Egyéb kategória bejegyzései

Beteg vagy egészséges a magyar demokrácia?

Az Európai Bizottság nemrég hozta nyilvánosságra az első jogállamisági jelentését, amely részletesen elemzi a tagállamok helyzetét. A későbbi viták előjátékaként éles szócsata robbant ki Vera Jourová – az Európai Bizottság értékekért és átláthatóságért felelős alelnöke – a magyar demokráciát minősítő megjegyzését követően: az illiberális jelzőből, az „ill” szócskát hozzábiggyesztve „betegnek” nevezve azt. Ezt a viccnek szánt megjegyzést Orbán Viktor felháborodottan a magyarok arculcsapásának nevezte. Felszólította Ursula von der Leyden bizottsági elnököt – Jourová főnökét –, hogy rúgja ki, ő azonban visszaüzente: Jourová teljes bizalmát élvezi. A történetet mindenki – politikai „hovatartozástól” függően – a maga módján értékeli, eleve tudja, hogy kinek van igaza és kialakult véleményében tántoríthatatlanul hisz. A viták a jövőben sem fognak lecsengeni, mert egyre újabb területek kerülnek górcső alá. A „bukottnak” nyilvánított országok pedig egyrészt megpróbálnak módszertani hibákat felfedezni a jelentésben, másrészt – mint teszi a magyar kormány – országának állapotát példamutatónak értékelik.

Első pillantásra nehéz igazságot tenni, mert összevethetetlen állítások és eldönthetetlen vélemények állnak szemben egymással, ami szinte lehetetlenné teszi az objektív ítéletet. Ám a helyzet mégsem reménytelen. Az elmúlt évtizedekben olyan módszertani eszközök – ún. mutatószám-rendszerek – születtek, amelyek, mint a gyógyászatban használt labor-leletek, röntgen-, vagy CT felvételek, pontosan megmutatják a „beteg” állapotát és jelzik a „betegség” előrehaladottságát. Ha tehát meg akarunk bizonyosodni, vajon a demokráciánk egészséges-e, mint Orbán Viktor állítja, vagy beteg, mint az EU jelentés véli, alkalmazni lehet ezeket a módszereket. Így nemcsak pontos, de kiegyensúlyozott véleményt alkothatunk arról, vajon Magyarország még belül van, vagy már kívül esik az Európai Közösségben elfogadott politikai „normalitás” tartományából.

Ha valaki egy orvos faggat betegségéről, az – miközben arra kéri, mesélje el mit érez, hol fáj – mindenekelőtt elkéri a leleteket. Tudja ugyanis – de ezt mindannyian megtanuljuk – azt, hogy egészségesek vagyunk-e vagy sem, és milyen stádiumban is van betegségünk, csakis az állapotunkat pontosan tükröző leletek alapján mondható meg. Ráadásul jó diagnózis nem készíthető egyetlen lelet alapján. Hatékony terápia pedig csak több lelet kiegyensúlyozott és összehangolt értékelése alapján alakítható ki. Nem véletlen, hogy a profi „terapeuták” nemcsak gyógyításban, hanem a politika és a szervezetek világában is ezt a megközelítést követik. Így a vállalatok helyzete leginkább az ún. Balanced Scorecard (kiegyensúlyozott mutatószám) rendszer alapján becsülhető fel, amely négy, egyaránt fontos tényező – a nyereség, a fogyasztói elégedettség, a kapacitáskihasználás és a dolgozói elkötelezettség – összehangolt értékelésére épít. De kialakítható a társadalmak összehasonlítására is ilyenfajta modell. (Marosán, Gy. 2016. Kiegyensúlyozott társadalmi mutatószám rendszer.)

Ahhoz tehát, hogy hazánk helyzete pontosan megítélhető legyen, célszerű ilyen összetett, egyben kiegyensúlyozott „lelet-együttest” használni. S ha mindezt könnyen áttekinthető formában és a „versenytársakkal” való összevetést lehetővé tevő módon mutatnánk be, még könnyebb lenne az eligazodás. Szerencsénkre az elmúlt harminc évben egész sor nemzetközi szervezet létrehozott olyan komplex mutatószám-rendszereket, amelyek képesek bemutatni az országok helyzetét, politikai rendszerük állapotát, az állam működésének minőségét, a kormányzati hatékonyságot. Ezek az elemzések egységes módszertanra épülnek, az eredményeket pedig összehasonlításra alkalmas formában hozzák nyilvánosságra. A mutatószámokat sokféle forrásokból és egymást kiegészítő adatokból „állítják elő”. Részben nemzetközi szervezetek statisztikáiból, részben önálló kutatásokból, részben pedig a témával kapcsolatban végzett felmérésekből származnak. Természetesen a részletekben sok a vita – hogy egyik vagy másik tényezőt miként értékelnek, vagy az objektív adatok mellett számításba vesznek szubjektív véleményeket is –, de a módszertan nem részrehajló, egyformán kezeli a különböző országokat. A legjobb úgy tekinteni a kiosztott „osztályzatokra”, mint csemeténk bizonyítványának jegyeire: az iskola a mindenkire kötelező tananyagot kéri számon, s bár lehet, hogy egyik vagy másik tanár többet követel, vagy éppen engedékenyebb, az év végi átlag mégis objektívnak tekinthető.

Az interneten fellelhető adatbázisokból, az értékelés kiegyensúlyozottságának biztosítása érdekében három területet választottam. Elsőként, a fejlődést hosszú távon és alapvetően meghatározó tényezőket, az intézményeket vettem számításba. Másodiknak – mivel a társadalmak helyzetét ezek működésének hatékonysága is befolyásolja – az ezt meghatározó tényezőket (pl. a korrupció mértékét vagy a versenyképességet) elemeztem. A helyzet bemutatásának harmadik tényezőcsoportja – tudomásul véve, hogy az embereket kevésbé az intézmények érdeklik, mint inkább az általuk megélt hétköznapok – az életminőségüket jellemző tényezőket vettem számba. Ugyanis hiába hivatkoznak a politikusok – egyébként indokoltan – a szabadság, a demokrácia, a kormányzás minősége, a nemzeti identitás fontosságára, a polgárokat alapvetően az érdekli, milyenek az életkörülményeik.  

Az alábbiakban megadjuk az általunk választott három terület legfontosabb mutatószám-rendszereit és fellehetőségüket. Az olvasónak azt tanácsolom, pillantson bele az interneten ezekbe és a többi adatbázisba.

  1. A fejlődést alapvetően behatároló intézmények közül, az alábbi – a témánk szemszögéből legfontosabb – hármat választottam ki:
  2. A törvények hatalmának érvényesülését, ami a törvények minőségére és tartósságára is utal, (Rule of Law Index 2020)
  3. A demokrácia állapotát „mérő” indexet, (Democracy Index 2019)  
  4. Az egyéni szabadság indexét, amely a polgári szabadság állapotát jelzi (The Human Freedom Index 2019) WORLD PRESS FREEDOM INDEX
  5. Az intézményi hatékonyságot jelző és arra utaló mutatók:
  6. A versenyképességi index, amely a hosszútávú gazdasági dinamikát határozza meg (The Global Competitiveness Report 2019)
  7. Prosperitás index, amely a szélesen értelmezett fejlődés dinamikájára utal. (The Legatum Prosperity Index™ 2019)
  8. A korrupciós helyzet mérőszáma (CPI), amely az intézményi hatékonyságot is jelzi, (Corruption Perceptions Index 2019)
  9. Az életminőség jellemzői, amelyek a polgárok szemszögéből leginkább fontos, és leginkább érzékelt tényezők: 
  10. Az emberi fejlődés indexe (HDI), ami a társadalom állapotát fejezik ki, (Human Development Report 2019)
  11. A Boldogság-index, ami az emberek végső értékelésének elmaradhatatlan szempontja (World Happiness Report 2020)
  12. A társadalmi mobilitás mértéke (The Global Social Mobility Report 2020)

A mutatószámok – mint említettük – a saját módszertanuk alapján minden egyes ország esetén kiszámolják az adott területen – pl. a demokráciában vagy éppen a korrupció tekintetében – elért eredményeit, és a „helyezések” alapján felállítják az „országlistákat”. Az internetről kigyűjtöttem és az alábbi táblázatban áttekinthetően feltüntettem hazánk és a velünk összevethető szomszédjaink megfelelő „teljesítményét”. A táblázatban az országok oszlopa alatt az első szám az adatbázisok listáján elfoglalt helyezést mutatja, míg a zárójelben a szám a csoport-helyezésre utal. Az „országszám” az egyes adatbázisok által figyelemmel kísért országok számát jelöli. A táblázat utolsó sorában a szomszédos országok egymáshoz viszonyított helyezési számainak összege található, amely – mint egy iskolai bizonyítvány – mutatja valóságos helyzetünket csoportunkban. Nem belemerülve a részletekbe, ezen információk alapján viszonylag objektíven megítélhető helyzetünk, méghozzá a velünk nagyjából összevethető országokhoz viszonyítva. Ez segít választ adni a kérdésre: kinek van inkább igaza, miniszterelnökünknek, amikor az EU kritikáját elutasítja, vagy a brüsszeli – „sorosista” – jelentés készítőinek, akik reális problémákra hívták fel a figyelmünket. Nos hát íme a „bizonyítvány”:

      Országszám Magyarország Csehország Lengyelország Szlovákia Szlovénia Románia A legjobb
Mutatószámok (megjelenési év)                
1. Rule-of-law Index (2020)   128 60 (5) 18 (1) 28 (3) nincs adat 24 (2) 32 (4) Dánia
2. Democracy Index (2019)   167 55 (4) 32 (1) 56 (5) 42 (3) 36 (2) 63 (6) Norvégia
3. The Human Freedom Index (2019) 142 43 (6) 18 (1) 37 (5) 33 (4) 23 (2) 32 (3) Svédország
4. The Global Competitiveness Report (2019) 141 47 (5) 32 (1) 37 (3) 42 (4) 35 (2) 51 (6) Szingapúr
5. Legatum Prosperity Index 2019 167 46 (5) 28 (2) 36 (4) 32 (3) 27 (1) 47 (6) Dánia
6. Corruption Perception Index (2019) 180 70 (5) 44 (3) 41 (2) 59 (4) 35 (1) 70 (5) Dánia
7. The Global Social Mobility Report (2020) 82 37 (5) 19 (2) 30 (3) 32 (4) 13 (1) 42 (6) Dánia
8. World Happiness Report 2017-2019 153 53 (6) 19 (1) 43 (4) 37 (3) 33 (2) 47 (5) Finnország
9. Human Development Index 2019 189 43 (5) 26 (2) 32 (3) 36 (4) 24 (1) 52 (6) Norvégia
A helyezési számok összege csoportunkban   46 14 32 27 14 47  

A kép egyértelmű és lehangoló. Hazánk, az országok állapotának minőségét jelző mutatók többségében, még saját osztályában is, az utolsó, utolsó előtti helyek egyikét foglalja el. Akit ez meglep, annak figyelmébe ajánlom, hogy ugyanez a „hátramaradottság” jellemző egy sor más területre is, így pl. a születéskor várható élettartam vagy éppen a nemek közötti egyenlőség (Gender Gap Index). Ez is azt bizonyítja, hogy az adatokban tükröződő negatív tendenciák nem – mint azt a kormány állítja – az elemzők által elkövetett módszertani hibák, esetleg „kettős mérce” következményei. A mutatószámok társadalmunk valóságos elmaradottságával szembesítenek. Ez indokolta cikkünk szemszögét: „Ne a tükröt hibáztasd, ha a képed ferde!” 

Különösen aggodalmat keltő, hogy a 2019-2020-as eredmények nem váratlan kisiklás, vagy tőlünk független hatások következménye, amely után magától visszaáll a normál állapot. A rendszerváltás idején Magyarország – igaz a „bukottak” osztályában – „éltanuló” volt. Az 1990-es években, miközben folyamatosan fejlődtünk, fokozatosan felzárkóztak az „osztálytársak”. 2000-et követően azonban fordulat zajlott le. Már az első Fidesz kormány idején megindult a – mutatószámokban kezdetben szinte észrevétlen, majd egyre erősödő – romlás. Az eredmények eróziója folytatódott a szocialista-liberális kormányok idején is. Az egykor mögöttünk „kullogók” közben fokozatosan elénk kerültek. 2010-et követően a mutatószámok által jelzett minőségi romlás nem egyszerűen folytatódott, hanem már a polgári demokrácia intézményrendszerének a fokozatosan szétesését jelezte. A Demokrácia Index 2020-as publikációja hazánk demokráciájának állapotát – a visegrádiak többségével együtt (!) – a repedt (flawed) jelzővel írja le. Ez a helyzetértékelés pedig – sajnos – közelebb áll Jourová beteg jelzőjéhez, mint a magyar kormánykörök által vízionált a virulóan egészséges állapothoz.

Emberiség vigyázat! Potyautas veszély!

Az idők változását jelzi, amikor természetesnek vett várakozásainkban csalódunk. Ilyenkor ráébredünk: a világ már nem a megszokott szabályok szerint működik. A 21. század válságai azonban nem pusztán az idők változására, hanem „tektonikus” történelmi átalakulásra figyelmeztetnek. Az erősödő zavarok hátterében gyakran feltűnik egy különös probléma: a fejlett társadalmakban a születésszám tartósan a reprodukciós szint alá esett. Mintha a modern világ polgárai lemondanának arról, hogy „benépesítsék” világukat. Bolygónk, milliárdnyi (potya)utasának elkalandozó figyelmétől nem befolyásolva, sodródik egy nehezen kiszámítható jövő felé.

Minden kapcsolatot – kezdve az üzletitől, a baráti viszonyon keresztül, egészen a házasságig – a csere tart össze. Az egyik fél tesz vagy ad valamit, amit a másik elfogad, és cserében valami ellenszolgáltatást nyújt. Ha mindketten elégedettek, a csere folytatódik, és a társulás tartós lesz. Az együttműködést sok minden megzavarhatja. Először is a félreértés: nem veszem észre, hogy kaptam valamit, és eszembe sem jut viszonozni. Gyakoribb a koordinálatlanság: nem akkor, és nem azt adom, amit partnerem elvár. így elmarad a viszonzás. Ám az együttműködés legkomolyabb akadálya a potyautas viselkedés: elfogadni, amit a partner felkínált – a baráti gesztust, a szerető simogatást vagy az átutalt pénzt –, majd „zsebre rakni” és nem viszonozni azt. Holott nyilvánvaló: stabil kapcsolat csak a kölcsönös elégedettségre építhető. Akit becsapták, az megszakítja az együttműködést és társulás nem jön létre.

Mivel az összetartó csapat tagjának lenni előnyt jelent az élet versenyében, az evolúció „belénk ülteti” az együttműködési hajlandóságot. Sőt, mivel néha még ez is kevés, arra is rávesz, hogy büntessünk. Akit becsaptak, ösztönszerűen elégtételt vesz: kiabál, sőt üt, majd megszakítja az együttműködést. A kutatók az együttműködés evolúciójának jobb megismerésére egy kísérlet-sorozatot szerveztek. (Fehr, E. et. al. 2003. The Nature of human altruism. Nature. Vol. 425. 23. 785-789). Változatos számú – 2 főtől egészen 256 főig terjedő – társulás tagjai az un. fogoly-dilemma játékot játszották, amely jutalmazta az együttműködést, de még inkább csábított potyautas viselkedésre. A kutatók éppen arra voltak kíváncsiak, miként tarthatók egyben a növekvő létszámú társulások. A kísérlet eredményei – lásd az alábbi ábrát – félreérthetetlenek.

Az ösztönszerű altruizmus csak néhány fős társulást, legfeljebb egy családot képes egybeforrasztani. Amint azonban a létszám meghaladja a tucat főt, akkor a csapatot már csak a csalók megbüntetése tarthatja egyben. A büntetés azonban vesződséggel jár, így azt először csak a csalás kárvallottja vállalja. Amint azonban a közösség létszáma megközelíti a százat, egyre több lesz az idegen, és akkor már az áldozatok „önbíráskodása” sem elégséges. Ilyenkor a terjedő potyautasság visszaszorítására közösségek bevetik a „másodlagos büntetés” eszközét. Bárki, aki szemtanúja egy csalásnak – függetlenül attól, őt érte-e a kár –, büntetni köteles az elkövetőt. Ez a kötelező büntetés – az ún. „peer punishment” – normája, ami a viszonylag kis csoportban hatékonyan működik. A történelem hajnalán, a törzsekben, a szabályszegő mindig számíthatott rá, hogy valaki meglátja, és az meg is fogja bünteti, ezért a normaszegés ritka, így költsége is elhanyagolható volt.    

Ám, amint a közösség mérete egyre nő, az embereket egyre inkább ismeretlenek veszik körül. Ez a helyzet táptalaja lesz a másodrendű potyautasságnak. Ők nem csapják be partnereiket, de ha azt látják, idegen károsít meg idegent – mivel nem őket érte a kár –, saját költségen nem büntetnek. Ha a házuk elé piszkít egy ismeretlen kutyája, figyelmeztetik a „gazdit”, ám ha ezt egy idegen ház előtt tapasztalják, legfeljebb magunkban morognak. A kutyapiszok terjedése jól mutatja a másodrendű potyautasság veszélyeit: bár az ilyen személy nem károsítja meg konkrét partnereit, mivel szemet huny a csaló viselkedés előtt, veszélybe sodorja közösségének stabilitását.

