Mindenekelőtt, köszönöm Szauder Ipolynak, hogy cikkemre írt válaszával rávilágított a téma rejtett érzékeny pontjaira. Ráébredtem, hogy van egy a kérdésben közvetlenül érintett csoport – az orvosok – amelynek nehéz és kényes helyzetére az emberek többnyire nem szentelnek kellő figyelmet. Megértettem, hogy ők egyszerre kénytelenek érvényesíteni szakmájuk szigorú etikai szabályait, miközben szembesülnek a betegek – és hozzátartozóik – sokszor csodákban reménykedő várakozásával. Az átlagember – magamat is ide sorolom – nincs mindig tudatában annak, milyen felelősséget hordoznak a vállukon, miközben morális korlátok között lavírozva igyekeznek megtalálni a betegük számára a legjobb megoldást.  

Ugyanakkor a 21. század modern társadalmainak polgárait egyre inkább egy különös viselkedési szabály vezérli: „Úgy kell élni, hogy a végelszámolásnál, ne legyen hiányérzetünk”. (Neszmélyi Emil) Ezzel az életszemlélettel alapjában véve egyetértek – magam is hasonlóra hivatkoztam cikkemben – legfeljebb egy picit egészíteném ki. A „végelszámolás” – amikor életünk végső mérlegét megvonjuk – világunkban akár évtizedekig is eltarthat. Ennek során egyaránt számításba vesszük – és minimalizálni igyekszünk – a csalódásokat, amit az vált ki, hogy valamire időt, energiát és pénzt fordítottunk, de nem azt kaptuk vissza, amit reméltünk, és a hiányérzetet, ami azért következett be, mert valamit, ami később fontossá vált, elmulasztottuk. Előbb vagy utóbb mindenki szembe kerül azzal, hogy elszámoljon önmaga előtt: mit is kezdett életével. Úgy szemléli tehát életútját, mint amelynek során folyamatosan felvetődtek ráfordítást – időt, pénzt és figyelmet – igénylő lehetőségek, amelyek között választani kényszerült. Ez teszi hasonlóvá az életpálya „megalkotását”, a befektetésre szánt pénzünk értékének megőrzését szolgáló portfolió stratégiákhoz. Ebből adódik, hogy életünket egészen fiatal korunktól célszerű a „végelszámolás” perspektívájából szemlélni és szervezni.   

Ugyanakkor a globális társadalom öregedő népessége – amelyet a krónikus betegségek, valamint súlyosbodó egészségügyi problémák fenyegetnek – még inkább előtérbe helyezi az élet végével kapcsolatos kérdéseket. Ezért várható, hogy rendszeressé válnak a társadalmi és politikai vitákban, majd a jogalkotási folyamatban az öregedéssel és az élet lezárásával kapcsolatos erkölcsi és szakmai etikai kérdések. Ezeket azután tovább súlyosbítják a sorjázó globális problémák – a globális felmelegedés, a világjárványok növekvő veszélye, a világgazdaság és a világpolitika válságai – amelyek nehezen kiszámíthatóvá teszik a jövő alakulását. Ez is magyarázza, hogy – ha éles vitákkal, akár visszaesésekkel kísérve is – de egyre több országban válik lehetségessé az eutanázia. Előreláthatólag tehát folyamatosan emelkedni fog, a napjainkban mintegy 200 millióra tehető polgárok száma, akik ehhez a lehetőséghez „hozzáférhetnek”.

A trend folytatódását alapvetően két szembenálló társadalmi hatás befolyásolja. Egyrészt, a társadalmak politikai polarizációja erősödik és ez előre vetíti az élettel kapcsolatok kérdések – mint az abortusz és az eutanázia – megítélésében a nézetek egyre élesebbé váló szembeállását. Másrészt, a népesség elöregedése – ami a nyugdíjrendszerek fenntarthatatlanságára és az egészségügyi rendszer kapacitásainak beszűkülésére vezet – egybekapcsolódva a gazdasági növekedés lassulásával kiválthatja az eutanáziát tiltó szabályok enyhülését. Érdekes módon, azok az országok, ahol legelőször szabaddá tették alkalmazását – Svájc és Hollandia – éppenséggel a legfejlettebb és legdemokratikusabb társadalmak, amelyek egyben virágzó vallási közösségekkel rendelkeznek, és a legutóbbi csatlakozók, illetve az ezt fontolgatók is – pl. Portugália és Spanyolország – a szabad vallásgyakorlás példái.

A globális problémák legutóbbi elemzései néhány, a jövő alakulását alapvetően meghatározó alapvető tényt tettek vitathatatlanná. Először, az egyre többek által követett fogyasztói életmód – amit a világgazdaság és a nemzet-gazdaságok magas növekedési üteme alapoz meg – fenntarthatatlanná vált. Másodszor, a föld „betelt”, nagyságrendileg több embert egyszerűen nem képes eltartani. Harmadszor, a romló környezetei feltételek alakulásáért alapvetően az ember a felelős, ezt fejezi ki a földtörténet új korszakának anthropocén elnevezése. Végül, mindezen folyamatok következményeként az emberiség az un. „túllövés” állapotába került. Ez egy olyan helyzetet vetít előre, amely – még a korrekciós lépések meghozatala esetén is – egy ideig súlyosbodni fog, és ez, más területek példái alapján, többnyire a rendszerek összeomlására vezethet. (Rees, W. 2023. The Human Ecology of Overshot.).

A föld azonban nem egyszerűen megtelt, de egyben túlzsúfolttá is vált. Az emberiség egyre növekvő része éli életét sokmilliós lakosú városokban és emiatt viselkedésének finomszabályozása életfontosságúvá vált. Az egyik oldalon, ott van az egyének igénye, hogy – mint szabad emberi lény – életének bármely pillanatában azt tehesse, amit akar. Másrészt azonban, minden lépésével befolyásol másokat és kiváltja reakcióikat. Ha szeretnénk elkerülni, hogy életünk állandó üvöltözésbe fulladjon, meg kell állapodni és be kell tartani olyan közös szabályokat, amelyek lehetővé teszik, hogy képesek legyünk élni egy olyan világban, ahol minden pillanatában másokba ütközünk. A világunkban tehát nemcsak az örök – de még akár a 150 éven túlnyúló – élet is „fenntarthatatlanná” válik.

Ráadásul, a kedvünk szerint meghosszabbítható élet – hasonlatosan ahhoz, mintha valaki végtelen vagyont örökölne – alapvetően felelőtlenségre bátorít. A korlátlanság érzése nem int mértékletességre és nem tanít megfontolásra, inkább azt sugallja: bármibe belekezdhetsz, és azt bármikor abbahagyhatod, úgyis lesz lehetőséged bármi mást választani. Emiatt a valódi értékalkotó tevékenységekbe – az emberi kapcsolatokba vagy az alkotásba – való „befektetés” helyett, arra ösztönöz: kövesd szabadon pillanatonként változó vágyaidat, ha valami nem teszik, azonnal válts. Vagyis, ne törődj, hogy ez másokat az hogyan érint, ne vesződj azzal, hogy alkalmazkodni próbálsz. Ehhez képest, a nem korlátok nélkül növelhető élettartam – legyen az 100 év vagy akár 120 év – tudomásul vétele, arra ösztönöz, hogy e korlátozott időt minél hatékonyabban használd fel emberi kapcsolataidat fejlesztésére és alkotásokat létrehozására.

Bízom abban, hogy a tudomány képessé válik a sejtek öregedésének lelassítására és ezzel az egészséges életet meghosszabbítására. Ugyanakkor fontos tudatában lenni a végességnek! Emberi mivoltunk lényegéhez tartozik a felelősség, hogyan használjuk fel korlátozottan rendelkezésedre álló időnket és kompetenciáinkat. Remélem ezért, hogy Magyarországon is megteremtődik – azok számára, akik ezt választanák – a lehetőség, hogy körülményeiket bölcsen végig gondolva, azt mondhassák: kösz, ennyi elég volt. És akkor ők is a halálba induló Szókratész nyugalmával fogadják az elkerülhetetlent: „Én halni indulok, ti élni; de kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent”.

Az elmúlt évszázad, korábban elképzelhetetlen pozitív változásokat hozott az emberek életében. 1900 és 2000 között a világ átlagos GDP/fő-je legalább négyszeresére, a várható élettartam pedig a kétszeresére emelkedett. Az életkörülmények kiszámíthatóbbak és biztonságosabb lett, az egyének szabadsága nőtt. A gazdaság dinamikusan fejlődésével párhuzamosan a termékek és a szolgáltatások választéka ugrásszerűen bővült. A föld különböző régiói közötti – évszázadokon keresztül növekvő – egyenlőtlenség a 20. század utolsó harmadában fokozatosan csökkenni kezdett. Az egyének sokféle karrier és életforma közül választhattak és egyre többek előtt nyílt meg felemelkedés útja. A körülmények javulása és az átlagos életkor növekedése azután alapvetően megváltoztatta, ahogyan az emberek az életet és halált szemlélték.

Egyrészt, divatba jött az „örök élet”. A Financial Times egy cikke – Can we defeat the death – azt a kérdést járta körül: vajon kiterjeszthető-e az emberi élet, a tudomány mai állapota szerinti 140 éves végső határon túlra is? A BBC pedig arról számolt be, hogy a brit kutatók megfiatalították egy 53 éves nő bőrsejtjeit, hogy olyanok legyenek, mint egy 23 évesé. Ezen felbuzdulva feltette a kérdést: vajon lelassítható-e esetleg visszafordítható-e az öregedés folyamata? Ez adhatta az ötletet Jeff Bezosnak – aki azért nem szokta feleslegesen szórni a pénzét – 3 milliárd dollárral beszálljon az Altos Labs kutató-vállalkozásba, amely a sejtek „újra-programozásával” igyekszik meghosszabbítani az emberi életet. Egy felmérés szerint viszont az embereknek alig 4%-a akar 120 évnél tovább élni és csak 1% – jellemző módon a fiatalok – jövőképében tűnik fel az örök élet lehetősége. A viccben feltett kérdésre – ki akarna 120 évig élni? – a legtöbben mosolyogva fogadják a választ: egy 119 éves!

A valóságban inkább azok száma nő, akiket egyáltalán nem az élet 120-on túli meghosszabbítása érdekli, hanem az, hogy befejezhessék akkor, amikor akarnák. A világ egyre több országában engedélyezik az eutanáziát, bár ma még az államok többsége korlátozza az emberek jogát, hogy maguk választhassák meg életük méltó, szenvedésmentes befejezésének időpontját. A gyógyíthatatlan betegségben szenvedők számára kínálkozó lehetőségre, egy – kicsit morbid – vicc emlékeztet. A képen egy kórházi ágy, benne egy láthatóan súlyos beteg és a mellett ülő orvosa látható, aki így szól a betegéhez: „Van egy jó hírem és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? A jó hírrel – kéri a beteg. „A parlament most engedélyezte az eutanáziát” – mondja az orvos. Mintha csak erre reagálna: az interneten felbukkant egy svájci „találmány” – a „halálkapszula” – amely „csábítóan” könnyűvé tenné a „tervezett távozást”. Elegendő csak belefeküdni, kényelmesen elhelyezkedni, majd megnyomni egy gombot: és a pici kabint elárasztja a nitrogén gáz, ami percek alatt, fájdalom nélkül „átsegít” az örökkévalóságba.

A kérdésről – „Mi baj lehet abból, ha egyre később halunk meg?” – nekem a „Hat hét, hat tánc” színdarab főszereplőjének, a tánctanárt alakító Kulka Jánosnak, a megjegyzése jut az eszembe: a többségében öregek által lakott Miami-t, Múmia-citynek csúfolta. Ebből a szemszögből ijesztő, ha a minket körül vevők többsége 80 év feletti! De ez semmi ahhoz képest, amit Saramago, Halálszünet című különös sci-fi novellája villantott fel. A Halál, „megunva” azt, hogy az emberek egyfolytában szidják – és folyton arról álmodoznak, milyen szép is volna egy halál nélküli világban élni – egy országban beszünteti tevékenységét, ami – kiszámíthatóan – katasztrofális gazdasági összeomláshoz vezet. A társadalom elkerülhetetlenül szembesül azzal, hogy egyre többen – „leépülve”, betegségekkel küszködve – az időskori elmagányosodás körülményei között élik életüket. Ezért azután beindul a „halál-turizmus” – haldoklók más országokba csempészése – hogy végre meghalhassanak öregek. Az örök élet tehát kevésbé örömhír, mint inkább sorscsapás.

