligman, M. 1972. Learned helplessness.) Az állatoknak a fájdalmas áramütések elől először lehetőségük volt elmenekülni, ám amikor olyan ketrecbe helyzeték őket, amiből nem lehetett kiugrani, a kiszámíthatatlanul bekövetkező fájdalmas áramütést nem tudván elhárítani, feladták, lefeküdtek és nyüszítettek. Sőt, amikor eltávolították bilincseiket, és lehetőség nyílt volna a menekülésre, akkor sem mozdultak csak tehetetlenül feküdtek. A tanult tehetetlenség – megdöbbentő módon – a hasonló módon működik az ember világában is, bizonyságául, hogy nemcsak a valóságos, hanem a képzelt bilincsek – történelmi narratívák, kreált mesék, előítéletek – is fogva tarthatnak.  

2010-et követően az információs monopólium megszervezésével, a közmunkának kegyként nyújtásával, a helyi önkormányzatok önálló forrásainak „eltérítésével” és a „helytartók” hálózatának kinevezésével a korábban „képes és hajlandó” polgárok növekvő része csúszott le a „nem képes és nem hajlandó” állapotába. Ennek hatására alakult át a rendszerváltást követően létrejött liberális rendszer fokozatosan autokratikus rendszerré. Ez azt jelenti, hogy a liberális demokrácia intézményrendszere előbb Patyomkin-demokráciává vált, majd innen is lejjebb csúszott és 2018-at követőn eljutott a zombi-demokrácia – a szokásos jogi fogalomrendszer alapján – nehezen értelmezhető állapotába. Az elmúlt években ugyanis a társadalmunkban mindig is jelenlévő informálatlan és motiválatlan egyének egyre inkább tanult tehetetlenségű bábokká váltak. Ezzel Orbán Viktor elérte, hogy nincs szükség a diktatúrákra jellemző bilincsekre. Hiába válik szabaddá az út és nyílik meg a lehetőség az emberek előtt, a hiedelmek, a félelmek és előítéletek, a személyekkel és csoportokkal szemben felszított gyűlölet a valóságos bilincshez hasonlóan fogva tartják őket.

Mindezek a rendszert eleve nehezen elgyőzhetővé tették, ám a 2022-es választások végső kimenetét a szomszédságunkban zajló háború döntötte el. A kiszolgáltatottság, a félelem és rettegés a tanult tehetetlenség áldozatait tömegesen az autokrata rendszer ígérte biztonság mellé állította. Ebből fakadóan – a legtöbbekkel ellentétben – az ellenzéki pártok felelősségét a vereségben kevésbé látom kritikusnak. Sőt, az előválasztásokban és a szavazatszámlálásban való részvételem tapasztalatai alapján az egyesült ellenzék munkájában – a korábbiakkal összevetve – jelentős előrelépést tapasztaltam. Úgy vélem, hogy ezen az úton kellene tovább haladni. Ezért nem csatlakozom azokhoz, akik a pártokat, a pártvezetőket és a miniszterelnök-jelöltet szidják. Nem hiszem, hogy bárki, ebben a helyzetben jobb eredményt tudott volna elérni. Szívem szerint arra beszélnék rá mindenkit, folytassa a közös munkát azokkal, akikkel a jövőben – akarja, nem akarja – együtt kell harcolnia. A végső tanácsom pedig ez: tarts ki barátaid mellett, ne véssz össze azokkal, akik társaid lehetnek és folytasd a munkát.  

A növekedés határai: mi történt 50 éve, hol tartunk most, és mi várható 50 év múlva?

Az évfordulók néha meglepetésként érik az embert. Nahát – mondtam magamban – nem is gondoltam volna, hogy éppen 50 éve jelent meg a „Növekedés határai”, a Római Klub jelentése. (Meadows, D. et. al 1972. The Limits to Growth: A Report for the Club of Rome’s Project ont he Predicament of Mankind). Fél évszázada – ahogy visszaemlékszem – a világ, ha nem is egyszerűnek, de részeiben többé-kevésbé jól megismertnek tűnt. A gazdaság, a környezet, a társadalom, vagy éppen a politika „mozgástörvényeit” az adott tudományterület kutatói viszonylag pontosan feltárták. Ezért volt olyan meglepő, hogy egy sor területen a változások nem követték az elfogadott elméletek által felrajzolt pályát. S, ami még érdekesebb, fokozatosan kiderült: ennek oka kevésbé a szaktudományok korlátozottsága volt, mint inkább az, hogy az ember – nagyhatású eszközöket megalkotva – a világát komplexebbé és szorosan összekapcsolódóvá tette. Így, az egymástól addig függetlennek gondolt és így is kezelt területek egyre jelentősebben áthatották és befolyásolták egymást, vagyis rendszerekké formálódtak.

A történelmi fejlődés szükségszerű és kedvező velejárója, hogy az ember egyre több hatást volt képes működésbe hozni. Ennek eredményeként az egyének és a közösségek között mind szorosabb gazdasági, társadalmi és kommunikációs szálak szövődtek és ezzel párhuzamosan tranzakcióik olcsóbbá és gyorsabbá váltak. A vasút, a gőzhajó és a távíró, majd a repülés, a rádió és a TV, végül az elektronikus kommunikáció és a logisztika egyre újabb hullámai, szinte észrevétlenül, elválaszthatatlanul kapcsolták egybe a sokáig egymástól független közösségeket, műszaki hálózatokat, gazdasági aktorokat és a természeti folyamatokat. Ennek következményeként életünk nélkülözhetetlen eszközei – a termelő berendezések és az infrastruktúra, a szervezetek és intézmények – fokozatosan egyre sokrétűbbek, összetettebbek és egymást egyre jobban befolyásolók lettek, vagyis rendszerekké formálódtak.

A tudomány hagyományos modelljei sokáig nem törődtek ezzel a „minden összefügg mindennel” kapcsolathálóval. Idővel azonban egyre zavaróbb gondok keletkeztek és fokozatosan megfogalmazódott a felismerés: világunk egyszerű és egymástól független dolgok halmazából fokozatosan, elválaszthatatlanul egybekapcsolódó dolgok és szerveződések rendszereivé formálódott. Ezért a változások pontos modelljének megalkotásához elkerülhetetlen lett feltárni a különböző területek és jelenségek között – az ember tevékenységének eredményként – létrejövő bonyolult kapcsolat-rendszereket. Ezek következményeként ugyanis, a korábban egyszerűnek látszó és így is kezelt eszközeink sajátos rendszer-tulajdonságokra tettek szert. A bennük lezajló folyamatok nem követték az „illetékes” tudományterületek várakozásait, hanem egyedi, csak az adott rendszerre jellemző és a korábbi modellek előrejelzéseinek ellentmondó viselkedést mutattak.

Mivel tehát környezetünk az egyre „rendszerszerűbbé” vált, megértése egy új tudomány – a rendszertudomány – létrehozását teszi szükségessé. Erre a kihívásra válaszként fokozatosan formálódott ki a jelenség tanulmányozására szolgáló rendszerelmélet. (Von Bertalanffy, L. 1956. General System Theory). Ahogyan azután környezetünk megtelt rendszerekkel, egybekapcsolódásuk nyomán egész világunk egyre nehezebben átlátható rendszerré vált. A szakemberek mind gyakrabban szembesültek azzal, hogy a társadalom különböző rendszerei „hajlamosak” lettek a várakozásokkal ellentétesen viselkedni. Ezt a különös tulajdonságot nevezte, a „rendszerdinamika” megalkotója, a társadalmi rendszerek anti-intuitív viselkedésének. (Jay W. Forrester, J. W. 1971. Counterintuitive Behavior of Social Systems). Ez a fogalom a komplex rendszerek a józan észnek és a hétköznapi gondolkodásnak ellentmondó, sőt időnként a tudomány modelljeit is meghazudtoló viselkedésére utal.   

Forrester fokozatosan minden a „keze ügyébe” kerülő és az irányítóik szándékainak „ellenszegülő” rendszer viselkedését elemzésébe belefogott. Először a vállalati rendszerek – a menedzsment életét megnehezítő – anti-intuitív viselkedését tárta fel. (J. W. Forrester, 1961. Industrial dynamics.) Ezt követően, a modern városok fejlesztésével foglalkozó várostervezők és a politikusok jószándékú igyekezetét akadályozó folyamatok keletkezését vizsgálta. (J. W. Forrester. 1969. Urban dynamics). Innen azután már csak egy nagy lépés volt hátra: világunk egybekapcsolódó gazdasági, ökológiai, demográfiai rendszereinek viselkedését vette górcső alá. Ennek munkaeszközeként alkotta meg a „Világdinamika” számítógépes modelljét, amely a föld különféle részrendszereinek kapcsolatát számszerűsítette és foglalta egy bonyolult egyenletrendszerben össze. (J. W. Forrester. 1971. World dynamics). Ez a modell keltette fel a Római Klub – a világ állapota iránt elkötelezett magánemberek csoportjának – figyelmét. Kutatócsapatuk, Forrester modellje alapján számolta végig – az 1960-as évek végéig rendelkezésre álló adatok alapján – a „világrendszer” várható viselkedését az elkövetkező 130 évben.

Az eredményeiket éppen 50 éve, a Római Klub „The Limits to Growht” jelentése hozta nyilvánosságra. A jelentés óriási érdeklődést váltott ki. Akkoriban önmagában az is újdonság volt, hogy a világ számára ilyen fontos elemzést egy civil csoport – kutatók, vállalkozók, független értelmiségiek összefogva – szervezzen, finanszírozzon és alkosson meg. A résztvevők nem politikai mozgalmakat és nem is egyes nemzeteket képviseltek, hanem az emberiség fenntartható jövőjének feltételeit kutatták. Ennek során bebizonyították: világunk elemezhető a rendszerdinamika módszerével. A számítógépes program által felrajzolt és a jelentésben nyilvánosságra hozott ábrák, jól mutatták világunk dinamikáját. Ám az érdeklődés legfontosabb tényezője, hogy az emberek a görbék félremagyarázhatatlan üzenetének hatása alá kerültek: a növekvő népesség, a bővülő fogyasztás, a források kimerülésére és a szennyeződés fokozódására vezet, és mindez elkerülhetetlenné teszi összeomlást.

A bonyolult matematikai konstrukció – a tudomány sok területeken elért sikereivel a háttérben – a modell helytállóságát érzékeltette, ugyanakkor egy különös félreértésre is vezetett. A rendszerdinamika módszerét ugyanis nem előrejelzések készítésére szánták. Ezzel az eszközzel a rendszerek viselkedésmódja vizsgálható, vagyis feltárhatók a növekedés lehetséges pályái, illetve ezeknek a külső körülmények és a belső feltételek alakulása következményeként bekövetkező módosulásai. Az átlagemberekből, a rájuk ömlő információtömeg ellentmondásos reakciókat váltott ki. A modell alapváltozata ugyanis súlyos kríziseket jeleztek előre. A demográfiai görbék lefutásából arra lehetett következtetni: a föld népessége – valamikor 2040-2070 között – megközelítőleg 10 milliárról 7 milliárdra esik. A szakemberek ugyan hangsúlyozták, hogy a jelentést nem szabad – bár sokan mégis ezt tették – elkerülhetetlen próféciaként olvasni. Az embereket azonban nem ez a figyelmeztetés, inkább az időtáv „nyugtatta” meg. Ne feledjük, az 1970-es években vagyunk, és sokan azt mondták magunkban: azt sem tudom mi lesz a jövő héten. Ehhez képest a 70-80 év távlata beláthatatlan messzeségben volt. A többség úgy folytatta életét, ahogy addig, legfeljebb kicsit szorongva.

Ám mégis alapvetően fontos lett, hogy egy olyan számítógépes modellt kaptunk a kezünkbe, amely képes leírni a sok összetevőből és az azokat egybefűző sokféle kapcsolatból álló bonyolult rendszer viselkedését. Így, bár a modell nem mondja meg pontosan, mikor és miért következik be a katasztrófa, cserében viszont kínál egy fontos eszközt: a szimulációt. A modell lehetővé teszi, hogy különböző feltételezésekkel újra-számoljuk, majd ismételten „lefuttassuk” a programot. Így feltárhatók lettek a lehetséges beavatkozások következményei, vagyis a döntéshozó – de akár az átlagpolgár is – „kísérletezhet” a világon. Méghozzá úgy próbálhatja ki ötleteit, hogy – szembesülve annak elkerülhetetlen következményeivel – mégsem idéz elő „végítélet”. Mintha egy repülőgép szimulátorral játszana: ha egy rossz húzása katasztrófával jár, egyszerűen „Start again”, és újra lejátszhatja a leszállást. Így a valóságos helyzetekben végzetessé váló, véletlenül vagy óvatlanságból elkövetett hibák, késlekedések, mulasztások, elkerülhetővé válnak.

Jól tükrözik ezt a lehetőséget, hogy az elmúlt fél évszázad során – a lezajlott változásokat tekintetbe véve – többször újra-számolták a trendeket. Ezek az ismételt vizsgálatok egyaránt szolgálnak jó és rossz hírekkel. A jó hír: van olyan fejlődési változat, amely a világrendszer számra fenntartható pályát kínál. Vagyis, az emberiség rendelkezik mindazokkal az eszközökkel és forrásokkal, ismerettel és bölcsességgel, amivel helyzete stabilizálható. Ám az újra-futtatás azt is megmutatta, hogy az 1970-es évek adatai alapján kirajzolódó – és akkor még csak a 21. század távolában felsejlő – különböző jellegű krízisek, nemhogy nem tűntek el, hanem – a dolgok természeténél fogva – ma már belátható közelségbe kerültek. Meggyőzően tükrözik ezt a legújabb elemzések, amelyek a különböző valószínűsíthető feltételezések mellett követték végig az alternatív fejlődés-pályákat, felkutatva, hogy ezek melyike és milyen feltételekkel kínál stabil világot. (Herrington, G. 2020. Update to limits to growth.  Journal of Industrial Ecology)

Az alapkérdés: kínálkozik-e kivezető út a válságokból, azaz, lehetséges-e szabadulni az egymásba fonódó krízisek béklyójából. Az idézett elemzés négy alternatívát követ végig, aszerint, milyen mértékben módosítja viselkedését az emberiség. Az első forgatókönyv – a „business as usual” (BAU) modell – feltételezte, hogy az emberiség nem változtat alapvetően addigi életmódján. Bár kicsit visszafogottabb lesz, de a világ továbbra is a múlt fogyasztáscentrikus nyomvonalán halad. A szimuláció ítélete egyértelmű: ebben az esetben a világrendszer összeomlása elkerülhetetlen, amit alapvetően a nyersanyag források kimerülése idéz elő. A második forgatókönyv egy – a BAU-hoz képest – a körülményeket jobban tekintetbe vevő, alkalmazkodni igyekvő, de csak kevéssé változó viselkedésű emberiséget tételezett fel. A BAU csődjéből okulva – amit a nyersanyagok kimerülése sodor az összeomlás felé – ez a változat abban reménykedett, hogy felfedeznek és kiaknáznak újabb nyersanyagok forrásokat. Ám a szimuláció feltárta: az összeomlás ebben az esetben sem kerülhető el, legfeljebb azt a környezetszennyezés idézi elő.

A harmadik forgatókönyv a technológiai fejlődésre épített, feltételezve, hogy az a legtöbb problémát megoldhatja. A szimuláció azonban ezt csak részben igazolta vissza: bár a „végítélet” így elkerülhetőnek tűnt, de még ez sem kínált „puha landolást”. A világ ugyan nem omlott össze, de a költségek kezelhetetlenné válása miatt hanyatlani kezdett. A világ-rendszer stabilizálódását csak a negyedik forgatókönyv tette lehetővé. Ez a változat azonban az emberek fogyasztói viselkedésének és életmódjának alapvető átalakulását, a térségeken belüli és azok közötti különbségek csökkenését tételezte fel. Ilyen feltételek mellett hosszú távon biztosítható a globális rendszer fenntarthatósága. Vagyis, a szimulációk egybehangzó üzenete: nem bízhatunk abban, hogy a problémák maguktól megoldódnak és nem dőlhetünk nyugodtan hátra, nem folytathatjuk változatlanul megszokott életünket

Az emberiségnek alapvetően változtatnia kell életmódján, a természeti környezetéhez való viszonyán, a szűkebb és a tágabb közösségék tagjainak egymáshoz fűződő kapcsolatán. Mindez arra utal, az emberi történelem újabb nagyjelentőségű változása előtt és közben vagyunk. A körülmények egyszerre érzékeltetik a változtatás kényszerét, ugyanakkor az előttünk álló korlátokat és akadályokat. Fél évszázada, a Római Klub jelentésének nyilvánosságra kerülésének idején a világ a növekedés lázában égett. A fejlett és a fejlődő társadalmak – ez alól nem volt kivétel az akkori szocialista rendszer sem – különböző problémáikra a gazdasági növekedésben látták a gyógyírt. Ettől remélték a fejlődés felgyorsulását, a fogyasztás növekedését, az életminőség javulását és a társadalmi különbségek csökkenését. Ezért volt olyan félelmet keltő a jelentés üzenete – a „növekedés határai” – amely arra figyelmeztetett: feltűntek áthághatatlan korlátok és a megszokott módon való tovább haladás lehetetlen. Ráadásul, a határokba ütközés következménye nem koccanás, hanem súlyos katasztrófa lesz. Ezt a megállapítást azóta minden újabb vizsgálat megerősítette.