Látva, hogy a szemtanúk által végrehajtott (az ún. peer punishment) kötelező büntetés a nagyobb közösségekben visszaszorul, a további kísérletekben kipróbálták az ún. „pool punishment” büntetési módszerét. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons. Nature. 466. 861.). A közösség adót szed, és ebből fizeti azokat, akik ellenőrizik a szabályok betartását, és megbüntetik az azt áthágókat. Ugye, ismerős ez a megoldás? S a kutatók által a kísérletekbe beillesztett állam – visszaigazolva a történelmi tapasztalatokat – valóban képes volt az együttműködési készség helyreállítására. Ha tehát eddig nem tudtuk volna, a kísérlet bizonyította: potyautasok ellenében a nagyméretű közösségeket csak az állam ellenőrző és fegyelmező intézményei tarthatják egyben. És az állam – ebből a szempontból – áldásos viselkedésszabályozó tevékenységének köszönhetően, egyre nagyobb méretű társadalmak jöttek létre.

Ám a 20. század vége felé – anékül, hogy észrevettük volna – a potyautasok új, nehezebben azonosítható típusa, az ún. harmadrendű potyautasok tűntek fel. Ők szabálykövetők és a törvényeket is betartják, de nem vállalnak bizonyos, a társadalom fenntartásával együtt járó vesződséget és költségeket. Ezzel – bár kevésbé átlátható módon, mint az első- és másodrendű potyautasok – veszélybe sodorják világunk stabilitását. Induljunk ki a nyilvánvaló tényből: a társadalmak fennmaradásához elengedhetetlen folyamatos biológiai megújulásuk. Ehhez hosszú távon legalább 2.1-et elérő termékenységi ráta szükséges. Ha egy pillantást vetünk a 2020-as demográfiai előrejelzésekre, elgondolkoztató kép rajzolódik ki előttünk. (CIA: World Factbook. 2020.) A föld 228 államának termékenységi adatait tartalmazó listát Niger vezeti 7-es rátával. India 2.35-tel a 81., Kína pedig 1.6-tal, a 184. Az első európai nemzet – Franciaország – 2.06-tal a 104. a sorban, míg a kelet-európai országok – Csehország 1.48 (207), Magyarország 1.47 (209), Szlovákia 1.44 (212), Lengyelország 1.38 (218) és közvetlenül utána Románia – a lista vége felé találhatók.

A modern világ – keményen dolgozó, tájékozott, a jövőre gondoló, a társadalom szabályait elfogadó – polgárainak egy része úgy dönt: nem vállal gyermeket. Az „érintettek” betartják a legtöbb – törvényekkel, meg persze szankciókkal körülbástyázott – társadalmi elvárást, ám kitérnek a gyermeknevelés kényelmetlenségekkel járó kötelezettsége elől. Ezzel azonban hosszú távon veszélybe sodorják a közös jövőt. Az utódok „létrehozásával” járó vesződségek, a felneveléssel kapcsolatos gondok jelentős terhet rónak a családokra. A feladatok azonban nem egyenlően oszlanak meg a nemek között. A kötelességek inkább a nőket terhelik, amiből a férfiak – hagyományosan – vonakodtak átvállalni a méltányos részt. Ez pedig azt jelenti: potyautasként kihátrálnak egy sor, nem-tetszik kötelesség alól.

A történelem sokáig a férfiaknak megengedte a potyautas viselkedést, a nőktől pedig megtagadta, hogy tiltakozzanak ez ellen. Egyetlen életút nyílt előttük: a házasság. Ez volt az egzisztenciális biztonság és a közösségbe való beilleszkedés egyetlen módja. A nemek közötti feladatmegosztást a hagyományok szabályozták, és a nők évezredeken keresztül kénytelenek voltak beletörődni a férfiak – a szokásokkal és törvényekkel körülbástyázott – terheket áthárító viselkedésébe. Ám, a 20. század fokozatosan a nők számára is felkínálta a szabad választás lehetőségét. Egyre többen döntöttek úgy, mivel a férfiak nem vállalnak egyenlő terheket, az önállóság életstratégáját követik: tanulnak, dolgoznak és élik életüket. Az elmúlt fél évszázadban mindkét nem, egyre növekvő arányban követte a szingli stratégiát. Döntően ennek következménye, hogy a termékenységi ráta fokozatosan az újratermelési szint alá esett.

Nem arról van szó, hogy a felnövekedő generációk ne gondolnának jövőjükre. Takarékoskodnak nyugdíjas éveikre, baráti hálózatot építenek maguk köré. Ugyanakkor a fiatalok csökkenő arányából, és az életkor meghosszabbodása miatt demenciával küszködő idősek növekvő számából fakadó problémák valódi súlyával a társadalmak nem néztek szembe. Potyautas viselkedésük – nem vállalni az utódok felnevelésével és „pályára-állításukkal” együtt járó vesződségeket, abban a (hiú) reményben, hogy ezek a problémák a jövőben valahogy megoldódnak – akkor tárul fel a legvilágosabban, ha a társadalmak szemszögéből tekintjük. Szigorúan véve nincs egyetlen fejlett ország sem, amely képes önmagát biológiailag újratermelni. Kimondva, kimondatlanul mindegyik arra épít: elért fejlettsége lehetővé teszi számára, hogy a szükséges „emberi erőforrást” importálja és „megvásárolja”. Még büszkék is arra, hogy a felkínálják az elmaradottságból való menekülés lehetőségét. Aggodalmat legfeljebb a kultúrák együttélésének fokozódó – a legtöbb helyen a tűrésküszöböt átlépő – zavarai miatt éreznek.  

Kevesebb figyelem fordul azonban a munkaerő-csábításnak kitett országok helyzetére. Miközben ezek a felzárkózás kihívásaival küszködnek – a folyamatos „lefölözés” következtében – növekvő zavarokkal kénytelenek szembenézni. A népesség legaktívabb és képzett része elvándorol, emiatt a társadalmak folyamatosan erőforrást veszítenek. Az életminőség leromlik, ami tovább erősíti az elvándorlást, így ezek az országok fokozatosan „kiürülnek”. A világ 10 leggyorsabban fogyó népességű országából kilenc régiónkban van! Ez a demográfiai trend kiszámíthatóan válságokhoz, az erőszak elszabadulásához, vagyis társadalmi katasztrófákhoz vezet. Vagyis, a fejlett országok és polgárainak harmadrendű potyautas viselkedése – belátható időn belül – szomorú következményekhez vezet.

Az emancipáció mozgalmai évszázadokon keresztül küzdöttek, hogy a szabad önmeghatározás és a társadalmi aktivitás – a munka, a tanulás és a beleszólás – joga mindenkit egyaránt megillessen. A 20. század során fokozatosan megszűntek a választójogot, a munkavállalás lehetőségét, az életforma szabad megválasztását és a karrier lépcsőin a felfelé kapaszkodást akadályozó korlátok. Ám, miközben az élet feltételei egyenlőbbek lettek, az emberi kapcsolatok mikroszféráját, a hétköznapokat továbbra is alapvetően a férfiak potyautas viselkedése dominálja. A törvényi szabályozás ellenére a férfiak előnyei a munkahelyeken, a jövedelemben, a karrier-esélyekben, és általában az előre jutásban csak lassan csökkennek. A „Leisure Time Gap” vizsgálatok azt mutatják, hogy a nők – még a leginkább egyenlő társadalmakban is – heti 10 órával többet fordítanak a családra, illetve az unokák és a szülők ellátásával kapcsolatos teendőkre, mint a férfiak. (Pew Research Centre. 2003-2011). A „Pleasure Gap” jelenség pedig egy még különösebb problémára utal: a nők kevésbé elégedettek a szexuális életükkel, mint a férfiak, jelezve, hogy a férfiak még az intim kapcsolatok szférájában is hajlamosak önzően viselkedni. (Rowland, K. 2020. The Pleasure Gap.) Ráadásul, az elmúlt években az élet sok területén váratlanul láthatóvá váltak – „letűnt” korok máig velünk élő szégyenletes szokásainak példáiként – a legkülönbözőbb típusú zaklatások.

A felsorolt, a nemek egyenlőtlenségre utaló tények döntő mértékben a férfiak harmadrendű potyautasságára vezethetők vissza. Döntően ennek következménye, hogy a fejlett társadalmakban a születésszám az elmúlt fél évszázadban tartósan a „fenntarthatósági szint” alá esett. Változás ezért kizárólag a harmadrendű potyautasság visszaszorításától remélhető. A harmadrendű potyautasokat – a törvények fegyelmező erején túl – a társadalom kollektív morális nyomása bírhatja jobb belátásra. Aki életének hétköznapi pillanataiban potyautasságra vetemedne – mondván: „Ez a te dolgod, asszony” vagy „Ez mindig a nők feladata volt” – azt visszatarthatja, ha, akár egy ismeretlen, viselkedését elítélve figyelmezteti. Emlékeim mélyéről egy – a szovjet hétköznapokról szóló – Suksin-novella rémlik fel. A rendszeresen lerészegedő férfitársaság egyik tagja folytonosan panaszkodik feleségére, aki állandóan elfoglaltságára hivatkozva, kivonja magát a közös ivászatokból. Egy barátja végül rászól: „Vedd észre, nem neki van szüksége rád, hanem neked van szükséged, rá”. Úgy tűnik, az emancipáció végigvitele az emberiség közös érdeke. Csak így tudnak javítani a modern társadalmak „gyenge” termékenységi mutatóikon. Egyben ez teszi lehetővé, hogy a korábban idézett termékenységi adatsor első 50 állama is el tudja kerülni, az őket fenyegető – ellenkező előjelű – demográfiai katasztrófát.

A moralitás lépcsői, avagy lehet-e amorális az emberközpontúság?

A hosszú élet titka, minél tovább túlélni a jelent. Ebből a szemszögből a jövővel törődni és másokkal foglalkozni, felesleges erő-, idő- és költség-pazarlás. Az evolúció mégis – saját érdekünkben – ráirányítja figyelmünket a JÖVŐ-re és MÁSOK-ra. Teszi ezt úgy, hogy olyan géneket gyűjti egy „csapatba”, majd alakít ki ennek alapján olyan ösztönöket, amelyek figyelmeztetnek a jövő lehetőségeire és veszélyeire, illetve a társakra, akikből „túlélő gépezet” építhető. Az ember esetében a figyelemnek a jövőre és a bennünket körül vevőkre irányításának alapvető eszköze a morál. Tudatja velünk: a körülöttünk élők nemcsak veszélyt jelentő ellenségek lehetnek, hanem együttműködő partnerek, segítséget nyújtó bajtársak és előnyöket kínáló üzletfelek is – ha a morál alapján közeledünk feléjük. 

Mivel életünk hajnalán döntően olyanok vesznek körül, akihez elszakíthatatlan kapcsolat fűz, az önzés fokozatosan „kinevelődik” belőlünk. A családon belül tanuljuk: a testvérek között megkérdőjelezhetetlen az „egy mindenkiért, mindenki egyért” szabály. Ezt azután – csökkenő erővel – kiterjesztjük a szélesebb és lazább rokonságra is. A genetikai közelség így egybekapcsolódik a feltétel nélküli kölcsönös segítségnyújtás – az altruizmus – kötelezettségével. Éppen ezt fogalmazta meg általános törvényszerűségként a Hamilton szabály. Eszerint, ha az rB – C > 0 feltétel teljesül – ahol r a rokonság foka, B a „testvérek” nyeresége, míg a saját veszteség – akkor egy lénynek érdemes feláldozni magát társaiért.  (Hamilton, W.D. 1964. The genetical evolution of social behaviour).

De mégis – érdeklődött tovább a tudomány – milyen mechanizmus működteti a Hamilton szabályt? A túlélésért folytatott küzdelemben a siker nemcsak azon múlik, hogy az egyes akciókból élve, hanem, hogy nyereséggel jöjjünk ki, vagyis több legyen a haszon, mint a költség. És valóban, a segítőkészséget a Price-egyenlet magyarázza. Ám az egyenletben a price szó mégsem a költségekre, hanem – nomen est omen – G. Price, a különös sorsú tudós nevére utal. Az ő felismerése volt, hogy egy társulásban az együttműködő viselkedést az egyes lények – genetikai struktúrájuk által meghatározott – elemi kapcsolatai költség- és nyereség-vonzatának végső egyenlege formálja. A legversenyképesebb – vagyis a legtöbb nyereséggel kecsegtető – génstruktúrát a szelekció választja ki a populáció sokféle egyedének változatos génösszetételéből. (Price, G.R. 1970. Selection and Covariance. Nature. 227)

Az evolúció tehát nem a rokonságot, hanem az együttműködési hajlandóságot „díjazza”. így az altruista viselkedés nem-rokonok között is kialakulhat, de ezt a körülményeknek szokássá kell formálni. Pontosan emiatt válik a morál olyan fontossá az ember világában. Ha ugyanis egy közösségben követendő szabállyá válik a kölcsönös – elvárt, egyben elvárható – segítség, az mindenki számára túlélési előnyt jelent. Sőt, ezáltal nemcsak az egyének túlélési esélyei javulnak, hanem az egész csoporté is. Az együttműködő egyedek halmazából összetartó csapat lesz, amely sikeresen birkózik meg versengő környezetében is. Ezért azután a közösség elemi érdeke az altruista viselkedés fenntartása.

Éppen ezt éri el az emberi közösség a morál előírásával és betartásának ellenőrzésével. Ennek is köszönhető, hogy a történelem során az összetartó családokból egyre nagyobb és komplexebb összetartó közösségek jöttek létre: előbb a törzs, majd a falú, azután az állam, végül a nemzet. Ezek a közösségek azután rendre a testvériség sajátos formáira hivatkoztak. A velünk felcseperedőket vértestvéreinknek tekintjük. A vértestvérség fontosságára utalt, hogy a törzsek a vérszerződés szimbolikus aktusával „egyesültek”. Ez egyben azt is mutatja, hogy a sokezres közösségekben a közösségi érzés nem alakul ki automatikusan. Az ismeretlenekből összeálló csapatban a testvérség tudatát – elképzelt közösséget (imagined communities) létrehozva – mesterségesen kellett megalkotni. Így azután a „testvériség” egyre szélesebb köre formálódik ki. A birodalmak korában fontos integráló eszközként szolgáltak a világvallások, megteremtve a hit testvériségét. A 19. században pedig két újabb nagy csoport – a nemzet és az osztály – alakította ki a maga sajátos, de szintén morálisan kötelező szolidaritást megkövetelő viszonyát, a nemzet-testvérekhez és az osztály-testvérekhez.   

Az elképzelt közösségek testvériségét a kultúra sokféle eszközének alkalmazásával – jelek és szimbólumok (csillagok és zászlók), rítusok és ünnepségek (zenék, szobrok és képek), narratívák és történetek (eredet-mítoszok, mesék) – teremti meg. Így alakul ki ezekben is – miként a családban – a morális kötelesség: mindenkit tekints testvérednek. Ezzel létrejön az az érzelmi és tudati állapotot, hogy ismeretlenekre ismerősként tekintsünk, érdekeiket a magunké elé engedjük, és a feltétel nélkül segítségnyújtást reflexét rájuk is kiterjesszük. Ám, amint az közösségek egyre magasabb szintjére érkezünk, a befoglaló, nagyobb közösség „testvérisége” váratlanul konfliktusba kerül az alatta levőkkel.

A múlt században a kutatók vidéki olasz kis falvak fejlődésképtelenségé vizsgálták. A probléma gyökerét abban találták meg, hogy a lakosok döntéseinkben kizárólag a család érdekét tartották szem előtt, és a falú szélesebb közösségének szempontjaira nem voltak tekintettel. Ebből keletkező konfliktusok leírására vezették be az amorális családközpontúság különös fogalmát. (Banfield, E.  1958. The Moral Basis of a Backward Society) Az amorális családközpontúság olyan viselkedésre utal, amikor a morál csak a családon belül kötelez, azon kívül megengedhető az amorális viselkedés. Az ilyen közösségekre a bizalom és a közéleti aktivitás szintje alacsony jellemző. Az egyén „visszavonul” a szűk családi körbe, és csak annak érdekeire van tekintettel. A kutatások szerint a magyar társadalomra éppen ez az amorális családközpontúság a jellemző. (Gerő Márton – Hajdu Gábor: 2015. Az egyéni kapcsolathálók nagysága, heterogenitása és a társadalmi integráció Magyarországon.). Részben ez a magyarázata, hogy társadalmunk olyan elfogadó a rendszerváltást – különösen 2010-et követően – kiformálódott új oligarchák viselkedése iránt. Ebben ugyanis látványosan megmutatkozik, hogy – az amorális családközpontúság morális bűnébe esve – az oligarchák saját családi érdekeiket a nemzet érdekei elé helyezik. Ez arra utal: társadalmunk a 21. században visszazuhant a polgári társadalmak előtti korba és csak szólam, hogy a nemzet minden tagja testvérnek tekinthető.