Az igazi probléma azonban nem is a halál, hanem az öregedés: „A halál kegyetlen kozmikus tréfának tűnhet, de az öregedés szomorú és örömtelen”. (Nick, L. 2009. Life Ascending: The Ten Great Inventions Of Evolution.) Ezt a korábban is ismert tényt – lásd, Shakespeare, az élet utolsó szakaszáról írt jellemzését: „A végső jelenet, mely e fura s gazdag mesét lezárja, Megint gyermekség, teljes feledés, Se fog, se szem, se íny – tönkremenés! (Ahogy tetszik, II. felv. 8. szín). A 20. század kedvező változásai pedig ezt az ellentmondást még inkább felerősítették. Egyrészt, a Z generáció – vagyis gyermekeink és unokáink – többsége előre láthatóan megéri a 90-et, 30%-a pedig akár a 100 évet! Másrészt, viszont ez az optimizmust sugalló változás nehezen kezelhető kihívásokkal szembesít az emberiséget. Az életszínvonal javulása és a várható élethossz növekedése ugyanis a megbánás és a negatív csúcsélmény kikerülhetetlen csapdáját állítja elénk.

A megbánás életérzése fokozatosan kerítette hatalmába a fogyasztói társadalmak emberét. A 20. század folyamán megtapasztalták, majd megszokták a vásárlás öröm-generáló hatását. Erre utalt Arthur Miller „Az alku” című színdarabjának főhőse: „Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak, a templomba jártak, vagy forradalmat csináltak. Ma vásárolnak!”. Ám azután földünk egyetlen hatalmas Szupermarketté vált, ahol mindenki áttekinthetetlen változatosságú árú-, szolgáltatás-, élmény-kínálattal szembesül. Ez a helyzet egy különös életérzést szült: még amikor rátalálunk is, amire vágytunk, ez, ahelyett, hogy – mint régebben – boldoggá tenne minket, rögtön azt juttatja eszünkbe: biztos lecsúsztunk sokkal jobb üzletekről. A vásárlás tehát az öröm helyett a megbánás frusztrációját váltotta ki. (Chorus, C, et al. 2014. Random regret minimization for consumer choice modeling: assessment of empirical evidence).

A megbánás életérzésével ráadásul nemcsak vásárlás közben, hanem személyes életünk intim világában is – partnerek és társak, életpályák és életformák között válogatva – szembesülünk. Így a modern ember – a körülmények javulása ellenére – élete során állandóan a megbánás életérzésével küszködik. Többnyire csak utólag érti meg Mark Twain mondását: „Húsz év múlva jobban fog idegesíteni, hogy valamit nem tettél meg, mint az, hogy megtetted, de nem sikerült. Úgyhogy oldozd el a kötelet, hagyd el a csendes kikötőt, engedd, hogy a szél belekapjon a vitorládba és tovarepítsen”. Ezt a tanácsot fogadta meg J. Bezos, amikor otthagyta a biztos karriert ígérő állását és belevágott az on-line könyvesbolt – kockázatos, de sikerrel kecsegtető – ötletének megvalósításába. Azon tépelődött, vajon, 80 évesen azért tesz-e majd magának szemrehányást, mert belevágott és esetleg nem sikerült, vagy azért, mert nem mert belevágni? A megbánás-minimalizálás (regret minimalization) stratégiája azután az átlagember pozíciójából a világ egyik leggazdagabb emberévé formálta.  

Az életkor meghosszabbodása azonban előhívott egy további problémát is. A nyugdíjba vonulást és a munka világából való „kiszabadulást” sokan pozitív fejleményként várják és élik meg. Ám hamarosan szembesülnek a perifériájára szorulás életérzésével. Ráébrednek, hogy elveszítik hatalmukat saját életük felett, és azt egyre inkább a körülmények irányítják. Ebben a helyzetben találkoznak romló egészségi állapotuk negatív tapasztalataival. A világhírű – közgazdasági Nobel-díjas – pszichológus D. Kahneman érdekes kísérlettel bizonyította: egy „élmény-sorozatot” alapvetően utolsó szakaszának „csúcsélményei” alapján ítélünk meg. (Kahneman, D. 2013. Gyors és lassú gondolkodás) Minthogy pedig az élet vége felé a negatív tapasztalatok sokasodnak meg, ezek még egy sikeres és boldog életút pozitív élményeit is „felülírják”, alapvetően borúsra változtatva az egész élet megítélését.

Tehetünk-e valamit a megnövekedett élethossz következményeként felbukkanó, a megbánás és a negatív csúcsélmény frusztráló életérzések a minimumra csökkentéséért. Vajon lehetséges-e életünket, a különböző befektetéseinkből – pénzbeli megtakarításokból, tőzsdei befektetésekből és ingatlanokból – összeállított portfólió mintájára menedzselni? Emlékezzünk csak: kudarcaink nyomán fokozatosan tanultuk meg olyan „kiegyensúlyozott portfóliót” kialakítani, amely biztosítja: bárhogy alakuljon is a jövő, befektetéseinek összértéke ne csökkenjen. Vajon, ha az ember önmagát az Életem-vállalkozás „befektetőjeként” szemléli, milyen élet-érték alkotó képességekkel rendelkezik, és ezekből alkothat-e olyan „portfóliót”, hogy „élet-értéke” ne csökkenjen és a legtöbbet „kihozza” önmagából? Bár véleményem nyilván vitatható, úgy vélem, az ember élet-értékét négy tényező – az élet hossza, a megélt élmények mértéke, szociális kapcsolatai, és az élete során teremtett alkotásai – határozza meg. Mindegyik elemnek megvan a sajátos értéknövelő hozzájárulása, így egyaránt befolyásolják egy életút során alkotott „összértékét”.

Bár ennek pontos értékét nem is tudom meghatározni, de az megítélhető, hogy az egyre inkább meghatározóvá váló megbánás és negatív csúcsélmény szempontjai miként módosítják az egyes „élet-érték” elemeket. Ez pedig támpontot nyújthat, miként osszuk fel itt töltött időnket életünk érték-portfolióját alkotó tevékenységek között. Az élethossz számításba vétele magától értetődő: az élet során létrejövő érték arányosnak látszik az élethosszal. Részben ez is magyarázza az élet meghosszabbítására törekvő kutatások iránti fokozódó érdeklődést. Természetesen egy élet-pálya különböző szakaszai eltérően járulhatnak hozzá az „érték-termeléshez”, követve a biológiai lét sajátos fejlődésgörbéjét: a lassú elindulást, a nekilendülést, a gyors növekedést, majd a fokozatos belesimulást az érett, minőségi változásokkal jellemezhető szakaszba, amit a végén a minden élőlényt elérő hanyatlás követ. Az élethossz azonban nem önmagában, hanem az annak során folyamatosan létrejövő értékek útján járul hozzá az élet végső értékéhez. Ha tehát pusztán az életkor minden áron való növelésére koncentrálunk, ellentmondásba kerülhetünk a többi, valóban értéknövelő tényező kibontakoztatásával.   

A legtöbben a történelem során az élmény-értékre összpontosítás stratégiáját követték. A magyarázat egyszerű: az élet sokáig elháríthatatlan fájdalmakkal volt teli és a halál kiszámíthatatlanul következett be. Ez az ember figyelmét szükségképpen a „most”-ra irányította. Ezt a szemléletet az utilitarizmus emelte filozófiai szintre: „A természet két legfőbb uralkodó, a fájdalom és az öröm kormányzata alá helyezte az embert. Egyedül ezek mutatják meg, hogy mit kell tennünk és ezek határozzák meg, hogy mit fogunk tenni”. (Bentham, J. 1789. Introduction to the Principles of Morals and Legislation). S valóban, az átlagembert többnyire az élmény-érték maximalizálásának szabálya vezérelte: kereste az élvezeteket jelentő élményeket és igyekezett kerülni a szenvedéseket okozókat. Ugyanakkor az előttünk álló időben éppen ezt az érték-típust fenyegeti leginkább a megbánás és végső leértékelődés veszélye. Az ember meghosszabbodó utolsó évtizedeit a jövőben még inkább megkeserítheti a tépelődés – más társat, más szakmát, más tevékenységet, más életpályát kellett volna választani – amit csak kevéssé enyhít a „bakancs-listák” terjedő szokása.     

A kapcsolati érték az élet során létesített és befektetés-szerűen gondozott társas viszonyok összessége. Kutatások sora igazolja: aboldogság legfontosabb forrása a másoktól kapott szeretet, támogatás, tisztelet, elismerés, amelyeket azonban csak úgy érdemelhetünk ki, ha a velünk kapcsolatban levőknek ugyanezt nyújtjuk. (Waldinger, R. Schulz, M. 2023. The Good life: Lessons from the World’s Longest Scientific Study of Happyness.) Éppen azáltal élet-érték növelő egy kapcsolat, mert egyaránt előnyös annak, aki kezdeményezi és annak, aki viszonozza. Vagyis, időt, energiát és figyelmet szentelve, szoros emberi kapcsolatot kiépíteni, és a társaiból egymást kölcsönösen segítő hálózatot szervezni, nemcsak saját „élet-értékünket” növeli, hanem társainkét is. Miközben azonban az élmény-érték vonzása a múlt század során növekedett, a kapcsolat-értéké – nemvárt módon – csökkenni kezdett.

A születésszám visszaesett, az utódok messzire költöztek, a családi és rokoni kapcsolatok lazultak, a baráti társaságokat, közösségeket és a gyülekezeteket egybefűző szálak gyengültek. Az „internet-ismerősök” száma ugyan a sokszorosára nőtt, az emberek egyre jobban szenvednek az un. „társas magánytól”. (Putnam, R. 2020. The Upswing.) Úgy tűnik azonban, hogy a kapcsolati érték csökkenő trendje a 21. században megfordulhat, válságokkal küszködő világunkban ugyanis, az élet konfliktusaival könnyebben megküzdhetünk, ha a társakból és a barátokból újraépítjük a kölcsönös támogatást kínáló közösségeket. Újra „kifizetődővé” válik tartós kapcsolatokat létesíteni, azokat gondozni és együttműködő tagjaivá válni a rokoni és lakóhelyi közösségeknek. Sőt, a megbánás és a negatív csúcsélmény ellensúlyozását szolgálhatja – kapcsolat-értéket növelő „alkotásként” – gyermeket vállalni, felnevelni, majd „életre bocsájtani”.  

Az élet-érték teremtés negyedik eleme új alkotások és ismeretek létrehozása az emberi lényegből fakad, így – elvileg – mindenki számára elérhető. Ennek ellenére, egészen az elmúlt századokig csak keveseknek adatott meg, hogy létük puszta újratermelésén túl, egy új gondolat, új műalkotás, vagy egy új eszköz felfedezésével önmaguk és mások számára is megoldást kínáló értéket teremtsenek. Ám a 20. század politikai, termelési, kulturális és tudományos forradalmai nyomán egyre többek előtt nyílt meg a mások számára is használható, tovább-gondolható, sőt tovább-fejlesztésre méltó szellemi vagy anyagi alkotások létrehozása. A jövőben pedig ez, az alapvetően a ember belső motivációiból fakadó alkotás-érték teremtése válik az élet-érték portfólió legfontosabb összetevőjévé. Bármely ember életének értékét a saját „felfedezői” életútja során létrehozott alkotásai alapján minősítik a következő generációk és ezt kéri számon önmagától is az egyén életének utolsó évtizedeiben. Megszívelendő hát Szókratész véleménye, aki így foglalja össze az élet értelmét: „A vizsgálódás nélküli élet, nem embernek való élet”. Vagyis, szembesülve az őt sújtó halálos ítélettel, az üzente a jövő nemzedékeinek: a világot megérteni, szépséget teremteni, valami hasznosat alkotni egyszerre kínál értelmet a saját életednek, és hoz létre értéket másoknak. Csak az ilyen élet az igazán követésre méltó.  

A címben feltett kérdésre Groucho Marx igenlő válasz ad, amit így indokol: „A pénz megszabadít attól, hogy azt kelljen csinálnunk, amit nem szeretünk. Minthogy én semmit nem szeretek csinálni, a pénz nagyon fontos számomra”. Érveinek első részével bizonyára sokan egyetértenek, a második részével valószínű kevesebben. Ám a történelem sokáig egészen másként tette fel a kérdést. Az embert a legutóbbi évszázadig kiszámíthatatlan és veszélyes körülmények vették körül. A tipikus élethelyzet: „Örökös félelem uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az ember élete magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid”. (Thomas Hobbes: Leviatán) Ennek tükrében nyilvánvaló: évezredeken keresztül a boldogságot az élet azon ritka pillanatai jelentették, amikor a szerencsétlenségek és szenvedések sorozata rövid időre megszakadt.