A helyzet napjainkban – gondoljunk az éppen kifutó (?) járványra és a szomszédunkban zajló háborúra – inkább kuszáltabbá, semmint egyszerűbbé vált. Az emberiséget – nem függetlenül a „növekedés határaitól” – válságok és krízisek sorozata rázza meg. Életünk áttekinthetetlen kapcsolati hálók alkotta rendszereiben a folyamatosan keletkező, önmagában nem feltétlenül veszélyes zavarok, könnyen elszabadulnak és kezelhetetlenné válnak. Ez az oka, hogy világunk a józan ésszel ellentétes módon viselkedik és ez felkészületlenül érte nemcsak az átlagembereket, hanem a rendszerek irányítóit is. A döntésekért felelősök úgy érzik magukat, mint egy személyautó vezetői jogosítványt szerzett sofőr, aki egyszer csak arra ébred, hogy az általa vezetett jármű, átalakult egy repülőgéppé, amelynek éppen kényszerleszállást kell végrehajtson. Én – mint a „jármű” milliárnyi utasának egyike – csak annyit kérek tőlük: legalább gyakoroljanak egy keveset a „Világdinamika” számítógépes modelljén, hogy megértsék, mi is a tét.

Miért vált „veszélyes üzemmé” a demokrácia?

A „veszélyes üzem” fogalma olyan gépezetre utal, amelynek az előírttól eltérő, rendellenes működése fokozott veszélyt, nagy kockázatot jelent. Környezetünkben sokféle ilyen berendezés – gáztűzhely vagy repülőgép, vegyi gyár vagy atomreaktor – található, amelyek éppen ezért kitüntetett figyelmet és nagy elővigyázatosságot igényelnek. De hogy jön ide – kérdezheti az olvasó – a demokrácia, amelyet Kövér László nemrég „veszélyes üzemmé” nyilvánított. Végül is, a demokrácia hosszú évszázadokon keresztül formálódó „gépezete” olyan kormányzási struktúrát eredményezett, amely megalapozta a társadalom „finomhangolt” működését és ezzel beteljesítette sokak, sokáig csak az álmokban létező reményeit. Az elmúlt évtizedben azonban mintha valami tényleg elromlott volna.

Az USA-ra a múltban többnyire a demokrácia mintájaként hivatkoztak: mindig képes volt – bár időnként csak késésekkel – megoldani a felbukkanó próbatételeket. Ma viszont sokan egy olyan hanyatló birodalomnak tekintik, amely nemhogy a világban egykor betöltött fontos szerepének nem képes megfelelni, de egy polgárháború felé sodródó ország képét mutatja. De a demokrácia működési zavarai – a politikai polarizálódás, a kormányozhatatlanság és az állampolgári engedetlenség korábban elképzelhetetlen szintje – még a politika „mintaállamaiban” – Kanada, Hollandia, Svájc, Svédország – is tapasztalhatók. És ez nem tekinthető pusztán a koronavírus járvány „mellékhatásának” vagy a média által előidézett véleményzavarnak. Lényegében ugyanilyen kép rajzolódik ki a demokrácia állapotát „mérő” – független szervezetek által létrehozott – mutatószámokból.   

A „Democracy Index” az elmúlt fél évszázad során folyamatosan javult a világban. Évtizedeken keresztül rendre több volt a javuló, mint a romló demokráciájú társadalom. 1990-1995 között azután – döntően a „rendszer-váltások” idején és következtében – ugrásszerűen javult a helyzet. A 21. századba átlépve azonban – rácáfolva a bíztató várakozásokra – az indexek romlani kezdtek. Mintha visszavonulót fújt volna a demokrácia. Egyre több, korábban „teljes” demokráciaként jellemzett ország csúszott vissza a „sérült” jelzővel illetett állapotba. Voltak azután, aki innen a hibrid rendszereknek nevezett/csúfolt csoportba süllyedtek, ahonnan – a kiszámíthatatlan külső és fenyegető belső körülmények hatására – megállíthatatlanul sodródtak tovább az autokrácia, sőt a kendőzetlen elnyomást nyíltan felvállaló diktatúra irányába. (Global State of Democracy 2021.) Mindez, mintha igazolni látszana Kövér László megjegyzését: a demokrácia veszélyes üzem.

Pedig a demokrácia és vele szoros kapcsolatban a kapitalizmus kiformálódása Európa sikertörténete volt. Az elmúlt fél évezredben Európa nyugati felén fokozatosan bővültek a piaci kapcsolatok, terjedtek a magántulajdonon alapuló vállalkozások, a teret nyert a hatalommegosztás, a parlamentek intézményesültek, és a szabadgondolkozás vitathatatlanná vált. Kontinensünk éppen ezeknek az – intézményi védelemmel ellátott – vívmányoknak köszönhetően ugrott a történelmi „maraton-verseny” élére. A folyamatot persze éles politikai küzdelmek, erősödő társadalmi és gazdasági ellentmondások kísérték. A társadalom többségét kényszerek és szenvedés terelte erre a fejlődési pályára. Miközben pedig a folyamat haszonélvezőinek politikai és a gazdasági hatalma folyamatosan nőtt, a változások elszenvedőinek helyzete csak lassan javult.

Egészében véve a 18. és 19. század mégis látványos forradalmakat hozott. Az USA-ban 1776 július 4-én elfogadott „Függetlenségi nyilatkozat”, az 1789 augusztus 26-án Franciaországban elfogadott „Az emberi és polgári jogok nyilatkozata” félreérthetetlenül kinyilvánította az emberek egyenlőségét és mindenki jogát a boldog és szabad élethez. Batsányi pontosan jellemezte a korszellemet: „Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság, Törvény, egyenlőség, s te áldott szabadság”. Az „egyenlőség forradalma” ugyan még sokáig csak ígéret maradt a többség számára, de legalább hivatkozási alapként szolgálhatott. A morális szükségszerűséggel felruházott remény és a megélt valóság ütközése éltette az erőszakos forradalom vágyát, a hirtelen irányváltást, alapvető intézményi átalakulást és az uralkodó osztályok hatalmának megtörését.

A valóságban azonban a forradalmak – a viszonyok, a viselkedés és a kormányzás modelljének alapvető megváltozása – fokozatosan, több terület lépésről-lépésre történő átalakulásával zajlottak. A változásban alapvető szerepet játszott a politikai forradalom és az ipari forradalom szoros és egymást segítő kapcsolata. A liberális politikai rendszer segítette az üzleti vállalkozások fejlődését, míg a gyarapodó tőkésosztály stabilizálta és tovább szélesítette a politikai és a gazdasági szabadság szféráját. Volt, még egy további – rejtettebb, de nem kevésbé fontos – strukturális megfelelés is a liberális politikai rendszer és a részvénytársaságok között. Mindkettő a kormányzás hasonló modelljén alapult: az egyéni döntések helyett testületi döntések, a személyes kontroll helyett a hatalom intézményes kontrollja érvényesült. A végső szót pedig mindkét esetben a választópolgárok/részvényesek mondják ki, akik átruházták ugyan az irányítás és végrehajtás feladatát, de folyamatosan figyelemmel kísérik „tulajdonuk” állapotát és fenntartják maguknak a jogot, hogy döntsenek megbízottjaik sorsáról.

A rendszer zökkenőmentes működése két alapfeltételen nyugszik. Egyrészt, a kezdetektől a megkérdőjelezhetetlen szuverenitáson: az állam a határain belül, a részvénytársaság a törvények szabta keretek között szabadon és kizárólag saját „tulajdonosainak” érdekeikre tekintve hozta meg döntéseit. Másrészt, elengedhetetlen volt, hogy a választópolgárok/tulajdonosok folyamatosan rajta tartsák szemüket „tulajdonukon”, képesek legyenek helyzetét objektíven megítélni, és azonnal beavatkozzanak, amint problémát látnak. Ennek feltétele a tényekhez való hozzáférés, azok szakszerű elemzése és a racionális mérlegelés volt. Ezt a növekvő iskolázottság és a megkérdőjelezhetetlen sajtószabadság alapozott meg. Ám a múlt század közepén az üzlet világában felbukkant az emberek befolyásolásának különös koncepciója, amely fokozatosan eltérítette a figyelmet a tényekről folyó vitákról.

Ennek jellegzetes példája, amikor a dohányipar – a dohányzás rákkeltő hatásának nyilvánosságra kerülésével – létét fenyegető „veszéllyel” szembesült. A vállalatok először a tények cáfolatával akartak visszavágni. Ám egy marketing-guru „hatékonyabb” megoldást javasolt: ahelyett, hogy fáradságos munkával igyekeznének megcáfolni a tudományos eredményeket – ami lehet, éppen igazolja a tudósok állításait – inkább hitelteleníteni kell a kutatókat és eredményeiket. (Proctor, R. 2008. Agnotology: The Making and Unmaking of Ignorance). Az agnotology az igazság keresése helyett a lejáratására épít. Arra bíztat: ne vesződj a tények cáfolatával, inkább alakíts ki olyan benyomást, hogy a tények csak vitatott, nem kellően alátámasztott vélekedések, a kutatók részrehajlóak, vizsgálataikat pedig „gyanús” szervezetek finanszírozták.

A befolyásolásnak ez a stratégiája az elmúlt évtizedekben általánosan elterjedt és ez alapjaiban megrendítette a demokráciát. A világ ugyanis időközben alapvetően átalakult. A földet behálózó beszállítási és kommunikációs láncok az emberi társadalmakat fokozatosan komplex és szorosan csatolt rendszerré formálták. Ennek hatására a globális rendszerben felerősödtek az „önszerveződő” folyamatok, amelyek alapvetően új jelenségek megjelenésére vezettek. A rendszer aktorai között – általuk nem befolyásolhatóan – szoros kapcsolatok és erős visszacsatolások alakultak ki, amelyekből hálózatok áttekinthetetlen sokasága keletkezett. Ezeken keresztül a hatások megállíthatatlanul terjedtek szét a rendszerben, felerősítve a folyamatosan keletkező zavarokat, ami egyre nehezebben kontrollálható szélsőségekre és a korábban megkérdőjelezhetetlen szuverenitás visszaszorulására vezetett. (Cosen, B. et.al. 2021. Governing complexity).

A világ fokozatosan a radikális bizonytalanság szintjére érkezett, és kiszámíthatatlanná vált. (Kay, J. King, M. 2020. Radical Uncertainty). Ebben a helyzetben egy korábban felfedezett, de sokáig csak szűkebb területen érvényesülő jelenség – a Dunning-Kruger hatás – kerítette hatalmába kerítette a föld-lakók nagy részét. A hatás lényege: az áttekinthetetlen világban a hozzáértők elbátortalanodnak megkérdőjelezhetetlen véleményt nyilvánítani, míg a nem-hozzáértők tévedhetetlennek gondolják magukat. (Kruger, J. Dunning, D. (1999): Unskilled and Unaware: How Difficulties in Recognizing One’s Own Incompetence Lead to Inflated Self-Assessments.) Vagyis, a kaotikus körülmények között az átlagpolgár mindinkább „magabiztos idiótaként” viselkedik, amit csak fokoz, hogy a médiát elárasztották a hamis információk. A demokrácia végső letéteményesei tehát egyre kevésbé képesek és hajlandók hamis valóság mögé nézni.

Míg a 20. század végén a „rendszerváltók” vitathatatlan „tervrajzként” tekintettek a demokrácia korábban sikeres társadalmi modelljére, annak működési feltételei a 21. században alapvetően módosultak:    

  • a polgárok közvetlen részvétele lecsökkent az elitek és szakértők rovására,
  • egyre nagyobb befolyásra tettek szert a nem-választott és nem is felelősségre vonható aktorok,   
  • egyre több lényeges kérdést döntenek el a nyilvánosságtól elzártan, társadalmi felhatalmazással nem rendelkező és nem is ellenőrizhető személyek és csoportok,
  • a vélemények végletesen polarizálódtak, nehezebbé vált igazolt információkhoz hozzáférni és a racionális vita.

A liberális állam tehát egy olyan autóra kezdett hasonlítani, amelyet egymással megegyezni képtelen személyek vezetnek, mégpedig úgy, hogy az egyik markolja a kormányt, egy másik adja a gázt, és egy harmadik ellenőrzi a féket, egy negyedik működteti az irányjelzőt. A világ pedig egy olyan autópályára emlékeztet, amelyen hol hóvihar, hol özönvízszerű eső söpör végig és a látási viszonyok egyre romlanak. A következmény: a globális rendszer különböző részei növekvő zavarokkal, az országok pedig súlyos válságokkal birkóznak, mindeközben a kormányzatok működését lefullasztja a vetokrácia, az egymást minden áron akadályozó csoportok vetélkedése. A választások közeledtével nem egyszerűen felforrósodik a hangulat, hanem szabadfogású politikai birkózás veszi kezdetét. Ez a helyzet tette a demokráciát, nehezen megelőzhető balesetek által fenyegetett „veszélyes üzemmé”.

Sokan reménykednek, ha a járvány elvonul, visszatér a régi „normalitás”. A társadalmak „gondolkodásmódját” elemző kutatások azonban ennek ellenkezőjére utalnak.  A kutatók azt vizsgálták, amikor egy történelmi korszak tömegesen idéz elő depressziót, akkor ennek jelei megmutatkoznak-e a társadalom kollektív „pszichéjében”? (Bollena, J. et.al. 2021. Historical language records reveal a surge of cognitive distortions in recent decades.) Elemezve 125 év (!), angol és más nyelveken megjelent mintegy 14 millió könyvét (!) azt találták, hogy az elmúlt évtizedek szóhasználatában jól azonosíthatók a – korábbi trendből kiemelkedő – kollektív depresszió jelei. Mintha a modern világ polgárain kitört volna a „kollektív őrület”. Hasonló trendet azonosított a társadalom kollektív érzéseit tükröző szóhasználatának vizsgálta is. (Scheffera, M. et. al. 2021. The rise and fall of rationality in language.) A Google nGram adatbázis több millió, 1850 és a 2019 között született dokumentumát (!) elemezve azt találták, hogy a köznyelvben a racionalitásra utaló kifejezések – meghatározó vagy következtében – sokáig folyamatosan emelkedtek, míg az érzelmi tapasztalatra utalók – úgy érezem vagy úgy hiszem – fokozatosan csökkentek. Ez a trend azonban az elmúlt évtizedekben megfordult. A 21. századba átlépve a korábbi, közérdek-központú és racionális szemléletet, az egyén-központú és alapvetően érzelmi megközelítés váltotta fel. Mindez arra utal, hogy az átlagpolgár egyre kevésbé racionálisan értelmezi helyzetét.  

Miközben tehát világunk az egymásra halmozódó válságokkal küszködik, a rendszer irányításához szükséges képességünk mindinkább elmarad a követelményektől. Ez az oka a természeti környezet, a demográfiai és a migrációs trendek, a globális gazdaság, és nemzetközi politika megállíthatatlanul erősödő zavarainak. Miközben azonban egyre erősödik a „krízis-menedzsment” alkalmazásának kényszere, a globális rendszer kormányzásának mindhárom szintje egyre erősödő hiányosságokkal küszködik. A „kormánykereket” kezükben tartókat az „ego-vezérelt” viselkedés vezérli, gondolkodásmódjuk beszűkült és csak hatalmuk stabilizálásával törődnek. Az őket kiszolgáló elitek viszont szélsőségesen polarizálódtak, képtelenek a párbeszédre és ezzel – szándékaiktól függetlenül – a vetokráciát működtetik. A „végső tulajdonosok” – vezetőket és a döntéseket előkészítő szakembereket ellenőrizni hivatott polgárok – pedig „magabiztos idiótaként” viselkednek, és nem vesznek tudomást arról, hogy a demokrácia „veszélyes üzemmé” vált. Nos, így készül a 21. század.

Prokommunista tézisek, avagy működésbe lép-e a történelmi szükségszerűség?

„Nincs ellenállhatatlanabb, mint egy eszme, aminek eljött az ideje” – idézik gyakran a mondást. S valóban, számtalan példa mutatja, hogy egy feltaláló ötlete, egy tudós gondolata, egy filozófus víziója – sok éves szendergéséből felébredve – átalakítja a világot. Ám ennek a mondásnak van egy másik – rejtett, ugyanakkor nem kevésbé fontos – üzenete: „Nincs frusztrálóbb, mint egy sikerre ítélt eszme megvalósításáért akkor harcba szállni, amikor annak még nem jött el az ideje”. Pedig ezt sokan – a gondolatok kiötlői és a víziók elkötelezett, vagy csak rászedett követői – megszenvedték. Erre a lehetőségre már Marx is utalt: “Egy társadalom, még ha nyomára jött is mozgása természeti törvényének…természetes fejlődési fázisokat sem át nem ugorhat, sem rendeletileg el nem tüntethet. De megrövidítheti és enyhítheti a szülési fájdalmakat”. (Marx, K: A tőke, I. kötet.) A 20. század szomorú tanulsága: a kommunizmus utópiájának megvalósítására törekvő mozgalmak sem megrövidíteni, sem enyhíteni nem tudták a „születés fájdalmait”.

Pedig voltak a haladásnak olyan elkötelezett hívei, akik ezt pontosan előre látták. A 20. század társadalomtudományának egyik „alapító atyja”, M. Weber, halála előtt, 1920-ban barátjához, Lukács Györgyhöz írt levelében arra figyelmeztette: „ezek a kísérletek [a bolsevizmus kísérletei] csak ahhoz vezethetnek, és ahhoz is fognak vezetni, hogy a szocializmust 100 évre diszkreditálják.”. Ma olvasva ezeket a sorokat, három gondolat vetődött fel bennem. Az első: jó lenne, ha mindenki tudomásul venné, a 20. század Weber előrejelzését igazolta. A második: mostanában telt le az a bizonyos 100 év, amire M. Weber utalt, és ez felvetheti az újrakezdés lehetőségét. A harmadik: csak akkor van alapja a reménykedésnek, ha elfogulatlan értékelés igazolja, valóban feltűntek a trendfordulás jelei.