De vajon kiterjeszthető-e a testvériség érzése minden élő emberre? Bár többnyire nem gondolunk bele, amikor Schiller Örömódáját, énekeljük Beethoven dallamára – „…Testvér lészen minden ember..” – ez azt jelenti: a velünk egy időben élő valamennyi embert testvérünkként kell kezelnünk. A mindenkit magában foglaló általános testvériség felemelő érzés, de elfogadjuk-e, hogy – az amorális családközpontúsághoz hasonlóan – a nemzeti érzés is amorálissá is válhat? Az „amorális nemzetközpontúság” különös fogalma olyasmire utal, amikor valaki saját nemzetének érdekeit más nemzetek érdekei elé helyezve, kizárólag csak saját közösségének szempontjaira van tekintettel. Ebből a szempontból elgondolkoztató, hogy globalizált világunkban oly sokan hirdetik: „tegyük nemzetünket az első helyre”. Ez azonban éppen olyan amorális cselekedetre utal, mint amikor valaki a családját helyezi közössége érdeke elé, és – a kutatások szerint – hasonlóan súlyos problémákat idézve elő. (Groos, J. De Dreu, C. Individual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons. Sci. Adv. 2019; 5)

De vajon, ha testvérként tekintünk minden ma élő emberre, megtaláltuk-e a végső vonatkoztatási rendszert? A családot ösztönszerűen kiterjesztjük a múlt és a jövő felé: természetesnek vesszük az ősök örökségét, és épp így gondolunk arra, mit hagyunk utódainkra. A társadalom tehát olyan társulás, amely nemcsak azok között áll fenn, akik ma élnek, hanem a „ma élők és a már meghaltak, illetve a még meg sem születettek között.” (Edmund Burke). Ebből a szemszögből Földünket nem egyszerűen örököltük, inkább az utánunk következő nemzedékektől kaptuk ideiglenes használatba. Ez indokolja, hogy morális követelménnyé tegyük: éljünk úgy, hogy az utánunk következő nemzedékek képesek legyenek az általuk választott életformát folytatni, azzal a megszorítással, hogy ők is legyenek tekintettel az őket követő nemzedékekre. 

Ám még ezzel sem értük el a morálitás végső határát. Ha körbe pillantunk, itt vannak környezetünkben természet élőlényei, kezdve az emberszabásúaktól, a kis házi kedvenceinken keresztül, egészen a hangyákig, az egysejtűekig és persze a növények. Sok kutatás bizonyítja, létezésük bizonyos értelemben feltétele a mi életünk is. Ez pedig letagadhatatlanul közösséget teremt köztünk. Emiatt – bármilyen szélsőségesnek látszik is – indokolható, hogy a morális mérlegelést az bolygónk élőlényeire is kiterjesszük. Vagyis, bármilyen meghökkentően hangozzon is, kerülnünk kell, hogy az amorális emberközpontúság bűnébe essünk. Ahogyan nem elegendő a család érdekeinek vonatkoztatási rendszere szemszögéből ítélni, de még a nemzeti-, vagy osztály-központúság is korlátozott, sőt kevés, ha a jövő nemzedékeinek érdekére ügyelünk, úgy tűnik, napjainkban morális kérdéssé vált: a föld sokféle élőlényének szemszögéből is lássuk tetteink következményét és – miként embertársaink esetén – törekedjünk elkerülni, hogy kárt vagy felesleges fájdalmat okozzunk nekik. 

A moralitás az együttélést vezérlő szabály. Először csak mindennapos társainkhoz való kapcsolatainkat szervezte, azután kikerülhetetlen partnereinkhez fűződő viszonyunkat szabályozta, végül ráirányította figyelmünket a távoli, de életünket befolyásoló társakhoz fűződő viszonyunkra is. Arra figyelmeztet: saját személyes érdekünk az ő érdekeik tudomásul vétele és az ő szempontjaikra tekintettel lenni. Bár ők, nem én vagyok, mégsem teljesen idegenek tőlem: valamilyen mértékben egymásban és egymás által létezünk. A testvérekkel először a családban szembesültünk, azután a rokonságban és a kis közösségekben. Azután természetesként fogadtuk el a hit-, a nemzet-, és az osztály-testvéreket is. De rá kellett ébrednünk, elszakíthatatlan kapcsolat fűz valamennyi embertársunkhoz, sőt nemcsak a ma élőkhöz, hanem az elődjeinkhez és utódjainkhoz. Az elmúlt fél évszázadban pedig rádöbbenhettünk: társainkká váltak mindazok az élőlények, akikkel bolygónk ökoszisztémáját megosztjuk. Ha nem úgy gondolunk rájuk miként testvérünkre vagy embertársainkra, azzal magunknak okozunk gondot. Terjesszük ki tehát rájuk is az Aranyszabályt: „Ne tedd másnak azt, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek”, illetve „Azt tedd másoknak, amit szeretnél, hogy neked tegyenek”. Ez ma az emberiség túlélésének feltétele. 

Mi lesz ennek az egésznek a vége, avagy a jövő forgatókönyvei.

A címet, egy, a napokban megjelent könyvből (Katie Mack. 2020. The End of Everything. Allen Lane. London) kölcsönöztem. Az írás az elmúlt évek kutatásai alapján Univerzumunk lehetséges végállapotait rajzolja fel, és azzal szembesít: mindenségünk nem egyetlen, hanem legalább öt „végállomás” felé veheti útját. Ezek: a Big Crunch (a Nagy összeroppanás), a Big Freeze (a Nagy kihülés), a Vacuum Decay (a Nagy Vákuum-bomlás), a Big Rip (a Nagy széthullás) és a Big Bounce (a Nagy oszcilláció). Nem vállalkozom ezek részletes elemzésre, csak annyit mondhatok megnyugtatásként: a kozmikus végítéletre még száz-milliárd éveket kell várni. Inkább az csigázta fel érdeklődésemet: talán szűkebb otthonunk – bolygónk – sorsát is a sokféle lehetséges végállapot szemszögéből célszerű vizsgálni.

A történelem a jelenlegi szakaszában ugyanis az emberiség előtt nem egyetlen, eleve elrendelt jövő, hanem többféle lehetséges végkimenetel rajzolódik ki. Az viszont már inkább a véletlennek tulajdonítható, hogy – az Univerzumhoz hasonlóan – öt jellegzetesen különböző jövő áll előttünk. Eltérően ugyanakkor a világegyetem sorsától, amire nincs ráhatásunk, azért, ami velünk bekövetkezik, magunk vagyunk/leszünk a felelősek. A szomorú vég vagy a reménybeli boldog jövő – történelmi mértékkel nem is olyan távoli jövőben – a következő évtizedekben beteljesedik. Éppen ezért érdemes vizsgálni a kirajzolódó fejlődésvonalakat, hogy tisztába kerüljünk azzal, miként „csinálódik” a történelem. Így érthetjük meg, hogyan is „állítjuk” ezeket elő.   

A jövő mindig a pillanatok csábításainak és kényszereinek hatására készül. Arra, hogy a messze előre tekintve értsük meg helyzetünket és ennek alapján döntsünk, mit teszünk, többnyire nincs lehetőség. Ez általában nem okoz problémát, hiszen az egymást követő nemzedékek, az elődök által kitaposott nyomvonalat követik. Ha azonban a történelem letér az addigi vágányáról, amikor „kizökken az idő” – mint napjainkban – akkor elkerülhetetlen, hogy minél messzebbre tekintsünk előre. Ilyenkor ugyanis a jelen és a múlt nem ad kellő eligazítást. Az ilyen időket – az egybecsúszó korszakok lehetőségeinek és veszélyeinek káoszában – kiszámíthatatlannak érzik az emberek. Jól tükrözi ezt az életérzést egy 19. századi író saját koráról adott jellemzése: „Ez volt a történelem csúcsa, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség, és egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyben a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza, és egyben a kétségbeesés tele.” (Ch. Dickens: A két város meséje. 1855).

Különös, bár részben véletlen, hogy éppen abban a korban vetődött fel a társadalmi változások matematikai leírása. Az, hogy „a természet nagy könyve a matematika nyelvén íródott” (Galilei), már régebb óta elfogadott volt a természettudományokban. A 19. században azonban egyre nyilvánvalóbbá vált: a matematika hatékony modelleket kínál a társadalmi jelenségek leírására is. Amikor nyilvánosságra került Malthus – a gyors növekedést összeomlással lezáró – demográfiai elmélete, válaszul egy másik kutató – Verhulst, Pierre-Francois – a környezet eltartóképességének fokozatos tudomásul vételét feltételező, pontosabb modellt kínált fel. Ezt a kissé dőlt S betűre emlékeztető logisztikus görbét azóta a legkülönbözőbb társadalmi jelenség fejlődésmenetének leírására használják. Ezek a jelenségek többnyire a gyors növekedés korlátokba ütközésével vannak kapcsolatban.

A növekedés határaival való szembesülés egyik alapesete amikor egy adott környezetben élő populáció szembesül az táplálék korlátozottságával. A kedvező körülmények között a populáció száma a sokszorosára növekszik, ám végül beleütközik a természeti határokba. 1944-ben 29 rénszarvast telepítettek Kanada, sarkkörön túli Matthew – lakatlan és a bőséges táplálékot nyújtó – szigetére. Az ideális feltételek lehetővé tették a populáció gyors növekedését. Az egyedszám 1975-ben túllépte az 1350-at, majd 1963-ban a 6 ezret. A túlfogyasztás miatt azonban táplálék vészesen megfogyatkozott és a természeti környezet gyorsulva erodálódott. Az 1963-64-es kemény telet követően „negyven tehenet és egy terméketlen bikát leszámítva az összes rénszarvas éhen halt, csak ez a pusztulásra ítélt populáció maradt meg az ezernyi csontvázzal borított szigeten”. (Diamond, J. 2002. A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása.)  

A növekedés korlátjának másik jellegzetes esete: egy szervezet (pl. vállalat), egy technikai alkotás (repülő), vagy akár egy munkamódszer a verseny hatására bekövetkező fokozatos tökéletesedése. (R. Foster. 1986. Innovation). Kezdetben a működésmód kicsi erőfeszítéssel jelentősen javítható és ilyenkor a teljesítmény gyorsulva nő. Ám a rendszer fokozatosan eléri tökéletesedésének a struktúrájából fakadó korlátját. Ennek jele, hogy a javulás még növekvő befektetések árán is egyre nehezebb. Ilyenkor a dinamikus növekedés csak a rendszer alapvető megújulását követően indulhat el újra. 1985-ben Szergej Bubka rúdugró világrekordot állított fel, és egy riporter megkérdezte: mikor érhető el a 7 méter? Bubka – az akkor használt üvegrúdra utalva – így válaszolt: ahhoz újabb technikai forradalom volna szükséges.

Az emberiség sorsát a kezdetektől ez a két – a közösségek méretének és megújulóképességének – egybekapcsolódó növekedési folyamata formálta. A közösségek számbeli gyarapodását egyrészt a környezet eltarthatóképessége határolta be, másrészt az ellátás és a szabályozás problémáinak megoldására rendelkezésre álló technológiák. Az élelemellátás korlátjaiba ütközve, a népesség növekedése lelassult, kiformálva a logisztikus görbe felső, nem-növekvő szakaszát. Ez általában kiváltotta az újítás kényszerét: az ember „feltalálta” a mezőgazdaságot, majd ennek nyomán a magántulajdont, a kereskedelmet és a pénzt. A népesség ezután újra gyorsulva növekedni kezdett, ám beleütközött a kormányozhatóság korlátjaiba. Az ember pedig – kénytelen-kelletlen – „felfedezte” az államot. A civilizációk életpályáját a különböző típusú korlátok terelték, hol a növekedést, hol a stagnálást vagy éppen az összeomlást előidézve.  

A logisztikus növekedési görbe akkor vált igazán szembetűnővé, amikor egybekapcsolódnak a termelési, technikai és társadalmi forradalmak. Ilyenkor – mint Európában a „hosszú 16. századot” követően – jól érzékelhető a korábbi szakasz stagnálása, majd a korlátok átlépését lehetővé tevő forradalmak hatására az új növekedési korszak beindulása. A fejlődés a társadalom és a gazdaság minden területén gyorsult, majd a 20. században robbanásszerűvé vált. Ám a század vége felé fokozatosan feltűntek a növekedés – a rendszerek lényegéből fakadó – határai. Egyrészt, a gyorsan növekvő népesség további gyarapodása beleütközött a Föld természetes korlátjaiba. Másrészt, az ember újítóképessége egyre nehezebben birkózott meg a globalizálódott és szorosan egybekapcsolódott világ szabályozásának problémáival. A globális pénzügyi rendszer, a világpolitika és a globális társadalmi folyamatok zavarai felerősödtek. Az ilyen helyzetek pedig – emlékezzünk a Matthew szigetre – vonzzák az összeomlás mintáját.  

A 21. századba átlépve immár letagadhatatlanok a növekedés határai. Erre utal a fenntarthatóság és a globális felmelegedés problémáiba való beleütközés. De erre figyelmeztet, hogy a kezelhetetlen komplexitásúvá és elválaszthatatlanul egybekapcsolódóvá vált emberiség a korábbiaktól minőségileg különböző szabályozási és kormányzási feladatokkal szembesül. Ugyanakkor a gazdaság és a politika globális aktorainak együttműködési készsége és megújuló képessége láthatóan nem elegendő a zavarok elhárítására. Ezért az emberiség a logisztikus görbék ismert tapasztalatával, a szakaszváltásokat kísérő alkalmazkodási válságokkal szembesül. Az életgörbe felső stabil szakaszára való áttérés különös történelmi helyzetet hoz létre. Ebben az emberiség előtt ötféle jövő áll, amelyeket – a vágyak és a realitások között őrlődve – mi magunk alkotunk.

Az első: a növekedés határtalan folytatódásának jövője. A 20. század a gyors fejlődésének gyümölcseit megtapasztalva sokan – megalapozatlanul – reménykednek: a válságok elvonulnak és folytatódik a korlátok nélküli növekedés. Ám a szakemberek már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek: „Aki azt hiszi, hogy korlátos világunkban a növekedés végtelenségig tarthat, az vagy bolond, vagy közgazdász”. (K. Boulding.) Erre utal, hogy az elmúlt évtizedben a növekedés gyorsítására irányuló erőfeszítések kudarcba fulladtak. Ennek ellenére az emberiség nehezen tud belenyugodni, hogy a növekedés korszaka véget ért. Jelenlegi helyzetünkben a vágyak vezérelte növekedés erőltetése katasztrofális összeomláshoz vezet.

A második: a túllövés és az összeomlás jövője. Az ember, annak ellenére, hogy feltűntek a korlátok, vonakodik ezt tudomásul venni. A késlekedés miatt a globális fogyasztás „túllő”: az erőforrásokat túlhasználják, a természeti környezetben helyrehozhatatlan károk keletkeznek. Az idén az emberi túlfogyasztás napja – amikor a felhasznált természeti erőforrások mennyisége meghaladta a Föld újratermelni képes készleteit – már augusztus 22-én elérkezett! Az egyenlőtlenség tovább nő, a konfliktusok felerősödnek, a politikai vetélkedés élesedik. A föld különböző térségeit és társadalmait – eltérő mértékben – sújtja az összeomlás.   

A harmadik: oszcilláló válságok jövője. Az emberiség elkerüli a végítéletszerű összeomlást, de súlyos válságok lépnek fel. Ezeket idővel sikerül megoldani, és a dolgok visszazökkennek a szokott kerékvágásba. A növekedés újra indul, de mivel a társadalom csak részben tanult a válságok tapasztalataiból, a zavarok ismét felerősödnek. A világ rendszeresen – bár lehet, csökkenő amplitúdóval – visszatérő válságokkal szembesül. Reményt kínál, hogy oszcilláló válságok kilengése fokozatosan csökken. Ennek ellenére csak hosszú késleltetéssel és súlyos áldozatok árán érhető el a stabil állapot.   

A negyedik: a stabil állapotba való belesimulás jövője. Ez az optimista jövő-változat: annak ellenére, hogy a globális növekedés abbamarad, a fejlettség elért szintje biztosítja az egész bolygónk számára virágzó közösségek létezését. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, a társadalmak fokozatosan elérheti a logisztikus görbe felső, növekedés nélküli, stabil állapotát. Ezzel az emberi minőség kibontakozásának új korszaka tárul fel. Ennek azonban feltétele a fenntartható életmód kialakítását, és az egyének fogyasztás-orientált viselkedésről alkotás-központúvá „átprogramozódása”. Földünk a 7 milliárd filozófus, tudós és művész otthonává válhat. 

Az ötödik: a „második görbe” jövője. A második görbe kifejezés egy érdekes könyv címére utal. (Ch. Handy. 2018. A második görbe.) Ez a modell növekedési folyamat lezárulását egy új növekedési görbe beindulásával kapcsolja össze. Ez leggyakrabban az egyének karrierváltásainál bukkan fel. Magam, 1991-ben tapasztaltam meg a második görbére való – kényelmetlenségekkel járó – felkapaszkodást. Mint a régi rendszer „kádere”, pályát váltani kényszerültem. Tanítani kezdtem, és ezzel életem új szakasza kezdődött, amit – visszapillantva – alapvetően sikeresnek éltem meg. Épp így kerültek szembe vállalatok az újra és újra felemelkedő innovációs hullámokkal. A GE – kedvenc vállalatom – egy évszázadon keresztül kiváló „hullámlovas” volt, ma mégis életének legsúlyosabb kihívásával kénytelen szembenézni. A kapitalizmus évszázadokon keresztül újra és újra megújult, ma mégis gyökeres átalakulás kényszereivel szembesül. A második görbe az emberiség elé egy új, ma még kevéssé átlátható növekedési pályát rajzol. Ez a mesterséges intelligencia és az emberek világának különös összefonódását vetíti előre, amely súlyos ellentmondásokat rejt. Ugyanakkor ez a második görbe is feltételezi a stabil állapotára való sikeres áttérést, és a többi jövőszálon felbukkanó válságok elkerülését.