A társadalom és a gazdaság fejlődésével azonban, ha lassan is, de javultak az élet körülményei. A 19. századtól – az ipari, a gazdasági és a politikai forradalmak hatására – az élet kiszámíthatóbb lett, emelkedett a várható élethossz, nőtt a fogyasztás és sokasodtak az emberek előtt álló lehetőségek. Ám az igazi változást a 20. század robbanásszerű fejlődése hozta el. A modern társadalmakban végre az átlagember is szert tehetett olyan jövedelemre, amiből megvehetett mindazt, amire régóta vágyott és amihez már ismerőseinek többsége is hozzájutott. Az idők változását tükrözte A. Miller, Az alku című darabja egyik szereplőjének megjegyzése: „Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak, forradalmat csináltak vagy a templomba mentek. Ma vásárolnak”.

Az egyre általánosabbá váló közvéleménykutatások már a II. világháborút követően egy kedvező trendet azonosítottak. A „Mennyire elégedett életével?” vagy „Boldognak érzi-e magát?” típusú kérdésekre – visszaigazolva az emberek reményeit és tapasztalatait – a megkérdezettek aszerint válaszoltak nagyobb arányban egyetértőleg, minél nagyobb volt a jövedelmük. Úgy tűnt tehát, hogy a modern társadalmakban a „boldogság-eloszlás” nagyjából megfelel a jövedelmek eloszlásának. Vagyis, a gazdasági növekedéssel párhuzamosan bekövetkező, egyéni átlagos jövedelmek emelkedését – legalább is egy ideig – az élettel való elégedettség hasonló mértékű javulása követte. Ez a trend azután a köztudatban, mint valami univerzális szabály rögzült: a magasabb GDP/fővel jellemezhető egyének, generációk és országok jellegzetesen boldogabbak és elégedettebbek az élettel, mint szegényebb társaik.   

S, ha belegondolunk ez egyáltalán nem meglepő. A modern társadalmak nagyobb biztonságot és a „boldogság-javak” – a presztízs-termékek és kényelem-szolgáltatások – széles választékát kínálták fel polgáraiknak, amihez személyes jövedelmük arányában juthattak hozzá. Vagyis, boldogságuk és élettel való elégedettségük alapvetően jövedelmüktől függött. Ebből a szemszögből, aki nem a fogyasztás-maximalizálást választotta életét vezérlő „iránytűnek”, arra úgy tekintettek: valamilyen érthetetlen okokból visszautasítja a mindenki előtt megnyíló, boldogságot hozó életprogram követését. A fogyasztás-centrikus életmód tehát alapértelmezett életmodellé vált.

A 20. század utolsó harmadában azonban – szinte észrevétlenül – egy különös fordulat zajlott le, elsősorban az USA-ban, de fokozatosan más fejlett országokban is. A jövedelmek folyamatos emelkedését az tette lehetővé, hogy a század során a technológiai, a képzési és a politikai forradalmak hatására bekövetkező termelékenység-növekedést szorosan követte a munkavállalói jövedelmek emelkedése. Ám az 1970-es évek közepétől a termelékenység és a jövedelmek emelkedése közötti – addig elszakíthatatlannak látszó – szoros kapcsolat váratlanul meglazult, majd megszűnt. Miközben a gazdaságban a termelékenység tovább nőtt, ettől fokozatosan elmaradt a munka-jövedelmek emelkedése. Megszűnt tehát jövedelmi egyenlőtlenség csökkenésének évtizedeken keresztül tartó kedvező folyamata. Újra tágulni kezdett a „jövedelmi-olló” és ismét növekedésnek indult a jövedelmi egyenlőtlenség mértéke. (Thomas Piketty: A tőke a 21. században, 2015) Ezzel párhuzamosan a világgazdaság növekvő egybekapcsolódásának és a képzettség globális emelkedésének hatására megindult a globális egyenlőtlenség „újra-szerveződése” is. Felértékelődtek az iparosodó fejlődők – Kína, India és Dél-Amerika – munkavállalóinak jövedelmi pozíciója, viszont kezdett süllyedni a fejlett társadalmak középosztályának jövedelmi pozíciója. Ezt a trendet tette láthatóvá Milanovic-féle elefántgörbe: a fejlődő világ emelkedő, a fejlett világ alsó középosztályának romló, a leggazdagabbjainak pedig egekbe szökő jövedelem-pozíciója.

Ezek a változások áttekinthetetlenné tették a boldogság alakulásának korábban logikusnak tűnő trendjét. A világ a boldogság-paradoxonok korszakába lépett. Ennek első jele, az un. Easterlin paradoxon felbukkanása volt. (Easterlin, R. (1974). Does Economic Growth Improve the Human Lot?) A kutató azt találta: egy adott időpillanatban ugyan szoros kapcsolat van az egyén boldogság-érzete és jövedelemszintje között, ám ez hosszabb távon megszakad. Az ok: a szubjektív boldogság-érzet fontos tényezője a saját helyzetnek másokéval való összevetése. Mivel pedig hosszabb távon mindenkinek nő a jövedelme, a folyamatos összehasonlítás legyengíti a jövedelmünk boldogságunkat növelő hatását. A 21. századba átlépve – részben a társadalmi összehasonlítás, részben az egyenlőtlenség növekedése miatt – a pénz közvetlen boldogságnövelő hatásába vetett bizalom megcsappant. A felmérések kezdték feltárni, hogy a jövedelem és a boldogság, illetve a fogyasztás és az élettel való elégedettség közötti korábban szoros kapcsolat fokozatosan megszűnt.

Ezt az egyre többek életérzését kifejező véleményt, 2010-ben, a világhírű – közgazdasági Nobel díjas – pszichológus, D. Kahneman szigorú tudományos vizsgálattal erősítette meg. (Kahneman, D. Deaton, A. 2010. High income improves evaluation of life, but not emotional well-being.) A kutatás részben visszaigazolta a korábbi közvélekedést: a jövedelem növekedésével a magukat boldognak tekintő emberek aránya folyamatosan növekszik. Ugyanakkor, egy jól meghatározható küszöbértéket – 75 ezer dollár/fő jövedelem-szintet – átlépve, az addigi arányos növekedés fokozatosan „ellaposodik”, majd telítésbe ment. Mintha a boldogságnövekedésben kialakulna egy plató – egy „üvegplafon” – amelyen túl a jövedelem emelkedése már nem növeli a boldogság-szintet. Ez azért lényeges, mert ez az embereket élet-programjuk alapvető megváltoztatására is késztetheti.  

A tudományt – egyebek mellett – azért is szeretem, mert amikor úgy tűnik, egy kérdést megoldódott, a további vizsgálatok váratlanul újabb, meghökkentő megállapításra juthatnak. Esetünkben, egy évtizeddel későbbi kutatás érdekes eredményre vezetett: mindenki találhatott bene őt igazoló tényt, ugyanakkor annak cáfolatát is! (Killingswort, M. 2021. Experienced well-being rises with income, even above $75,000 per year.) A kutató azt találta: a jövedelem emelkedésével egyáltalán nem megy telítésbe az elégedettség, sőt a leggazdagabbaknál a jövedelem növekedése éppen a boldogságnövekedés gyorsulásához vezet. A teljes jövedelmi skálát elemezve kiderült, hogy az „üvegplafon” csak a jövedelmi skála alsó negyedében jelenik meg, míg a felső negyedben a jövedelem emelkedése gyorsuló boldogság-növekedést eredményez. Ez – legalább is számomra – egy szomorú jelenségre utalt: a szegényeknél a pénz egy ideig növeli boldogságukat, ám egyszer csak az elégedettség-érzés javulása megáll. A gazdagabbaknál viszont a jövedelem emelkedésével éppenséggel gyorsul a szubjektív jólétük növekedése.

Van tehát két, egymásnak részben ellenmondó eredményt produkáló kutatás. Ilyenkor gyakran az történik, hogy az eltérő eredményekre jutó csoportok kölcsönösen kétségbe vonják egymás eredményeit. Esetünkben szerencsénkre más történt: a két kutatócsoport összeült, együtt vitatták meg az eltérés okát. S ami még fontosabb, nem valami „békéltető tárgyalás” keretében, hanem a valóság-feltárás szándékával, az okokra akartak rájönni. Az eredményekről azután közös tudományos publikációval tájékoztatták a tudományos és nem-tudományos közvéleményt. (Killingworth, A. Kahneman, D. Mellars, B. 2023. Income and emotional well-being: A conflict resolved.) A kutatócsoportok eredményeinek elemzése során érdekes eltérésre derült fény. Kahnemanék korábbi vizsgálata a 100 ezer dollár/fő éves jövedelmi szint alatti csoportokra összpontosított. Alapvetően a középosztály átlagának szemszögéből szemlélte a társadalmat, ahol – értelemszerűen – sok olyan társadalmi tényező van, amely határt szabhat az életminőség javulásnak. Ez emlékeztet a lottó-nyertesek életpályájának gyakran idézett mintájára: a nyereményeket „boldogság-ugrás” követi, ám a többség esetén végül visszaáll a korábbi alacsonyabb elégedettség-szint. Killingsworth viszont a teljes jövedelmi skálát elemezve, egyaránt azonosította az alsó jövedelműeknél a plató kialakulását, a magasabb jövedelműek esetén pedig a boldogság-növekedés gyorsulásának mintáját.

Az eredmények megértését két – a hétköznapi emberek által többnyire figyelmen kívül hagyott – tényező segítheti. Gyakran szem elől tévesztjük, hogy a jelenségek közötti korreláció nem szükségképpen jelent ok-okozati kapcsolatot. Egy különös példával élve: a New Yorkban elkövetett gyilkosságok száma az eladott hűtőszekrények számával van szoros korrelációban. Miközben senki nem gondolhatja, hogy a hűtőszekrény vásárlás idézi elő a gyilkosságokat, nem nehéz belátni, hogy a nyári forróság, ami hűtőszekrény-vásárlásra késztet, egyben kiválthatja a kontrollálhatatlan erőszak impulzusait. Vagyis, a két jelenség között nincs ok-okozati kapcsolat, de a nyári forróság kiváltó oka lehet mindkettőnek. Amikor tehát a jövedelemszint és az élettel való elégedettség közötti korrelációt, ok-okozati kapcsolatként értelmezzük, akkor juthatunk olyan következtetésre: a pénzért boldogságot lehet vásárolni. Ám ez az ok-okozati kapcsolat bizonytalanná válik, ha felismerjük: a boldogság összetett és a fejlődéssel alapvetően átalakuló társadalmi jelenség.

Ezt a tényt foglalta szemléletes modellé a Maslow szükséglet-piramis elmélete. (Maslow, A. 1943. A Theory of Human Motivation.) Az egyén viselkedését vezérlő törekvéseket Maslow, az ember különböző szükségleteinek egy piramis-szerűen egymásra épülő rendszerébe szervezte. A szükségelt-piramis alapzatát az un. fiziológiai szükségletek alkotják, efelett vannak a biztonság szükségletei, erre épülnek a társas szükségletek, ez után következik az elismerés (befogadottság) szükséglete, és végül a piramis „csúcsán” az önmegvalósítás szükséglete van. Először mindig az alsó szintek szükségleteit elégítjük ki, s csak ezt követően kerülhet sor a felette levőkre. Ám a szükségletek egymásra épülő „lépcsői” boldogság-piramisként is szemlélhetők, amelynek szintjei az ember változó életcéljaira hívják fel figyelmét. A modern társadalom pedig éppen azt a lehetőséget nyitotta meg az átlagember előtt, hogy felfelé lépkedhessen a boldogság-piramis lépcsőin.

Ehhez először a szegénység és a szenvedés szakaszán kellett túljutnia. Ezt elérve, a biztonság-igényeit igyekezett kielégíteni. Ezek a „boldogság-akadályok” alapvetően a növekvő jövedelem segítségével voltak elháríthatók. Amikor emberek munkát és életmódot választottak elsősorban az elérhető jövedelemre figyeltek és ez megerősítette azt az érésüket: pénzért boldogság vásárolhatnak! Ám a 3. szinttől kezdve a pénz és a boldogság közötti elszakíthatatlannak tűnő, ok-okozati kapcsolat legyengült, majd a 4. és 5. szinten teljesen összezavarodott! A társas kapcsolatok már kevésbé, az elismerés és az önmegvalósítás pedig egyáltalán nem megvásárolhatók. Ugyanakkor, ezeken a szinteken, a munka jellege és körülményei önmagukban elégedettséget és boldogságot teremtettek.