Az óvatosság ugyanis továbbra is indokolt, nehogy újra az illúziók csapdájába essünk. A 20. század tagadhatatlan tapasztalata: az illúziók által elvakított mozgalmak – a történelmi kényszerek nyomására és a politikai harcok kikerülhetetlen logikáját követve – az eszkalálódó erőszak pályájára kerültek, amelyről azután már nem tudtak letérni. Ez az út azonban a hirdetett jövőképnek és a fennkölt morális céloknak tökéletesen ellentmondó politikai kísérlet-sorozathoz vezetett, amely – a sokmillió áldozat ellenére – sikertelen maradt. Ez nem azt jelenti, hogy eleve indokolatlan volt a kapitalizmus alapvető intézményeinek – a piacnak, a magántulajdonnak, és az ezekre épülő hatalomnak – az éles kritikája. Még a kapitalizmus elkötelezett, de elfogulatlanul elemző hívei is elismerik: „a piac lehetővé teszi, hogy a gazdag ember macskája, eligya a tejet a szegény ember gyermeke elől”. A 21. század alapvető problémái – a természeti folyamatok fenntarthatatlansága, a globális gazdaság krízisérzékenysége és a társadalmi egyenlőtlenségek megállíthatatlan növekedése – a kapitalizmus logikájából fakadnak.  

Ám épp így tagadhatatlan – mutattam be nemrég írt cikkemben, „Valóban gonosz-e a kapitalizmus?” az elmúlt évek kutatásai alapján – hogy a pénz, a piac, a magántulajdon és az állam alapvetően pozitív a történelmi szerepet játszottak. Az elmúlt évezredek fejlődéspályájáról rajzolt objektív kép óvatosságra kell intse az erőszakos forradalom híveit. A történelmi elemzések egyértelműen igazolták: ezek az „ördöginek” kikiáltott intézmények a fejlődés elkerülhetetlen és – negatív mellékhatásaik ellenére is – az emberi állapotok folyamatos javulását lehetővé tevő eszközök. Nélkülük nem terjedhettek volna el a műszaki innovációk, nem növekedhetett volna az életminőség, nem jöhetett volna létre a közösségeket körülvevő komfortzóna, és nem válhatott volna globálissá az emberiség. Ugyanakkor a fejlődés együtt járt az emberi környezet erősödő zavaraival és a társadalmi, gazdasági ellentmondások növekedésével is.

A piacot és az állomot „meghekkelő” magántőke a „győztes visz mindent” helyzetet alakított ki, amely a Máté-effektus – „akinek van, annak adatik, akinek nincs attól az is elvétetik, amije van” – érvényesüléséhez vezetett. A magánvállalkozások és az állam összejátszása lehetővé tette a csere „természetes” – a verseny által korlátozott – arányainak egyoldalú megváltoztatását. A fiatal Marx a Mosel vidéki falopásokkal szembesülve ébred rá, hogy az állam nem a társadalom felett lebegő eszme, amely mindenki javára elfogulatlanul munkálkodik, hanem a gazdagok és hatalmasok eszköze, amellyel rabságban tartják a szegényeket. Ennek tükrében teljesen érthető a „tökéletes” társadalom megtervezésének és létrehozásának vágya. Ám a valóság az, hogy a pénz, a piac, a kereskedelem, és a magántulajdon hiányában nincs bővülő munkamegosztás és nem jöhettek volna létre egyre nagyobb és mind komplexebb társadalmak.  

Vagyis, a „gonosznak” kikiáltott eszközökből épült az a történelmi „mozgólépcső”, amely egyre több lehetőséget és szabadságot kínáló fejlődési szintre vezette fel az emberiséget. Aki pedig fellépett erre a történelmi mozgólépcsőre, az egyre gazdagodó és növekvő életminőséget biztosító világba juthatott. A fejlődés ugyanis, sok szenvedés és kényszerű alkalmazkodás árán, egy – a Maslow-piramis logikája alapján elrendezett -bevásárlóközpontra emlékeztető modern világba vezetett. A földszinten a fiziológiai szükségletek – az élelem és a ruházat – elégíthető ki. Innen a mozgólépcső tovább vezet a biztonság szintjére, ahol az ehhez szükséges „árúcikkek” – a lakóhely és a környezet biztonsága – vásárolhatók meg. A mozgólépcső ezután a társas kapcsolatok szükségleteinek a kielégítését kínáló harmadik szintre visz fel, ahol bárki sokféle kapcsolat, találkozási tér, szórakozási forma, és egyre szabadabban kifejezhető egyéni vágy széles kínálatából válogathat. Aki pedig még feljebb vágyik, azt a mozgólépcső az elismerés szükségleteit kielégítő a negyedik szintre vezeti. Itt, azokat a termékeket és szimbolikus dolgokat vásárolhatja meg, amelyek alapján, aki csak rápillant, az irigyelni fogja.

Ezt a „Maslow-bevásárlóközpontot” jellegzetes életmodell működteti. Ennek alapja, hogy az élet egy „játék”, amelyben az nyer, aki végül a legtöbb „örömpontot” és „sikerpontot” gyűjti. Állandóan arra ösztönznek, hogy fogyassz minél többet, válaszd a legjövedelmezőbb állást, keresd a befolyásos emberek barátságát, sőt emberi kapcsolataidat is a vásárlás logikája alapján intézd: amit és akit meguntál, azt dobd el és cseréld le. A történelmi szükségszerűséget ebben a „bevásárlóközpontban” a mindennapok kikerülhetetlen hatásai működtetik. Kezdve az észrevétlen finom ösztönzésektől egészen a fenyegető kényszerekig, az embereket minden, folytonosan viselkedésüknek az életmodellhez való hozzáigazítására figyelmezteti.  Szülőként, munkavállalóként, vásárlóként, baráti közösség tagjaként, politikával foglalkozó állampolgárként állandóan szembesültek ezekkel a hatásokkal, amelyek visszaterelik őket, ha letérnének erről az útról.  

A történelmi mozgólépcső pedig egyre gazdagabb és kifinomultabb világba vezetett fel. Ám ennek megvolt az ára és a kikerülhetetlen mellékhatásai. Aki a történelem gyorsuló vonatára fellépett, onnan már nem lehetett – a baleset veszélye nélkül – lelépni. Az emberekre rázárult a munkamegosztás és a „feszített üzemmódú” életmód „bilincse”. Az egyik oldalon, a csábítások átláthatatlan sokasága, míg a másikon az ellenállhatatlan késztetés: mindent, azonnal elérni, megszerezni és átélni. Miközben pedig a 20. század vége felé a munkamegosztás globálissá szélesült és a megélhetés kényszere az egyént egy szűk tevékenységi kör börtönébe zárta, az egyenlőtlenség fél évszázados csökkenés után újra növekedni kezdett. (Piketty, Th. 2015. A tőke a 21. században). A vagyoni és jövedelmi skála felső 1%-nak részesedése az 1970-es évek óta folyamatosan nő. Ez azonban nem pusztán a fogyasztási különbségek szélesedése miatt zavaró, hanem e réteg szinte korlátlanná növekvő befolyása miatt veszélyes. A tőke, a politika és a média feletti ellenőrzés megszerzésével képessé vált arra, hogy saját érdekét a munkavállalók, a társadalom, sőt az egész emberiség rovására érvényesíthesse.  

Ebben a helyzetben válik fontossá, hogy a legkülönbözőbb szükségletek kielégítésének hihetetlen gazdagságát látva „letáborozunk-e” a negyedik szinten, vagy tovább haladunk az önmegvalósítás lehetőségét kínáló ötödikre? Vagyis, fogva tart-e minket a kifinomult fogyasztás élményeinek és presztízs-kínálatának gazdagsága vagy az alkotás örömének, az igazság keresésének és a szabad közösség megalkotásának alapvetően eltérő motivációját választjuk? A kérdés tehát az, vajon feltűntek-e olyan – történelmi szükségszerűséget megtestesítő – hatások, amelyek a kor emberét alapvető életmódváltásra ösztönöznék? Nos, a 21. században két alapvető tényező – a fogyasztás „határköltségének” és a fogyasztás generálta „határboldogságnak” – különös alakulása átrendezheti a ma még megfellebbezhetetlennek tűnő fogyasztásközpontú életmódot.

A fogyasztás „határköltsége” – az egyre újabb dolog megvásárlásának költsége – a szinte végtelenségig kifinomult igények miatt folyamatosan növekszik. Mindenekelőtt: a fogyasztói társadalomban megsokszorozódnak a „boldogság-javak”, vagyis mind több dolog van, amiről úgy véled, enélkül nem lehet élni és egyébként is, mindenki arról győzköd, hogy azt mindenképpen meg kell szerezned. Másodszor: a státusz-hierarchiában egyre feljebb kerülve, mind drágábbá válnak a megszerzendő dolgok, ugyanis a presztízsfogyasztás – hogy hirdethesse a státuszhierarchiában elért szintet – értékükön felül megdrágítja a javakat. Harmadik: az emberiség beleütközött a fenntarthatóság korlátjába és a kényszerű szabályozás az élet drágulására vezet. A negyedik: az átlagembert, a lépéstartás kényszere olyan munka végzésére veszi rá, ami nem érdekli és nem tölti el örömmel, de csak így képes vásárlásait finanszírozni. Ötödik: a fogyasztáshoz elengedhetetlenül szükséges pénz megszerzése, sőt a fogyasztás lebonyolítása is lecsökkenti a szabadidejét, így az az érzése alakul ki, hogy éppen saját vágyai követésére nem marad ideje.

A másik alapvető tényező, ami eltérítheti a kizárólagos életcéllá emelt fogyasztástól, hogy a „határboldogság” – az újabb egységnyi fogyasztás előidézte boldogságnövekedés, egyre csökken, gyakorlatilag a nullához tart. Ennek egyik tényezője: az „örömjavak” megsokszorozódása miatt, a fogyasztás egyre újabb „egységének” – legyen az egy csirkecomb vagy egy ing, a nagyobb autó vagy egy új partner – megszerzése a korábbiakhoz mérten egyre kevesebb örömet okoz. A másik „boldogság-tolvaj”: bármely dolog elfogyasztása elveszi az időt a másiktól. Így, még fogyasztás közben is az jár az eszedben, hogy most ez megakadályoz abban, hogy valami mást élvezz, és ez csökkenti az örömedet. (B. Swartz. 2013. Paradox of choice.). A harmadik: egyre többen döbbennek rá, hogy a boldogság legfontosabb forrása, az emberi kapcsolatok, nem vásárolhatók meg pénzen, csak kitartó „odaadással” egyenlíthetők ki.

A felsorolt tényezők a fogyasztás motivációjának csökkentő történelmi trendjét rajzolják fel. Ez azonban nem erőszakos forradalom formájában, még csak megfellebbezhetetlen politikai parancs vagy ideológiai utasítás útján jut érvényre. Az új társadalmi formációk egyébként is mindig lépésről lépésre jönnek létre a meglevőkből, a viszonyok, az együttműködési formák és a szabálykövetés intézményeinek fokozatosan átalakulásával. A forradalom lényege nem a látványos erőszak, ami elragad, megfoszt, kényszerít, hanem a mindennapi viselkedés szabályainak fokozatos, de alapvető átalakulása. Az új társadalmi formációk az egyéni döntések sokaságából, az emberek pillanatnyi – intézményi kényszerek által korlátozott – helyzetük végig gondolását követő egyedi választása nyomán formálódtak ki.

Hogyan válik akkor – kérdezheti az olvasó – a presztízsfogyasztás kapitalizmusa a szabad alkotást választó egyének kommunista társadalmává? A kommunista „forradalom” első szakaszában, az emberek – megérezve a fogyasztás csökkenő motivációját – az újabb fogyasztási lehetőségekre egyre gyakrabban mondják: erre nincs szükségem. A „forradalom” második szakaszában ezek az egyének – a társadalmi változások általános modelljét követve – fenntarthatóan működtethető kommuna típusú közösségekké szerveződnek. Kutatások bizonyítják: ha az egyének szabadon mozoghatnak, akkor a viselkedésbeli különbségek alapján a társadalom szétválik azonos viselkedést mutató térségekké. (Schelling, Th. 1971. Dinamic modells of segregation.) Hasonlóképpen igazolható, hogy a „jólelkű” egyénekből szerveződő közösségek – még önző és mohó társadalommal körülvéve is – alkothatnak fenntartható és stabil társadalmi formát. (Stewart, A. Plotkin, J. 2013. From extortion to generosity, evolution the Iterated Prisoner’s Dilemma.)

A kommunista társadalom a „forradalom” harmadik szakaszában, a kommunák hálózatából formálódik ki. A kommuna típusú közösségek szervesen beépülnek a tőke globális rendszerébe, együttműködnek a profit-orientált vállalkozásokkal, de folyamatosan felmutatják a kommuna-típusú közösségek előnyeit. A kommunizmus tartósan együtt él a pénz, a piac, a magántulajdon világával, de szabadon választható alternatívát kínál mindenki számára. Lehetővé teszi a fenntarthatóságot, az egyenlőséget és az alkotást szem előtt tartó egyéni életprogram és közösségi működésmód kialakítását. Vagyis, a presztízs-fogyasztás helyett az önkéntes egyszerűség (voluntarily simplicity) életmodelljének követésére, a státusz-piramison való felkapaszkodás helyett az egyenlőségen alapuló emberi kapcsolatok építésére, a pillanatonként változó élményekben való elmerülés helyett a világ megismerésére irányuló alkotó életmód kialakítására ösztönzi tagjait.

Nem kell tehát erőszakos mozgalmat szervezni a napfölkeltéért. A kommunizmust választók sokkal nehezebb követelménnyel szembesülnek. Ezt T.H. White – Üdv néked, Arthur nagy király – könyvének utolsó bekezdésében így foglal össze: „Eljön a nap, mert el kell jönnie, amikor visszatér Gramarye-ba, egy új kerekasztallal, amelynek nincsenek sarkai, mint ahogyan a földgolyónak sincsenek, s az asztal mellé lakomázni leülő nemzeteket nem választják el egymástól határok. S, hogy ezt megtehesse, arra a kultúra ad reményt. Csak rá kell venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak is, ne csak egyenek és szeretkezzenek.” A kommunizmus alapkérdése: mikorra válik a föld néhány milliárd filozófus, művész és tudós bolygójává?

Hol lesz az egyenlőtlenség hullámvasútjának végállomása?

„Az élet – S. Kierkegaard szerint – csak visszafelé tekintve érthető meg, de élni csak előre nézve lehet.” E különös „szabály” következménye: az egyén sorsának, a társadalmak fejlődésének, sőt az emberiség történelmének meghatározó fordulatai gyakran sokáig rejtettek. Az egyének csak évekkel később, a társadalmak sokszor évszázadok múltán, visszatekintve ismerik fel: egy bizonyos időponttól kezdve, más irányt vett az sorsuk. Előfordul persze, hogy váratlan lehetőségek vagy kikerülhetetlen kényszerek váltják ki a látványos fordulatot. Mégis, gyakoribb, hogy a valódi fordulópont elkerüli figyelmünket és csak később vesszük észre: valamikor letértünk az évtizedeken keresztül követett fejlődéspályáról.

Mintha egy rendező-pályaudvar váltóin haladtunk volna át, „sors-váltás” következett be és életünk már egy másik „vágányon” fut, új jövő felé. Mindez csak azért nem tűnt fel eddig, mert az új „vágány” sokáig a régivel párhuzamosan haladt, így a változások először észrevétlenek voltak. Azután fokozatosan elkanyarodik egymástól a két pálya, a környezet is alapvetően megváltozik, mintha az utasok is egészen mások volnának, mint régen és egyszer csak rádöbbentünk: egészen új végcél felé halad életünk és történelmünk. Ilyesfajta életérzés foghatott el sokunkat, amikor az elmúlt évtizedek kaotikus eseményeit a statisztikák hosszútávú trendjét felrajzoló ábráinak fényében megszemléltük. Ekkor elénk tűnt a történelem rejtett – valamikor az 1970-es évek közepén bekövetkezett – fordulópontja.

A 20. század egymásnak tökéletesen ellentmondó narratívákat kínál. Volt két borzalmas világháború és népirtások, bekövetkeztek világválságok, kitörtek világjárványok, szinte elviselhetetlen társadalmi és gazdasági megrázkódtatást előidézve. A század ugyanakkor sokszázmillió ember felemelkedését, életkörülményeik folyamatos javulását hozta. Az iparosodó és a világgazdaságba becsatlakozó országokban jelentősen nőtt a GDP/fő, folyamatosan javult az életszínvonal és emelkedett a születéskor várható élettartam. Ráadásul – rácáfolva sokak várakozására – a piacon, a magántulajdonon és a demokrácián alapuló társadalmak az egyenlőség irányába mozdultak el. Az egymást követő generációk társadalmi státusza és életesélyei rendre meghaladták szüleikét, a szabadságjogok szélesedtek, az emancipáció előre haladt.

Simon Kuznets – Nobel díjas közgazdász – ebből a pozitív trendből elméleti modellt formált. (Kuznets, S. 1955. Economic Growth and Income Inequality). Az 1950-as évekig tartó időszak adataira alapozva, az egyenlőtlenség hosszútávú alakulását egy fordított U alakú görbével jellemezte. Eszerint, az egyenlőtlenség, több évszázadokon keresztül egyre nagyobb lett. A vagyonok és a jövedelmek különbsége, mintegy követve a Máté-effektust – „akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van” – megállíthatatlanul növekedett. Amint azonban az iparosodás elért egy szintet, fordulópont következett: a jóléti állam, a versenyt és esélyegyenlőséget támogató politikát kezdtek követni és az egyenlőtlenség csökkenni kezdett. Kuznets tehát egy optimista jövő-képet rajzolt fel: a gazdasági és politikai fejlődés eredményeként a modern világ túljuthat az egyenlőtlenség, emberek milliárdjainak szenvedését előidéző korszakán.