Az egyetlen, ami biztos: az elkövetkező évtizedekben az emberiség sorsát – ezen belül az egyes társadalmak jövőjét és a ma élő emberek életét – alapvetően az határozza meg, megértjük-e és elfogadjuk-e a logisztikus növekedési görbe stabil szakaszára történő átmenet elkerülhetetlenségét. Bizonytalanná tesz, hogy látom: a ma élő sok milliárd ember, nemhogy az egész emberiség sorsát, még saját társadalmának, sőt egyéni életének fordulópontjait sem látja át. Pedig a jövővel kapcsolatos fontos és pontos információk ma már szinte mindenki számára hozzáférhetők. A végítélet tehát nem eleve elrendeltetett, tőlünk függ, milyen jövőt alkotunk magunknak.

Demokrácia, vetokrácia, autokrácia – a tudomány szemszögéből.

Az Európai Uniós alkudozásokban bevetették a vetokrácia – már korábban beélesített – „atom-fegyverét”. A vetokrácia: egy tárgyaló fél – a körülmények kínálta erős alkupozícióját arra használja, hogy megfenyegeti partnerét: ha nem enged követelésének, megakadályozza, amit az szeretne. A fogalmat F. Fukuyama írta le először a liberális demokráciákat – elsősorban az USA-t – fenyegető súlyos „betegség” megnevezésére. (F. Fukuyama. 2014. Political Order and Political Decay. 488-505). A vetokrácia működését – amely ideiglenesen többször megbénította az amerikai államot – jól mutatta Orbán Viktor érvelése: vagy elhagyja az EU, a jogállamiság „ellenünk” irányuló követelményét, vagy a magyar tárgyaló fél – most már parlamenti felhatalmazással – megvétózzák a hitel-programot, és ezzel megakadályozza az EU-t, hogy így enyhíthesse a járvány előidézte válságot.

A tény, hogy a 21. században stabil demokráciák sodródnak a vetokrácia felé arra utal, ez nem múló betegség, hanem a liberális rendszer létét fenyegető kór. De milyen folyamat is vezet a korábban jól működő demokráciák fokozatos és gyógyíthatatlannak tűnő leromlására? A régi görögöktől kezdve, az újkor gondolkodóin keresztül, a 18. és 19. század „alapító atyái”, majd a 20. században, a demokrácia hívei, kritikusai és a kritikusok kritikusai egymástól részben eltérő mozzanatokat emeltek ki. A vetokrácia jelensége a demokrácia egy viszonylag kevéssé ismert megfogalmazása tükrében világítható meg leginkább: „A demokráciát két – elválaszthatatlan – előnye miatt éljenezzük: mert elismeri a sokféleséget, és mert biztosítja a kritikát”. (Forster, E.M. 1938. Two cheers for Democracy). Ez az idézet egy nemrég megjelent tudományos cikk kapcsán ötlött az eszembe. (Moore-Berg, S et al. 2020 Exaggerated metaperceptions predict intergroup hostility between Americal political partisans.)

A kutatók az amerikai politikai élet polarizációjának okait és következményeit elemezték. Vizsgálataikat az tette különösen izgalmassá, hogy nem csupán bemutatták a jelenséget, hanem feltárták a folyamatok dinamikáját. Abból az ismert tényből indultak ki, hogy a versengő csoportok tagjai negatív előítéletekkel szemlélik egymást. Véleményüket ugyanakkor jelentősen befolyásolja az un. meta-percepciójuk: az a benyomásuk, ahogyan – érzésük szerint – a másik csoport megítéli őket. Az elemzések azt mutatták, hogy ez a meta-percepció nem egyszerűen visszatükrözi a szemben álló politikai csoport negatív véleményét, hanem azt a valóságosnál erősebbnek tűnteti fel. Az előítélet, majd ennek a meta-percepció általi felerősödése azután szabad utat enged az „ellencsoport” dehumanizálásának. Konfliktusos helyzetekben kölcsönösen hajlamossá válnak férgeknek vagy patkánynak, szemeteknek vagy ördögien gonoszoknak nevezni az „ellencsoport” tagjait. Erre hivatkozva pedig kiiktatják a morál fékjeit, és igazolhatónak vélnek ellenük olyan akciókat, amely nemcsak nekik, hanem végső soron az egész társadalomnak károkat okoz.

A kutatás részletesen feltárta: a demokraták és a republikánusok egyaránt előítélettel szemlélik a másik csoport tagjait és hajlamosak dehumanizálni a „szembenállókat”. Ebben a légkörben a másik fél ellen-érzései a valóságosnál negatívabbnak látszanak. Sőt, minél szélsőségesebb pozíciót foglal el valaki a saját csoportjában, annál inkább érzi a meta-percepciót igaznak. Ebből azután levezetik – és a saját csapat tagjaitól is megkövetelik – a másik csoporttól való távolságtartást. Ezért a képviselők – akiket a nemzet problémáinak megoldására választottak – egyre ritkábban találkoznak és kerülik a tárgyalást egymással. Ebben a légkörben megengedhető akadályozni a másik felet, akár a társadalom költségén is. A társadalom így fokozatosan szétesik egymást szélsőségesen elutasító és élesen szemben álló csoportokra. Elfogadható lesz a másik csoport tagjainak dehumanizálása és a növekvő gyűlölet légkörében igazolhatónak tűnik ellenük – akár a morállal ellentétes – akciók végrehajtása.  

A szélsőségesség erősödésének ez a folyamata megroppantja Forster két demokrácia-pillérének szilárdságát. Az egybekapcsolódó hatások ugyanis arra vezetnek, hogy a vélemények különbségét, nem természetes, sőt az életet gazdagító változatosságként, hanem kibékíthetetlen és káros ellentétként szemlélik. Ez pedig lehetetlenné teszi a kritikát. A szembenálló csoportok tagjai nem beszélgetnek, s ha mégis véletlenül szóba elegyednek, azt, amit a másik mond, azt nem megfontolandó véleménynek, hanem a megtestesült gonoszság megnyilatkozásának tekintik. Ennek következtében olyan mértékű gyűlöletet (outgroup spite) halmozódik fel a csoportközi kapcsolatokban, amely természetessé teszi, hogy a másik fél szándékainak és törekvéseinek az akadályozását. Így vezet az egyre erősödő polarizáció szükségszerűen a vetokráciához.  

A liberális demokrácia intézményes hatalommegosztása eredetileg olajozottan működő kormányzati döntéshozást, ugyanakkor az ellenőrzésnek való állandó kitettséget biztosított. A politikai pártok tisztában voltak: csak ideiglenesen „birtokolhatják” a döntéshozás, illetve ellenőrzés intézményeit. Mindenki, mindvégig kitett a kritikának, és a választók újra és újra ítéletet hirdetnek. Ez a modell feltételezte és sokáig biztosította is, hogy a nézetek sokféleségéből és a kritika szabadságából, a kiegyensúlyozott feltételek mellett a közérdek érvényesüljön. Ám a 21. század szélsőségesen polarizálódó légkörben megállíthatatlan romlás folyamata indult el. Az egyre erősödő előítélet → a dehumanizáció → a meta-percepció → a távolság tartás → politikai gyűlölet fokozatosan lebénította a demokrácia „gépezetét”.

A liberális állam egy olyan autóra kezd hasonlítani, ahol egymással megegyezni képtelen személyek (és csoportok) egyike birtokolja a kormányt, egy másik adja a gázt, és egy harmadik ellenőrzi a féket, illetve szabályozza az irányjelzőt. Így a vetokrácia a kormányzati működés rendszeres lefulladására vezet, hiszen amit az egyik akar, azt egy másik meg tudja akadályozni. Mindeközben világunk egy olyan autópályára emlékeztet, amin, hol egy hóvihar, hol pedig egy özönvíz szerű eső söpör végig, a látási viszonyok egyre romlanak, közben pedig a járműveket egyszerre többen vezetik, akik sem jogosítvánnyal, sem tapasztalattal nem rendelkeznek, gyakran hallucinálnak, és ráadásul még nem is beszélnek egymással, sőt egymást akadályozva hozzák meg döntéseiket. Ebben a helyzetben egyre élesebb küzdelem folyik a döntési és ellenőrzési pozíciók birtoklásáért. Választások közeledtével ezért nem egyszerűen felforrósodik a hangulat, hanem szabadfogású birkózás veszi kezdetét.

Az egymást egykor tisztelő ellenfelek a „másikokat” ördögi ellenségnek tekintik, és a dehumanizációt kifejező fogalmakkal illetik őket. A politika színtere megtelik egyre kevésbé kompromisszumkész személyekkel. Ebben a helyzetben minden erővel és eszközzel megkísérlik ellenőrzésük alá vonni a döntési pontokat, amelyek – afféle „végvárként” – a másik csapat előre nyomulását van hivatva megakadályozni. Így azonban csak azt érik el, hogy a meghatározó kormányzati pozíciókat „megszállva” megakadályozzák a mások csoport akcióit. A halmozódó megoldatlan problémákról folytatott kilátástalan viták „farvízén” pedig beelőznek a szélsőséges mozgalmak. Így a vetokrácia nem egyszerűen sodródásra ítéli a társadalmat, hanem egyre súlyosabb fenyegetést jelentenek a demokráciára. Ez a helyzet fokozottan sújtja az állandó átalakulásban levő Európai Uniót, amely így állandóan kitett a vetokrácia veszélyének.

De még ennél is van lejjebb! Míg a „régi” demokráciákat a vetokrácia pusztán rendszeresen lefullasztja, ami válságos időkben azért veszélyes, az „új” demokráciákban viszont a totális hatalom megszerzésének, vagyis az autokráciák létrehozásának folyamata indul el. A vagyon-szerzés és hozzá kapcsolódó oligarchia-építés lebírhatatlan csábítása arra vezet, hogy szükségszerűen alakul ki olyan politikai csoport, amely igazolhatónak látja az ellenfelek politikai „karanténba” zárását, és tevékenységük minden módon való korlátozását. A következő lépésben azután – a polarizáció nyomására és a működésképtelen állam tapasztalataira hivatkozva – az ideiglenes dominanciát állandó „megszállássá” alakítják. Ennek birtokában pedig képesek megakadályozni bármely, nekik nem tetsző csoport döntésekhez való hozzáférését. Kisajátítják a médiát, rátelepszenek a bíróságokra, megakadályozzák a civil szervezetek működését és minden oktatási, tudományos és kulturális intézményt „megszállnak”.

A szélsőségesség erősödő légkörében a „minden áron győzni akarás” felülírja az erkölcs parancsait. A totális győzelemért folytatott küzdelemben – „egyszer kell győzni, de akkor nagyon” – a pártok felmentést adnak saját támogatóiknak a morállal ellentétes akciókban való részvételért, sőt azt mozgalomhoz tartozás természetes feltételévé teszik. A társadalom fokozatosan szétesik szembenálló csoportokra, akik egymással nem beszélnek. Az abszolút hatalmat megszerző irányzat fokozatosan kisajátítja a hatalom ellenőrzésére szolgáló centrumokat, majd a kontroll minden intézményét megszállja, és hatalma megtartása érdekében fokozza a fenyegetettséget. A demokráciából Magyarországon csak a csontváza maradt. A kiüresedett intézmények – Alkotmánybíróság, Állami Számvevő Szék, Ügyészség, a független bíróság, média-szabadság stb. – képtelenné váltak a törvények hatalmából fakadó szerepüket betölteni. A demokrácia díszletei között valójában már az autokrácia működik. Ilyen helyzetben a vélemények kiegyensúlyozottsága – gondoljunk a lengyel választás 52/48-as arányára – inkább félelmet keltő.

A kutatás ezt a romlási folyamatot, mint a torzulás összekapcsolódó láncszemeinek szükségszerű következményét azonosította. A létrejövő körülmények szinte kikényszerítik a szélsőségesség erősödését. Az ellenségkereső motívumok így megjelennek az ellenzék térfelén is. Viszonyukban – éppen úgy, mint a kormányon levőkkel kapcsolatban – nő az előítélet, majd meta-percepció által felerősített idegenkedés, sőt a dehumanizáció. Az összefogásukat alapvetően akadályozza, hogy a potenciális bajtársakat – akik nélkülözhetetlen együttműködő partnerek lehetnek egy majdani kormányalakításnál – nem pusztán ellenfelekként szemlélik, hanem ellenségekként kezelik. A hivatkozási alap többnyire a politikai irányzatok eltérő érték-orientációja. A valóság azonban az – mint a tudomány feltárta – minden emberben egyaránt megvannak a morális alapértékek, bár nem egyforma súllyal. (Hofmann, W. et. al. 2014. Morality in everyday life. Science. Vol. 345. 1340-1343.) Így a szembenállást alapvetően a polarizáció által felerősített „törzsi” ellentét idézi elő. Miközben gyakran véletlenek vezérlik az emberek az eltérő politikai „törzsekbe”, amint azonban saját csoportja „beszippantja” az egyént, előírja számára kit szeressen és kit utáljon.

Az EU-s költségvetésről folytatott alkudozások eredményeiről a hivatalos közlemények mérsékelt optimizmussal szólnak. Az azonban elgondolkoztató, hogy mindegyik fél a maga győzelmét hirdeti, azt, hogy megkapta, amiért jött. Ez akár az ésszerű kompromisszum jele is lehetne. Ha azonban túltekintünk a saját nemzetnek küldött kötelező győzelmi jelentésen és az idézett kutatás szemszögéből szemléljük az EU vezetőinek mostani megállapodását az arra utal: az elkerülhetetlen intézményi változások terén nem léptünk előre. Ami történt, az leginkább a sodródás fogalmával írható le. Most megúsztuk a zátonyra-futást, ami akár bíztató kezdetnek is tekinthető, ám a probléma lényegével – szembenézést az európai intézmények leromlásával egy sor országban – nem foglalkoztak érdemben az EU vezetői. Ez viszont a válság súlyosbodását ígéri. Azzal ugyanis tisztában kell lenni: ha elmarad az EU valóságos intézményi megújulása, akkor folytatódik a „régi” demokráciák vetokrácia felé sodródása, és az „új” demokráciák autokrácia felé való fokozatos hanyatlása.

Kérem tehát a biztonsági öveket becsatolni!  Az elkövetkező évtizedet a múlt és a jövő közötti folyamatos alkudozás fogja jellemezni. A világgazdaság, a világpolitika, a globális környezet minden válsága újra és újra felveti a most elhalasztott problémák megoldását. Fogjuk tehát úgy fel, ami történt, mint egy hosszú út, első néhány lépését. Minden a következetes folytatáson és az állandó ellenőrzésen múlik. Ezt pedig egyaránt szemlélhetjük bizakodva, de épp így szomorú lemondással.   

A Z generáció találkozása a sokkarú rablóval

1993-ban – a Külkereskedelmi Főiskola oktatójaként – néhány hetet eltöltöttem a Hull-i Humberside University-n. Egy reggel az Egyetem felé ballagva utam a baptista templom mellett vezetett el, amely előtt egy táblán ott olvashattam a heti intést: „Kemény munkával felküzdheted magad a létra legtetejére, de meglehet, csak akkor döbbensz rá, a létra rossz falnak volt támasztva”. Nyilván véletlen volt, hogy aznap az előadáson éppen a Maslow motivációs elmélete került terítékre. Az előadó felvázolta a 20. század történetét, ahogyan a modern világ polgárai felfelé lépkednek az egyre kifinomultabb ösztönzők – általa Maslow lépcsőknek nevezett – „létráján”. A legalsó lépcsőről – a fiziológiai szükségletek szintjéről – először a biztonság, innen a társas kapcsolatok szükségletének lépcsőfokára léphettek, ahonnan sokan tovább emelkedhettek az elismerés szükségletének magasabban levő lépcsőfokára. Aki pedig idáig eljutott, onnan akár a létra legtetejére – az önmegvalósítás szükségletének lépcsőjére – is felléphetett.  

A modern társadalmakban a Maslow létra a felemelkedés mércéje lett. Az egymást követő generációk mind nagyobb része lépkedhetett egyre feljebb a szükségletek hierarchiájának lépcsőin. A 20. század közepétől azután a baby-boom generáció tagjainak nagy része felérkezett az elismerés szintjére. Ezzel párhuzamosan azonban egy másik érdekes trend is kibontakozott. A 20. század elején a szabványos alkatrészekből, szabványos technológiával, szabványos munkafolyamatban, egy szabványos világ született. De nemcsak környezetünk tárgyai lettek szabványosak, életmódunk, sőt az emberi viszonyaink is, a házasságtól a baráti kapcsolatokig. A 20. század közepén azután az egyetlen lehetségesből változatok egyre szélesedő sorozata bomlott ki. Amikor az embereket arról faggatták, mit tekintenek „legjobbnak”, általában többféle „legjobb” mellett tették le a voksot. (Lásd: M. Gladwell: Spagetti szósz. TED prezentáció) A sok legjobb kávé, nadrág, autó, TV műsor, frizura vagy lakóház közül válogatva mindenki úgy érezhette: a dolog vagy az élmény, amit kapott, éppen az ő vágyaira lett igazítva. Vagyis, a választék bővülése önmagában boldoggá tette a fogyasztót.