A boldogság-piramis alsó két szintjén – a „nem-szeretem” feltételek között végzett – munka értelmét tehát a jövedelem adta: segítségével elháríthatták a „boldogság-akadályokat”, ám a pénz boldogság-generáló hatása fokozatosan megszűnt. A boldogság-piramis csúcsa felé haladva ugyanakkor a folytatott tevékenység önmaga generálta a boldogságot, amihez a pénz pusztán kiegészítő „bónusz” lett. A 20. század örömteli trendet hozott: az egymást követő generációk mindegyikének életminősége jobb volt, mint szüleié, ami szinte automatikussá tette a boldogság növekedését. Ám fokozatosan kiderült: a pénz boldogság-generáló hatása rendre „üvegplafonba” ütközött, s ezen csak az juthatott túl, aki hajlandó és képes volt feljebb lépni a „boldogság-piramis” következő lépcsőire, teljesítve annak a korábbitól eltérő követelményeit.

A 21. század polgára különböző boldogság-filozófiát hirdető, eltérő boldogság-rezsimek közül válogathat. Követheti a jövedelem-maximalizálást, de itt szükségképpen eléri a platót. Gyűjtögetheti az elismerést és „halmozhatja” a hírnevet, de a gyorsan változó világban könnyű csalódni. Ám választhatja élete végső céljául az alkotást is. Sőt, ellentétben a korábbi korszakokkal, amikor csak keveseknek volt lehetősége meghódítani a boldogság-piramis csúcsát, a 21. században szinte mindenki előtt megnyílik ez a lehetőség. Így, szinte bárki tesztelheti – világhírű hazánkfia – Scitovsky Tibor életelvét: “A teljes és örömteli élethez nemcsak a testi szükségletek kielégítésére van szükségünk, hanem arra is, hogy mindig legyen kihívást jelentő tevékenységünk, amely megóv bennünket az unalomtól”. (Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság. 1990, 195. old.)

Az átlagembereknek a mesterséges intelligenciához (MI) fűződő viszonya – János esztergomi érseknek, a „Gertrudis megölésére” vonatkozó és a vesszőkkel ellenkező értelművé formálható mondását átköltve – valahogy így jellemezhető: „A mesterséges intelligenciát alkalmazni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki támogatja én nem ellenzem.” Én személy szerint az MI használatát – ha nem is nem feltétel nélkül – támogatom, mivel az emberiség jelenlegi problémáinak megoldása közreműködése nélkül elképzelhetetlen. Ezt a véleményemet egyrészt arra alapozom, hogy az emberiséget fenyegető súlyos válságok csak a mesterséges intelligencia (MI) segítségével tűnnek „kúrálhatónak”. Másrészt, amikor az MI átláthatatlan veszélyeit elemezzük – jellemző módon – mindig önmagunkkal szembesülünk. Mintha csak Groucho Marx gyakran idézett mondása öltene testet: „Találkoztam ellenségeinkkel, és ők: mi vagyunk!” Vagyis, az ember által teremtett eszközöket mindig saját ostobasága és/vagy gonoszsága tette/teszi önmagára is veszélyessé.

Világunk állapotát illetően, minden hír, minden elemzés és politikai kiáltvány a sokasodó krízisekre figyelmeztet. „Mr. Végítélet” – Nouriel Roubini – legutóbbi, végső figyelmeztetésnek szánt könyvét azzal zárja: „Végzetszerű fenyegetések közelednek felénk. Hatásuk alapjaiban rázza meg életünket és fenekestől felforgatja a világunk megszokott rendjét, olyan mértékben, amit még soha nem tapasztaltunk.” (Roubini, N. 2022. Megathreats). A természeti katasztrófák, a gazdasági összeomlások, a szociális válságok és a politikai krízisek kiváltó okait kutatva azonban mindig az emberek hanyagságával, a globális vállalatok felelőtlenségével, a politikusok ostobaságával vagy mohóságával, valamint az elitek megegyezésre való képtelenségével szembesülünk. Világunkat a sodorja veszélybe, ahogyan élünk, ahogyan viselkedünk és ahogyan környezetünket használjuk. Vagyis, az emberre a legnagyobb veszélyt önmaga jelenti.

A kutatók az aggodalomra okot cáfolhatatlan tényeket, immáron több évtizede folyamatosan a szakmai közösségük, a döntésekért felelős politikusok, és a közvéleménye elé tárják. A helyzet folyamatos romlására utaló információkkal fokozatosan megismerkedhettünk. Ennek nyomán el is indultak a viták a „halaszthatatlan” teendőről. A politikai pártok kitűzték az elérendő célokat, a vállalatok beépítették stratégiájukba az adaptáció követelményét, új mozgalmak szerveződtek az elkerülhetetlen életmód-váltást követelve. A sokasodó katasztrófák láttán mindenki az ismételgeti: ez így nem mehet tovább! Majd, lényegében nem történt semmi. Az események menetét – legalább is idáig – Max Frisch – „Biedermann és a gyújtogatók” című színjátékában elhangzó kis versike rajzolja fel:  

„Láttuk előre éppen elég ideje,

Mindahányan

És végül bekövetkezett,

Most már nem lehet oltani se:

Tökfejűség, de

Sorsszerűségnek nevezik.”

Vagyis, miközben egyre többen hivatkoznak az emberiség sorsszerű – jövőjébe szinte „beleprogramozott” – kudarcára, valóban a „tökfejűségről” van szó. A helyzet persze ennél egy kicsit bonyolultabb. Egész sor, fokozatosan egybekapcsolódó és kezdetben nehezen felismerhető hatás tette/teszi nehézzé, hogy elhatározásra jussunk. Így az akciók eleve mindig késve indulnak, a következetes végrehajtás gyakran megakad, és a vetélkedő politikusok jobban figyelnek újraválasztásukra, mint a fokozatosan romló körülményekhez való alkalmazkodásra. Az emberiség egy olyan, a viharos tengeren sodródva hajóhoz hasonlít, amely a parancsnoki hídján kapott léket. Miközben krízisről, krízisre sodródik, a szakemberek nem látják át helyzetet, kormányzással megbízottak egymást akadályozzák, a politikusok pedig halogatják a döntéseket.

Fontos azonban felismernünk, hogy ezt a helyzetet nem pusztán a tudatlanság és a felelőtlenség idézte elő. A földünket alkotó, sokáig egymástól viszonylag független, de önmagunkban is bonyolult rendszerként létező területek – a természeti környezet, a globális pénzügyi-rendszer, a termelési- és a beszállítási láncok, az internet minden átfogó hálózata – fokozatosan szorosan egybekapcsolódtak. Az így kialakuló komplex – ökoszisztéma-szerű – szuperrendszer egyre nehezebben átláthatóvá vált. Ráadásul az elválaszthatatlanul összefonódó és egymást kölcsönösen meghatározó részek kényes egyensúlya könnyen megbomlik, így a folyamatok szinte maguktól „szabadulnak el”. (Clearfield, Christ. Tilcsik András. 2019. Meltdown.) A válságok megoldása ebben a helyzetben attól függ: képesek vagyunk-e létrehozni a rendszer viselkedését pontosan leíró modellt, majd ennek alapján kialakítani egy olyan „mester-tervet”, amely egyértelműen eligazít mindenkit – egyéneket, vállalatokat és a szuverén nemzeteket – mit kell tennie azért, hogy a rendszert a puha-landolás pályájára legyen vezérelhető.

Erre a megoldásra kínált példát az 1970-es években, egy civil szervezet – a Római Klub – alapvetően magántámogatásokból és tucatnyi szakember tudományos munkájának eredményeként létrehozott globális modellje. (Meadows, D. et. al 1972. The Limits to Growth.). Ez elemezhetővé tette az akkor már komplex rendszert alkotó világunk viselkedését. Sőt, volt még egy – akkoriban szokatlan – előnye: kiszámíthatóvá váltak a lehetséges beavatkozások hatásai. A számítógépes modell szimulációjával végig lehetett követni a különböző akciókhoz tartozó alternatív „jövőszálakat” vagyis „lejátszhatóvá” és kipróbálhatóvá tette a jövőt! A példa tehát adott, ám van egy kis bökkenő: az akkori állapotokhoz viszonyítva világunk komplexebb és szorosabban csatolt lett.

Az azóta eltelt időszakban olyan gazdasági, műszaki és társadalmi folyamatokat indítottunk el, amelyek mindent és mindenkit összekapcsoltak és betöltöttük a föld minden zugát, növekedésünk beleütközött világunk határaiba, és az emberiség egységes társadalmi organizmussá vált. Miközben azonban kétkedés nélkül követtük, sőt minden módon ösztönöztük a növekedés-orientált életmódot, az fokozatosan fenntarthatatlanná vált. Ez szükségszerűen vezetett válságok kirobbanásához, majd a krízisek fokozatos erősödéséhez. A globális rendszer kormányozhatatlanná vált, az apokalipszis rémével fenyegetve a föld 8 milliárd lakóját. Ez a helyzet teszi elkerülhetetlenné egy olyan globális modell megalkotását, amely világossá tenné mindenki előtt, hogy viselkedése miként érint másokat, illetve amit mások tesznek, hogyan hat rá. Ennek a modellnek a megalkotását azonban a kibernetika egy különös törvénye – a Conant-Ashby-tétel – alapvetően megnehezíti. (Conant, R. Ashby, W. 1970. Every good regulator of a system must be a modell of that system.)

A kutatók a rendszerek hatékony szabályozásának logikájából indultak ki. Mielőtt cselekednénk, számításba kell venni beavatkozásunk lehetséges következményeit, majd ennek ismeretében döntjük el, mit is tegyünk. Ehhez azonban egy olyan modellre van szükség, amelynek bonyolultsága megegyezik a szabályozni kívánt rendszer bonyolultságával, hiszen csak így tudjuk „kikísérletezni” a legjobb döntést. Vagyis, a megfelelő bonyolultságú modell megalkotása a rendszer eredményes szabályozásának nélkülözhetetlen feltétele. Ennek a ténynek azért van óriási jelentősége, mert az elmúlt évtizedben, a végbement változások következtében a világ komplexitása – az 1970-es állapothoz képest – szintet ugrott. Világunk áttekinthetetlenül bonyolulttá vált, amit a hyper-konnektívitás fogalmával írnak le. (Consent, B. et al. (2021). Governing complexity.)

A hyper-konnektivitás azt jelenti, hogy a föld bármely pontja és minden cselekvő aktora között elszakíthatatlan kapcsolat jött létre, és a kapcsolatok szervezésének tranzakciós-ideje és a tranzakciós-költsége gyakorlatilag zérussá vált. Emiatt az események következményei, a folyamatok hatásai, a zavarok és a krízisek megállíthatatlanul terjednek tova. Ebben a világban mindenki – akár tudatában van ennek, akár nem – elválaszthatatlanul egybekapcsolódik mindenkivel, és bármely hatás – induljon bárhonnan – szinte azonnal elér mindenkit. Ennek a ténynek azután van még egy nem-várt mellékhatása: a tudományok régen bevált modelljei és az ezekből levezetett döntési szabályok „megbicsaklottak”. Azáltal ugyanis, hogy a különböző jelenségek elválaszthatatlanul egybekapcsolódtak, a tudományok által feltételezett „tiszta” működési körülmények összekuszálódtak. Így a szaktudományok korábban tévedhetetlen modelljei egyre kevésbé voltak képesek előre jelezni a változásokat.

Ám a világ ökoszisztéma-szerű állapota még a tudósoknál is jobban zavarba hozta a döntéshozókat, akik még kevésbé vannak tisztában a szerteágazó következményekkel. Amikor az országok sorsát „intéző” nagyhatalmú döntéshozók – bankárok, vállalatvezetők, politikusok – a világ állapotáról meglevő tudását véletlenszerűen „tesztelték”, a szűk szakterületüktől távolabbi, de a döntések minőségét befolyásoló ismereteiket firtatva arra jutott: a világunk „kormányosai”, legfeljebb egy „gorilla szintjén” ismerik a helyzetet. A „tesztkérdésekre” legfeljebb a véletlenszerű válaszok pontosságával tudtak válaszolni. (Hans Rosling et al. 2018. Factfulness: Ten Reasons We’re Wrong About the World). Ráadásul, a világ dolgait intézők – a nagyhatalmak, a szuverén nemzetek, a vetélkedő elitek, a hatalomra törő pártok, a mozgalmak vezetői – nézetei a sokasodó krízisek hatására fokozódó mértékben polarizálódtak. Viselkedésükben ezért – személyiségüktől függetlenül – egyre erősebben érvényesül, hogy mindenki egy un. chicken-game játszma résztvevőjének látja magát. Mindenki azt bizonygatja: csak az ő érdeke a fontos, és ennek érdekében mindenre hajlandó. Vagyis, senki ne remélje, hogy majd félrerántja a kormánykereket, ő a rábízott szervezetét nekivezeti bárkinek, aki szembejön.