Az 1970-es évektől azonban az egyenlőtlenség csökkenő trendje – ellentmondva Kuznets víziójának – váratlanul megtört. Ez azonban csak egy évtizedes késéssel derült ki, mert vagyoni és jövedelmi különbségek növekedését egy ideig elrejtette az életkörülmények javulása. Ám a 21. századba átlépve a trendváltás letagadhatatlan lett. A jövedelmi és vagyoni különbségek évszázados alakulását Th. Piketty a világhírű francia közgazdász tárta a világ elé. (Th. Piketty, 2015. Economics of Inequality). Piketty azonban a statisztikai adatokból – Kuznets fordított U-alakú görbéjével ellentétben – éppen egy U-alakú az évszázados trendet olvasott ki. Ezzel részben visszaigazolta Kuznets állítását – a 20. század elejétől az egyenlőtlenség valóban csökkent – ám a későbbi adatok egyértelműen egy 70-es évtizedben bekövetkezett trendfordulót jeleztek, amikortól az egyenlőtlenség újra növekedésnek indult.

A modern világ tehát az elmúlt évtizedekben az U alakú „Piketty-görbe” „felszálló” ágára került. (Piketty, Th. Saez, E. 2014. Inequality in the Long Run.). Sőt, az egyenlőtlenség mértéke a 21. századba átlépve, újra elérte a 19. századbelit! A valóságban a trendváltás jelei már a 1980-es évek elején megmutatkoztak. Feltűnt ugyanis, hogy a termelékenység és a munkavállalói jövedelmek hosszú évtizedeken keresztül egybekapcsolódó növekedése a 1970-es évek közepétől „szétcsatolódott”. Miközben folytatódott a termelékenység növekedése, a munkavállalói jövedelmek stagnálni kezdtek. A szélesülő „termelékenység-munkabér rés” arra utalt, hogy a munkások egyre kevesebbet kapnak vissza az általuk előállított hozzáadott értékből. Ez a kizsákmányolás erősödését jelentette, és két izgalmas kérdést is felvetett: mi volt az oka, a évtizedekig tartó jövedelem-különbség csökkenésnek és mi vezethetett ennek a trendnek a megváltozására? Az egyenlőtlenségek csökkenésében jelentős szerepe volt a progresszív adózásnak. Ezt részben a világháborúkra való felkészülés, majd az újjáépítés finanszírozása magyarázta. De a II világháborút követően alapvető szerepet játszott az egyenlőbb csere kialakulásában a szocializmustól való félelemnek, a szociáldemokrácia befolyásának és a szakszervezetek erősödő alkupozíciójának.

A 1970-es évtizedben bekövetkezett fordulat okait azután – évtizedes késésekkel – fokozatosan tárták fel a kutatások, amelyek eredményeit újabb – különös elnevezésű – görbék szemléltették. Az első: a Baldwin-féle „mosoly-görbe” volt. (Baldwin, R. 2016. The Great Convergence.) A kutató a vállalati értéklánc – a kutatóktól és fejlesztőktől, a terméket előállító munkáson keresztül, a marketingesekig tartó – egymást követő szakaszainak értéktermelő képességét elemezte. Az eredményeket egy olyan koordinátarendszerben ábrázolta, amelynek vízszintes tengelyén a vállalaton belüli értéklánc résztvevői voltak, míg a függőlegesen az általuk előállított hozzáadott érték. Az 1970-es évekig az ábra egy a közepén enyhén behajló görbét mutatott, jelezve a magasan képzettek nagyobb hozzájárulását. A 21. századra azonban a görbe közepe – a munkások alkupozíciójának leértékelődése miatt – mélyen berogyott, míg két széle – az innovációk felértékelődésével – felemelkedett. Ez a kép sokakat egy mosolyra nyíló arcra emlékeztetett, innen a „mosolygörbe” elnevezés. (Baldwin, R. 155. oldal.)

Ám a baj – ahogy az szokott lenni – nem járt egyedül. A 2. világháborút követően a fejlődő világ egyre újabb térségei kapcsolódtak be a világgazdaságba. Ennek hatására a vállalati értéklánc egyre távolabbi országokra terjedt ki. Kezdetben a „mosoly-görbe” a vállalaton belüli viszonyokat tükrözte, azután, a termelőegységek vidéki „kiszervezésével” az országon belülieket. A globalizáció során a „mosolygörbe” közepét az alacsonyabb átlagbérű országok munkásai „foglalták el”. A vállalatok megtartották maguknak a Baldwin-görbe stratégiai fontosságú két szélét, míg a közepét – a fizikai munkára alapozott gyártást – növekvő arányban kiszervezték. Emiatt a fejlett tőkés országok, alacsonyan képzettségű munkásainak alkupozíciói alapvetően meggyengültek. A következmény: a 70-es évekig egyöntetűen emelkedő középosztály „kettészakadt”.

A felsőfokú végzettségűek emelkedése folytatódott, míg a továbbtanulást nem vállaló, vagy abból anyagi okok miatt kiszorulók, döntően fizikai munkát végzők – a „mosoly-görbe” berogyott közepén – egyre mélyebbre süllyedtek. Mivel nem voltak képesek vagy nem voltak hajlandók alkalmazkodni, romló munkafeltételekkel, gyengülő alkupozícióval, ebből következően csökkenő jövedelemszinttel és társadalmi státuszuk lesüllyedésével szembesültek. Sokan egyéni menekülési utakat kerestek, a szakszervezetekből kiléptek, párkapcsolataik megszakadtak, így védelem nélkül maradtak. Helyzetüket a globális folyamatok nehezen kikerülhető csapdává formálták. Ennek működését, a Világbank világhírű szakembere B. Milanovic, egy – még az eddigieknél is különösebb – „elefánt-görbével” világította meg. (Milanovic, B. 2018. Global Inequality.).

A globális világgazdaság a munkavállalóit, növekvő jövedelemszint szerint 10 csoportba rendezte és megvizsgálta, viszonylagos jövedelempozícióik változását 1988-2008 között. A szeme előtt kirajzolódó ábra őt – és másokat is – egy elefántra emlékeztette, innen az „elefánt-görbe” elnevezés. A legrosszabbul, mint az várható volt, a globális jövedelmi lista legalsó tizedébe tartozó, a legeslegszegényebbek jártak: őket „mutatta” az elefánt „hátsó része”. Meglepő módon azonban, az utánuk következők – a fejlettekhez viszonyítva még mindig szegény – a 2.-tól a 7.-ik tizedekbe tartozók jövedelmi helyzete az elmúlt évtizedek során jelentősen javult! A kiszervezések során a térségeikbe vándoroltak a helyinél magasabb béreket kínáló munkahelyek. Így egyértelműen nyertesei voltak az átrendeződési folyamatnak, amit az elefánt kiemelkedő magas háta mutat. A fejlett társadalmak, felső 8-9. jövedelemkategóriába tartozó munkavállalói viszont, éppen a kiszervezések miatt jórészt vesztesei lettek a globális változásoknak. Elveszítették biztos munkahelyeiket és csökkent jövedelemszintjük, amit az elefánt-görbe leeső homloka és lecsüngő ormánya mutat. A globális rendszer leggazdagabbjai – a legfelső, 10. jövedelemkategóriába tartozók – viszont egyértelműen nyertesei lettek a jövedelmi átrendeződésnek, őket mutatja az elefánt-görbe felemelkedő ormány-vége.   

A Baldwin- és a Milanovic-görbe együttes hatása: a fejlett világ jelentős munkavállalói csoportjai fogva tartó csapda jött létre. Ez nemcsak az egyéneket tartja fogva, de egész társadalmi csoportra is rázárul, és szinte lehetetlen szabadulni belőle. A csapda működését az un. „Great Gatsby” görbének nevezett összefüggés világítja meg. Az elnevezése Scott Fitzgerald, 1925-ben megjelent regényének – „A Nagy Gatsby” – főszereplőjére utal, akinek gazdaggá válása és csábító életmódja ellenállhatatlan vonzást gyakorolt környezetére. Sokáig úgy hivatkoztak Gatsby példájára, mint ami azt sugallja: az egyenlőtlenség lehet igazságtalan, de emberfeletti teljesítményre késztet. Ahogyan a sportolókból az olimpiai győzelem lebírhatatlan csábítása, a megdönthetetlennek gondolt világrekordok túlszárnyalását váltja ki, épp így– érveltek sokan – a látványos egyenlőtlenség az átlagembert is emberfeletti teljesítményre készteti. Így az egyenlőtlenség – végső soron – a társadalmi fejlődés fontos motorja.  

Amikor azonban a kutatók felrajzolták a „Great Gatsby görbét” – összevetve a különböző fejlett társadalmakban az egyenlőtlenség és a társadalmi mobilitás mértékét – éppen a feltételezettel ellentétes eredményre jutottak. (Corak, K. 2013. Income Inequality, Equality of Opportunity, and Intergenerational Mobility.) Az adatok egyértelműen arra utaltak, hogy a nagyobb egyenlőtlenségű társadalmakban – USA, Anglia és Olaszország – alacsonyabb a mobilitás, mint a kisebb egyenlőtlenségű Finnországban és Dániában. Vagyis, az egyenlőtlenség növekedése inkább növeli a szülők vagyoni pozíciójának meghatározó szerepét gyermekeik jövőjére. Ezért a moderált egyenlőtlenségű társadalmakban az utódok nagyobb valószínűséggel képesek meghaladni a szüleik társadalmi státuszát.

Az így kialakuló társadalmi csapda súlyos következményeit legvilágosabban az USA példája mutatja meg. Először itt vált mindent felülíró jelszóvá – még a 80-as évek elején – az adócsökkentés politikája: „hagyd ott a jövedelmet, ahol az megtermelődött, hiszen megérdemelték, és mert bizonyították, hogy hatékonyan tudják használni. Ez pedig az egész társadalomnak jó”. Ez az adópolitika azonban kiszámítható módon vezetett növekvő különbségre a társadalom felső 10% és alsó 90%, illetve még inkább 1% és 99% között. A megállíthatatlanul növekvő egyenlőtlenség ugyanakkor nem elsősorban a presztízs-fogyasztás és a nélkülözés sokkoló különbsége miatt romboló hatású. A vagyonok kontrollálhatatlan növekedésének a legsúlyosabb következménye: a monopóliumok képesek a maguk számára kedvező szabályozást kilobbizni, lévén a politikusok – a választási kassza feltöltésének reményében – készek azt támogatni. Így jön létre pl. a gyógyszeripari vállalatok által „meghekkelt” a szabadalmi rendszer.

A fokozatosan lecsúszó és a jövedelemosztozkodásból vesztesen kikerülő társadalmi rétegekben mindinkább elhatalmasodott a rövidtávú gondolkodás és a kockázatkereső viselkedés. Az ebből fakadó kiszolgáltatottságot azután a politikusok és bankok szövetkezve kihasználták. Lehetővé tették a kockázatosabb ügyfelet számára az un. sub-prime rate – vagyis, a „jó adósoknál” magasabb kamatú – hitelek felvételét. Ez lehetővé tette ugyan a lecsúszottaknak, hogy vásárlásaikat hitelből finanszírozzák, de ez a kockázatos egyéni stratégia – különösen a gazdasági visszaesések idején – tömeges személyes csődökre vezetett. Az életmódjukból fakadó depressziójukat azután a fájdalomcsillapítókhoz való könnyített hozzájárulással igyekeztek enyhíteni, amely – előre látható módon – fokozatosan az opioid járvánnyá erősödött. Ennek következménye, hogy az addig folyamatosan növekvő várható élettartam a vesztes rétegeknél váratlanul csökkenni kezdett. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben célozta meg őket az identitás-politikát hirdető populizmus, amely tovább erősítette a politikai megosztottságot és szinte kormányozhatatlanná tette az USA-t. Ez az „amerikai kór” azután szinte járvány-szerűen terjedt el a világban. A következmény: beszámíthatatlan polgárok, kiszámíthatatlan kormányok és kormányozhatatlanná váló országok mindenütt. Ilyen állapotban próbál az emberiség szembenéznie a globális válságokkal.

Katasztrófa-térkép: az eligazodáshoz egy válságokkal teli világban.

A média, részben a hírfogyasztók igényeit kiszolgálva – a szerencsétlenségek ellenállhatatlanul vonzza figyelmüket – részben azonban a válságoktól gyötört világ állapotát tükrözve, tele van a legkülönbözőbb katasztrófák híreivel. Minden nap szembesülünk legalább egy, a világ valamelyik távoli pontján és az élet legkülönbözőbb szférájában bekövetkező balesettel, összeomlással, válsággal. Ilyenkor életünk békés nyugalmát egy szempillantás alatt a félelem váltja fel és rádöbbenünk sebezhetőségünkre. A legutóbbi, 12 áldozatot – köztük 8 gyermek halálát – követelő amerikai lakóház tüzét a karácsonyfa égőjével játszó 5 éves gyermek okozta. A hat áldozatot követelő Astroworld fesztivál egyik szemtanúja: „Ez nem koncert volt, hanem harc a túlélésért.” Csak néhány példa, az elmúlt évtizedekben bekövetkezett és egymástól sok szempontból különböző esetekre:    

  • menekülési pánik katasztrófák (Astroworld fesztivál, izraeli zarándokok)
  • a Hableány balesete, a sílift lezuhanása,
  • a vörösiszap tároló összeomlása, toronyházak leégése, a libanoni kikötői robbanás
  • a Boeing gépek lezuhanása és a vegyi üzemek katasztrófái,
  • vállalati csődök (opioid válság, Enron, WeWork összeomlás),
  • a globális felmelegedés (erdőtűz- és tornádó-katasztrófák)
  • a Csernobil-i reaktorbaleset és a Deepwater-Horizon platformkatasztrófa, 
  • a 2008-as pénzügyi világválság és a Covid járvány,
  • a 2015-öt követő menekült-válságok.

Ezek a kiragadott, de nagyságrendjük miatt a figyelmünket megragadó események kínálhatták az ötletet gazdaságtörténésznek, hogy górcső alá vegye a régebbi és a közelmúlt katasztrófáit. (Niall Ferguson. Végzet. A katasztrófa politikája. 2021. Scolar.) Túlmenően azonban azon, hogy a szerencsétlenségek életünkből kiiktathatatlannak tűnnek, mintha még sokasodnának is. Ez a táptalaja a világvége jóslatoknak. Amikor azután kirobban egy újabb krízis, az emberek – ösztönszerűen – elkezdik keresni az okokat és a felelősöket.  

A szerencsétlenségek okai sokáig néhány jellegzetes típusba voltak besorolhatók. A legtöbbször a figyelmetlenség és az óvatlanság, máskor a felelőtlenség és tudatlanság okozta a baleseteket. Gyakran megesett azonban, hogy a tragédiát a szándékos rosszindulat szervezett akciója idézte elő. Ám az is előfordult, hogy kiszámíthatatlan, előre nem látható természeti események – vulkánkitörés, áradás, szárazság – vezettek a katasztrófákhoz. Az ember még nem látta át világának működését, így a történések okait sem volt képes megérteni, még kevésbé előre jelezni. A szomorú történések mögött ezért gyakran rossz-szándékot vagy tudatos gonoszságot sejtett. Úgy vélte: a vele vagy a közösségével megesett borzalmakat valakik előidézték. Azt a hiedelmet, hogy a szomorú eseményeket „valakik” tudatosan „állították elő” a történelmi narratívák még inkább erősítették.

Ez a szemlélet a forrása a múltban elterjedt, de napjainkban ismét „virágzó” összeesküvés-elméleteknek. Történjen szinte bármilyen szomorú esemény – a koronavírus járványtól kezdve, a globális gazdaság összeomlásáig – ezt egyre többen a rejtőzködő „háttérhatalmak” önzésével vagy gonoszságával magyarázzák. Ha pedig úgy vélik megtalálták a tragikus eseményekért felelőst, akkor természetes számukra: az ezt előidéző büntetését érdemel. Azért, ami bekövetkezett valakinek „el kell vinnie a balhét”. Ez még akkor is felmerült, amikor befolyásolhatatlan természeti jelenségek vagy a kiszámíthatatlan véletlenek szerencsétlen együtt állása vezetett katasztrófához. Ilyenkor az isteneket úgy próbálták kiengesztelni, hogy felelőst – a bűnbakot – jelöltek ki, „akivel” elvitették a balhét. Így, kielégült a közösség bosszúvágya, ám ez alapvetően eltérítette a társadalom figyelmét a valóságos okokról.

Idővel a katasztrófák megértésében előre lépett a tudomány. Ahogy a tudósok jobban megismerték a világot, azonosítani tudták a szerencsétlenségek, a folyamatok természetéből fakadó racionális okait. Nyilvánvalóvá vált: az okok megértése nem pusztán a felelősség megállapítása, inkább a jövőbeli balesetek elkerülése miatt fontos. Ugyanakkor – szinte észrevétlenül – egy különös versenyfutás kezdődött, a gyorsuló technológiai fejlődés és az emberiség ehhez való adaptációja között. A műszaki és a gazdasági fejlődés hatására az emberi környezet fokozatosan megtelt mind bonyolultabb eszközökkel és ezek összekapcsolódása arra vezetett, hogy az így létrejövő rendszerek bonyolultsága rendre meghaladta a rendelkezésre álló szabályozási kompetenciákat. A modern társadalmak működéséhez nélkülözhetetlen eszközök tehát egyre nehezebben voltak „kézben tarthatók”.