A tárgyi világ változatossága fokozatosan teret nyert az emberi kapcsolatokban is. Sokféle lett a házasság és a barátság, az életpályák és a közösségek is. És a lehetőség, hogy megválaszthatod, kivel, hogyan és milyen feltételekkel akarsz együtt élni – éppen, mint a válogatás lehetősége a tárgyak világában – boldogabbá tette az embereket. A dolgok és a kapcsolatok választékának szélesedése önmagát erősítő folyamattá vált. Egyre több stílus, típus, méret, forma, íz, mind több TV program, hobbi csoport, sport-lehetőség, politikai mozgalom, vallási közösség és házassági forma bukkant fel a hétköznapokban. Ám, miközben az emberek boldogan válogattak – lecserélték a régit és próbálkoztak újabbakkal – a választék észrevétlenül áttekinthetetlenné vált. (Lásd: B. Schwartz: Paradox of choice. TED prezentáció). Ez azonban ellentmondásos helyzetet idézett elő.

Az emberek növekvő része érezhette úgy: komfort zónában éli életét. Úgy tűnt, szinte bármihez, ami eszébe jut, rögtön hozzájuthat – már ha van pénze. Életelve lett: dobd el, amit meguntál, és válassz helyette újat. A választék folytonos bővülése persze azzal járt, hogy aki rá akarta venni a polgárt valamire – a házasságtól, a vásárláson keresztül, a választásokig – annak a csábítás minden trükkjét be kellett vetnie. És mégis, a végtelen választék és a minden érzékét kényeztető rábeszélés ellenére, a döntést egyre gyakrabban követte megbánás. A választék áttekinthetetlensége egyre inkább elbizonytalanított. Emiatt a komfort zónában fokozatosan elvált egymástól az anyagi szükségletek kielégítettségével mérhető jólét (welfare) és a harmonikus életkörülmények boldogságára utaló jóllét (well-being). Miközben tehát a korlátokat nem ismerő fogyasztás „beteggé” tette a földet, az egyének mégsem nem lettek boldogabbak. (Thomas, A. 2014. Why are materialists less happy.) Ráadásul előbukkant a sokkarú rabló problémája.

Az élet – a társkereséstől, a lakás berendezésén keresztül, a szabadidő eltöltéséig – tele van örömeket és izgalmakat ígérő lehetőségekkel. Nem az a nehéz, hogy rábukkanjunk valami egészen különlegesre, hanem az, hogy a számtalan lehetőség közül kiválasszuk azt, ami a leginkább megfelel pillanatonként változó ízlésünknek és véleményünknek. Eközben azonban beleütközünk egy szinte megoldhatatlan problémába: hogyan osszuk fel korlátos időnket, szűk költségkeretünket és behatárolt figyelmünket a végtelen lehetőségek között. Ezt a helyzetet nevezi a matematika a sokkarú rabló problémájának. A fogalom a Las Vegas-i játékkaszinók félkarú rablóknak nevezett játékautomatáira utal. Ezek a játékautomaták izgalommal és nyereséggel kecsegtető időtöltést kínálnak, persze, ha a játékért hajlandó vagy újra és újra fizetni. A 20. század végének világa a Las Vegas kaszinók, „félkarú” játékgépekkel teli, – vagyis „sokkarú” rablóvá vált – termeire emlékeztet.

Környezetünk zsúfolva izgalmakat kínáló, gyönyöröket ígérő és nyereséggel kecsegtető, ugyanakkor időnket lefoglaló, pénzünket elnyelő, energiánkat kiszívó „élmény-generátorokkal”. Az ellenállhatatlan csábítások özönében kell folytonosan döntenünk, hogyan osszuk fel korlátozott forrásainkat. Jó volna bizonyosodni, érdemes-e egyáltalán játszani ezzel vagy azzal a félkarúval, ám a „tesztelés” is viszi a pénzt és időt, amit akár egy másikkal tölthetnénk. Az életben ugyanezzel vesződünk: lehorgonyozva partnerünk mellett, megvásárolva egy lakást, kiválasztva egy utazási célt, csatlakozva egy baráti társasághoz, egyben elszalasztunk egy sor másikat. A matematika képes egzakt módon, bár számszerűsített kockázatokkal megoldani ezt a problémát. Ehhez azonban arra van szükség, hogy eligazodjunk a Makrov-láncok és a káosz elmélet útvesztőjében. Én – megvallom őszintén – eltévedtem, de szerencsére, ráakadtam a megoldásra: akkor járhatunk a legjobban, ha J. Bezos – a világ egyik leggazdagabb emberének – tanácsát követjük.  

J. Bezos életének meghatározó fordulópontja volt, amikor megfogalmazódott benne: on-line könyves boltot nyit. A gondolat akkor már „benne volt a levegőben”, így számítani lehetett arra, valaki előbb-utóbb megvalósítja. Bezos mégis tétovázott: belevágjon-e? A vállalatnál, ahol dolgozott, megbecsülték, főnöke komoly karrierrel kecsegtette. Minek letérni hát a biztos karrier pályájáról és bajlódni egy kockázatokat rejtő vállalkozással? Ám ekkor eszébe jutott Mark Twain – még az iskolában olvasott – biztatása: „Húsz év múlva jobban fog idegesíteni, hogy valamit nem tettél meg, mint az, hogy megtetted, de nem sikerült. Úgyhogy oldozd el a kötelet, hagyd el a csendes kikötőt, engedd, hogy a szél belekapjon a vitorládba és tovarepítsen”.

Bezos tehát azt kérdezte magától: vajon, 80 évesen azért teszek majd magamnak szemrehányást, mert belevágtam és esetleg nem sikerült, vagy azért, mert a biztosnak látszó karriert választva, nem mertem belevágni? És ráébredt: inkább azt fogja megbánni, hogy kimaradt a „forradalomból”, mint azt, hogy megpróbálta, de nem sikerült. Vagyis, szokatlan módon, a megbánás-minimalizálás (regret minimalization) szemszögéből szemlélte lehetőségeit. Példája – első pillantásra – egyedi és sokak számára nem feltétlenül követhető. S valóban, a 20. század sokféle, az övétől eltérő élettapasztalatot kínált fel az egymást követő generációknak. A nagyszülőket – a hallgatag generációt – még arra intették: maradj a fenekeden. A szülőket – a baby boom generációt – a realitásokra figyelmeztették. Még az X és Y generáción is inkább a megfontolást kérték számon. Ám az ezredforduló környékén született Z generáció előtt – úgy tűnik – inkább a kísérletezés nyit nagyobb teret.   

Az azonban, hogy melyik tanácsot célszerű megfogadni, alapvetően attól függ: milyen világot hoz elénk a 21. század. A Maslow lépcsők tetejére érve már az önmegvalósítás világára lehet rálátni. Ám ennek a világnak lesz egy – még nem kellően tudatosított – jellegzetessége: az átlagos életkor további növekedése. Az ember halálozási görbéje sokáig hasonlított az állatvilágéhoz: nagy volt a születést követően, majd – mint a legtöbb élőlényt – folyamatosan „tizedelte” őt a környezete. Viszonylag kevesen érték meg az élet biológiai határát. (Colchero, F. 2016. The emergence of longevous populations.) A modern társadalmakban azonban lecsökkent a csecsemőhalandóság és fokozatosan enyhült a balesetek és a betegségek szelekciós hatása is, így a halál egyre később következik be. Bár 1900-ban az átlagéletkor alig érte el a 50 évet, ám, aki ezt megélte, az még egy évtizedre számíthatott. Aki azonban 1950 körül született, az már legalább 78-84 éves életkort remélhet. Az 1995 és 2015 között született Z generáció tagjai viszont – ha egészséges életmódot folytatnak – a nők 61%-os valószínűséggel megélik a 90 évet és 22%-os valószínűséggel a 100-at, és a férfiak megfelelő adatai – 50% és 14% – is csak kicsit rosszabbak.

Vagyis, a 21. század elején születettek többsége még élni fog 2090-ben! Ez azt jelenti: életük vége felé, legalább másfél évtizedig – de ha szerencsések, vagy „szerencsétlenek” (?) akár többet is – egy gondolat bántja őket: miért nem vágtak bele életünk nagy lehetőségébe, amely különböző formában többször is felbukkant. Ez a hosszú életet lezáró végső másfél évtizednyi időszak fogja alapvetően befolyásolni, miként ítélik meg saját életüket. Ekkorra érdektelenné válnak a komfort zónában eltöltött évtizedek során kihagyott élmények, viszont meghatározóvá emelkednek az elmulasztott esélyek. Sorsunkat ugyanis – mintha az embert két ÉN, az emlékező ÉN és a tapasztaló ÉN alkotná – két eltérő szemszögből szemléljük. (Kahneman, D. Gyors és lassú gondolkodás. hvg) Az emlékező ÉN az életpálya „csúcsélménye” alapján ítél, míg a tapasztaló ÉN folytonosan „lekönyveli” a jó és a rossz élményeket, majd az élmények összegzése alapján „kiszámítja” az élet végső értékét.  

A modellt szemléletessé tevő kísérletben a résztvevőknek egy elképzelt hölgy – Jen – párhuzamos életpályáját kellett értékelni. Az egyik esetben Jen felhőtlen boldogságban töltötte életét – sok élvezetes kapcsolata és érdekes munkája volt – ám vagy 30 évesen, vagy 60 éves korában, egy autóbalesetben gyorsan és fájdalommentesen meghalt. A kiegészítő történetben Jen még 5 évet élt, de életminősége a korábbinál alacsonyabb volt. A válaszokból meghökkentő kép volt kiolvasható: az élet hosszúsága – a 30 helyett a 60 megélt év – nem növelte meg Jen életének az „értékét”. Viszont a befejező alacsonyabb életminőségű plusz 5 év, kifejezetten lerontotta azt. (Diener, E. 2001. End effects of rated life quality: The James Dean effect). Az emlékező ÉN képes felidézni a múlt – hol dicső, hol szerencsétlen – pillanatait, amelyek még évtizedek múlva is boldoggá vagy éppen szomorúvá tesznek. A tapasztaló ÉN viszont átéli a pillanat kínálta érzéseket: egy szerelem beteljesülésének, egy utazás élményeinek örömét, vagy ellenkezőleg, egy foghúzás, fájdalmát. Amikor életünk sztoriját értékeljük, mindkét ÉN befolyásolja véleményünket, de – különösen, a meghosszabbodó vég felé megszaporodó kellemetlen élmények miatt – meghatározó lesz a csúcsérték-szabály: az életmű tükrében elkerülhető a folyamatos megbánás.

A 20. század végének fogyasztói társadalma hozzászoktatta az embereket, hogy a boldogság-javak között válogatva próbálják maximalizálni a tapasztaló ÉN élményeit. Ám a „nagy utazás” során egyszer csak feltűnik a „végállomás”: az elkerülhetetlen hanyatlás. És ez rádöbbenti az embereket a kérdésre: mit hagytam ki? Ez a kínzó probléma szülte a bakancslisták divatját: kiválasztani a számtalan élményt és gyönyört generáló „félkarú rablók” közül azokat, amiket még érdemes és lehetséges volna átélni. Ám, a Z generáció – szüleitől és nagyszüleitől – eltérő módon szembesül az élet utolsó szakaszával. Ők valószínűleg még élni fog 2085-ben, sőt számottevő részük akár 2090-ben is. Életük végén, emlékező ÉN-jük – elődjeiktől eltérően – akár 15 évig is állandóan az elmulasztott nagy önmegvalósító projektjükre emlékezteti majd őket. Vagyis, nem a kihagyott élmények miatt, inkább a – Bezost is foglalkoztató – elmulasztott esélyek miatt bánkódnak.

Egészen az X és Y generációkig a jövőt mindenki a jelenből kiindulva gondolta végig és tervezte meg. A Z generáció azonban inkább a 21. század végéről visszapillantva, egy a korábbiaktól alapvetően eltérő világot szemlélve keresi a helyét. 2100-ra a föld több milliárd lakója (!) felérhet majd az önmegvalósítás szintjére. Itt az élet végső szubjektív értékét az határozza meg: volt-e olyan önmegvalósító projekt, amit végrehajtottak, vagy ellenkezőleg, amit elszalasztottak. Aki életének utolsó évtizedeiben döbben rá, elszórta idejét, elvesztegette lehetőségeit, és emiatt elszalasztotta valódi esélyét, annak – szinte függetlenül attól mennyi gyönyörben és sikerben volt része – halálig a megbánás lesz állandó társa. A Z generáció legjobb, ha Mark Twain tanácsára hallgat: „…oldozd el a kötelet, hagyd el a csendes kikötőt, engedd, hogy a szél belekapjon a vitorládba és tovarepítsen”.

A Moore-törvénytől a Tech-Nooszféra születéséig

Gordon Moore – az Intel egyik alapítója – még az 1965-ban, az Electronics Magazine újságban, kutatói tapasztalatait a következő szabályban foglalta össze: az integrált áramkörök aktív alkatrészeinek száma minden két évben megduplázódik. Megállapításának a jelentősége abban volt, hogy az eszközök „intelligenciája” – így a belőlük készülő berendezések teljesítménye is – az elemek számával arányosan nőtt. A szabályra, mivel egy évtized múlva is érvényesnek bizonyult, már Moore-törvényként hivatkoztak. A mikroprocesszorok elemszámának és ezzel az elektronikus rendszerek teljesítményének a növekedése azóta is folyatódott. Jelentőségét pedig mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az MIT Technology Review rendszeresen kiválasztja az adott évben a 10 legfontosabb, szintáttörést jelentő technológiai fejlesztést, és ezek szinte kivétel nélkül közvetlen kapcsolatban vannak a Moore-törvénnyel.  

Az elmúlt években azonban egyre több a jel utalt arra: a növekedés a vége felé közelít. A Science egy legutóbbi cikke félreérthetetlenül fogalmazott: „Úgy tűnik, hogy a félvezető eszközök elemszám növekedésének eddig dinamikus folyamata lassan kifogy a lendületéből. Ezzel a számítógépek teljesítménynövekedésének a megszokott módja véget ér.” (Leiserson, Ch. et. al. 2020.) Mivel pedig a gazdasági fejlődést döntően befolyásoló termelékenység-növekedés legalább harmada a Moore-törvényre vezethető vissza, így a lassulás az egész emberiség számára nehéz kihívást jelent. A legérdekesebb azonban az, hogy az intelligencia növekedés megtorpanásának veszélyével egyszer már szembesültünk: éppen akkor, amikor az emberré válás nehéz útjára léptünk.

A Homo Sapiens evolúcióját alapvetően a környezet kihívásai vezérelték. A vándorláshoz, az éhezéshez és a fenyegetettséghez való alkalmazkodás formálták testének felépítését, ám túlélésének meghatározó tényezője a koponyaméret folyamatos növekedése volt. (Potts 2011: 43) A kutatásokból világosan kirajzolódik az agyméret 450 cm³-ről 1400 cm³-re történő emelkedése. Minthogy az egyre nagyobb agy sikeresen birkózott meg az eszközök készítésének, valamint a csoportok integrációjának problémáival, a méret növekedése – a megszaladás jelenségét mutatva – egyre gyorsult. Ám nagyjából i.e. 200 ezer évvel ezelőtt a növekedés váratlanul megállt. A 1400 cm³-nél nagyobb agy egyszerűen „nem fér ki” az anyából. (Hrdy 1995: 165).  A maximális agyméret ezen a térfogaton stabilizálódott, ami arra utalt, az adott körülmények között elérte növekedésének határait. (Marean 2015: 544)

Az agyméret növekedésének megakadása – minthogy korlátokat állított az intelligencia további növekedése elé – a Moore-törvény megtorpanásához hasonló kihívást jelentett. A probléma nehézségét az mutatta, hogy az evolúció i.e. 200-100 ezer között „tanácstalanul” hezitált. Több Homo populáció „belenyugodott” helyzetébe. Nekik mára csak nehezen fellelhető anyagi és genetikai nyomai léteznek. A Homo Sapiens azonban „nem adta fel” és fokozatosan rátalált a megoldásra: a kreativitás és a csoport szerveződésének folyamatos javítását lehetővé tevő alapvetően új evolúciós konstrukciót alkotott meg: a kultúrát.  