Vagyis, egy olyan világban élünk, ahol minden szinten – a világpolitika nagy- és kisebb hatalmaitól, a vállalatokon keresztül, a közösségek irányítóiig – szinte mindenki chicken-game-et „játszik”. A következmény: a társadalmak tehetetlenül sodródnak, az államokat lebénítja a vetokrácia, az elkerülhetetlen döntéseket halogatják. Ebben a helyzetben a súlyosbodó válságokat enyhítő és a „puha-landolást” lehetővé tevő döntéseket meghozni, az érdekek racionális összehangolását elősegítő vitát lefolytatni csak a világ valóságos komplexitását tükröző modell birtokában leszünk képesek. Ez megteremthetné azt a mindenki számára elfogadható „jövő-térképet”, amelynek „ösvényeit” és „csapásait” a szimulációs program biztonságosan járható „útvonal-tervekké” alakíthatná. Ám a „szuper-organizmussá” vált emberiség szinte áttekinthetetlen komplexitása miatt egy ilyen globális modell kizárólag az emberi és a mesterséges intelligencia együttműködésével hozható létre és működtetethető. Vagyis, az emberiség kizárólag az MI segítségével tartható stabil fejlődési pályán.

Természetesen ennek a modellnek a létrehozása során egy sor – ma még nem is teljesen átlátható – problémával kell szembenézni. Kezdjük a legegyszerűbbel: a szükséges komplexitású modell létrehozása – a Római Klub projektjével összehasonlítva – sokkal többe kerülne és jóval több szakember együttműködését igényelné. A vállalva a kritikát, hogy becslésemet „az ujjamból szoptam”, ez nagyjából 1 milliárd dollárba kerülne. A kidolgozás, majd a tesztelés, végül döntéshozók betanítása mondjuk 1-2 ezer, sok tudományterület és a föld különböző nemzetét képviselő szakember koordinált együttműködését feltételezi. A döntéshozáshoz használható változat – reményeim szerint – öt év alatt hozható létre. Az 1 mrd dollár – első pillantásra – meghökkentően nagynak látszik, ám gondoljunk csak bele: a világ 100 leggazdagabb emberének bármelyike (!) – ha nem is a mellényzsebéből – de viszonylag könnyen „kiperkálhatná” ezt. A világ bármely tudósa pedig – magamból kiindulva – boldogan részt venne ebben a „Mentsük meg a földet” projektben. Még az is lehet, hogy már el is kezdődtek a modellkészítés munkálatai.

Az igazi gond – visszatérve a kiindulóponthoz – miként vehetők rá a világ kisebb és nagyobb, különböző rendű és rangú – nemzeti, ideológiai, gazdasági, technológiai – hatalmai arra, hogy együttműködjenek, valóságos érdekeiket a világ elé tárva, nyitottak legyenek mások érdekeinek elfogadására, és a globális modell alapján racionálisan közelítsék meg a helyzetet. A modell a döntések következményeit kiszámolhatóvá tenné, ezzel átláthatóvá válnának a beavatkozások rövid és hosszútávú hatásai és így megítélhető lenne miként érinti az a különböző közösségeket. Miközben nem tagadom az MI alkalmazásának kockázatait, az igazi problémát mégsem az MI – úgymond – embert leigázni akaró szándéka jelenti.  A valódi veszély: az elkerülhetetlen teendőkről folyó vita során a legkülönbözőbb rendű és rangú hatalmasságok végső érvként mindig az eredet-mítoszokra, a szuverén nemzet mindent felülíró jogaira, a történelem saját interpretációjára hivatkozva utasítják a kompromisszumokat. Ez teszi nehézzé, sőt gyakran lehetetlenné, hogy az egységes egésszé vált emberiség a globális jövő-térkép útmutatásait kövesse.

Ebben a helyzetben tehát szükségképpen előtérbe kerül a moralitás szempontja, ami még kényesebbé teszi az MI alkalmazásával kapcsolatos vitákat. Ahogyan ugyanis az MI fokozatosan életünk egyre több részletébe behatolt és mind gyakrabban találkozunk vele, érthető módon növekszik alkalmazásával kapcsolatban a körültekintés és az óvatosság igénye. Ugyanakkor az MI rendszerek tanulékonyabbaknak és rugalmasabbaknak tűnnek, mint korábban gondoltuk. Egyrészt, az MI képessé tehető, hogy az ember morális szempontjait tekintetbe véve „gondolkodjon” és viselkedjen. Egy nemrég publikált új elemzés megmutatta, hogyan építhető egybe a sokféle anyagi kapcsolatok egységes rendszere az etika szempontjait is tekintetbe vevő modellé. (M. Ashby, 2020. „Ethical Regulator and Super-Ethical System). Másrészt, az embert „alárendelt” pozícióba kényszerítő MI víziója helyett, fokozatosan teret nyer a „természetes” és a „mesterséges” intelligencia kooperációját célul tűző megközelítés. Az un. kiterjesztett (augmented) illetve az un. kollaboratív intelligencia azt a lehetőséget vetíti elénk, hogy a gépek és technológiai berendezések mintájára létrejöhetnek az ember „természetes” és az általa létrehozott „mesterséges” intelligencia hatékony együttműködésén alapuló rendszerek. Ezzel – remélhetőleg – helyreáll a történelmi trend: az ember képessé válik megszokni és megtanulni, hogyan éljen együtt a maga által teremtett alkotásokkal. Ez az út persze konfliktusokkal szegélyezett, erre utalt az elszabaduló tárgyak metaforával Goethe, Bűvészinas című versében. Ám a történelem eddigi menete azt mutatja, kreativitással és óvatossággal, a jövő iráni közös felelőséggel és a moralitás szempontjait is érvényesítve ezek a problémák végül is megoldhatók.   

A feszített üzemű rendszer kifejezéssel – még fizikus-hallgatóként – a KFKI kísérleti atomreaktoránál során találkoztam. Az atomerőművek üzemeltetői a működtetés során egy különös problémával szembesültek. Mivel az erőművek nagyon sokba kerülnek, így mindenkinek érthető módon, az az érdeke, hogy a lehető leghatékonyabban üzemeljenek. Ezt, az akkor elterjedt típusoknál úgy lehetett elérni, hogy a működés során a reaktor-zónában minél magasabb a nyomást és a hőmérsékletet alakítanak ki. Ez a gazdasági szempontból érthető elvárás azonban műszaki kockázatot jelentő helyzetet hoz létre: reaktorok szerkezeti anyagainak szilárdsága ugyanis a hőmérséklet és a nyomás növekedésével bizonyos küszöbérték felett rohamosan meggyengül. Úgy növelni a nyomást és a hőmérsékletet, hogy az éppen ne lépje át a megadott küszöbértéket – különösen a sokszor kiszámíthatatlan külső körülmények között – szinte megoldhatatlan feladat.

Életem úgy alakult, hogy távol kerültem az atomerőművek üzemeltetési problémájától, meglepetésemre mégis az élet legkülönbözőbb területein fedeztem fel a „feszített üzemmód” jeleit. A modern kor elmaradhatatlan jellemzője, hogy a gazdasági és technológiai rendszereket a tulajdonosok igényei, a szakmák szabályai és társadalom elvárásai a hatékonyság folyamatos növelésére késztetik. Állandó feladatuk megszüntetni minden felesleges kapacitást, kiküszöbölni ki a hatékonyságot nem szolgáló tevékenységet, leépíteni azokat a tartalékokat, amelyek egykor, az előre nem látható zavaroktól védtek. A „feszített üzemmód” szemszögéből azonban ezek csak pazarolják az erőforrásokat. A magántulajdon és a piacgazdaság logikája által vezérelt ipari forradalmak során a költség-takarékosság az élet minden területén a működés „kategorikus imperatívuszává” vált.

A hatékonyság növelésének alapvető eszközei a szabványosítás és a méret-gazdaságosság érvényesítése lettek. A szabványosítás modellje először az ipari technológiák területén terjedt el. A termelési folyamat minden összetevője – kezdve a munkás tevékenységétől, a technológia egymást követő láncszemein keresztül, az alapanyagok, részegységek és a végtermékek felépítéséig, sőt tovább, a fogyasztó igényei – növekvő mértékben lett  szabványos. A folyamat mechanizmusát Frederick Taylor, 1911-ben született műve – „A Tudományos menedzsment alapelvei” – fogalmazta meg, amely az ipari szervezetek működtetői számára kötelező olvasmánnyá vált. A futószalag-munka – Ford gyári – valóságát pedig Chaplin „Modern idő” című filmje tett mindenki számára feledhetetlen élménnyé.

A 20. század kommunikációs forradalmai fokozatosan szinte zérussá csökkentették kapcsolatteremtés idejét, ez pedig – összekapcsolódva a logisztikai költségek csökkenésével – partnerré, egyben versenytárssá tette a föld minden lakóját. A globalizáció azután elválaszthatatlanul egymáshoz kapcsolta a föld sokáig egymástól független térségeit. A beszállítási láncok behálózták a világgazdaság minden régióját. A kapcsolatok megszervezésének és lebonyolításának felgyorsulása reálissá tette, hogy bárki – termelő vagy fogyasztó – az általa igényelt javakhoz „igényei” szerint juthasson hozzá. Ezzel az üzleti expanzió alapértelmezett megoldásává vált: egyre kevesebből, egyre többet gyártani, hiszen bárki – legyen termelő vagy fogyasztó – bármilyen szükségletét, a neki legkényelmesebb időpontban – vagyis „just in time” – kielégíthette.

Ez a lehetőség azután a kapacitások további leépítését tette lehetővé és ennek hatására a vállalatokon erőt vett – a divat világát idéző – különös szokás: a karcsúság hajszolása. A Toyota sikerei megnyitották a lean-menedzsment korszakát, amikortól az üzleti szervezetek kívánatos „alakját” a kissé frivol, de szemléletes jelszó vezérelte: „minden ott van, ahol kell, és éppen annyi, amennyi kell”. A szabványosítás és a költségtakarékos működés azonban nemcsak a termelés világát formálta a maga képére, hanem a modern társadalmak mindennapjait is. A karcsúságra törekvés fokozatosan áthatotta mindennapi életünk szinte minden részletét: a városok és települések működését, az oktatás és egészségügy szervezeteit, a jóléti állam szolgáltatásait. A feszített üzemű működés racionális parancsának követése, amíg a körülmények többé-kevésbé kiszámíthatóak voltak, csak időnként vezetett a folyamatok megakadására, így az ebből fakadó gondok orvosolható voltak. A gazdasági válságok idején ugyan „kizökkent” az idő, ám a zavarok múlttával helyreállt a kiszámítható rend és a szervezetek újra visszakapcsoltak a feszített üzemű működésre.

Az elmúlt évtizedekben azonban a váratlan krízisek az élet új „normalitásává” váltak. Ilyen körülmények között pedig egyre gyakrabban bizonyult végzetesnek, hogy válság-enyhítő, mentőöv jellegű szervezeti funkciók – a tartalékok és a párhuzamosságok – a költségcsökkentési akciók áldozatául estek. A bankcsődök és a vállalati összeomlások hátterében mind gyakrabban tűntek fel – a közvetlen kiváltó okokon túl – a feszített üzemű működésből fakadó problémák. Kiderült ugyanis: a költséghatékonyságra törekvés a valóságban nem egy „finoman hangolt” – első pillantásra csábítóan karcsú – vállalatot, hanem egy végtelenségig lecsupaszított és a kiszámíthatatlan véletlenek által mozgatott környezetben sérülékeny szervezetet eredményezett.

Mindeközben pedig a modern világ polgára is kénytelen-kelletlen ráébred: maga is „feszített üzemű” gépezetként éli mindennapjait. Életének minden pillanatában elérhetőnek kell lennie, egyszerre kell megfelelnie elháríthatatlan kötelezettségekkel, amelyek folyamatosan választásra kényszeríti. De bármelyik kötelezettségét kezdi végrehajtani, azonnak figyelmeztetik: most éppen halaszthatatlan kötelességeit mulasztja el. Amikor pedig egy pillanatra kiszabadítja magát a kötelességek szorításából és szemét az előtte feltáruló számtalan élvezetre függeszti, a játékkaszinók „sokkarú rabló” problémájával szembesül. (Katehakis, M. et al. 1987. The Multi-Armed Bandit Problem: Decomposition and Computation.) Bármelyik örömet választaná, azonnal hatalmába keríti az érzés: bár az adott pillanatban legtöbbet ígérő mellett döntött, de ezzel biztos elmulaszt, más, még nagyobb lehetőségeket. Így miközben állandóan váltogatja az élvezeteit, mégis egyre kielégületlenebb.