Ennek következménye, hogy a szerencsétlenségek egyre újabb típusai bukkantak fel: gazdasági válságok, vállalatok csődje, gyárak leégése, hatalmas építmények összeomlása. A szaporodó példák nyomán ismerték fel a kutatók a bonyolult rendszerek különös – un. antiintuitív viselkedésének nevezett – tulajdonságát. (Forrester, J. 1971. Counterintuitive behavior of social systems.) Az antiintuitív viselkedés fogalma arra utal, hogy az életünkhöz nélkülözhetetlen rendszerek – kezdve a különböző üzemektől, az infrastruktúra hálózatain keresztül, a gazdasági szervezetekig – olyan bonyolulttá váltak, hogy működésüket az irányításukért felelősök egyre nehezebben tudják kézben tartani. A 20. század vége felé pedig ezek az egyébként is nehezen kezelhető berendezések és szervezetek fokozatosan az egész emberiséget átfogó hálózatokba szerveződtek. Az elválaszthatatlanul egybekapcsolódó technológiai hálózatok és gazdasági és környezeti folyamatok globális ökoszisztémává változtatták földünket. Mindez világunkat az addig alkalmazott modellek alapján, alapvetően kiszámíthatatlanná tette.   

A szakemberek megdöbbenve szembesültek azzal, hogy életünk nélkülözhetetlen támaszai hajlamosak lettek „megőrülni”. Az állandóan jelen levő és sokáig elviselhető zavarok megállíthatatlanul felerősödtek és a rendszerek a várakozásoknak teljesen ellentmondóan viselkedtek. Ezzel a helyzettel a maga teljességében először a Three Mile Island-i reaktorbalesetet kapcsán szembesült a világ. A baleset okait vizsgáló Charles Perrow, egy szemléletes modellel – az un. 2×2-es Perrow-mátrix segítségével – értelmezte a „természetes balesetekhez” vezető folyamatokat. (Perrow, Ch. 1983. Normal accidents). A mátrix vízszintes tengelyén egy eszközök komplexitása, míg a függőlegesen az alkotórészeik összekapcsolódásának szorossága volt feltűntetve. Ez az elrendezés a valóságot négy – alapvetően eltérő – térrészre bontotta: a bal-alsó kocka az egyszerű és lazán csatolt, a bal-felső, az egyszerű és szorosan csatolt, a jobb-alsó, a komplex és lazán csatolt, míg a jobb-felső a komplex és szorosan csatolt dolgok térrészét mutatta.

Az embert körülvevő eszközök – a tűzhely, a szekér, a kút – sokáig a bal-alsó sarokban egyszerűek és gyengén csatoltak voltak. „Kézben tartásukhoz” elegendő volt az elődök tapasztalata és a katasztrófákat többnyire a felelőtlenség esetleg a gonoszság, vagy a kiszámíthatatlan véletlenek idézték elő. A 19. századtól kezdve fokozatosan növekedett az emberi alkotások komplexitása és szorosabb lett az alkotórészek közötti csatolás, vagyis eszközeink elérték a Perrow mátrix bal-felső és a jobb alsó térrészét. A 20. század második felében azonban – az atomreaktorok és a nagy kémiai üzemek megjelenésével – a társadalom számára nélkülözhetetlen műszaki és gazdasági rendszerek, a Perrow-mátrix jobb felső sarkába emelkedve, váratlanul krízis-érzékennyé váltak. (Clearfield, C Tilcsik, A. 2018. Meltdown.)

A szakemberek rémálomszerű tapasztalata: a rendszerek működése közben keletkező zavarokat nem képesek kiigazítani. Ilyen helyzetre utalt a csernobili reaktor irányítóinak, a bankcsőddel szembesülő igazgatónak, vagy a Boeing pilóták kétségbeesett és tanácstalan sopánkodása, hogy nem képesek „megfékezni” az elszabaduló katasztrófát. A kialakuló krízisek emiatt nehezen voltak előre jelezhetők, így a rendszerek szinte megállíthatatlanul sodródtak bele a kormányozhatatlanság állapotába. Ráadásul, a globális rendszer folyamatainak elválaszthatatlan összekapcsolódása miatt, egymástól távoli területeken robbantak ki válságok. Az emberek megdöbbenve szembesültek azzal, hogy az irányításért felelősök nem képesek „kordában tartani” a világot. A szakemberek azonban egyre inkább úgy érzik magukat, mint aki személyautó vezetői jogosítvány birtokában egy bombázórepülővel kénytelenek „soft landinget” végrehajtani. Eltagadhatatlan, hogy a bennünket körülvevő dolgok irányításáért felelősök rendelkezésre álló kompetenciája elmarad a követelményektől. (Cosens, B. et.al. 2021. Governing complexity. PNAS)

Az előttünk álló évtizedekben a krízisek, a balesetek, a gazdasági összeomlások okai és felelősei egyre nehezebben lesznek azonosíthatók. Mind gyakrabban jövünk rá: a legtöbb esetben sokan „működtek közre” azok létrejöttében. Részben ebből fakadóan – gondoljunk csak a vörösiszap katasztrófa esetére – szinte lehetetlen megállapítani, ki idézte azt elő. Így az emberek nem kapnak választ, az őket indokoltan foglalkoztató kérdésre: ki a felelős? A nehezen kezelhető ügyek sokasodása adta az ötletet egy „katasztrófa-térkép” felrajzolására. Az ábra vízszintes tengelyén a zavar előidézőjét vettem számításba: aki lehet egy egyén, egy csoport, de mindinkább sok ember és szervezet összehangolatlansága idézi elő a bajt. A függőleges tengelyen a balesetet közvetlenül kiváltó – „elromlott/elrontott” – eszközt tüntettem fel: ez lehet egy gépezet, vagy megzavart folyamat, illetve egyre gyakrabban, egy bonyolult rendszer.

A történelem során fokozatosan megváltoztak a szerencsétlenségek jellegzetes típusai. Régen a balesetek tipikus kiváltó oka – a „térkép” bal alsó sarkában – az egyéni hiba és egy szerkezet elromlása volt. A múlt század során a katasztrófák jellemző típusaivá – a „térkép” közepén – a saját érdek vezérelte önző csoportok, illetve az általuk figyelmetlenül irányított folyamatok egybekapcsolódása váltotta ki, ennek jellegzetes példája az opioid válság. A 20. század utolsó harmadától a legsúlyosabb kríziseket – a „térkép” jobb felső sarkában – a komplex rendszerek összeomlása idézte elő, amelyeket egyének sokasága és sokféle szervezet együtt „hozott össze”. Ezért, ahogyan a „krízis-térkép” bal alsó sarkából felemelkedtünk a jobb felsőbe – a dolgok természeténél fogva – egyre nehezebb lett az okok és a felelősök azonosítása.

A 21 század szorongást keltő jellegzetessége: a legnagyobb katasztrófák szinte maguktól keletkeznek. Míg a korábban csak néhány eszközünket – pl. az atomerőművet – fenyegették a „természetes balesetek”, napjainkban, az emberek és eszközeinek szoros egybekapcsolódása, az un. hiperkonnektivitás miatt, az életünkhöz nélkülözhetetlen hálózatok legtöbbje – a pénzügyi és környezeti rendszerek, illetve a globális ellátási lánc –itt található. Az ezek „kézbentartásáért” felelősök – a politikusok, a vállalatvezetők, az infrastruktúra irányítói – figyelmét gyakran elkerüli a zavarok erősödése és késlekednek a beavatkozással. Mivel nincs gyakorlatuk az alapvetően új helyzet menedzselésében, nem tudják sem megelőzni, sem kivédeni, sem kezelni a válságokat. A legkülönbözőbb területek krízisei így gyorsan tovaterjednek, és a világ távoli pontjain idéznek elő váratlanul válságot vagy tragédiát.  

Az egyre nehezebben kezelhető krízisek a társadalmakat és a szakembereket egyaránt felkészületlenül érték. Miközben a föld többmilliárd lakója tanácstalanul sopánkodik, az „illetékesek” egymásra mutogatnak. A legtöbb esetben az évekkel későbbi vizsgálatok kimutatják: a katasztrófa régóta készült, jelei ott voltak mindenki szeme előtt, de a döntésre jogosultak nem vették komolyan azokat. A politikusok az újraválasztásukra gondoltak, a gazdaság hatalmasai a jövő hónapi nyereségre, de senki nem vállalta fel az elkerülhetetlen és fájdalmas terápiát. Az átlagpolgár – bizalmát veszítve a politikusokban és a szakemberekben – a populisták és az összeesküvés elméletek felé fordul, ami csak súlyosbítja a helyzetet. Holott az emberiség rendelkezik a válságok kezeléséhez szükséges eszközökkel és tudással. Ám rá kellene ébredni: nincs csodaszerű, olcsó és gyors megoldás. Az egyéneknek, a vállalkozásoknak és a társadalmaknak tudomásul kell vennie, a túlélés feltételei: az óvatosság, a tudomány tanácsainak elfogadása, az elkövetett hibák beismerése, és a társadalmakon belüli és közötti összefogása. Ez nem könnyű, de nem tűnik túl nagy árnak az apokalipszis elkerüléséért.      

A Máté-effektus olvasatai: „halál-adó” vagy az adó „halála”.

Az elmúlt hetekben két hír ragadta meg a figyelmemet. Az egyik: Elon Musk „trillionaire” lett, tulajdona elérte az egymilliárd dolláros értéket és ezzel belépett a világ leggazdagabbjainak – az Apple, az Amazon, Google (Alfabet) a Microsoft és a Facebook tulajdonosainak – exkluzív csoportjába. A másik: bár folyamatosan nő a tudósok száma és a K+F ráfordítás a világban, egy sor területen lassulni látszik a tudomány fejlődése: szűkül az új gondolatok kínálata, és jórészt csupán a már befutottak jutnak esélyekhez. (Chu, J. et. al. 2020 Slowed canonical progress in large fields of science.) E két, egymástól függetlennek tűnő hír a felhalmozott vagyon vagy megszerzett hírnév önmagát gyarapító hatását testesíti meg. Ebben az összefüggésben pedig mindkettő a gyakran hivatkozott – de ellentétes értelmezéseket is megengedő – „Máté-effektusra” utal.  

A Máté-effektus – a Máté evangélium sokat idézett sora – így szól: „Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól még az is elvétetik, amije van”. Ez a mondat – félreérthetetlenül – az egyenlőtlenség morális kritikáját adja, kifejezve azok panaszát, akiknek nincs semmijük, mert elvesznek tőlük mindent, szemben, akiknek mindenük megvan, mégis rátennék kezüket a szegények maradék tulajdonára. A Máté evangélium eredeti szövege azonban, meghökkentő módon ezzel éppen ellentétes – nagyon is modernül hangzó – értelmezést kínál. A példabeszéd szerint: „egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak pedig egyet, kinek- kinek képessége szerint.. Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elindult, vállalkozásba fogott velük, és nyert másik ötöt. Aki az egyet kapta, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette ura pénzét”. Amikor a vándor visszatért attól, akinek ötöt adott, tizet kapott vissza, aki viszont elásta attól csak azt az egyet. Így ítélt: „Te, gonosz és rest szolga, …el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tiíz talentuma van! Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van.”.

A Máté-effektus köznapi értelmezése és a Biblia eredeti szövege tehát alapvetően eltér. Míg az előbbi a gazdagok kielégíthetetlen mohóságát elítélő morális szabályt hirdeti, az utóbbi – megelőlegezve a kapitalizmus logikáját – kifejezetten helyesli a vagyongyarapító viselkedést. Mintha a Biblia arra bíztatna: jól sáfárkodni vagyonnal, nemcsak előnyös, hanem kifejezetten istennek tetsző cselekedet, s ha ezt elmulasztod, és szegény maradsz, magadra vess. Ha ebből a szemszögből szemléljük világunkat azt látjuk: akik az eredeti szöveg szerint intézik dolgaikat, azok fejlődnek és gazdagodnak, akik viszont a morális értelmezéshez tartják magukat, stagnálnak és szegények maradtak. Az elmúlt évszázadokban tehát azok jártak jól, akik a Máté evangéliumból azt olvasták ki: tégy meg mindent vagyonod gyarapításáért és nyugodj bele a növekvő egyenlőtlenségbe.  

A történelemben az egyenlőtlenség növekedése a földművelésre való áttéréssel és a letelepedéssel kezdődött, amely együtt járt a tulajdon és ennek alapján a fokozatosan halmozódó örökség megjelenésével is. A kis közösségek azonban már a kezdetektől érzékelték az ezzel együtt járó veszélyeket és „kiigazító” mechanizmusokat működtettek: a szegények közösségi támogatását és a vagyonkoncentrációt – földtulajdon vásárlását – korlátozó szabályokat. A fokozatosan növekvő „gazdagság-piramis” csúcsát, az uralkodók – a királyok, a császárok, a cárok – foglalták el. A dinasztiáik évszázadokon keresztül gyarapították, védték, majd adták tovább örökül utódjaiknak a birodalmukat. A 19. századtól a leggazdagabbak exkluzív klubjába fokozatosan „befurakodtak” a vállalkozók, ám ők is sok évtizedeken keresztül, több generáció munkájával építették a családi vagyont, amíg végül a gazdagság a csúcsaira jutottak.

Ma viszont, ha szemügyre vesszük a világ tíz leggazdagabb személyének életpályáját, különös tapasztaltra tehetünk szert. Szinte mindegyikük középosztálybeli családba született. Fiatal korukban – sokszáz-millió (!) hasonló helyzetű társukhoz hasonlóan – szerény körülmények között éltek, tanultak, keresték a megélhetés és a felemelkedés lehetőségét. Majd egyszer csak, meghökkentően rövid idő alatt – Elon Musk például 30 és 50 éves kora között – saját ötleteik és gondolataik, kitartásuk és munkájuk eredményeként, meg némi szerencsével a világ legeslegvagyonosabb (!) embereivé váltak. Sikertörténeteiket lelkesítő sztorikként „adja el” a média, és igazolásként használja a populista politika azt állítva: ne a gazdagok megsarcolásával törődj, hiszen a pálya mindenki előtt szabad. Tanulj és dolgozz kitartóan, élj a lehetőségekkel, s akár egy-két évtized alatt a leggazdagabbak közzé emelkedhetsz. A politikaelmélet még hozzátette: ad hálát a sorsnak, hogy olyan társadalomban élhetsz, amelyben a verseny szabad, a helyezés rajtad múlik. A győztesek jutalma ugyan óriási, de mindenkinek újra és újra bizonyítania kell.

Fogadd tehát el: nincs más út, mint a kezdeményezés és a vállalkozás szabadsága, amely mindenkinek megadja a felemelkedés esélyét. Lássuk be, ez azért jóval kézzelfoghatóbb, mint a gyermekmesék történetei, ahol a szegény kisfiúból, a végén király lehet. Érdemes tehát küzdeni, elviselni a körülmények kíméletlenségét, legyőzni az akadályokat és végigjárni a vagyonépítés kanyargós útját. Ne húzogasd hát a szád a túl nagyra nőtt egyenlőtlenség láttán, hiszen a látványos gazdagság és a legsikeresebbek példája nélkülözhetetlen ösztönzője a társadalmi haladásnak és a gazdasági fejlődésnek. Ezen a ponton azonban váratlanul előkerülnek a Máté-effektus, pro és kontra érvei. Vajon a növekvő egyenlőtlenség valóban támogatja-e a magas társadalmi mobilitást? E kérdésre az uralkodó politikai gondolkodás sokáig, magától értetődő igennel válaszolt.

Az elmúlt évszázadok történelmén végig tekintünk valóban letagadhatatlan: a magántulajdonon és a piaci versenyen, meg persze az egyén szabadságán és a demokrácián alapuló társadalmak – összevetve a személyi függésen és megkérdőjelezhetetlen hierarchián alapulókkal – dinamikus gazdasági növekedést és az egyéneknek bővülő lehetőségeket kínáló társadalmakká váltak. Érezhetjük tehát a növekvő egyenlőtlenséget igazságtalannak, de úgy tűnik, ez a dinamikus fejlődés kikerülhetetlen mellékhatása. S valóban, az elmúlt század során egyre többek előtt nyílott meg a társadalmi felemelkedés esélye és tehetségüktől, kitartásuktól függően lehetőségük lett a siker rögös útjára lépni. Ám a 20. század végéről visszapillantva jóval ellentmondásosabbá vált a kép.

1900 táján a Máté-effektus ellentétes üzeneteihez gyökeresen eltérő politikai koncepciók kapcsolódtak. A „kisajátítók, kisajátításának” – végletesen eltorzított – stratégiája „Keleten” végül gazdasági és társadalmi katasztrófával végződött. Ezzel szemben „Nyugaton” a moderált „vagyongyarapítási verseny” modellje, a 20. század első kétharmadában egészében csökkenő egyenlőtlenséget, növekvő társadalmi mobilitást teremtett. Széles társadalmi rétegek élhették meg, hogy a gyermekeik rendre többet érhettek el, mint a szülők. Az 1970-es évek közepétől azonban a helyzet fokozatosan megváltozott. A sokáig csökkenő egyenlőtlenség újra növekedni kezdett, és a korábbi, magas társadalmi mobilitás visszaesett. (Th. Piketty, 2015. Economics of Inequalty). A kutatók figyelme ezért – érthető módon – az egyenlőtlenség és a mobilitás közötti kapcsolat vizsgálata felé fordult. A fejlett társadalmakban végbemenő változásokat összevetve, a kapott eredményeiket, mint a „Great Gatsby görbe” letagadhatatlan trendjét tárták a világ elé.