A kultúra bizonyos elemei már az emberszabásúaknál is megtalálhatók. (Whiten 2005: 52) Ám egyedül a Homo Sapiens volt képes lett arra, hogy a kultúra elemeiből rendszert formáljon. (Culotta 2010: 164). I.e. 135-100 ezer között megjelentek az első szimbolikus tárgyak és tevékenységek (sírok, gyöngyök és festés). Ekkortól jelennek meg az összetett, un. kompozit eszközök. I.e. 90-50 ezer között kialakult a mai értelemben vett beszéd. I.e. 80 ezertől tömegével bukkannak fel a szobrocskák, a barlang- és a test festése, a ruházat jelölése és az ékszerek. Ezek alapvető szerepe az egyéni és a közösségi identitás jelzése volt, amely megkönnyítette a csoport integrációját és az egyre bonyolultabb élethelyzetekben az eligazodást. A kultúra rendszerének kialakulása azután alapvető evolúciós fordulópontot jelentett.

Eddig az evolúciót a természeti környezet véletlenszerű változásai – az éghajlat vagy a geológiai környezet jelentős módosulása – vezérelték. A kultúra létrehozásától kezdve azonban az embert már az önmaga által teremtette mesterséges környezet formálta. Az emberiség ekkortól a kultúra burkában élt, amely fokozatosan megtelt eszközökkel, dologokkal, jelekkel és szabályokkal. A közösségen belüli viszonyok is egyre bonyolultabbak lettek, így a folyamatosan változó kihívásokra válaszokat keresve, majd a sikeres válaszokat megtalálva, az ember maga építgette a kultúra lépcsőfokait, majd lépkedett azokon egyre feljebb. Élete mind biztonságosabb és kiszámíthatóbb lett. Ennek jele, hogy – a háborúk, éhínségek és járványok ellenére – az emberiség létszáma folyamatosan, majd a 20. század során robbanásszerűen nőtt.

A fejlődésnek azonban a kezdetektől fogva volt egy a kollektív intelligencia folyamatos növekedését mutató iránya. A kultúra anyagi – a passzív, „hardver” – eszközei mellett egyre fontosabb szerepet kaptak intelligenciát hordozó – aktív „szoftver” – elemei. Ebbe az irányba mutatott már a szimbólumok kiterjedt használata, majd az írás, azután a könyvnyomtatás megjelenése, de ezt jelezte a gépek és a gépesítés alkalmazása. Az egyre jelentősebb „intelligenciát” képviselő és agyunkhoz egyre közvetlenebbül csatlakozó eszközök – a filmezés és televíziózás, a másik oldalon pedig a géprendszerek alkalmazása – újabb kulturális „forradalmak” sorozatát idézték elő. Végül ebbe a rendszerbe beépültek és azt egyre inkább saját képükre formálták a számítógép-generációk egymást követő – a Moore-törvény vezérelte – forradalmai.  

Az elmúlt évtizedekben folyamatosan bővült a kultúra gépi intelligenciával átitatott szférája. Ma már életünk elválaszthatatlan részei a globális számítógép és kommunikációs hálózatok, a számtalan intelligens érzékelő és a mindezek hátterét jelentő „felhő”. A kapcsolatok tranzakciós idejének és költségének gyakorlatilag zérussá válása a föld minden lakóját „érintésnyi” közelségbe hozta. Ám az interneten egymáshoz kapcsolódó sokmilliárd földlakó mintájára, az életünkhöz nélkülözhetetlen és egyre intelligensebb eszközeink is – anélkül, hogy ennek tudatában volnánk – szétszakíthatatlan hálózattá szerveződtek. Létrejött és életünket számtalan szállal szövi át az Internet of Thinks. Ebben a helyzetben a Moore-törvény „megbicsaklása” – az agynövekedés abbamaradásához hasonló – evolúciós kihívást testesít meg.

Az idézett Science cikk szerzői arra jutottak: a számítógépek teljesítménye a post-Moore korszakban a gépek architektúrájának átformálásával, új szoftverek kifejlesztésével és új algoritmusok alkalmazásával növelhető csak tovább. (Leiserson, Ch. et. al. 2020. 9748). A legérdekesebb azonban az, hogy ezek az tényezők lényegében megfelelnek a kultúrában az elmúlt néhány tízezer évben alkalmazott megoldásoknak. Hiszen kultúra éppen az emberi gondolkodás és a közösségi együttműködés olyan „architektúráját” hozta létre, amely lehetővé tette a kollektív problémamegoldást, és a közösségek hatékony integrációját. A viselkedés rugalmasabbá és racionálisabbá tételéhez szoftvereket – elméleteket és gondolkodási modelleket – alkalmazott. Végül pedig, az együttélést és a döntéseket kulturális algoritmusok – normák és szabályok – segítették. A mai ember agyának mérete nem nagyobb, mint a kőkori emberé, társadalmának teljesítménye – hála a kultúrának – mégis messze felülmúlja az ősi törzsekét.  

A számítógépek világában az elmúlt évszázadban sok szempontból hasonló fejlődést láthattunk: a fokozatosan egyre kisebb „alkotórészekből” egyre bonyolultabb, egyre szélesebb hálózatba kapcsolódó és egyre intelligensebb eszközök jöttek létre. Ezek egyre okosabb szoftvereket és algoritmusokat alkalmaztak. Ezt a fejlődést az kényszerítette ki, hogy a társadalom és a technika egyre bonyolultabbá vált, ami mind nehezebb számítási és szabályozási feladatok megoldását tette szükségessé. A kultúra teremtő dinamizmusa sokáig a gondolkodó és érző, a tanulni és alkotni képes emberhez kötődött. Az elmúlt évtizedben azonban a kultúra szféráján belül, az emberhez mérhető – tanulással és a problémamegoldás képességével rendelkező – mesterséges intelligenciát használó eszközök/lények sokasága jelent meg. Minthogy ezt a fejlődést alapvetően a Moore-törvény tette lehetővé, ezért jelent kihívást a törvény „megtorpanása”.

Egykor a kultúra burkába behúzódó ember számára a földi környezet – a bioszféra – a háborítatlan természetet jelentette. Mára azonban az alapvetően átformálta – beépítette, sőt beszennyezte –  így természeti környezetünkre, már antroposzféraként hivatkozunk. Csaknem egy évszázada V. Vernadszkij, orosz geokémikus, különös ötletet – a Nooszféra (Noosphere) létrejöttét – vetett fel. Ezzel arra az alapvető változásra utalt, amit az emberi tudat megjelenése idézett elő az élettelen világban. A gondolatot azután tovább formálta Pierre Teilhard de Chardin francia filozófus „The Human Phenomenon” című könyvében, amelyben az értelem szférájának – a nooszférának – egész bolygónkat átfogó rendszerének születéséről beszélt. Ha ebből a szemszögből tekintünk a kultúra evolúciójára, akkor a post-Moore-i korszak egy új forradalmat ígér. Fejet hajtva a korábbi gondolkodók előtt – és megkockáztatva a tévedés lehetőségét – a mesterséges intelligencia fokozatosan „felcseperedő” új világát a Tech-Nooszféra különös fogalmával írom le.

A 21. század előttünk álló évtizedeiben az emberiség előtt olyan feladatok tornyosulnak, amelyek megoldása, az elemzési és szabályozási igények ugrásszerűen megnövekedését váltják ki. A Moore-törvény megtorpanása ezért testesít meg történelmi kihívást. A helyzetet – az egykori birodalmi válságokra utalóan – tovább élezi a technológiai birodalmak eddig sem mindig barátságos viszonya: kirobbant a chip-háború. Az Apple saját – ARM alapú – chipeket tesz eszközeibe az eddig használt Intel processzorok helyett. Az ellentmondások azonban – mint láttuk – csak a számítógépek és az emberek alkotta hálózatok architektúráját, feladat-, illetve kapacitás-megosztását szervező szoftverek mesterséges intelligencia által vezérelt együttműködő rendszerré formálásával oldható meg. Ám, itt felsejlik egy ma még csak homályosan látható, de aggodalmat keltő ellentmondás.  

A. Clark – „2001. Űrodisszeia” – művében a Jupiter holdjának felderítésére szervezett expedíció legénységét, HAL – a heurisztikus programozású algoritmikus számítógép – segítette. Ám hiba csúszhatott a gondos felkészítésében, mert HAL számára úgy tűnt: éppen az emberek akadályozzák a küldetés sikerét. Ezért – az utasításokat jó katonaként „gondolkodás nélkül” végrehajtva – különböző praktikákkal sorban „kivégezte” a legénység tagjait. Bowman, az egyetlen életben maradt ember ezért arra kényszerült, hogy sorra megölje HAL „agyának” fontosabb – az asszociációs, a személyiségi és az intuíciós – központjait. Hiába könyörgött HAL: „Dave. Igazán nem tudom miért teszed ezt velem…Tudod, hogy szívvel lélekkel magaménak érzem a küldetést.. Megölöd az agyamat…hát nem érted? Olyan leszek, mint egy gyerek…megsemmisülök..” – nem volt kegyelem! 

A fejlődés elérte azt a szintet, hogy kapcsolatba kerülve egy ismeretlen partnerrel, a Turing tesztet alkalmazva – vagyis a vele folytatott párbeszéd alapján – nem dönthető el, akivel társalgok, az vajon ember-e vagy gép. Jogunk van-e egy – általunk teremtett – intelligens rokont feldarabolni, vagy kötelező rá is alkalmazni Kant imperatívuszát: az embert mindig célként és soha nem eszközként kezeld. A kultúra kiformálódása és a hozzá való alkalmazkodás sokszáz nemzedéken keresztül történt. Az életünkbe beszivárgott és ott kikerülhetetlen tényezővé szilárdult mesterséges intelligencia által mozgatott Tech-Noospere-t megszokni és elfogadni talán csak néhány évtizedünk lesz. A 21. század legnehezebb kérdése: milyen ütemben lesz képes az ember nemcsak befogadni, hanem megtanulni együtt élni ezzel az új világgal? 

A 21. század szomorú történetei

A „megfőtt béka” szindrómáról – még az 1990 elején – olvastam, mint a vállalati bukásokat magyarázó történetről. A nem pontosan felderíthető tudományos hátterű „városi legenda” jól szemlélteti a sok helyen felbukkanó, különös jelenséget. Ha a történetben szereplő békát meleg vízbe dobják, azonnal kiugrik onnan. Ám ha hidegbe helyezik, amit lassan melegítenek, akkor gyakorlatilag megfőzhető. A jelenség magyarázata: a lények hajlamosak fokozatosan hozzászokni a kezdetben talán kicsit kényelmetlen, majd fokozatosan egyre kellemetlenebbé váló, de mégsem azonnali ugrásra késztető állapotokhoz. A helyzet egyre romlik, de az egyre kevésbé szeretem állapot csak lépésenként erősödik, és soha nem következik be hirtelen romlás. Így juthatnak el végül a már létüket fenyegető végveszély állapotába – a béka esetén az elviselhetetlenül forró vízhez – és válnak a megfőtt béka szindróma valóságos áldozataivá.  

A fokozatos alkalmazkodás kedvező hatású is lehet. A súlyos betegség során az egyén közérzete zuhanás-szerűen romlik, ám sokaknál – fokozatosan elfogadva és tudomásul véve a korlátozott állapotba – egy idő múlva visszatér a korábbi szinthez. Épp így képesek vagyunk megszokni az öregség fájdalmait vagy beletörődni szeretteink elveszítésébe. Ám a megfőtt béka szindróma következményei többnyire ön- és közveszélyesek: belenyugvás a barátság lazulásába, a házasság elszürkülésébe, vagy a vállalkozás teljesítményének fokozatos romlásába, egy párt támogatottságának csökkenésébe, mind egy-egy készülő válság fenyegető előjelei. Az elmúlt évtizedekben pedig egyértelművé vált: az egész emberiség a megfőtt béka helyzetébe került.

A kutatók azt elemezték, hogyan éli meg a társadalom a mind szélsőségesebb időjárás eseményeit. (Moorea, F. et. al. 2019. Rapidly declining remarkability of temperature anomalies may obscure public perception of climate change.) Arra voltak kíváncsiak: miként reagál az átlagember a hőmérsékleti változások jelentős ingadozására. Meglepődve fedezték fel, hogy fokozatosan hozzászokott a szélsőségesebbé vált időjáráshoz és az kisebb reakciót váltott ki belőle, mint régen. A szélsőséges időjárás hatásaival való szembesülés nem csökkentette azok negatív megítélését, de alkalmazkodott az új helyzethez. Vagyis, úgy tekintett a szélsőséges időjárásra, mint a jövő új normalitására, a várhatóan általánosan jellemzővé váló állapotra. A kutatók arra jutottak, hogy az emberek az átlaghőmérsékletek nagy növekedését, mint a jövő új normalitásának jeleit fogadták el.

Ahhoz, hogy megítéljük miként érinti az emberiséget a hőmérséklet növekedésének trendje, elegendő egy pillantást vetni a demográfiai előrejelzésekre. Az ENSZ előrejelzések objektív modellekre támaszkodva viszonylag pontos adatokkal mutatják a várható változást. (World Population Prospects. 2019. Highlights United Nations. New York.) Az elemzések arra utalnak: 1950 és 2100 között a föld demográfiai szerkezete alapvetően megváltozik. Ezen belül a legnagyobb változás 2020 és 2100 között megy végbe. Ennek az átrendeződésnek a legfontosabb tényezői: a fejlett világ stagnáló súlya (nagyjából 1.1 mrd lakos), az ázsiai népesség lassú gyarapodása, majd visszaszorulása, és végül Afrika, Szahara alatti területein bekövetkező robbanásszerű népességnövekedés. Ennek a térségnek a lakossága a 2019-es, 1066 millióról, 2050-re 2118 millió, majd 2100-ra 3775-ra gyarapszik!

Kérdés, meddig képes az ember elviselni a hőmérsékletnövekedés új körülményeit? Nyilván ameddig még élhető feltételeket talál. Egy legutóbbi kutatás azonban vészjeleknek tekinthető eredményre jutott. (Chi Xu et. al. 2020. Future of the human climate niche). A kutatók azt találták: míg jelenleg csupán a föld 0.8 %-át – főként Afrika, Szahara alatti térségeiben élőket – érinti az éves átlaghőmérsékletnek az ember számára elviselhetetlen emelkedése, 2100-ra ez már 3.5 milliárd embert fog érinteni. A körülmények ilyen mértékű változásához a társadalmak minden rendelkezésükre álló eszközzel megpróbálnak alkalmazkodni. Az egyik lehetőség: életmódjukat – városaikat, munkájukat és egész életüket – a megnövekedett hőmérsékletek új normalitáshoz igazítják. Ha azonban a közösségek adaptációs képessége gyenge, akkor egyetlen esély marad: elvándorolni szülőhelyükről, ahol életük ellehetetlenült.

Az említett térségek veszélyeztetettsége azon múlik, sikerül-e az elkövetkező évtizedek során fokozatos javulást elérni? A föld egységes komplex ökológiai rendszerében a tudomány pontosan azonosította a változás meghatározó, un. szociális billenési pontjait. (Otto, I. et.al. 2020. Social tipping dynamics for stabilizing Earth’s climate by 2050.) Egyértelműen bebizonyosodott: a körülmények kedvező alakulására csak akkor lehet számítani, ha meghatározott területeken haladást érünk el. Ezt azonban két tényező is hátráltatja. Egyrészt világossá vált, hogy az egyéni akciók – még ha jószándékúak is – nem segítenek. Kevés egyes országok bölcs elkötelezettségen alapuló kezdeményezései.  Minden térségben és a különböző országokban, az egyedi feltételeikhez illesztve kell megfogalmazni és másokkal összehangoltan kellene megvalósítani a globális rendszer „dekarbonizációját”. Ám éppen ezt a rendszerszerű beavatkozást akadályozza a „megfőtt béka” szindróma: a beletörődő társadalom a politikusokból – az általunk jó ismert – „ej, ráérünk arra még” reakciót vált ki.   

Az emberiség számára az alapvető problémát az jelenti, hogy éppen azok a térségek a leginkább kitettek a növekvő átlaghőmérsékletek hatásának, ahol a népességrobbanás várható és ahol a társadalmak alkalmazkodó képessége viszonylag alacsony. A hőmérséklet-emelkedés a fejletlen és szegény – ezért nagyon kiszolgáltatott – közösségeket létükben fenyegeti. Kultúrájuk és gazdaságuk, életmódjuk és értékrendszerük az évszázadok során hozzáidomult a környezetei feltételekhez. Mivel ezeket a maguk erejéből nem képesek gyorsan megváltoztatni, egyetlen esélyt látnak: elvándorolni. Az elkövetkező évtizedek során többszáz millióan indulhatnak el majd arrafelé, ahol a túlélés reménye látszik. Ha pedig ezt összevetjük az Európát szinte megoldhatatlan feladat elé állító néhány millió migráns problémájával, ijesztő jövő rajzolódik ki.

Az ebben a cikkben felhasznált információk mindenki számára hozzáférhetők. Ha a vizsgálatok részleteinek ellenőrzésére nem is, de az eredményekből fakadó következtetések levonására akár egy érettségizett is képes. A tudományban nem azért lehet megbízni, mert a tudósok tévedhetetlenek. A tudományt a működésmódja teszi hatékonnyá: nincs ellenőrzés nélküli elfogadott állítás, és minden tényt újra és újra ellenőriznek. A hibás modelleket folyamatosan kijavítják, így a valóságot egyre pontosabban leíró kép alkotható. A tudomány számára nem a tekintélyek érvei, hanem az érvek tekintélye a fontos. Amikor tehát azt állítjuk, a kutatás viszonylag pontosan feltárta a kibontakozó folyamatokat, ez azt jelenti: 2050-ben senki nem mondhatja, hogy nem lehetett előre látni, ami bekövetkezett. Ha valami elkerülte a figyelmünket, az csak azért volt, mert mással voltunk elfoglalva. Akik pedig mindig csak a pillanatnyi hatalmi helyzet stabilitása szemszögéből tekintenek a problémákra és pusztán a jelen helyzetre reagálnak, az arra ítéltetettek, hogy a megfőtt béka helyzetében végezzék.  