A globális világunk a 21. században fokozatosan szorosan csatolt és komplex rendszerré vált és emiatt alapvetően megváltoztak működésének feltételei. Környezetünk sokáig dolgokból és eszközökből, stabil struktúrává összeszerveződő rendszernek tűnt. Ám az egykor szilárd keretek fokozatosan változékony szerveződésekké, a biztos kapaszkodók pedig kiszámíthatatlan folyamatokká változtak. Körülöttünk minden „cseppfolyós” lett és bizonytalanná vált. (Az IMF legutóbbi globális előrejelzésében a „bizonytalan” kifejezés 60-szor fordul elő!) Egykori, egymástól elkülönülő merev részekből felépülő világunk ökoszisztéma-szerű rendszerré változott. Az ökoszisztéma eredetileg a hidroszféra, a litoszféra, a légkör és bioszféra élő és élettelen részeiből egybeszerveződő természeti folyamatok komplex rendszerét jelölte, amellyel fokozatosan elválaszthatatlanul egybeépültek a modern társadalmak informatikai, technológiai és gazdasági rendszerei. Az elmúlt évtizedek során így egy, komplex rendszerekből összeszerveződő – egyre kevésbé „kézben tartható” – szuperrendszer jött létre. (idézet  

A 20. század második felének menedzsment innovációi – az értéklánc-, majd a lean-menedzsment, végül a globális ellátási lánc menedzsment – döntően hozzájárultak a hatékonyság növeléséhez. Ám, miközben egyre karcsúbbá váltak a szervezetet, a világban megszaporodtak a válságok és a krízisek. Ebben az új helyzetben a műszaki katasztrófák, a vállalati csődök, de – különös módon – a modern ember növekvő depressziója is jelentős mértékben éppen a feszített üzemű működésmódra voltak visszavezethetők. Vagyis, a sokáig kételkedés nélkül követett „feszített üzemmód” – nem-szándékoltan ugyan – de baleset-veszélyes helyzeteket idéz elő. Ebben a helyzetben egyre elkerülhetetlenebb, hogy az egyének, a szervezetek és a társadalmak is „üzemmódot” váltsanak. A 21. század körülményei között csak egy alapvetően új szervezeti és viselkedési modell – az un. reziliencia – kínál egyedül fenntartható élet-lehetőséget. (Rifkin, J. 2023. The Age of Resilience).

A reziliencia – a közkeletű meghatározás szerint – a rugalmas ellenálló- és alkalmazkodó-képesség, amelynek birtokában képesek vagyunk megbirkózni a váratlan meglepetésekkel, a kiszámíthatatlan megpróbáltatásokkal, és az előbukkanó akadályokkal. Az egyének esetén a reziliencia nem a megszokotthoz való makacs ragaszkodást jelenti, hanem a mentális alkalmazkodóképességet, lelki állóképességet, a stressz-tűrő rugalmas személyiséget. A szervezetek és társadalmak esetén a reziliencia, épp így, nem merev és centralizált struktúrát és a változásoknak való ellenállást, hanem az átalakuló világhoz való konstruktív alkalmazkodást jelenti. A reziliencia jele, ha az egyének, a vállalatok és a társadalmak a krízisek idején is meg tudjuk őrizni belső egyensúlyukat és képesek alkalmazkodni a változást követelő helyzetekhez. Ez abban mutatkozik meg, hogy az egyén egy balesetet követően miként nyeri vissza testi-lelki dinamizmusát, egy üzleti vállalkozás a csőd után miként tud „felállni”, és újra elindulni a fejlődés útján, vagy egy politikai párt miként képes túllépni a krízisén és új perspektívát kínálni támogatóinak.

A reziliencia a válságok korszakában alapvetően új szemszögből szemléli a világot. A kaotikus körülmények között, az elkerülhetetlen krízisek veszélyeit csökkentendő – a karcsúság helyett – „ütközőket”, stabilizátorokat, plusz kapacitásokat, „duplikációkat” javasol beépíteni a rendszerekbe. (Reeves, M. et al. 2016. The Biology of Corporate Survival.) Az egyén válságállóságának növelését épp így, nem a személyes túlélését lehetővé tevő források felhalmozása, hanem a baráti hálózat újjászervezése, a közösségek összetartásának erősítése szolgálja. Vagyis, nem a környezettől elszigetelő falak felépítésébe, hanem a támogatást kínáló emberi kapcsolatok újjáépítésébe kell befektetni, ezek teszik ugyanis lehetővé a kiszámíthatatlan zavarok körülményei között a „puha landolást”.

Különös módon ennek megvalósulását alapvetően nem a források szűkössége, inkább a társadalmak erősödő polarizációja akadályozza. A politikailag megosztott közösségeket azonban szinte lehetetlen átvezetni a feszített üzemmódból a reziliens üzemmódba. Ehhez ugyanis a vitatkozók egymás iránti bizalma és a helyzet kényszereinek belátása volna szükséges. Ám a válságok idején éppenséggel lecsökken a párbeszédre való hajlandóság. Emiatt lehetetlen megvitatni és megítélni, hogy egy kórház kihasználatlan ágy-kapacitása, egy bank tartalékként tartott forrásai, vagy egy üzem felhalmozódó készletei a vezetői felelőtlenség és gondatlanság jelei, vagy – éppen ellenkezőleg – a válságok körülmények között előrelátóan létrehozott és a „puha landolást” lehetővé tevő stabilizátorok. Az előttünk álló kaotikus és kiszámíthatatlan időkben ezért nemcsak az egyén életmodellt, hanem a szervezetek működésének modelljét is alapvetően újra kell gondolni.

Andrew Grove – az Intel világhírű, magyar származású siker-kovácsa – a 20. század végén, így összegezte a vezető legfontosabb feladatát: „résen lenni mások támadásával szemben, és embereiben is ébren tartani ezt az őrző-védő beállítottságot.” (A. Growe. 1997. Csak a paranoidok maradnak fenn.) Ám sokan félreértették üzenetét: a valóságban nem a paranoid vezető, hanem a paranoia funkciónak a vállalati stratégiába való harmonikus „beillesztése” hoz sikert. A paranoid vezető viselkedése – lásd: az Ukrajna elleni háborút elindító Putyin – kaotikus, cselekedetei előre jelezhetetlenek, és ez szervezetét is kiszámíthatatlanná teszi, amellyel képtelenség együttműködni. A paranoia funkció sokáig az „ördög ügyvédjére” hárult, aki folytonosan a senki által fel sem tételezett katasztrófa-helyzetekre fighyelmeztetett. Ez a szerep szükségtelenné válik, ha a vezetés nyitott a szabad vitára. Ezt azonban többnyire lehetetlenné teszi a – polarizált világunkban felerősödő – a csoportgondolkodás, amely a csoportvélemény ellentmondás nélküli követését írja elő minden vezető számára. (Smith, E.R. & Mackie, D.M. 2001: Szociálpszichológia.)

A 21. század feltételei között ezért elkerülhetetlen, hogy a szervezetek folyamatosan „teszteljék” rezilienciájuk állapotát. Ezt a célt szolgálta a 2008-as gazdasági válságot követően – a betegek fizikai ellenállóképességét felmérő stressz-tesztek mintájára – elterjedő, a bankok válság-állóságát elemző „stressz-tesztek”. Úgy tűnik azonban, hogy az előre láthatatlan krízisek korában – az eseti vizsgálatokon túl – a szervezetek számára létkérdés annak folyamatos elemzése, hogy a világgazdaság nemvárt kedvezőtlen fordulatai, miként akaszthatják meg a szervezet folyamatos működését? Ezt logikát követi az un. business continuity modell, amely a világgazdaság folyamatok feltételezett „megakadásainak” hatásait vizsgálja a szervezet különböző részeire. Ennek a nemzetállamok szintjén történő alkalmazásával gyakorlati tapasztalatok szerezhetők a társadalom különböző szféráit fenyegető „leállások” ellensúlyozására.   

Az elmúlt évszázadban kételkedés nélkül követett „feszített üzemmód” tehát a növekvő felelős a természeti katasztrófákért, okozott vállalati- és bank-csődöket és – mellékhatásaként – idézte elő a modern ember sújtó depresszió-világjárványt. Bebizonyosodott, hogy a modern társadalmak stabilitását, nem biztosíthatja sem a döntések és a források centralizálása, sem pedig a szervezetek merev robosztussága. (Taleb, N. 2012. Antifragile: Things That Gain From Disorder.) Az egyének „válság-állósága”, alkalmazkodóképességük javításával, a kis közösségek újraépítésével, a városi és vidéki önkormányzatok valódi közösséggé szervezésével, és a térségek önállóságának szélesítésével növelhető. Világunk rezilienciájának javítását tehát nem a források szűkössége hátráltatja. Amiben igazán hiányzik: a bizalom, az empátia és az együttműködési készség.  

Az elmúlt évben többször jutott eszembe a kép, amely Camille Flammarion (1842 – 1925) neves francia csillagász és természettudós könyvét – Az atmoszféra – díszítette. Ismert világunkra egy félgömb alakú sátorszerű tető borul, amelynek szélén, a szemlélődő tudós egy résen kikukucskál, és egy számára teljesen idegen világra tekint rá. A jövőt kutatva ösztönszerűen Churchill tanácsát követjük – „Minél messzebb tekintesz vissza a múltba, annál tovább látsz előre a jövőbe” – ami azt sugallja: az eljövendő mindig a múlt nyomvonalát követi. Ám napjainkban „kizökkenni” látszik az idő. A kaotikus események elrejtik az új világ körvonalait. Ilyenkor a jövő megértéséhez a társadalmi evolúció alapvető logikáját kell alapul venni.    

A társadalmi evolúció mechanizmusa és dinamikája

A biológiai és a társadalmi evolúció között egy sor hasonlóság fedezhető fel, ám a folyamatok mechanizmusa és dinamikája mégis alapvetően eltérő. A biológiában az öröklődést vezérlő genetikai információkat az utódok a szülőktől „egyenes ágon” kapják meg, a társadalmi evolúcióra viszont alapvetően az un. szétosztott adaptáció (distributiv adaptation) jellemző. (Lamm, E. et al. 2022. Human major transitions from the perspective of distributed adaptations ). Ez azt jelenti, hogy az ember – a szüleitől kapott gének mellett – a társadalmi csoportja által birtokolt ismeretek és eszközök egész tárházát is örököli. Túlélő- és verseny-képességét tehát a szüleitől közvetlenül kapott gének alapján kiformálódó adottságain túl, a közösségében felhalmozott és mindenki számára hozzáférhető információk és alkotások is meghatározzák.

A biológiai evolúciót alapjaiban természeti környezet – bizonyos értelemben – véletlenszerű változásai formálják. Az életfeltételeik eltérő alakulása – állandósága, lassú módosulása vagy hirtelen változása – magyarázza a fajok változatlanságát, máskor fokozatos módosulását, esetleg egészen új fajok megjelenését. (Hunt, G. et al. 2015. Simple versus complex models ot trait evolution and stasis as a response to environmental change.) Az ember azonban önmaga és a „tiszta” természeti környezet közzé, egyre jobban kifejlődő mesterséges konstrukciót épít. Ez a maga alkotta kulturális rés a külső környezet hatásait enyhíti, kiszámíthatóbbá teszi, mintegy humanizálja. (Boyd, R. et al. 2015. The cultural niche: Why social learning is essential for human adaptation.) Az ember evolúcióját tehát – szemben a többi élőlénnyel – a maga teremtette kulturális környezet vezérli: kihívások elé állítja, amelyek válaszra késztetik. Válaszaival átalakítja környezetét, majd ez az általa újra-formált környezet ismét változtatásokra késztető kihívásokkal szembesíti. Ilyen módon az ember önmagát teremti, azaz építi egyre fejlettebb lénnyé.

Az „elindulás”

A különös az, hogy amikor – 2.5 millió évvel ezelőtt – „rátaláltunk” a kultúra „ösvényére” nem járatlan útra léptünk. Az állatvilágban is meglehetősen elterjedt, hogy a lények életét az elődjeik alkotta mesterséges konstrukciók könnyítették meg. Vagyis, a szülők génjei mellett, épp így örökül kapnak elődjeik általuk létrehozott, túlélésüket segítő eszközöket: tapasztalatokat, megépített „fészkeket” és védelmet kínáló csapatot. Míg azonban az állatvilágban ez a „mesterséges” környezet, a genetikai örökséggel összevetve mellékes, az ember maga által alkotta kulturális környezete meghatározó – mondhatni forradalmi – szerepre tett szert.