A görbe elnevezése Scott Fitzgerald, 1925-ben megjelent regényének – A Nagy Gatsby — főszereplőjére utalt, akinek gazdaggá válása példaként szolgált, csillogó életmódja pedig ellenállhatatlan vonzást gyakorol környezetére. Összevetve azonban a kevésbé egyenlőtlen társadalmakat (Finnország és Dánia) a magas egyenlőtlenségűekkel (USA és Anglia), a korábban feltételezett kapcsolatnak éppen a fordítottját találták: a nagyobb egyenlőtlenség alacsonyabb mobilitással, míg a kisebb egyenlőtlenség magasabb mobilitással párosult. (Corak, K. 2013. Income Inequality, Equality of Opportunity, and Intergenerational Mobility.). Ha pedig figyelmünket az emberiség egészére összpontosítjuk a kép még ellentmondásosabb. A globális egyenlőtlenség eloszlása – amit a Milanovics-féle „elefánt-görbe” ír le – arra utal: a világgazdaságba bekapcsolódó fejlődők ugyan jobban jártak, mint a fejlettek középosztálya, de mindketten elmaradnak a leggazdagabbaktól és leghatalmasabbaktól. (Milanovic, B. 2018. Global Inequality: A New Approach for the Age of Globalization)

A világban ma tapasztalható globális egyenlőtlenség elérte azt a szintet, hogy a több milliárdnyi szegény felzárkózása – éppen a Máté-effektus előidézte megállíthatatlanul növekvő egyenlőtlenség miatt – gyakorlatilag lehetetlen. Ez pedig összekapcsolódva a legkülönbözőbb területen kialakult válságokkal nehezen átlátható, kaotikus korszak eljövetelét valószínűsíti. Ráadásul kiderült: a Máté-effektus más területek működését is hátrányosan befolyásolja. Robert Merton – a világhírű tudományszociológus – már fél évszázaddal ezelőtt arra a megállapításra jutott, hogy a tudományban is érvényesül a Máté-effektus: “a babért többnyire a már befutottak aratják le”. (Merton, R. 1968. The Matthew effect in the Science.) Ez azért volt meghökkentő, mert a tudomány természetes működési módjának gondolták a vélemények és elméletek „szabad versenyét”. Magától értetődőnek vélték, hogy bárki felvethet ötleteket, azokat a tudományos nyilvánosság elé tárhatja, és állításait kizárólag értékei – újdonsága, megalapozottsága, és bizonyítottsága – alapján minősítik.

A 20. század második felében azonban – miközben a tudomány megkérdőjelezhetetlen tekintélyre tett szert, jelentős állami és vállalati tőkét vonzó „iparággá” vált, és a társadalmat alapvetően befolyásoló eszköz lett – váratlanul előbukkant benne a Máté-effektus. Kiderült – szemben a tudomány önmagáról büszkén hirdetett nézeteivel – nem érvényesül benne a „szabad és egyenlő esélyeket biztosító” verseny. Sok területen, az ígéretes, de kezdő kutatók, nehezen leküzdhető hátrányban vannak a már befutott tudósokkal összevetve. Ennek jele, hogy „egyre kevesebbek birtokolnak, egyre több hivatkozást”. (Nielsen, M. 2021. Global citation inequality on rise). A Máté-effektus ellensúlyozása nélkül az esély-különbségek tovább nőnek, és ez az eredeti gondolatok elapadásához, a jövő szemszögéből fontos új kutatási irányok indulásának akadályoztatásához vezet. Egy elemzés a tudományfinanszírozás területén mutatta meg, hogy a Máté-effektus ígéretes tehetségek perifériára szorulását eredményezheti. (Bol, T. et al. 2018. The Matthew effect in science funding.)  

Úgy tűnik tehát, hogy az egyenlőtlenség növekedése nem kivételes, hanem éppen tipikus jelensége világunknak. Meglepően hasonló mechanizmusok vezetnek növekedésére az élő természetben és a társadalomban is. (Scheffer, M. et al. 2017. Inequality in nature and society.) Mintha létezne valamiféle „törvény”, amely az élet „normális” folyamatává tenné az egyenlőtlenségek növekedését. Ha azonban ennek mértéke egy bizonyos szintet meghalad, az – a tapasztalatok szerint – veszélyezteti a rendszerek működését. Ez pedig csak úgy előzhető meg, ha az egyenlőtlenség „elszabadulását”, azt ellensúlyozó és kiegyenlítő intézmények működtetésével megakadályozzuk. Az esélyek rendszeres újra-elosztása nélkül, a megállíthatatlanul növekvő egyenlőtlenség, pontosan előrelátható káros hatást válthat ki.  

Az emberiség a 21. században elérkezett oda, hogy a legkülönbözőbb területeken érvényesülő Máté-effektus hatásának kiegyenlítése nélkül, a világ megállíthatatlanul sodródik az egyre növekedő különbségek és ellentétek irányába. Warren Buffett – a leggazdagabbak egyike – a következő hasonlattal érzékeltette a kialakult helyzetet: „képzeljük el, hogy a 2020-as Olimpiai csapat tagjait, mindenféle versenyt mellőzve, a 2000-as Olimpia aranyérmeseinek legidősebb gyermekeiből állítanánk össze”. Ráadásul, ez az örökösödési stratégia – mint megjegyezte – nemcsak az abból kimaradók, a kedvezményezettek számára is káros, hiszen „a meg nem szolgált jutalom, nem jó ösztönzője a teljesítménynek”. A szinte mindenütt és minden területen növekedő különbségek csak a globális adózással, az örökösödési adók (az MDF emlegette „halál-adó”) emelésével, a jövedelmek és a vagyonok progresszív adójával – ezen belül különösen a legfelső 1% jelentős megadóztatásával – csökkenthetők. A válságokkal küszködő és politikailag erősen megosztott világunkban azonban ezek a változások nehezen keresztülvihetők, és nemcsak az ellenérdekeltség miatt, hanem mert sok megkérdőjelezhetetlennek vélt hagyomány újragondolását követelik meg.

Az elmúlt évtizedek az adózással kapcsolatos globális ideológiai „háború” jegyében zajlottak. Azok, akiknek van, az adót a tudás és a képesség megsarcolásának tekintik – és politikai hatalmukat kihasználva – többnyire sikeresen meggyőzködik a társadalmat: mindenki jobban jár, ha a pénzt és a vagyont háborítatlanul azoknál hagyják, akik képesek azt gyarapítani. A Máté-effektus azonban olyan – szinte a gravitációhoz hasonló működő – törvénnyé vált, amely globális, nemzeti és lokális szinten egyaránt az esélyegyenlőtlenségek megállíthatatlan növekedését eredményezik. Ahol tehát az adózás elleni háború győzelemmel ért véget, ott mindig a legvagyonosabbak és leghatalmasabbak befolyásának növekedését hozta. Ám még ha sikerülne is meggyőzni a társadalmakat az adók emeléséről, nehéz lesz elfogadtatni, hogy az adóknak kevésbé a fogyasztás, mint inkább az esélyek kiegyenlítését kell szolgálniuk. Az adó ugyanis nem pusztán a jóléti állam működtetéséhez nélkülözhetetlen, hanem a társadalmi hátrányok kiegyenlítéséhez, az esélyegyenlőség megteremtéséhez is.

Hogyan működik a történelem?

A problémát – hogyan „működik” a történelem? – fürkészték próféták és filozófusok, kutatták tudósok és politikusok, firtatták vállalatvezetők és szociológusok. A kérdést egy különös rejtély teszi érdekessé: miért növekednek és válnak egyre bonyolultabbá egyes társadalmak, miközben vannak, amelyek megmaradtak kicsinynek és egyszerűnek? Ez a különbség ugyanis nem csupán intellektuálisan érdekes: a nagy és komplex társadalmak, szemben a kicsiny és egyszerű közösségekkel szembetűnő életminőség-előnnyel rendelkeznek. Ez indította Szókratészt, hogy – barátait arra bíztatva: „alapítsunk képzeletben, legeslegelőről kezdve, egy államot” – megpróbálja megérteni a növekedés és a bonyolulttá válás okait. (Platón. Az állam. 106. oldal). Azóta sokan, sokféle módon igyekeztek megfejteni a növekedés rejtélyét.

A. Dnyeprov, a hidegháború idején játszódó novellájában – „A rákok szigete” – érdekes ötletet vetett fel. Az USA-ban kifejlesztenek egy rákszerű önreprodukáló automatát, amit „átdobva” az ellenség területére, megeszi a tankokat és repülőket, közben pedig újabb rákokat „szül”, majd növekvő rák-sereg „felzabálja” az egész ellenséges hadsereget. Ám a Pentagon nem elégedett a prototípussal. A feltaláló ezért azt javasolja: rakják ki őt, a rákját, meg némi alapanyagként szolgáló fémtömböt egy lakatlan szigetre, ahol az elszaporodó rákok majd egymást is kezdik megenni, és a túlélési verseny – a fejlesztők helyett – elvégzi a tökéletesítés munkáját. A történet mégis szomorú véget ér: a visszatérő katonák a szigeten csak a halott feltalálót találják – akit, aranyfogáért vetélkedve ölnek meg rákok – meg egyetlen óriási, de nehezen mozgó, így harcra alkalmatlan rákot. Az evolúció tehát – az író szerint – egy mindent magába olvasztó, hatalmas, de rugalmatlan és fejlődésképtelen rendszer kialakulásához vezet.

Alapvetően elérő módszert kínál a biológia. Volt, aki a Petri-csésze baktérium-kolóniájának sorsából igyekezett kiolvasni, mi történik, ha elérjük „világunk” határát. Mások az egerek számára építettek Édent, hogy megszemlélhessék: viszonylag korlátozatlan számbeli növekedésük milyen világot teremt. (Calhoun, J. (1973) Death Squared: The Explosive Growth and Demise of a Mouse Population.) A kutatásokról szóló beszámolók leírják a gondosan megtervezett Egér-Utópia szomorú, összeomlásszerű végkifejletét. Ma már az ilyesfajta állatkínzás tilos, de emberekkel még kevésbé szabad kísérletezni. Jó volna – különösen válságoktól terhes világunk nézőpontjából – valami bizonyosat tudni arról, milyen hatások formálják jövőnket? Mivel a különböző tudományok részben eltérő fejlődés-pályákat rajzoltak fel, próbáljunk meg – Szókratész ötletét követve – kiindulni a társadalmak elemi eseményeiből.

Ha a fejlődés fő vonalát az emberi kapcsolatok elemi logikájának segítségével kívánjuk felrajzolni, a legmegbízhatóbb történelmi „idegenvezetőként” a 20. század két különös sorsú kutatója – George Price és Ronald Coase – kínálkozik. G. Price a csoportszelekció matematikai logikáját tárta fel. (G. Price, 1970. Selection and covariance. Nature). Kutatásai nyomán vált világossá mi készteti az alapvetően önző lényeket, hogy kedvesek legyenek egymáshoz és hogyan építenek társaikból, „túlélő gépezetet” maguk köré. R. Coase a szerveződések belső struktúráját meghatározó tranzakciós költségek szerepét ismerte fel. Megteremtve az intézményi közgazdaságtan alapjait, világossá tette: a tranzakciós költségek csökkenése kikényszeríti a társulások alapvető újra-szervezését. (R. Coase 1937. The Nature of the Firm. Economica).

Induljunk ki tehát a társadalom elemi eseményéből, abból, amit születésünktől kezdve egész életünkben megállás nélkül teszünk, ami van benne bármely cselekedetünkben és vezérli szándékainkat: ez a csere. A közösségeket, tagjaik folyamatos „adok-kapok” tranzakciói kapcsolják egybe. Ezek sorozata tartja össze a házasságot és a barátságokat, a rokonságot és a szervezeteket. A csere azonban nemcsak ideiglenes kapcsolatot teremt két egyén között, hanem új minőséget is létrehozhat. Ha a partnerek elégedettek azzal, amit kaptak, ez egymáshoz fűzi és társakká változtatja őket. Vagyis, az eseti cseréből ismétlődő kapcsolat, abból pedig tartós viszony lesz. A független egyének partnerekké válnak, majd, ha egymáshoz hangolódnak és viselkedésüket a másik elvárásaihoz igazítják, stabil társulások jöhetnek létre: házastársak, munkatársak, harcostársak, elvtársak vagy éppen bajtársak.

Az, hogy a véletlenszerű, eseti kapcsolat tartós társulássá válik-e, alapvetően a tranzakciók nyomán keletkező nyereségen múlik. Ha egy „adok-kapok” hasznot hoz, megéri folytatni, ha viszont „ráfizettünk”, akkor inkább abbahagyjuk. Ez durván hangzik, de hosszú távon – különösen, ha szemünk előtt ott vannak a kapcsolat alternatívái – többségünk opportunista: csak akkor döntünk az együttműködés fenntartása mellett, ha a cserék nyomán érzelmi, agyagi, vagy szellemi nyeresége keletkezik. A végső egyenleget alapvetően két tényező – a feladat-váltás költsége és a tranzakciók költsége – határozza meg. A feladat-váltás költsége alapján döntöm el: magamat „szolgáljam-e ki” vagy társaknak kínáljak fel valamit, cserében a szolgálataikért. (Goldsby, H. et al. 2012. Task-switching costs promote the evolution of division of labor and shifts in individuality.) Lényegében ennek logikáját követve jutott el Szókratész is a munkamegosztás szélesedésének szükségszerűségéhez. Platón. Az Állam. 108. oldal)

A csere költségeinek másik tényezője – a tranzakciós költség – három elemből tevődik össze. Az első, értelemszerűen, a saját csere-alap – a termék vagy a szolgáltatás – létrehozásának a költsége. A második: a tranzakció lebonyolításhoz szükséges idő, amely – ha hosszú – költségként is tekintünk. A harmadik, a leginkább rejtett elem: a csere lebonyolódásának módja. A cserével való elégedettségünket alapvetően az befolyásolja: érvényesül-e viszonosság és méltányosság, azaz, partnerünk betartja-e a megállapodást, vagy „potyautasként” viselkedik. Gondoljunk arra, hányan ígérnek hűséget, ajánlanak kompenzációt, hitegetnek gyors pénzátutalással és hányszor csalódunk ezekben az ígéretekben. A kutatók ötletes kísérleti elrendezéssel vizsgálták a „potyautasság” következményeit és ellensúlyozásának lehetőségeit. (Fehr, E. et. al. 2003. The Nature of human altruism. Nature. Vol. 425. 23. 785-789).

Növekvő létszámú társulásokban követték nyomon a potyautasság terjedésének következményeit és visszaszorításának módjait. Az eredmények azt mutatták: ha a cserepartnerek száma meghalad egy küszöbértéket, a társadalmak nem nélkülözhetik a szabályszegők büntetését. Ennek hiányában feltartóztathatatlanul terjednek a potyautasok és ez a közösség szétesésére vezet. A büntetés, mint a partner nem megfelelő viselkedésére adott, ösztönszerű reakció, meglehetősen általános az állatvilágban. Az ember is alkalmazta ezt, ám továbblépett: a törzsi társadalmakban kialakul a büntetés új típusa: az un. „peer-punishment” normáját. Ez a törzs minden tagjai számára előírja az elvárt viselkedést, de ezt nemcsak betartani kötelező, hanem betartani is. Azaz, ha szabályszegéssel találkozunk, kötelező lesz – saját költségen – büntetni, még ha nem bennünket ért is a kár. Mivel azonban a kis csoportban a szabályszegő mindig számíthat arra, hogy észreveszik, és akkor nem kerülheti el a büntetést, márpedig mindenki „moderálja” magát, ha úgy éri figyelik. Emiatt kevés a szabályszegő és végső soron „peer-punishment” olcsó is.  

A kötelező büntetés normájának köszönhetően a közösségek tovább növekedhettek. Ennek azonban nem-szándékolt következményei lettek: egyre több idegen vette körül az embereket és emiatt megszaporodtak az un. „másodrendű potyautasok”. Ők betartják a szabályokat, de ha nem őket érte a kár, nem büntetnek idegeneket. Ez a viselkedés végső soron a közösségek széteséséhez vezet. Így a társadalmak döntés elé kerülnek: beletörődnek ebbe és akkor kicsik maradnak, vagy újabb büntetési módokat eszelnek ki. Először a moralizáló és büntető Isteneket „találják fel”. (Whitehouse, H. et.al. 2019. Complex societies precede moralizing gods throughout world history.) A vallások „beleégetik” az egyén tudatába a bűn, és ezzel a szabályszegés tilalmát. Az addig a természetben „megbúvó” szellemek az egekbe „költöznek”, mindent-látó képességre és büntető hatalomra tesznek szert: nemcsak hirdetik a kötelezően betartandó morált, de felügyelik is betartását és szigorúan megtorolják a szabályszegést. (Lang, M. et.al. 2019. Moralizing gods, impartiality and religious parochialism across 15 societies.)

A kutatók ötletes kísérletben szemléletesen bemutatták, hogyan működik ez a megoldás. (Purzycki, B. et.al. 2016. Cross-cultural dataset for the evolution of religion and morality project).  A vizsgálat egyértelműen bizonyította: a büntető és mindent látó Istenben való hit arra vette rá az embereket, hogy az azonos vallásúakat jobban támogassák. Vagyis, ha valaki úgy véli cselekedeteit egy mindenről tudó Isten figyeli, és helytelen viselkedés esetén megbünteti, jobban megbízik társaiban és hajlandó önzetlenül támogatni. Ezért azok a közösségek, amelyek elfogadták a „bűnelkövetést” megtorló istenek létezését, tovább növekedhettek. A szabályszegéstől visszarettentő bűntudat fokozatosan a viselkedés szabályozásának fontos részévé válik, és a növekvő közösségek létezésének nélkülözhetetlen feltétele lesz. Ám egy bizonyos méret felett, már a büntető istenek sem tarthatták egyben a közösségeket. Az ember tehát – kénytelen-kelletlen – felfedezi az államot! A „peer-punishment”, és a „god-punishment” mellett – azokat felűlíróan – bevezet egy újabb büntetési módszert: az un. pool-punishmentet. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons. Nature. 466. 861.). Ezt a megoldást jól ismerjük: a közösség adót szed, és ebből fizeti azokat, akik ellenőrizik a szabályok betartását, elkapják, elítélik és megbüntetik az azt áthágókat. A megsokasodó bűntető intézmények hatására a közösségek mérete, komplexitása, és a közösségek közötti kapcsolat tovább nő. Fokozatosan elérkezünk a birodalmak korába.