Mindezt összefoglalva: van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír: az emberiség rendelkezik mindazzal a tudással és erőforrásokkal, amelyekkel a felmerülő – valóban súlyos – problémákat megoldhatja. Nem az ismeret és az eszközök korlátozottsága az akadály, hanem az elszánás és az összefogás hiánya. A rossz hír pedig éppen ebből fakad: úgy tűnik, világ nem kerülheti el a súlyos krízisek előidézte szomorú történetek sorozatát. Márpedig a szomorú történeteknek – mint Ámosz Óz izraeli író megjegyezte – „kétféle befejezése lehet: shakespeare-i vagy csehovi. A shakespeare-i vég: halottak hevernek szerteszét. A csehovi vég: frusztrált boldogtalan emberek bóklásznak a színen, de legalább élnek”.

Nem tűnik túl lelkesítőnek: a jelenlegi helyzetből a legtöbb, amit ki lehet hozni: alig száz millió (!) ember halála 2100-ig, akik pedig életben maradnak nagyon frusztráltak lesznek. A fejlettek azért, mert változtatni kényszerülnek életmódjukon, és sok forrást kell átadniuk. A közepesen fejlettek – mint mi – azért, mert a forrásokat, amikre számítanak és amit elvárnak, távoli idegenek kapják meg. A fejlődők pedig azért lesznek boldogtalanok, mert ráébrednek: túlélésük azon múlik, hogy hajlandók-e kultúrájukat és társadalmukat alapvetően átalakítani és fenntartható közösséget kialakítani. Borítékolható tehát: akik 2100 táján élnek, elődjeiket joggal hibáztatják majd, de legalább a jövőben még reménykedhetnek.    

A Rawls elv: morális iránytű káosz idején

A koronavírus járvány az egész világon szétzilálta az élet megszokott körülményeit. Sokan reménykednek: a baj előbb utóbb elvonul, és minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Mások úgy vélik, új világ köszönt ránk, bár ennek körvonalai homályosak és ijesztők. Az elmúlt két évtizedben ugyanis egymást követték a Földünk különböző pontjain kirobbanó, majd megállíthatatlanul minden térségére átterjedő válságok: az ember előidézte természeti katasztrófák, a pénzügyi rendszer összeomlása, a háborúk kiváltotta tömeges migráció, a nemzetközi szervezetek csődje, és most ez a világ-járvány. A krízisek idején rendszeresen előáll olyan helyzet, hogy a döntéshozók súlyos következményekkel járó intézkedést kényszerülnek hozni, miközben jogi és morális indokaik vitathatóak. Két példa a közelmúltból. Az orvosok, a kórházi ágyakat felszabadítandó, el kell döntsék, melyik súlyos beteget küldik haza, hogy fogadni lehessen a koronavírusos fertőzötteket. A német alkotmánybíróság „beintett” az EU központi bankjának (ECB) és bíróságának: a gazdaság megmentése érdekében elindított kötvényvásárlást alkotmányellenesnek ítélte. Végső érve: a nemzetközi jog szabályai ugyan a Szövetségi jogszabályok felett, de az Alkotmány alatt helyezkednek el. Ez pedig politikai legitimációs válságot vetít előre a vitáktól egyébként is szétzilálódó Európában.

Rá kell ébrednünk végre: az egymásra halmozódó krízisek – a korábbiaktól alapvetően eltérő – globális válságkorszak jelei. A modern társadalmak mintegy 500 éve léptek „életgörbéjük” gyorsan emelkedő szakaszába. A növekedés először a „fejlett” nyugaton, majd a világ más – az európai intézmények mintáit alkalmazó – térségeiben is felgyorsult. A 20. században azután a népesség száma, az egy főre jutó gazdagság (GDP/fő), a technológia, nyomában pedig a termelékenység és a képzettség dinamikusan fejlődött. Ennek hatására gyorsult a társadalmi mobilitás és javult az életminőség. Ez visszahatva a társadalom és a politika szféráira megalapozta az emberi jogok, a demokrácia és a választható életformák körének szélesülését. A megállíthatatlannak vélt növekedés azonban 20. század vége felé fokozatosan lassult: az életgörbe ellaposodott, és feltűnt érett fejlődési szakasza.

Az életgörbék szakaszváltásait mindig válságok kísérik. Jól emlékezhetünk személyes életünk „korszakváltásai” – a serdülés, majd a megállapodás, és végül a nyugdíjba vonulás – nyughatatlan útkereséseire. Ugyanígy krízisek alakulnak ki a vállalatok életében, amikor a start-up-ok – a tőkeinjekciót követően – nekilendülnek, majd a gyors fejlődés belesimul az érett szakaszba, végül az elkerülhetetlen hanyatlás idején. Úgy tűnik, a szabály alól az emberiség sem kivétel. Súlyos társadalmi megrázkódtatások kísérték a „hosszú 16. század” nekilendülő korszakát, és most, amikor „ráfordulunk” az éretté válás szakaszára, épp így válságokkal kell szembenézni. Az elkövetkező évtizedeket olyas fajta nyughatatlan állapotok jellemzik, mint amelyek a tektonikus lemezek egymásra csúszásának vonalán, vagy az időjárás-frontok találkozásánál alakulnak ki.    

Van azonban a válságkorszaknak egy másik összetevője is. A szuverén nemzetállamok előbb szorosan együttműködő nemzetközi rendszerré alakultak, majd ez a 20. század közepe táján közlegelővé formálódott. Az országok és az óriásira növekvő vállalatok mindinkább közös – politikai, gazdasági és természeti – „élettérben” tevékenykedtek. Elkerülhetetlenné vált mindenkire vonatkozó szabályok bevezetése és közösen működtetett – „nemzetek feletti” – intézmények létrehozása. Az államok fokozatosan – két világháború kellett ehhez – felismerték: mindenkinek érdeke, hogy tartsa magát a közös szabályokhoz. A 20. század végére azután – éppen a sikeresen megoldott problémák eredményként – a világ még szorosabban egybekapcsolódott. A korábban egymástól elkülönülő, magukat szuverénnek gondoló államok elválaszthatatlanul összenőttek. Az 50 évvel ezelőtt lezajló első Föld Napja tüntetések jelmondatának – minden mindennel összefügg – következményeire csak most kezdünk ráébredni.

Világunk – a biológiából vett hasonlattal – üzleti, gazdasági, technológiai, vagy természeti ökoszisztémaként írható le. Az ökoszisztémákra jellemző komplexitás és szorosan csatoltság következménye azonban: az állandóan jelenlevő kis zavarok ellenállhatatlanul felerősödnek, és elszabadulhatnak. (Ch. Perrow: Normal Accidents. 1986). Az efféle „természetes balesetek” elkerülésére kifejlesztett rendszerek, létrehozott intézmények és kijelölt személyek fokozatosan képtelenné váltak a krízisek csillapítására. A 21. században, bárhova tekintsünk is, kockázat és bizonytalanság vesz körül. A koronavírus járvány most az átlagembert is ráébresztette: világa áttekinthetetlenül kaotikus lett. A válságkorszak új normalitása: életünk megszokott kerete – a természetes adottságként elvárt komfort-zónája – rendszeresen szétesik. Ennek a helyzetnek a leírására használják a radikális bizonytalanság fogalmát. (John Kay és Mervyn King. 2020. Radical Uncertainty.)

Gondoljunk arra, mennyire megzavarta hétköznapjainkat az önkéntes vagy kikényszerített karantén, illetve milyen mértékben megakasztotta a világgazdaságot a globális ellátási láncot szétszakadása. Ám a válságkorszak radikális bizonytalansága még ennél is mélyebben befolyásolja életünket. Az érdekek, az értékek és a kollektív identitások ellenétéből fakadó zavarok életünk elmaradhatatlan részei. Ugyanakkor a világos határvonalak összekuszálódása, és a viselkedésünket terelő a jogi szabályok bizonytalanná válása alapvetően megnehezíti konfliktusaink feloldását. Ezért érezzük úgy: otthonosnak érzett világunk szétesett. Ebből a szempontból aggodalmat keltő, hogy – mint a bevezetőben említett példák mutatják – mindenki a törvényekre, a hagyományokra és a morális elvekre támaszkodva keresi a megoldást, a konfliktusok mégis egyre erősödnek.

A történelem kezdetén az egyének vitáit a törzs közösen oldotta meg: nem arról döntött, kinek van igaza, hanem arról, mi a méltányos. Azután a különféle világvallások Aranyszabályai – meghökkentően egybecsengő tanácsokkal – segítettek békében élni másokkal. Ám az élet egyre bonyolultabb lett, és a közösségek nem nélkülözhették a hatalom alkotta törvényeket. A modernitás kialakulásának fordulópontja volt, amikor általánosan elfogadott elvvé vált a törvények hatalma (rule of law). A törvények mindenki számára – a hatalmasoknak és az alul-lévőknek is – kötelező eligazítást adtak, megszabva az élet áthághatatlan kereteit. Az emberek vitáiról a bíróságok – a jog „szakembereinek”, az ügyvédeknek a közbeiktatásával – döntenek. A 20. század második felében azonban az élet egyre összetettebb lett, az érdekek pedig áttekinthetetlenül összekeveredtek. Mind nehezebben lehetett eligazodni a törvények dzsungelében. A vitázó felek gyakran ébredtek rá: a bíróságok nem a méltányosság elveit, hanem a törvények logikája követik.  

A globális válságkorszak beköszöntével azután végleg felbolydul a világ. Az események kiszámíthatatlanok, gyakrabban kerülünk szembe a nem-várt és nem-szándékolt következményekkel. Egykor minden közösség úr volt saját „portáján”. Azután, ahogy természetessé vált a kereskedelem, egyre közelebb kerültek egymáshoz, mígnem az államok egyszer csak úgy érezték: mintha „társasházban” laknának együtt. A 20. század végén pedig a kapcsolat olyan szoros lett, hogy a nemzetek „társasháza” „társbérletté” vált. Mindenkit, mindenkihez elszakíthatatlan kapcsolat fűz, de ez azzal jár, hogy egy önkéntelen mozdulat, és valakibe beleütköztél, és idegenek masíroznak a „hálószobádban”. Az eddig vitathatatlan érvként használt szuverenitás – senkinek semmi köze ahhoz, hogy „saját otthonomban” mit teszek – mindinkább érvényét veszítette. Miközben pedig a szuverén aktorok saját érdekeiket igyekeznek érvényesíteni, a viták rendezésére nincs egyértelmű iránymutatás.

Az efféle bizonytalan – a törvények által nem, vagy ellentmondásosan szabályozott – helyzetekben nyújthat segítséget Kant kategorikus imperativusza. Eszerint: „Cselekedj úgy, hogy cselekedeted maximája általános törvénykezés elvéül szolgálhasson”. Ezzel a felvilágosodás filozófusa arra a követelményre hívta fel a figyelmet: mielőtt döntesz, gondolkozz el azon, mi volna a következménye, ha mindenki éppen azt tenné, amit te az adott helyzetben. Vedd tekintetbe, vajon kiszámíthatóbb és humánusabb világ venne-e körül, ha az emberek éppen azt a szabályt követnék, mint amire te törekszel. Ezzel visszahozta a morál nézőpontját: döntésed előtt vedd tekintetbe mások szempontjait, és ítélj az egész emberiség szemszögéből. A vonakodót pedig azzal ösztönözte: ha te cselekedeted vezérfonalául elfogadod, hogy az ügyben érintettek mindegyikének szempontjait tekintetbe kell venni, azzal példát adsz. Így azután te is elvárhatod, hogy mindenki más is kövesse ezt az elvet, amiből neked – és persze mindenkinek – előnye származhat.  

Kant kategorikus imperatívusza sokáig megmaradt a filozófiai kurzusok – egyébként kedvelt – témájának. Ám J. Rawls világhírű amerikai politológus az elvből egy szokatlan döntési eljárást – a tudatlanság fátyla módszerét – formált ki. Amikor J. Rawls kifejtette elméletét, különös ötlete, a „tudatlanság fátyla” (veils of ignorance) pusztán elméleti jelentőségűnek látszott. (Rawls, J. 1971. A Theory of Justice.) A polgárok hozzászoktak: vitáikat – kinek van igaza és kit, mi illet – ügyvédek és a bíróságok közbenjárásával intézik el. Ehhez képest a tudatlanság fátyla egy bonyolult elrendezést írt elő. Azt, hogy mi a méltányos, úgy kell megállapítani, hogy az embereket, olyan helyzetbe hozzuk: amikor döntenek, még nem tudhatják, hogy őket személy szerint előnyösen vagy hátrányosan érinti-e választásuk. Vagyis, akkor kell nyilatkozniuk arról, mi az igazságos, amikor még nem tudják, hogy döntésük rájuk személy szerint milyen következményeket ró. Így, az egyéni érdekeiket kikapcsolva kénytelenek végig gondolni, mi is volna méltányos az adott helyzetben. A tudatlanság fátyla ennyiben Justicia bekötött szemére emlékeztet: a részrehajlás nélküli és tárgyilagos ítélkezésre utal.

Úgy tűnik, a Rawls elv általános alkalmazásának ideje éppen napjainkban, a radikális bizonytalanság korszakában jött el. Az egymásra rakódó válságok a régi normalitás kereteit széttörték. A törvények nem adnak kellő eligazítást, gyakran még legitimitásuk is – lásd, a német alkotmánybíróság esetét – megkérdőjeleződik. Hiába várunk iránymutatást a hagyományoktól, még a vallások is elbizonytalanodtak. Miközben tehát sem a törvények, sem a szokások nem igazítanak útba, a káosz körülményei között mégis életbevágó volna olyan morális iránytűt találni, amely az elbizonytalanodott döntéshozót segítené. A radikális bizonytalanság feltételei között – sokkal inkább, mint bármikor korábban – nélkülözhetetlen, hogy a kollektív döntéseket racionális és mégis morálisan elfogadható módszerre alapozzuk. Nos a „tudatlanság fátyla” éppen azt garantálja: aki a döntést meghozza, az előtt rejtve van, vajon előnyösen vagy hátrányosan érinti-e döntése, ez pedig arra készteti, hogy az adott helyzetben a leginkább méltányos megoldást válassza.

Jól szemléltette a módszer működését egy új kutatás, amelyben a résztvevőknek – egyebek mellett – két, halálos következményekkel járó helyzetben kellett döntést hozniuk, méghozzá annak tudatában, hogy majdan egyaránt lehetnek áldozatok vagy túlélők. (Huang, K. et.al. 2019. Veil-of ignorance resoning favor the greater good.) Az önvezető autó esetén a kérdés az volt: a haláleseteket minimalizálandó, támogatják-e, hogy 9 gyalogos helyett az autóban ülő utas „haljon meg”. A másik – a jelenlegi krízisre emlékeztető – esetben egy kórházban azt kellett eldönteni: elveszik-e a lélegeztető készüléket egy betegtől, ezzel halálra ítélve őt, azért, hogy átadják-e azt egy földrengés most behozott 9 súlyos sebesültjének. A kutatás azt bizonyította: az érintettség – te is lehetsz az áldozat! – nem csökkentette inkább növelte a beavatkozást választók arányát, az attól való tartózkodókhoz képest. Úgy tűnik tehát, hogy a súlyos következményekkel járó helyzetekben a többség számára a tudatlanság fátyla kínálja a leginkább racionális, egyben morálisan elfogadható megoldást.  

Néhány hónapja ezek a problémák még életidegennek tűnhettek. Ám a koronavírus járvány körülményei az orvosokat és más szakembereket is olyan helyzetbe kényszerítették, amikor akaratuk ellenére „istent” kellett játszaniuk. Vagyis, nem térhetnek ki a döntés elől: kit hagyjanak életben, és kit ítéljenek halálra – amikor, mint most nálunk, magatehetetlen embereket küldenek haza a járvány idején, hogy az új betegnek helyet biztosítsanak – s ha nem döntenek, azzal esetleg még nagyobb bajt idézhetnek elő. Persze a tudatlanság fátyla módszer alkalmazásának feltétele, hogy a döntéshozó pontos információkkal rendelkezzen a körülményekről, és nem – mint hazánkban – a helyzetet nem ismerő hatalom parancsait kényszerüljön végrehajtani. A globális válságok az vetítik előre, hogy a jövőben tömegével bukkannak fel ilyesfajta – elháríthatatlan és eddigi döntési eszközeinkkel megoldhatatlan – problémák. Nos, ezekben az esetekben jelenthet „megváltást” a tudatlanság fátyla, ám csak demokratikus és átlátható társadalmakban.