Ennek a megváltozott szerepnek a jele, hogy amikor – 2.5 millió évvel ezelőtt – ráléptünk a kultúra ösvényére, az emberi agy mérete fokozatos növekedni kezdett. (Street, S. et al. 2016. Coevolution of cultural intelligence, extended life history, sociality, and brain size in primates). Az agyméret nagyjából 300 cm³-ről egészen 1300 cm³-ig növekedésével párhuzamosan pedig, gyakoribb lett az eszköz-használat, bővültek az agyban felhalmozódó – az eszközhasználattal és a csapatépítéssel – kapcsolatos ismeretek és a társakból „túlélő gépezet” szerveződött. Amikor tehát – nagyjából 250 ezer évvel ezelőtt – az agyméret folyamatos növekedése váratlanul megállt, ez nyilvánvaló fordulópontot jelentett. Addig sikeres pályát befutó fajunk válaszút elé érkezett: vagy „kitalálunk” valamit, vagy beleolvadunk a túlélésért harcoló – mára jórészt eltűnt – csoportok tömegébe.

Az első elrugaszkodás

Szerencsére a megoldás „kéznél volt”: a régóta használt kultúra jellegű elemek most – a környezet nyomásának hatására – „főszereplővé” léptek elő. Ezzel az i.e. 250 ezer – 15 ezer közötti időszakban, a társadalmi evolúció új szakasza formálódott ki: az ember és a természet közzé épített „kulturális konstrukció” fokozatosan a változásokat dinamizáló tényezővé lépett elő. Az ember életkörülményeit innentől fogva mindinkább a maga alkotta ismeretek, eszközök és az összetartó csapat határozta meg. Szembetűnő lett a gyűjtögető életmódot segítő eszközök bővülő alkalmazása és finomodó szerkezete. Az ember élet-környezetét egyre jobban „színesítik” festmények és szobrok. Az egyéni identitás kifejezőjévé formálódnak ékszerek és a jelek, a csoport kollektív identitását pedig a szimbolikus tárgyak és rítusok sokasága – sírhelyek és építmények, ünnepek és a temetkezések rítusai – teremtik meg.

A kultúra tehát az embert és csoportját körülvevő egyre összetettebb és sokrétűbb mesterséges környezetté vált. Ezen környezet építgetéséhez és működtetéséhez mind több információra, eszközre és együttműködő társra volt szükség. Ezek összehangolt alkalmazásával kiépített kulturális konstrukciók azután növekvő versenyelőnyt biztosítottak őseinknek. Ám ennek a sikeres fejlődési pályának fenntarthatóságát – különös módon – az sodorta veszélybe, hogy i.e. 15 ezret követően fokozatosan elmúlik a jégkorszak és az egyre élhetőbb körülmények hatására megnő a helyi csoportok mérete és gyors növekedésnek indul az emberiség létszáma is. Ez a demográfiai „robbanás” pedig beleütközött gyűjtögető életmód természeti korlátjaiba.

A második elrugaszkodás

Mivel a gyűjtögető életforma nem biztosította a megnövekedett közösségek fennmaradását megkezdődött az addig csak „kiegészítőként” használt életmód-elemek gyakoribb alkalmazása. Megindul a „háziasított” növények és az állatok tömegtermelése, azaz fokozatosan végbemegy a földművelésre és állattenyésztésre való áttérés. (Carey, J. 2023. Unearthing the origins of agriculture). A társadalmi evolúció új – i.e. 15 ezer – 5 ezer közötti – szakasza tehát a kulturális konstrukciók alkotta mesterséges környezet ugrásszerű bővülését hozta. Ennek hatására az életközösségek szintjén demográfiai robbanás zajlott le és az ember fokozatosan elterjedt a föld távolabbi egészeibe. Egyre több közösség kerül egymással közvetlen kapcsolatba.

Az új termelési módra való átérésnek azonban szükségszerű feltételei voltak: a magántulajdon és a kereskedelem kialakulására. (Gallaghera, E. 2015. Transition to farming more likely for small, conservative groups with property rights, but increased productivity is not essential.) Ennek hatására az egymás közelében élő közösségek közötti és a közösségeken belül is rögzült a munkamegosztás. Ez egyrészt egyre kifinomultabb eszközök és mind pontosabb ismeretek alkalmazásának terjedését eredményezte. Másrészt azonban a kereskedelem és a tulajdon következményeként a korábbi egalitárius közösségek vagyoni szempontból egyenlőtlenekké váltak. Fokozatosan kialakul egy hierarchikus hatalmi szerkezet. Az eddig független és önellátó törzsek/falvak hálózatából kezd kiformálódni a munkamegosztás által egybekapcsolódó növekvő méretű és komplexitású közösség.

A növekvő méretű és egyenlőtlenebb közösségek, stabilizálásuk érdekében az addig „csak” rítusaikat vezérlő isteneiket a moralizáló és büntető istenekké alakítják. (Whitehouse, H. et al. 2019. Complex societies precede moralizing gods throughout world history.) Ám fokozatosan nyilvánvalóvá vált: a nagy és egyenlőtlen társadalmak kormányzása a korábbitól alapvetően eltérő módszereket igényel. Az irányítás fokozatosan átkerül a közösség nagyobb hatalmi pozícióval rendelkezők tagjai kezébe. Mivel ezek a körülmények kedveztek a közösségek létét veszélyeztető szabályszegések elterjedésének, kényszerré vált a társadalmi kontroll alapvetően új eszközének, az államnak a bevezetése. (Perret, C. et al. 2020. From disorganized equality to efficient hierarchy: how group size drives the evolution of hierarchy in human societies.) Az átmenet során fokozatosan fenntarthatatlanná vált az addig kialakult életmód és működésmód és ez újabb evolúciós fordulópontot idézett elő.

A harmadik elrugaszkodás

A társadalmi evolúció legutóbbi – i.e. 5-6 ezer év és a 20. század közötti – történelmi fejlődési szakaszának meghatározó tényezője az állam és az un. intézményi szabályozás bevezetése lett. A föld legkülönbözőbb térségeiben létrejön – a közösség tagjainak hozzájárulásából és hozzájárulásával fenntartott – centralizált hatalmi központból vezérelt állam. Fő módszere: megalkotja az együttélés szabályait, majd embereket „alkalmaz”, hogy szemmel tartsák, nyakon ragadják, elítéljék, megfegyelmezzék a szabályszegőket. A szabályozó, fegyelmező és büntető intézmények működtetésének „áldásos” eredményeként dinamikus növekedésnek indulnak a társadalmak és mindinkább iparivá válik a termelés. (Beinhocker, E. 2006. The Origin of Wealth.) Az egymást követő termelési forradalmak nyomán – támaszkodva a piacon, a magántulajdonon és törvények hatalmán alapuló társadalmi rendszerre – a gazdasági növekedés, a technikai fejlődése, a népesség és a fogyasztás egyre gyorsul.   

A 20. században azután a növekedés robbanásszerűvé erősödik. Az emberiség létszáma 1.6 mrd-ról 6.14-re nőtt, miközben az egy főre jutó fogyasztás dinamikusan emelkedett. A termékek választéka áttekinthetetlenné szélesedett. Az ember által létrehozott eszközök behálózták a földet. Az emberiség környezetre gyakorolt hatása felülmúlta a természeti folyamatokét. A 20. század végére ez a fejlődés – az alkalmazott technológiák, a követett életmód és a megnövekedett népességszám miatt – beleütközött a fenntarthatóság korlátjaiba. A 21. századba átlépve pedig a kulturális konstrukciók rendszere is alapvetően megváltozott.

Az eszközök szintjén: új helyzetet teremtett a platformok, a globális beszállítási láncok, az energetikai, a logisztikai, a kommunikációs és internet hálózatok kialakulása. Eszközeink „Internet of Things” hálózattá kapcsolódtak össze. Az ember alapvetően városlakóvá vált, és magas komplexitású mesterséges infrastruktúrában éli életét. Közösségek szintjén: létrejött az egységes emberiség. Napjainkra, elérve a 8 milliárd főt, „belaktuk” az egész földet, mindenütt önmagunkba ütközünk, részben erre utal az Anthropocén korszak elnevezés. A szuverén államok és vállalatok összezsúfolódtak és egy olyan un.  policentrikus világ jött létre, amelyet nem ural vitathatatlan hatalommal rendelkező szuperhatalom. Ismeretek szintjén: az egyének rendelkezésre álló információk követhetetlenül gyorsan növekedtek. A hálózatokon keresztül – elvileg – bármi hozzáférhető, de nincs ember, aki átlátná. Egyre nehezebb titkolni valamit, működik az „open intelligence”, minden nyilvánossá válik. Az információ egyre nagyobb aránya költözött a „felhőkbe”.

Az emberiség tehát egy olyan szerveződési szintre érkezett, amelyen – a korábbiakkal összevetve – áttekinthetetlen mennyiségű ismeretet és információt birtokol, de amit az egyén nem képes megérteni, áttekinteni és használni. Az így kiformálódott komplex és szorosan-csatolt globális világ a „vakok és az elefánt” meséjében feltáruló helyzetet idézi. Még a legnagyobb tudású szakemberek is csak szűk szakterületük szemszögéből látnak rá a világra, így az egészről fogalmuk sincs. Világunk csak komplex rendszermodellekkel írható le és a folyamatok is csak ebben értelmezhetők. (Cosens, B. et al. 2021. Governing complexity.)

Egy új történelmi szakasz: felkészülés az elrugaszkodásra.

A felsorolt változások és az átalakulást kísérő válságok egy újabb történelmi „ugrást” vetítenek előre. A bolygónkat behálózó, mindenkit, mindennel egybekapcsoló hálózatok működtetése és kézben tartása a meglevő egyéni és szervezeti kompetenciákkal nem lehetséges. Elkerülhetetlen az egyének és a szervezetek számára is áttekinthetetlen komplexitású rendszer irányításába/kormányzásba a mesterséges intelligencia (MI) „bekapcsolása”. Ám sokan feltételezik, hogy az emberi és a mesterséges intelligencia kapcsolata eleve konfliktusos és ez elkerülhetetlenül feloldhatatlan harcukhoz vezet. (Rainer, P. 2022. Major evolutionary transitions in individuality between humans and AI)  Ugyanakkor az idők folyamán a mesterséges és természetes intelligencia „hagyományos” – szembe állított – értelmezése mellett megjelentek a harmonikussá formálható kapcsolatuk lehetősége. Egyrészt, kidolgozták a kiterjesztett (augmented) intelligencia koncepcióját, amely az emberi és a mesterséges intelligencia együttműködését rajzolja fel. (Yau Kok-Lim et al. 2021. Augmented Intelligence: Surveys of Literature and Expert Opinion to Understand Relations Between Human Intelligence and Artificial Intelligence.) Más oldalról, nő az érdeklődés az un. kollaboratív intelligencia koncepciója iránt, amely a munkamegosztáson – az eltérő kompetenciáik egyesítésén – alapuló együttműködésükben rejlő lehetőségeket veti fel. (Wilson, J. and Daugherty, P. 2018. Collaborative Intelligence: Humans and AI Are Joining Forces.)

Miközben nem szabad alábecsülni az MI alkalmazásában rejlő kockázatokat, úgy vélem, az igazi gondot nem az MI jelenti. A probléma, amivel szembesülünk Stanislaw Lem, Solaris című könyvében is felvetődött. A Solaris bolygó felszínét hatalmas „óceán” borítja, amely – a kutatókat megdöbbentő módon – az értelem jeleit mutatja. A szakemberek sokáig próbálkoznak – sikertelenül – felvenni a kapcsolatot az „intelligens” óceánnal. A főszereplő pszichológus, amikor szembesül a kapcsolatteremtés kudarcaival, így fordul kutatótársaihoz: “Ti akartok az óceánnal szót érteni, mikor egymást sem értitek?” Tulajdonképpen ez a megjegyzés helyzetünk kulcsa: miközben egyre szélesebb körben alkalmazzuk az MI-t, szorongunk a kockázatok és a veszélyek miatt. Holott, bolygónkon elkerülhetetlenül rendet kell teremtenünk, és ebben nem nélkülözhetjük az MI segítségét. Ám, mindeközben képtelenek vagyunk szót érteni egymással, sőt még párbeszédre sem vagyunk hajlandók. A veszélyt világunkra nem az MI jelenti, hanem mi magunk!