A történelmet tehát alapvetően a társas kapcsolatok „költségei”, illetve az ezek csökkentésének megoldásai formálják. Akiket a körülményeik és csalódásaik arra késztetnek, hogy csak családjukra és kevésszámú ismert partnerükre támaszkodjanak, azok kicsik és fejlettlenek maradtak. Akik viszont vállalták a csere sokféle költségét, de megtalálták kordában tartásának lehetőségeit, azok növekedésének indultak. Erre az útra lépve azután a tárgyi világ és az emberi viszonyok egyre sokrétűbbé váltak, az élet biztonságosabb és kényelmesebb lett. Persze ennek megvolt az „ára”: a kényszerű munkamegosztás és az egyre újabb büntetési intézmények elfogadása. Sőt, az útról, ahova gyanútlanul léptünk, többé már nem is lehetett letérni. A körülmények pedig egyre tovább terelték a közösségeket, amelyek rendre beleütköztek az újra-szerveződés kényszereibe.  

Az emberi kultúra növekvő sokfélesége miatt a feladatváltási költségek megállíthatatlanul emelkedtek, és a növekvő igények kielégítése – mint Szókratész is rájött – már csak az ismeretlen, de együttműködni kész partnerekből, egyre nagyobb és komplexebb társulások építése útján lett lehetséges. A növekvő méretű társulások működtetése és integrációja viszont egyre újabb szabályokat, majd a szabálykövetést biztosító rendszereket, végül az ezekből épített intézményeket követelt. A nagy és komplex közösségekben a „potyautas” viselkedés és az ebből adódó együttműködési zavarok, csak egyre újabb büntető eszközök alkalmazásával voltak visszaszoríthatók. Az emberi történelem tehát tranzakciók létesítésének, kiterjesztésének és jórészt büntető intézményekkel történő stabilizálása során íródik.

Ez a kép lehet kicsit elszomorítja a lebilincselő mítoszokat kedvelő olvasót: a hősök és próféták, tudósok és művészek, felfedezők és hadvezérek, a királyságok és a nemzetek küzdelmeinek és hányattatásainak színes meséi lényegében a tranzakciók és a feladatváltás költségeinek csökkentésére irányuló akciók sorozata. A fokozatosan növekedő és mind komplexebbé váló társadalmakban a szabálykövetés kikényszerítése, viselkedési szabványok betartatása és a védelem azonban egyre több forrást követelt. Az államokra a kényszerítő intézmények működtetésén túl ráadásul egyre több tevékenység hárult. Az emberek mind több olyan szolgáltatást vártak el – egészségügy, az oktatás, a szociálpolitika, a nyugdíj, a segélyezés – amit a történelem hajnalán a család vagy a kis közösség biztosított. A polgároknak tehát egyre több adót kellett fizetni, ami folyamatos és egyre élesedő vitákhoz vezetett, mennyi pénz is kell az állam működtetéséhez, és ezt miként teremtsék elő.   

A 20. század vége felé pedig a globális rendszer ökoszisztéma-szerű átalakulásával – szinte észrevétlenül – a potyautasok új, nehezen azonosítható típusa, az un. harmadrendű potyautasok tűntek fel. Ők szabálykövetők és a törvényeket is betartják, de kitérnek a globális társadalom fenntartásával együtt járó vesződség és költségek viselése elől. Nem nevelnek gyereket, nem gondolnak a fenntarthatóságra, hajlamosak áthágni a zsúfolt bolygónkon egyre szigorodó együttélési szabályokat. Az emberiség tehát – a „peer-punishment→ god-punishment → pool-punishment” átmenetek után – újabb fordulópontra érkezett. Ezeket az átalakulásokat mindig viták, sőt harcok kísérték. Így volt ez, amikor először az isteni igazságtétellel próbálkoztunk és még látványosabban, amikor az államok birodalmába léptünk, ahol ismeretlenek (bírók és rendőrök), idegen szabályok (törvények) alapján ellenőriztek, ítélkeztek és bűntettek. Ennek az „őrült” rendszernek a „széttörésére” bíztatott megannyi filozófus és forradalmár. Ám, a 20. század második felére – különösen Kelet-Európából tekintve Észak-Európát – a többség belátta: az állam hatékonyan és humánusan is működtethető.

A 21. században az emberiség egy olyan globális rendszerré vált, amelyben a hatások, az emberek, a dolgok, és az információk lényegében szabadon áramlanak és nem-szándékolt következményeikkel együtt szinte azonnal jelennek meg mindenütt és mindenkinek. Ennek következménye a különböző jellegű – egyéni, vállalati és állami – „potyautasok” ellenállhatatlanul terjedése, az óriás méretűvé vált államok finanszírozhatatlanná válása, miközben egyre több a probléma a hatékonysággal és emberközpontúsággal kapcsolatosan. Két dolog azonban nyilvánvaló: egyrészt, nincs visszaút, a globális rendszer nem „darabolható szét” újra, másrészt – döntően a költségek miatt – nem építhető a nemzetállami intézmények fölé egy hasonló szerkezetű globális szuperrendszer. A „világállam” nemcsak finanszírozhatatlan, de képtelen a lokális problémákat elvárható körültekintéssel, mégis hatékonyan kezelni. Miközben a modern társadalmak elérték finanszírozhatóságuk határát, az elmúlt évszázadok során kifejlődő, egyre bonyolultabb és kifinomultabb intézmények már nem képesek a zavarok mérséklésére. Erre utal, hogy a globális rendszer kormányzása egyre nehezebb: a válságok sokasodnak, és a politikai projektek rendre kudarcba fulladnak.

Közben azonban feltűnnek a lehetséges megoldások, ám ezek meglehetősen ijesztőek: a totális megfigyelés (global surveillence), a minden ígéretet megőrző „smart contract”, a világpolgár viselkedését szabályozó globális „token-economy” rendszere, a pénzügyi tranzakciókat stabilan rögzítő és nyilvános blockchain. De látszanak már a közvonalai a tényszerűség felett őrködő és a nyilvánosságot biztosító – a fake news-t kiszelektáló – mesterséges intelligencián alapuló hír-szelekciós rendszernek. Ezekben azonban ma még hajlamosak vagyunk az együttműködés zavarainál nagyobb veszélyt látni. Globális világunk, sokban újra hasonlítani kezd az egykori falunk körülményeihez. Ahogyan akkor kénytelenek voltunk alkalmazkodni ahhoz, hogy mindenki, mindenkit szemmel tart, megjegyzi, amit tett, számon-kéri ígéreteit, és nem felejti el még gyermekkori csínytevéseit sem, most ugyanezt kapjuk vissza, egyszerre lokálisan és globálisan.

A történelmileg kialakult, egymásba fonódó szabályozó intézményrendszerekre fokozatosan ráépülnek az említett – egyszerre globális és lokálisan, vagyis glokálisan működő – intézmények és együttesen szabályozzák a föld minden lakójának életét. Érvényesek mindenkire, függetlenül attól, hogy szegény, kizsákmányolt, befolyás nélküli személy vagy nagyhatalmú milliárdos, nagyvállalat, vagy éppen állam, létezzen bárhol a földön. Mindenki, mindenkiről, szinte ingyen – egyetlen kattintással – azonnal megtudhat mindent és ennek tükrében döntheti el, megbízik-e benne, kapcsolatba lép-e, találkozik-e, vagy üzletet köt-e vele. Még az államok és a kémszolgálatok, a monopóliumok és nagyhatalmú vezetői sem lehetnek biztonságban. Piszkos ügyeiről is fellebbentik a fátylat az open-source intelligence civil kutatói, lásd a Panama-, a Pandora-, a Paradise- vagy a Facebook-Papers. Ez egyszerre megborzongató és reménykeltő. A legjobb hozzászokni, így zajlik majd életünk a 21. század szép új világában.

Egy „világrend nélküli világ”: okok, következmények, lehetőségek.

   

Sokan találgatják, mit is jelent Orbán Viktor, az idei kötcsei pikniken elhangzott – „egy bizonytalanságokkal teli, világrend nélküli világ” – mondata. Az elmúlt évek eseményeinek tükrében azonban ez a megállapítás az új normalitás kifejezése. „Veszélyesebbé vált a nemzetközi környezet, mélyreható változások zajlanak, a felmelegedéstől kezdve, a digitalizálódáson át egészen a hatalmi politika reneszánszáig, és a nemzeti határok a jövőben nem védenek meg a fenyegetésektől” – értékelte országa helyzetét nemrég a svájci kormány. „A Covid-19 járvány a tudósok és a kormányok számára fájdalmas, de nem előre kiszámíthatatlan esemény volt. Régóta a szemünk előtt ’készült’” – állapította meg a Nature tudományos folyóirat. (Maxmen, A. 2021. Nature. 596, 332.) „A globális gazdaság és a kapitalizmus keresztúthoz érkezett, amit a koronavírus járvány, a környezeti válság, a digitális technológia és a munkaerő piac alapvető változása váltott ki” – adta hírül nemrég a Project Syndicate.

Engem a helyzet egy biológus – John Endler – különös tapasztalatára emlékeztet. Még az 1970-es években, a dél-amerikai folyócskákban élő guppik életét tanulmányozva arra figyelt fel, hogy a vízesés alján levő tavacskában a halacskák – mintha csak fenekén levő kövekhez hasonlóvá igyekeztek volna válni – meglehetősen jellegtelenek voltak, míg az alig néhány száz méterrel feljebb élő társaik rikítóan változatosak. A rejtély kulcsa: az alsó tavacskában a guppik mellett honos, rájuk vadászó csukasügérek, viszont nem tudtak felúszni a zuhogókon a felső tavacskába. Így a guppik számára a túlélés feltétele az alsó medencében, beleolvadni a háttérbe, lehetőleg elkerülve a csukasügérek figyelmét, míg a felső medencében, minél színesebbé válva, felkelteni a nőstények érdeklődését. Emiatt jött létre, egymástól nem túl nagy távolságra a fajon belüli alapvetően eltérő mintázat.

A közösségek eltérő mintázata az emberi kultúra általános jelensége, ám ezt gyakran a politika is felerősíti. Gondoljunk csak Észak- és Dél-Korea polgárainak eltérő világára, vagy a berlini fal két oldalának körülményeire. A rendszerváltások legfontosabb tapasztalata: ha valamilyen ok miatt megszűnik a „nemzeti tavacskák” elszigeteltsége és az emberek szülőhelyükről szabadon „átúszhatnak” a népek tengerébe, alkalmazkodásra kényszerülnek. Miközben pedig régiónk még mindig a globális világ versenyképes viselkedési „mintázatának” elsajátításával küszködik, lényegében ugyanez a kihívás áll az egész emberiség előtt. Valamennyi társadalom egyidejűleg két – eltérő jellegű, de közös gyökerű – problémával szembesül: a globális világ körülményeihez való alkalmazkodással, illetve szuverenitása és nemzeti identitása megőrzésével.  

Minden ország, kinyilvánítva érdekeit, bele kíván szólni szomszédjai életébe, ugyanakkor élesen elutasítja, amikor mások ugyanezt tennék. A brazilok például nem értik, kinek mi köze ahhoz, hogy ők mit tesznek az Amazonasz eső-erdőivel. Orbán Viktor meg azt nehezményezi, hogy más országok a jogállamiságot kérik rajta számon. A végső érv, amire hivatkozva mindenki elutasítja, hogy mások előírják neki, mit tehet – a nemzeti szuverenitás. Ez a szuverenitás kezdetben kizárólag az uralkodókat illette meg. Ők voltak kontinensünk földrajzi, kulturális és politikai színpadán zajló küzdelmek főszereplői. Történelmi jogaikra és senki által nem korlátozott hatalmukra hivatkozva igyekeztek kiterjeszteni vagy éppen megvédeni a sajátjukként birtokolt térséget. Afféle „politikai magánvállalkozókként” saját kényük-kedvük szerint intézték dolgaikat és szembesültek a következményekkel. Ám, a 30 éves háborút lezáró vesztfáliai békét követően (1648) a szuverenitás az államra szállt át. Az uralkodók megkérdőjelezhetetlen hatalommal irányított „politikai magán-vállalkozása” ezzel afféle „korlátolt felelősségű politikai társasággá” alakult át. Amiként a KFT-nek, a tulajdonosáétól elkülönített „saját” vagyona van, úgy az állam is az uralkodóétól elválasztott, önálló szuverenitásra tett szert.

A szuverén államok formálódásában a 19. századtól meghatározó tényezővé vált a nemzeti identitás. Az ipari forradalom vívmányai – a vasút és a gőzhajózás, az üzemszerű termelés és a kereskedelem erősödő szálai – egyre távolabbi térségeket kapcsoltak össze. Miközben a csökkenő tranzakciós költségek kikényszerítették a piaci integrációt, az örökölt kulturális minták alapján homogén térségek szerveződtek. A Magyar-Osztrák monarchiát elemző vizsgálat kimutatta: az azonos kulturális és nyelvi hátterű közösségek tagjai hajlamosak voltak egymást választani partnernek és egymás között alacsonyabb árakkal kereskedni, mint más térségekkel. (Schultz, M. Wolf, N. 2012. Economic nationalism and economic integration: the Austro-Hungaria Empire). Vagyis, a csökkenő tranzakciós költségek hatását részben „felülírta” a kulturális identitás, amely azután homogén nemzeti karakterű térségeket formált. Így az örökül kapott kulturális mintázat alapján, a sokáig önmagába záródó a kisebb térségek gazdasági rendszeréből létrejöttek a nemzet-gazdaságok.

Korábbi analógiánk szóhasználatával: a térségi „tavacskák” a nemzeti „tengerré” folytak egybe. Ám a fejlődés ellenállhatatlanul vezetett tovább és az elkülönülő nemzeti térségek között is egyre szorosabban kapcsolat alakult ki. Ennek hatására pedig egy jellegzetes „fázisátalakulás” ment végbe. A politika és a gazdaság szuverén aktorai által közösen használt nemzetközi rendszer „közlegelővé” változott. A közlegelő jellegzetes dinamikája G. Hardin kutatásai nyomán vált ismertté. A kizárólag az önérdek által vezérelt, „szuverén” gazdák mohósága – túl sok tehenet hajtanak a közös legelőre – másokra is átragad, aminek következtében előbb elfogy a legelni való, majd emiatt kipusztulnak az állatok. (Hardin, G. 1987. Science.). Az államok – a falu gazdáihoz hasonlóan – megszokták, hogy a saját „portájukon” a maguk kénye-kedve szerint intézzék dolgaikat. Amikor azonban ez a szuverenitásra hivatkozó és másokra nem tekintő viselkedés felülírta a „közlegelő” logikáját, világháborúk, világválságok és nemzetközi konfliktusok robbantak ki.

A szuverén nemzetek súlyos árat fizettek, hogy megtanulják: a „közlegelővé” váló világban megőrizhetik szuverenitásuk egy részét, de békét és a prosperitást csak egyeztetett szabályok betartásának folyamatos ellenőrzése és a szabályszegők „megregulázása” biztosíthatja. A világgazdasági válság és a II világháború szomorú tapasztalatai nyomán egyre több nemzetközi intézmény és „nemzetek feletti” szabály korlátozta és fegyelmezte a fokozatosan globálissá váló „közlegelő” szereplőit. A nemzetállamok pedig – kevésbé a bölcs belátás, inkább a kényszerek hatására – megegyezésre törekvő és szabálykövető „gazdákká” váltak. Ennek eredményeként a történelemben addig soha nem tapasztalt prosperitás köszöntött a világra. A kapcsolatok sokrétűsége és szorossága – a globalizáció és a hiperkonnektivitás – fokozatosan szinte elszakíthatatlan egységbe fűzte az egész emberiséget. (Khanna, P. 2020. Konnektográfia. Hvg). Ennek nemvárt következményeként a világban egy újabb „fázis-átalakulás” zajlott le: a globális „közlegelő” ökoszisztémává változott.

Ismét a guppik példájával élve: az elkülönült nemzeti „tengerekből” népek „óceánja” lett, ahol bárki, bárhova „elúszhatott”, de számolnia kellett azzal, mindenütt azonos versenyfeltételekkel – ugyanolyan ragadozókkal és egyforma táplálékkal – találkozik. Az elmúlt évtizedben mindenki ráébredni kényszerült: a sajátjaként tekintett, másokétól elkülönülő világa eltűnt. A folyamatok és az aktorok – a vállalatok és a nemzetek – elválaszthatatlanul összefonódtak. A határok áteresztővé váltak, a „saját” kibogozhatatlanul keveredett mások „sajátjával”. (Frank Füredi. 2021. Célkeresztben a határok.) A technológiailag és gazdaságilag egységesülő földön mindenki ugyanazokkal a kikerülhetetlen hatásokkal szembesül. Emiatt még a „saját” problémákat is csak közösen lehet megoldani.

Erre a helyzetre utal Orbán Viktor „világrend nélküli világa”, amely az egész emberiséget – az egyéneket, közösségeket, vállalatokat és az államokat is – alkalmazkodásra kényszerít. Eltűntek azonban az eligazodás megbízható irányjelzői. Az események kiszámíthatatlanok, a tendenciák összekuszálódtak és sokasodnak az un. „fekete hattyú” típusú – vagyis korábbi tapasztalatainkkal gyökeresen ellentétes – jelenségek. A helyzet megvilágítására többen D. Rumsfeld – a nemrég elhunyt és több amerikai kormány katonai akcióiért felelős államtitkárának – elejtett megjegyzésére utalnak. 2002 februárjában, a New Yorki Világkereskedelmi központ elleni terrortámadást követően – mint az ellenlépések előkészületeiért felelős vezetőt – az újságírók kérdőre vonták: mutassa be a Bagdad jelentette atom-fenyegetést bizonyító tényeket. Rumsfeld akkor egy különös válasszal lepte meg a jelenlevőket: „Vannak dolgok, amiket ismerünk. Azután vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy léteznek, de még nem ismerünk pontosan. De vannak olyan dolgok is, amelyeknek még a létezéséről sem tudunk, pedig létezhetnek és befolyásolják életünket, de nem tudjuk, hogyan.” Szavai, amelyek akkor az USA háborús előkészületeit igyekezett igazolni, az egyensúlyát veszített világ új állapotának – a radikális bizonytalanság korszakának – beköszöntére is utalnak. (Kay, J. King, M. 2020. Radical uncertainty.)