Merengjünk el egy pillanatra az előttünk álló évtizedek még homályos, de fokozatosan körvonalazódó trendjein. Egy néhány hónapja megjelent elemzés megállapította: 2020-as években az egészségügy a világon hasonló helyzetbe kerül, mint a tőzsdei befektetések voltak 2005-öt követően. Ott, akkortájt zajlott le egy gyökeres fordulat: a befektetések túlnyomó részét algoritmusok kezdték „menedzselni”. Jólkereső brókerek egész hada vált munkanélkülivé. Most hasonló fordulat készül az egészségügyben is. Az orvosokat kisegítő, részben „felváltó” algoritmusok és robotok elterjedése azonban mindannyiunk életét alapjaiban forgatja majd fel. Ám ezzel a technológiai változások nem-szándékolt hatásai nem értek véget. Még csak felsejlik, hogy az ügyvédekre és a bíróságokra, sőt a politikusokra is ugyanilyen veszély leselkedik.

A globális válság idején, az életünket átszövő konfliktusok megoldására, a Rawls-elvnek elkötelezett döntéshozókra van szükség. Ha erre a politikusok és a jogászok nem vállalkoznak, akkor szerepüket a robot „ügyvédek” és mediátor algoritmusok vehetik át. Arról azonban a hétköznapi embereket nehéz lesz meggyőzni, hogy az életüket alapvetően felkavaró vitáikat – amivel mostanáig a politikusokat és az ügyvédeket nyaggatták – a jövőben a Rawls-féle méltányosság elveit hideg objektivitással érvényesítő algoritmusok döntenek majd. Arra pedig még kevésbé van felkészülve a világ, hogy a nemzetek konfliktusaikat nem az ágyúk érveivel, hanem a nemzetek közösségének közbenjárásával oldják meg. Ahogyan a történelem hajnalán az egyének a törzs színe elé álltak, úgy állnak a nemzetek közössége elé a vitázó felek, ahol azután a veil of ignorance módszerét alkalmazva formálódik ki a méltányos megoldás, amit az érintettek, ha nem is boldogan, de belenyugodva elfogadnak. Ám, a világpolitika főszereplőit szemlélve úgy tűnik: a politikusok, még az orvosoknál is kevésbé vannak felkészülve Rawls elv alkalmazására.  

Ez már az Apokalipszis?

2020 küszöbén megszaporodtak az Apokalipszis-jóslatok. Ami leginkább meghökkentő, hogy Szent János intésére, avégítéletszerű, mindent elpusztító katasztrófa eljöveteléről, már a többnyire visszafogott tudósok is figyelmeztetnek. Paul Krugman, Nobel díjas közgazdász -évindító cikkének címe: „Apocalypsebecomesthe New Normal” – így ír: „válságokkal teli korszak jön és mindez a szemünk előtt történik”. Néhány hónapja sokan még túlzónak vélték volna a „világvége” életérzésterjedését, ám a koronavírus-járvány ma mintha aztüzenné: feltűnt az Apokalipszis egyik lovasa. Jó volna megbizonyosodni: vajon az emberiséget fenyegető katasztrófa pusztán vélekedés, vagy tudományosan megalapozott tények utalnak erre. A kérdés megválaszolásához jó kiindulópontot kínálCh. Perrow – a Yale egyetem professzorának – munkája, aki még 1984-ben a Three Miles Island-i atomerőmű balesetét elemezte. A csaknem katasztrófába torkolló események egymásba kapcsolódó láncolatát vizsgálva ugyanis meghökkentő következtetésre jutott.

A reaktorbalesetetnem a technológia meghibásodása, még csak nem is emberi mulasztás, hanem atechnológiák, az emberekés aszabályokáttekinthetetlenül bonyolult rendszerében bekövetkező apró, szinte észrevétlen rendellenesség váltotta ki. Egyetlen apró hiba a zavarok egyre növekvő lavináját váltotta ki, amelyet az irányítók képtelenek voltak kiigazítani. Az atomreaktor ugyanis olyan bonyolulttá vált és részei olyan szorosan kapcsolódtak össze, hogy működése nehezen volt „kézben tartható”. Az ilyen eszközöket – Perrow megfogalmazásával – az un. „természetes balesetek” fenyegetik.(Ch. Perrow: 1984. Normalaccidenst). A vezérlő teremben ülők, a körülmények szorításában nem látták át beavatkozásaikkövetkezményeit, a kiszámíthatatlan mellékhatásokatpedig még kevésbé. Így azavarokegyre erősödte, és rendszer szinte megállíthatatlanulsodródott a katasztrófa felé. Azóta egyre több területen figyelhettük meg – ipari katasztrófák, repülőgép balestek, bank-csődök, toronyházak leégéseesetén – eszközeink komplexebbé és szorosan csatolttá válásának veszélyes következményeit.

A 21. századba átlépve azonban egy még ennél is súlyosabb probléma bukkant elő. Azáltal ugyanis, hogy az életünket szolgáló technológiai és gazdasági rendszereknehezen „kezelhetők” lettek, fokozatosan az egész emberiség komplex és szorosan csatolt globális rendszerré vált. Ez pedig azt jelenti: nempusztán eszközeinkre, hanem egész bolygónkra leselkednek a „természetes balesetek”. Az emberiségsokáig egymástól elkülönülő, kicsinyközösségekben élte életét. Eszközei ésvilágais egyszerű és lazán csatoltvolt. A kereskedelemerősödő szálai azonban afüggetlen családokat falvakká kapcsolták össze, majd a falvakból,a politikai hatalom államokat formált. A munkamegosztás és kulturális csere, kiegészítő funkcióból az élet nélkülözhetetlen feltételévé vált.A 20. század első harmadában azután,a szuverén államok és az önálló vállalkozások kapcsolatainak szorossága és kiterjedése olyan szintre ért, hogy világunk „közlegelővé” vált.

A közös gazdasági és természeti élettérben a szuverén államok – éppen, mint a falu gazdái a közös legelőn – már nem tehették meg azt, amit akartak. Ezt a helyzetet – mint két világháború is mutatta – az államok nehezen tűrték, ám kénytelen-kelletlen hozzászoktak. Rákényszerültekglobális viselkedési szabályokkidolgozására és azok betartásán őrködő„nemzetek feletti” intézmények létrehozására, amelyek kiszámítható és világos kereteket teremtett az országok együttműködéséhez. Mindez lehetővé tette akapcsolatoktovább erősödését, aminek következtében fokozatosan a társadalmi élet legtöbb területe szorosan összefonódott. A szuverén államok, az önálló vállalatok és az egymástól elkülönülő technológiai rendszerek elválaszthatatlanegybekapcsolódása az egész földet szorosan csatolt rendszerré változtatta. Világunk a „közlegelő” állapotából, a 21. századba átlépve globális ökoszisztémává alakult át.

Az ökoszisztéma fogalma eredetileg az élővilág jelenségeinek leírására szolgált: az élő és élettelen természet,lokális ésglobális tényezőinek, nagyszámú és egymáshoz elválaszthatatlanul kapcsolódó elemeiből felépülő rendszerét jelentette. Az ökoszisztémában,azönálló lényekközvetlenüla rendszer egészének hatása alá kerültek, és minden mindennel összefüggővé vált. A 21. századba átlépve lényegében ugyanez következett be az ember világában. Aszuverén államok, anemzetközi pénzügyi rendszer, aglobális ellátási lánc által összekapcsolt vállalatok, a demográfiai és migrációs folyamatok, a természeti környezet, és a globális hálózatokká kapcsolódó technológiai rendszerekből egy olyan szuperrendszer formálódott, amelyetlegpontosabban, az ökoszisztéma fogalmával lehet leírni. (Muegg, S. 2013. Platforms, Communities, and Business Ecosystems)

Az ökoszisztéma kezdetben azzal a reménnyel bíztatott, hogy ha részei összeilleszkedtek, és nincs külső zavaróhatás, akkor képes önmaga kiigazítani az időről időre megbomló egyensúlyt. Ezt a tulajdonságot terjesztette ki az egész bolygóra, Lovelock, J. és Margulis L. népszerű Gaia-hipotézise.Ám az ember olyan gazdasági, környezeti, politikai stb. zavarokat idézett elő, amelyek„kisiklatták” a Gaia-hipotézist. A globális ökoszisztéma, ahelyett, hogy lenyugodna, a növekvő zavarokkal kísért folyamatos átalakulás állapotában van.Egy sor területen a folyamatok un. billenési pont felé közelednek –a környezet és a gazdaság esetén már is átléptékazt a küszöbértéket – amelyen túl arendszerekminősége alapvetően módosul. Erre a helyzetre a kormányzás kialakult intézményei – beleértve irányítóikat, a politikusokat és a vállalatvezetőket –láthatóan nem készültek fel. Emiatt, nem csupánegyes eszközeinketfenyegetik a „természetes balesetek”, hanem – mint azt az Apokalipszis-víziók jelzik – egész világunka rendszerválságállapotába érkezett.

Azok számára, akik néhány hónapja még nehezen tudták elképzelni, mit is jelentheta rendszerválság,a koronavírus világjárvány kínál erre szemléletes példát. Világosan megmutatta, hogy milyen könnyen széteshet életünk megszokott kerete, milyen szorosan kapcsolódnakhétköznapjainkhoz a világ távoli pontjain élők, milyen sok szálon befolyásolja a népesség egészségügyi állapota egy ország, sőt a világgazdaság helyzetét, a késedelmes vagy éppen a túlzó reagálás miként növeli a zavarokat, és ezek miként vezetnektársadalmi és gazdasági válságra. A koronavírus járvány azonban nem csupán a társadalmak sebezhetőségét tárta elénk, a szuverenitás korlátjaira is rávilágított. Erre utalt egy hír, amelyre a járvánnyal kapcsolatos információözönben csak kevesen figyeltek fel. A szakértők, az egészségügyi világszervezet (WHO) figyelmébe ajánlották az IMF gyakorlatát. A globális pénzügyek „gazdája” egyeztetett struktúrájú és megbízható pénzügyi adatok közreadását várja el a szuverén kormányoktól, és stressz-tesztnek veti alá a „szuverén” bankokat,megbizonyosodni „válság-állóságukról”.

A koronavírus járvány egyik – váratlan (?) – tapasztalata: a kormányok gyakran késve és hiányosan adnak közre információkat, ami nem teszi lehetővé a valós helyzet,még kevésbé a veszélyek felbecsülését. Ezérta szuverén országoknak elő kell írni, hogy járványügyi helyzetük alakulásáról a WHO által követelt szerkezetű és mélységű adatokat hozzanak nyilvánosságra. Ezen túlmenően, a WHO, az államok egészségügyi és járványügyi rendszereit a jövőben stressz-tesztnek veti alámegállapítandó, kellően ellenállók-e egy globális járvány feltételei között és előírhatja átalakítás halaszthatatlan lépésit. A koronavírus járvány egyben tesztelhetővé tetteazt a sokakban felvetődő ötletet: építsünk falakata globális rendszer részei közzé. A tapasztalatokazt mutatják: a kölcsönös egymásra utaltság elérte azt a szintet, hogy a világunkat –a működés veszélyeztetése nélkül – már nem lehet „szétcsatolni”. Ugyanakkor a válságkorszak beköszönte arra kényszeríti az államokat, hogy – tanulva az üzleti szervezetek tapasztalatából – a kirobbanó krízisek tovább-terjedésétbeépítettütközőkkel és biztonsági tartalékokkallassítsák.

Avilággazdaságban tevékenykedő üzleti szervezetek már egy évtizede ráébredtek, hogy életterük ökoszisztémává vált. Ebben az új helyzetben nem a siker feltétele, hanem pusztán a túlélést is a korábbi logikától elütő viselkedés elsajátítása. A válságkorszak káoszában a kiszámíthatatlanság az alapértelmezett helyzet. Ezért a stabilitást olyan tényezők biztosítják, amelyeketa múlt „normális” korszakában hatékonyságot csökkentőknek tekintettek. (Reeves, M. etal. 2016. The biology of corporatesurvival. HBR.) A szerzők meghökkentő javaslatai: őrizd meg a sokféleséget, tartsd meg a modularitást és az ismétlődéseket, készülj a meglepetésre, de csökkentsd a bizonytalanságot, létesíts visszacsatolásokat, hozz létre adaptációs mechanizmusokat, erősítsd a bizalmat és ösztönözd a viszonosságot. És mindenek felett: ne merev rendszert építs, hanem rugalmas és adaptálódni képes szervezetet, amely kész kísérletezni, és tanul a kudarcokból.

A társadalmak most ébredtek rá,ugyanilyen veszélyekkel szembesülnek. A válság kezelésével küszködve fel kell készülniük a jövőben hirtelen előbukkanó válsághelyzetekre. Mindenekelőtt, képessé kell váljanak minimálisra csökkenteni a gazdasági és társadalmi kapcsolatok szétszakadásából fakadó problémákat. Ezért biztonsági tartalékokat kell képezni, lassítókat kell beépíteni a rendszerbe, meg kell őrizni a lokális adaptivitást. Másrészt, legalább ilyen fontos befektetni – éppen, mint az üzleti stratégia javasolja – a bizalom és együttműködési készség megtartásába. Ebben a tekintetben azonban – mint az eddig lezajlott események ismutatják – számottevően eltérően reagálnak a demokratikus intézmények vezérelte,illetve a populista mozgalmak által irányított társadalmak.

A demokratikus társadalmak alapvetően a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett magasszintű bizalmára támaszkodnak, és a természetesnek veszik együttműködésüketés szolidaritásukat. Nyílt és racionális kommunikációval fordulnak a társadalomhoz – lásd: A. Merkel TV interjúja – tényszerű információt nyújtva, segítséget ajánlva és a polgárok kölcsönös segítését támogatva. A racionális autokráciák ugyan erősen korlátozzák az információkat, de a döntéseket valós tényekre alapozzák, így az erőforrásokat, a válságot hatékonyan csökkentő helyekre csoportosítják. Apopulisták viszont a fenyegetettség és a félelem légkörét megteremtve akarják kikényszeríteni az állampolgárok engedelmességet. Ebből a szempontból a Budapest utcáin és az közüzemek egy részénél megjelenő katonaság, kevésbé a megalapozott szakszerűséget üzeni, mint inkább az erő demonstrációját és a hatalom jelenlétét kívánja jelezni. Apopulisták hajlamosak eltagadni a tényeket, rövidtávú érdekeik szerint értelmezni a folyamatokat és ezzelképtelenné teszi a társadalmat, hogy tanuljanak saját hibáikból. A koronavírus járvány egyik mellékes, de fontos tapasztalata: a politikusok elhallgatásai és hazugságai, ugyanúgy fertőznek, terjednek, mutálódnak, mint a vírusok, és még a vírusoknál is nagyobb fenyegetést jelenthetnek a társadalmakra. A globális ökoszisztéma válságának idején apopulizmus felelőtlensége és ostobasága megsokszorozza a„természetes balesetekből” fakadó veszélyhelyzeteket. 

Aglobális koronavírus járvány bebizonyította: ilyen helyzetekben a túlélést csak a megszokottól elütő viselkedésteszi lehetővé. A legfontosabb szabályt, P. Ashdown – az angol liberálisok egykori vezetője –így fogalmazta meg: globális világunkban csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz. Miközben az elmúlt időben nőtt a „tegyük magunkat az első helyre” stratégia csábítása, a kutatások egyértelműen igazolták: globális válság idején, ha az államok egyéni megoldásokat keresnek a közös problémára, az szükségszerűen a „közlegelő tragédiájához” vezet. (Gross, J. et.al. 2019. Individualsolutionstosharedproblemscreate a modern tragedy of thecommons.)A másik fontos szabály: a kirobbanó válság szorításában beavatkozásra kényszerülő kormányoknak a fokozott elővigyázatosság (precautionaryprinciple) szabályát kellkövetniük. Ám a „mindenekelőtt ne árts”elv alkalmazására a politikusok láthatóan kevésbé felkészültek, mint az orvosok.Pedig a rendszerválság állapotában – egy súlyos betegséghez hasonlóan –fokozott a veszélye, hogy visszafordíthatatlan károkat idézünk elő.

Ez már az Apokalipszis? – tettem fel a címben a kérdést. Úgy vélem, a koronavírus járvány inkább egy stressz-teszt globális világunk számára. A stressz-teszt egy beteg, egyrepülővagy egy bank rendkívüli megpróbáltatásokra adott válaszadó képességét vizsgálja. A válságkorszakelőttünk álló évtizedekben, a világ stressz teszteksorozatát lesz kénytelen elviselni. Az emberiség, rendelkezésére álló eszközeivel meg tud birkózni ezekkel, de ez alapvetően azon múlik, hajlandók lesznek-e a társadalmak a súlyos megpróbáltatást jelentő stressz-tesztekből tanulni. Ehhez viszont nem merev társadalomra és a parancsnak engedelmeskedő alattvalókra, hanem rugalmas intézményekre, a bizalom magas szintjére, és alkalmazkodni képes polgárokra lenne szüksége. Magyarországon azonban akormány azzal van elfoglalva, hogy rendkívüli és korlátlan időre szóló jogokkal ruházza fel magát. A koronavírus járványt a hatalom a félelemkeltésre, az erő felmutatásra és saját helyzetének a bebetonozására akarja felhasználni. Holott minden amellett szól: a válságok során inkább a nyitottság, a bölcsességés belátás segít. A megoldást nem a hatalom mindenhatósága, hanem a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett bizalma jelenti.