Ebben az új helyzetben azonban hamissá válik az a – sokáig megkérdőjelezhetetlen – tény, hogy az országok biztonsága a katonai, a gazdasági és a kulturális hatalmukra támaszkodó szuverenitáson nyugszik. A „világrend nélküli világban” a stabilitás alapvetően új koncepciója, a resilience érvényesül. (Masten, A. 2015. Ordinary Magic: Resilience in Development.) Ez a dinamikus rendszereknek arra a képességére utal, hogy a külső és a belső zavaroknak működésmódjuk és szervezettségük a változtatásokhoz való hozzáigazításával álljanak ellent. Hiába állította tehát a miniszterelnök Kötcsén, hogy Magyarország „biztos pont a bizonytalan világban”. Az új helyzetben sem szilárd falak, sem erős hadsereg, sem pedig a gazdasági függetlenedés nem védenek meg a környezet zavaraitól. Csak a változásra képes és hajlandó polgárokból, az adaptív szervezetekből és intézményekből felépülő nemzet, amelyre kiszámítható, a kölcsönös függőség feltételeit elfogadó és együttműködő partnerként tekintenek mások, kínálhat stabilitást. (Cosens, B. et.al. 2021. Governing complexity. PNAS)

Ám az illeszkedést megnehezíti, hogy bolygónk megtelt fenyegető és kiszámíthatatlan eseményekkel. Sőt, nemcsak az előre nem látható krízisek jelentenek gondot, hanem a döntéshozóknak a válságokra adott ösztönszerű reakciói is. „A legrosszabb dolog, amit tehetünk, amikor úgy tűnik, véget ért a rémálom, hogy abban reménykedünk, végre visszatér a normális élet. Ugyanis, ha nem tanulunk abból, ami bekövetkezett, a történelem ismételni fogja magát”. (Dale Fisher). Vagyis, a normalitás visszatérésében reménykedni normális dolog, de csapdát rejt. Amikor a „haladás motorja” csupán lefulladt, a problémákat megoldva remélhető, hogy visszatérnek a régi szép napok. Most azonban úgy tűnik: a történelem „kisiklott”. Világunk egy olyan áttekinthetetlen „rendezőpályaudvarrá” vált, ahonnan eltérő irányokba, ismeretlen célállomások felé, különböző állapotú járműveket indulnak. A kiszemelt célállomás egyeseknek az örök békét ígéri, míg másoknak a végpusztulást. Ez a helyzet melegágya az összeesküvés elméleteknek, amelyek azt sugallják: a bajok forrása gonosz emberek ártó akciói. A történelmi tapasztalat azonban arra figyelmeztet: nemcsak a „vasfüggönyök” és az elszakíthatatlan bilincsek, hanem az efféle tévhitek is rabságra kényszeríthetik az embert. A globális ökoszisztéma létrejötte világunkat egy olyan repülőhöz tette hasonlóvá, amely leszállásra készülve hirtelen viharba kerül, vagy a leszállópályán valamilyen akadály tűnik fel előtte. A pilóták – a katasztrófát elkerülendő – újra-startolásra kényszerülnek. Haladéktalanul el kell kezdeni az irányváltást, de óvatosan, nem hirtelen mozdulatokkal, és közben folyamatosan reagálni az előre nem látható körülményekre. Az emberiséget ráadásul nemcsak a kiszámíthatatlan hatások fenyegetik. Problémáink túlnyomó többségét saját viselkedésünk idézi elő. Ezekről azonban az összeesküvés elméletek, vagy még gyakrabban a nemzeti szuverenitás – többnyire önző politikai érdekeiket szolgáló – túlhangsúlyozása elterelik a figyelmet. Ez az oka, hogy az egyensúlyát veszített globális rendszer „puha landolásához” még a pilótafülke siker-tényezői – a szakértelem, az óvatosság és a következetesség – sem elégséges. A katasztrófa csak akkor kerülhető el, ha minden állam elutasítja az „én magamat teszem az első helyre” lebírhatatlannak látszó csábítását és együttműködő társa lesz közvetlen és távolabbi partnereinek. Nem akarok pánikot kelteni, napjaink globális rendszerének „pilótáinál” ezt ma még csak nyomokban tapasztalom.  

A siker receptje: csapatjátékossá válni

A fiatalok és az aggódó szülők, a vállalatok vezetői és a politikusok, a tudósok és a filozófusok egyaránt a siker – az életben a folyamatos előre- és felfelé lépegetés – receptjét keresik. Az átlagember úgy véli: ehhez nélkülözhetetlen egy adag agresszivitás és a kockázatvállalás, amihez – talán – a tesztoszteron hormon nyújt muníciót. Mások azonban inkább az IQ-ra esküsznek, lévén a sikert a problémák megoldásában való találékonyság alapozza meg. Megvallom őszintén, amikor másfél évtizede a 20. század vállalati sikertörténeteit feldolgozó könyvemet írtam, én is az egyéni zsenialitásra szavaztam. (Marosán György. 2005. A siker receptje). Hőseim – H. Ford, S. Jobs, W. Disney, Morita Akio, S. Walton, R. Kroc, A. Grove, B. Gates és a többiek – rendelkeztek egyfajta, jellegzetes intelligenciával: észrevettek mások előtt rejtett lehetőséget, megbirkóztak a sokak számára megoldhatatlan kihívásokkal. Ezekhez képest akár elhanyagolhatónak tűnhet: a PISA felmérés a magyar diákok szokatlan hiányosságára – gyenge együttműködő problémamegoldó (collaborative problem-solving) képességükre – világított rá.

A híres vállalkozók életútja mindenekelőtt világossá tette a siker rejtett előfeltételeit. Az egyik: olyan társadalmi környezet, amelyben kikerülhetetlen a verseny. Ezt jól ismert intézmények – a magántulajdonon alapuló gazdaság, a piac szervezetei, a törvények hatalma, a hatalom megosztása, az egyének és a gondolatok szabadsága – biztosítják. Azok a társadalmak tehát, amelyek ezeket a feltételeket elfogadták dinamikus növekedtek, amelyek viszont késlekedtek a bevezetésükkel, azok fokozatosan hátrányba kerültek. Ilyen körülmények között a siker-keresés lesz a normális viselkedés mintája, így százezrek „neveztek be” ötleteikkel és reményeikkel a „kiemelkedési” versenybe. A másik előfeltételre könyvem megírását követően ébredtem rá: hőseim többnyire szegények voltak, néha szinte kilátástalan helyzetből indultak. Ez pedig arra utalt: a sikeres életúthoz kevés az IQ, legalább ilyen fontos az egyéni motiváció és áldozatvállalás. Sőt, úgy tűnt, a kitartás nélkülözhetetlenebb az öröklött vagyonnál, az elkötelezettség fontosabb a családi kapcsolatoknál, a kudarctűrés pedig épp olyan lényeges, mint a műszaki találékonyság.

Vállalkozó hőseimet, tagadhatatlan műszaki intelligenciájuk mellett – Edison jelmondatát: „a zsenialitás = 1% kreativitás + 99% izzadság” tükrözve – kiemelkedő személyes motivációjuk segítette győzelemre. Ennek működését az elmúlt évtizedekben kiterjedt kutatások tárták fel. A pillecukor-teszt először a jutalomhalasztás (deleyed gratification) képességének fontosságát mutatta. Ez váltja ki, hogy az egyén képes és hajlandó is kitartóan dolgozni, annak ellenére, hogy késik a jutalom formájában érkező megerősítés. (Mischel, W. 2015. Pillecukorteszt. Hvg.) A küzdőképesség kialakulásának másik feltétele az un. dicséret-teszt vizsgálata során tárult fel. (Dweck, C. 2015. Szemléletváltás – A siker új pszichológiája. Hvg.). Eszerint – ellentétben a közkeletű vélekedéssel – sikeresebb életpálya formálódik ki, ha gyermekünket a kitartásra és a kemény munkára ösztönözzük, mintha folytonosan tehetségét vagy okosságát dicsérjük. Olimpikonunk, Márton Anita, egy interjúban megállapította: „Általában a kevésbé jó adottságúak, vagy a kevésbé tehetségesek előrébb jutnak azzal, hogy folyamatosan küzdenek.” Lényegében hasonló megállapításra jutott Angela Duckworth kutatásainak összefoglalásaként: a küzdeni-tudás az értelmi kiválósággal összemérhető fontosságú a siker létrejöttében. (Duckworth, A. et.al. 2019. Cognitive and noncognitive predictors of success). Ezt a gondolatot azután sikerkönyvében részletesen kifejtette. (Duckworth, A. 2020. Grit – Hogyan vezet sikerhez a kitartás és a lelkesedés. Libri.)

A vállalatok azonban – maguk érdekében – munkatársaik beválását elemezve tovább vizsgálódtak, összevetve az átlagos, illetve kiváló teljesítményűeket. Így a szervezeti siker jellegzetes viselkedési mintáit – un. kompetenciákat – azonosítottak. Ezek a kompetenciák azonban – meglepő módon – részben eltértek a közvélekedéstől: nem annyira az IQ-ra, mint inkább a társas kapcsolatok kezelésére, a csoportban való munkára, mások befolyásolásának képességére vonatkoztak. Vagyis, nem a műszaki kreativitás, inkább az emberi kapcsolatok szférájában felmerülő problémák megoldási képessége bizonyult fontosabbnak. Ez nem meglepő, hiszen az emberi problémák megoldása – a gépek megtervezéséhez és működtetéséhez hasonlóan – találékonyságot igényel, így intelligenciának tekinthető.

Fokozatosan világossá vált: a vezetői sikert döntően az határozza meg, milyen mértékben képes valaki csapatot építeni, a feszült helyzeteket körültekintéssel kezelni, érzékelni a potenciális konfliktusokat és segíteni a megoldásukat. Ezeknek a konfliktusoknak a megoldása azonban kevésbé az okosságon, mint inkább a bölcsességen múlik. Ez a magyarázata, hogy az elbocsátással vagy lemondással végződő vezetői kudarcok mögött többnyire nem a szakmai tudás hiánya, hanem a „csapatjátékra” való képtelenség húzódott meg. Pedig az életbe kilépve folyamatosan azt tanuljuk, hogyan váljunk „csapatjátékossá”. Már az óvodában, majd az iskolában, a sportban és az énekkarban, az üzlet és a politika világában, mindenütt egymással együttműködő és problémákat közösen megoldó társak csoportjaiban létezünk. Egyéni teljesítményünk alapvetően, a csapattársaktól, a csapat sikere pedig az egyén hatékony közreműködésétől függ.

Sorsunk tehát leginkább azon múlik: felismerjük-e, mit is gondol a másik, és kitaláljuk-e, mit is akar tőlünk. Ehhez azonban a Edisonétól eltérő jellegű „intelligenciára” van szükség. Az első – bestsellerré vált – mű, amely a témára ráirányította az átlagemberek figyelmet, Daniel Goleman, „Az érzelmi intelligencia” című könyve volt. (D. Goleman: Az érzelmi intelligencia. Háttér Kiadó 2008.). Jórészt neki „köszönhetjük”, hogy ebben a szokatlan összefüggésben elterjedt az intelligencia kifejezés használata. Az emberi kapcsolatok világa a tárgyi környezetnél jóval több olyan problémát vet fel, melyekre nincs egyértelmű szabály. Az esetek többségében személyre szabott, egyedi megoldást kell kitalálni. Ezt a készséget nevezte Goleman – a műszaki problémák megoldását megalapozó IQ-ra utalóan – emocionális intelligenciának. Ezen a nyomon elindulva azután egyre többféle intelligencia bukkant elő.

Életünk folyamán sokféle helyzetbe kerülhetünk, így eltérő típusú találékonyságra lehet szükségünk. Bár modern világunk biztonságos komfort-zónát épít körénk, ennek ellenére minden pillanatban olyan problémákkal szembesülünk, amelyekre nincs kész megoldás. Számtalan eszköz van ugyan a kezünk ügyében, de pillanatonként új helyzetbe csöppenünk, amelyben gyorsan kell megoldást találni. Mivel pedig számtalan baráti, üzleti, társadalmi, kulturális közösségben zajlanak mindennapjaink, létfontosságú a problémák azonosításával és megoldásával összefüggő társas intelligencia. Ez teszi lehetővé, hogy másokból a kívánt reakciót váltsuk ki, hatékonyan befolyásolni tudjunk őket és feloldjuk az együttélésből szükségképpen adódó konfliktusokat. Ám még ha mindezt sikeresen elsajátítjuk, sem ülhetünk a babárainkon. Ezt valamennyi hősöm megtapasztalhatta, amint – éppen sikereik nyomán – egyre nagyobb szervezetet építettek találmányaik köré.

A növekedés első ciklusában – az ötlet, a prototípus, majd a termék létrehozása idején -nélkülözhetetlen a műszaki találékonyság mellett, épp ilyen lényeges volt az érzelmi intelligencián alapuló kapcsolatépítési készség. A következő lépésben azonban – a sorozatgyártás megszervezése és a piacra-lépés megvalósítása idején – egyre több együttműködő „alkotótársa” lesz az alapítónak. Ebben a második növekedési ciklusban a siker új feltétele bukkan elő: a vállalkozás hatékony működtetése és a szervezet tovább építése. Ehhez pedig egy jó adag szociális intelligenciára lesz szükség. Ennek birtokában válik képessé a zseniális, de sokszor magányos feltaláló ismeretleneket vezetni és a közös célok megoldására összefogni a céget. Ha pedig ezeket is sikeresen megoldja, akkor – a növekedés harmadik ciklusában – még félelmetesebb feladat: a „birodalom-építés” problémája tűnik fel. Itt a siker titka a „kormányzóképesség”, ami már döntően a szociális intelligencián múlik. Ennek fontosságára utal egy – a Szilícium-völgyben „felfedezett” – különös szabály: a zseniális feltaláló alapítók a szervezeti siker későbbi szakaszain gyakran kisodródtak vállalatukból. Az Apple példája ebben a tekintetben rendhagyó: S. Jobs, az igazgatósági küzdelmekben alul maradt és „eltávolíttatott” a maga teremtette vállalatból, végül azonban – egy évtizeddel később – „megmentőnek” visszahívják.

A 21. században, a globalizáció ismét új intelligenciát, a kultúra-közi kommunikáció és a kulturális identitás „kezelésének” képességét állította előtérbe. Multikulturális világunkban ugyanis a különböző kultúrájú, eltérő kollektív identitású egyénekből álló csoportok működnek együtt, így problémáik megoldása ismét új típusú kompetenciát: kulturális intelligenciát igényel. Gondoljunk kedvenc labdarugó csapatukra: hány országból, hány vallásból, hány kultúrából, hány etnikumból toborzódnak játékosai, edzői, segítői, szurkolói és tulajdonosai, akik így együtt alkotják „a csapatot”. S lám, milyen nehéz probléma elé állítja az egyes játékosokat – még ha a politika nem is szól közbe – vajon tisztelegjenek-e a zászlónak, énekeljék-e a himnuszt, letérdepeléssel kifejezzék-e véleményüket egy társadalmi kérdéssel kapcsolatban?

Az efféle problémák megsokszorozódnak a globális világ kaotikus feltételei között, különös csapdát állítva a felnövekedő új generációk számára. A kutatások azt mutatják, hogy a glóbuszunkon ellenállhatatlanul terjed közöttük az individualizmus és részben a narcisztikus viselkedés. (Santos, H. 2017. Global Increases in Individualism. Psychological Science.) A fiatalokat körülményeik kevésbé szoktatják hozzá mások szemszögéből szemlélni a világot és csökkenti hajlandóságukat együttműködő partnerré válni. Pedig a siker elmaradhatatlan feltétele: megérteni a váratlanul felbukkanó ismeretlent és hajlandónak lenni elfogadni az ő szempontjait is. A fiatal generációk azonban egyre nehezebben tudják elsajátítani a másikra/másokra való ráhangolódás készségét. Miközben szüleik és a társadalom védőburkot épít köréjük, olyan buborékba zárják magukat, amely megakadályozza, hogy megszerezzék a gyakorlatot a csapatjátékossá válásban, egyben azt is, hogy felismerjék a manipulációt és visszautasítsák az erőszakot.

A sikert, a tapasztalatok szerint három, eltérő jellegű kompetencia – az intellektuális kiválóság, a kitartás és kudarctűrés, illetve a csapatjátékosi készség – együtt biztosítja. Míg azonban az első kettő fontosságát többnyire elfogadják, a csoportos probléma-megoldási készség hiánya kevésbé tűnik fel. Pedig a jövőben a siker – de a boldogság – nélkülözhetetlen feltétele: a munkát összehangolva és az örömet megosztva, másokkal együtt dolgozni és élni. Ezt pedig csak olyanok remélhetik és csak olyanoktól remélhetjük, akiket sorsuk empatikussá és együttműködővé formált. Ebből a szemszögből a legbölcsebb tanácsot meglepő módon H. Ford fogalmazta meg, amit a leghíresebb Sikerkalauz írója – Dale Carnegie – is idézett: „Ha a sikernek egyáltalán van titka, ez abban a képességben áll, hogy észrevegyük a másik ember szempontját, és a dolgokat egyszerre nézzük az ő oldaláról, meg a magunkéról is.”