A „Jótékonysági vásár” francia filmsorozat a 19.század végén, Párizsban bekövetkezett borzalmas tragédiát idézi fel. A zsúfolt Charity Bazaar divatházban váratlanul tűz üt ki, amely a látogatókat – menekülési utat sem hagyva – halálos csapdába ejti, és végül 126 ember halálát okozza. Ám, ami még sokkolóbb: az áldozatok között „csak” 6 férfi volt, és az összes többi nő. Erről nekem egy, még 2010-ben olvasott – a Lusitania és a Titanic hajó-katasztrófák következményeit elemző – tudományos publikációt jutott az eszembe. (Frey, D. et al. 2010. Interaction of natural survival instincts and internalized social norms exploring the Titanic and Lusitania disasters.) A kutatók, összevetve az utasok és az életben maradottak névsorát meghökkentő eredményre jutottak: a Titanic esetén jóval több gyerek, nő és magas társadalmi státuszú egyén maradt életben. A felkínált magyarázat: a Lusitania 18 perc alatt süllyedt el, ami alig adott esélyt feljutni a fedélzetre, ezért mindent felülírt a túlélés ösztöne, a Titanic viszont 2 óra 40 perc merült a hullámsírba, lehetőség kínálva akár a morális mérlegelésre is.

Ez az érdekes kutatási eredmény késztetett engem az ember „működését” magyarázó sajátos modell megalkotására. (Marosan, Gy. 2011. „The evolutionary Interpretation of Man: the Matryoshka Model”). Abból a – 20. század második felében sokak által felismert – tényből indultam ki, hogy az élőlények az evolúció által „barkácsolt” komplex szerkezetű „konstrukciók”. Felépítésük és „részegységeik” – a lábak és a szárnyak, a tüdő és a szív, a szemek és az agy – valamint az őket működtető viselkedés-programok – az élelemkeresés, a partner-választás, az utódgondozás stb. – egyaránt az evolúció által „kikísérletezett” „túlélési” eszközöknek tekinthetők. A lények, emeletes építményre emlékeztető konstrukcióját az őket körülvevő jellegzetes körülmények, az un. evolúciós adaptáció környezete (environment evolutionary adaptedness) formálja ki. (Bowlby, J. 1969. Attachment and loss.) Ennek a környezetnek két alapvető jellegzetessége van: a korábbitól lényegesen eltérő és ezért adaptációra kényszerítő kihívásokat teremt, ugyanakkor elegendő időt is hagy lényeknek a „megoldásként” szolgáló új evolúciós konstrukciók kikísérletezésére.

Az élőlények viselkedését konstrukcióik működési programjai vezérlik, amelyeket pedig a környezet jelzései „hozzák működésbe”. A kutatói saját szakmai érdeklődésük alapján szemlélték az élőlények viselkedési programjának szerkezetét. A közgazdasági Nobel-díjas pszichológus – D. Kahneman – a fejlett lények két szintű viselkedés-szabályozási rendszerét azonosított: a gyorsan, intuitíven és automatikusan működőt, és az erre épülő, lassú, az akarat által vezérelt és logikus szemléletűt. (Kahneman, D. 2013. Gyors és lassú gondolkodás.) P. MacLean, amerikai kutató az agy – különböző evolúciós korban létrejövő – egymásra épülő és eltérő funkciójú három szintű modelljét alkotta meg. (MacLean, P. 1990. The Triune Brain in Evolution). D. Dennett, az emberi agy működését négy-szintű és szintenként eltérő logikát követő viselkedés-programok rendszerének modelljével írta le. (D. Dennett. 1996. Micsoda elmék.).

Az evolúció kezdetén az utódok – a gének szerkezetébe „lementve” – kapták örökül az elődjeik által „kikísérletezett” szerkezetüket és az azt működtető viselkedési programokat. A fejlődés későbbi szakaszán azután az élőlények egyre jelentősebben átformálták közvetlen környezetüket és önmaguk valamint a „tiszta” természet közzé – a „kéznél levő” anyagi elemekből – túlélésüket segítő „fülkéket” alkottak. A pók, hálót szőtt, a madarak fészket raktak, a hód „várat” épített, a majmok kuckót készítenek. Így fennmaradásukat – az örökölt gének mellett – egyre inkább a biológiai testük köré épített, és részben szintén elődjeiktől örökölt anyagi ”építmények” is segítették. (Odling-Smee, F.J. et. al. 2003. Niche Construction: The Neglected Process in Evolution). Az ember esetében azonban ez a – maga által épített – mesterséges környezet forradalmian új szerepet kapott. Ugyanis, míg a legtöbb élőlényt a föld véletlenszerű geológiai és légköri folyamatai kényszerítik adaptációra, az ember adaptációját a rendre maga az által átalakított környezet vezérelte. Egyre komplexebbé formált kulturális környezete a korábbiaktól alapvetően eltérő új kihívásokat teremtett és ez ismétlődően rákényszerítette az ezekre választ kínáló új konstrukciókat „kitalálni”, kikísérletezni, majd „bevezetni”. Ez a konstrukció-építés pedig megállíthatatlanul vezetett mind nagyobb és bonyolultabb közösségek létrejöttéhez, amelyek működtetéséhez azután egyre hatékonyabb eszközökre, mind összetettebb elméletekre és bonyolultabb kormányzási formákra lett szükség.

Ez az evolúciós „építkezés” időről időre a fejlődés jellegzetes „ugrásaira” vezetett. A történelmi ugrások nyomán létrejövő és a korábbiaktól alapvetően eltérő kihívásokat teremtő új környezetek rendre kikényszerítették, az azokhoz illeszkedő új viselkedési programok létrejöttét. Így az embert, által rendre alapvetően átalakított életfeltételek, ismétlődően önmaga „újra-építésére” is rákényszerítették. Ennek során tehát az emberben is létrejött – egymásra épülő konstrukciók formájában – az egymástól eltérően működő viselkedés-programok rendszere, amelyeket a környezet jelzései „hoznak működésbe”. És ekkor – részben a Lusitania és Titanic „probléma” megoldásán tűnődve – hirtelen „beugrott” nekem a Matrjoska-baba különös képe.

Az ember – az alábbi 1. ábrán bemutatott – valamiféle Matrjoska-baba jellegű konstrukció, amelyet a környezet kihívásai vezérelnek. Ennek a szemléletes modellnek a segítségével igyekeztem megválaszolni a gyakran és sokféle összefüggésben felvetődő két alapvető kérdést: mi az ember és hogyan „működik? (Marosán Gy. 2020. A társadalmi emergencia elmélete: az ember és a társadalom Matrjoska-baba modellje. In: Emergencia. L’Harmattan. Szerkesztette Paksi Dániel. 2020.)  A Matrjoska-baba az ember örökül kapott – elődjei által kikísérletezett és létrehozott – egymásra épülő viselkedés-programok rendszerét szemlélteti. A társadalmi evolúció indulásakor, az evolúciós építkezés alapzatát az emberszabású elődjeinktől „örökül kapott” etológiai programok jelentették. Erre épült rá, az emberré válás sajátos környezetének szorosan együttműködő és összetartó csapattá formálni a bandát. (Tooby, J.  Cosmides, L. 1992. The psychological foundations of culture.) A következő „emeletet”, az egyre bonyolultabbá váló kulturális környezetben a viselkedés szabályozás nélkülözhetetlen eszközévé váló szimbólumok (a jelzések, a nyelv és a hiedelmek) rendszere alkotta.

1. ábra.  A viselkedés-programok egymásra épülő evolúciós szintjei.

Erre épült rá a fejlődés következő lépcsőfokán kulturális univerzáliák rendszere: az egyre összetettebb eszközökből, gondolatokból és kapcsolatokból összeszerveződő közösségek működését biztosító, formavilágukban eltérő, de minden közösségben megtalálható kulturális alkotóelemek rendszere. (Brown, D. 1991. Human Universals.) Végül, a társadalmak egy részét a történelmi körülmények kényszerei az állam intézményi szabályozásának – a törvények és a morál rendszerének bevezetése – irányába terelték. (Fukuyama, F. 2011. The origins of political order.) Így jött létre az ember öt szintű viselkedés-szabályozási rendszere.    

Hogyan is „működik” tehát az ember? Mint afféle Matrjoska-baba, „kinéz” a fejéből, rátekint világára és érzékeli az onnan érkező jeleket. Ezek néha veszélyekre figyelmeztetik, többnyire óvatosságra intik, de sokszor pusztán azt súgják: csak nyugi. Felméri, hogy az adott helyzetben melyiket érzi meghatározónak: a sürgető vészjeleket, a fokozott figyelem tanácsát, vagy a kötelességeire emlékeztető utasításokat. Így, az őt érő ingerek és információk alapján „kiválasztja”, hogy az adott szituáció, evolúciós múltjának melyik szakaszára emlékezteti leginkább, majd „letölti” az ehhez az evolúciós szinthez tartozó viselkedési programot. Így, azt, hogy mit tesz, ennek útmutatásai szerint alakítja ki. Ha szükségét látja, haladéktalanul a túlélését biztosító akcióba kezd, máskor a társadalmi pozíciójában tőle elvárt módon cselekszik, esetleg laza nyugalommal hátra dől. A Lusitania és a Charity Bazaar halálos csapdája – minden társadalmi szabályt felülíróan – az egyéni túlélés akcióit aktiválta. A Titanic körülményei viszont felkínálták a mérlegelés lehetőségét: az ember választhatott a helyzet megoldásához kínálkozó különböző viselkedés-programok között. Ilyenkor a személyzet többnyire betanítás során előírt szerepből fakadó és a modern világban a férfiaktól elvárt viselkedést követi: saját érdekeit alárendelve, segíti az utasokat, támogatja a gyengébbeket és előre engedi a nőket.

Ez a működés-mód megvilágítja, miért vagyunk olyan könnyen csapdába csalhatók? Gyakran szembesülünk ugyanis azzal, hogy a politikusok vagy vállalkozók olyan helyzetet „állítanak elő”, amelyek evolúciós múltunk valamelyik korábbi szakaszára emlékeztet. Azért csaltak ebbe bele, mert ilyenkor kiszámíthatóan a számukra kedvező viselkedést választjuk. Amikor egy politikus, a háborús fenyegetés veszélyének érzetét teremti, teszi ezt azért, mert tudja: a polgárokat ez – mint egykor, a törzsi háborúk idején – a „vezér” fenntartás nélküli támogatására készteti. Máskor – a következő evolúciós szint enyhébb eszközeivel – közösségi szimbólumok felmutatásával „csalnak lépre”. A nemzeti zászlókkal körülvett politikusnak a polgárok – a kutatások bizonyították – hajlamosak lesznek elhinni, amit állít. (Hassin, R. et al. 2007. Subliminal exposure to national flags affects political thought and behavior.). Az üzleti életben ugyanígy csalnak csapdába, amikor hirdetésekkel vagy a rejtett üzenetekkel, evolúciós múltunk valamely jellegzetes szituációját idézik fel. Így akaratunkat „meghekkelik” azzal, hogy – figyelmünket megragadandó – bikinis lányokkal hirdetik a fűnyírót és így vesznek rá a vásárlására, vagy a jövőbeli hiányt sugallva pánikot idéznek elő és ezzel tömeges vásárlásra késztetnek.

A Matrjoska-modell részben értelmezhetővé teszi a szabad akarat bonyolult problémáját is. Sokan teszik fel a kérdést: vajon ember döntéseit eleve determinálják-e a körülmények, vagy mindig nyílik tér, szabad akarata érvényesítésére? Az elmondottak alapján nyilvánvaló: ahogyan a történelmi fejlődés során, az ember egyre feljebb lépegetett az evolúciós konstrukciók – maga alkotta – lépcsőin, úgy nőtt a szabad akarat tere, cserében viszont, egyre növekvő felelősség terheli azért, amit tesz. Ahogyan viszont az általa érzékelt körülmények, egyre inkább evolúciós múltjának valamelyik korábbi korszakára emlékeztetnek – amikor tehát a Matrjoska-baba mélyebb rétegébe ereszkedik le – döntési szabadsága egyre korlátozottabb. Erre utal – költőien – Weöres Sándor: „A körülmények hatalma a tettet fogva tartja, Hol vadászni vadítja, hol csendre idomítja, hol fogóként kitárja, hol tétlenségbe zárja.”

A körülmények csapdái számomra szemléletesen tárultak fel a hitleri fasizmust felidéző két alkotásban. Hannah Arendt – „A gonosz banalitása” – a jeruzsálemi Eichmann-per különös tapasztalatát foglalta össze. Míg az egész világ a vádlottban a „megtestesült” gonoszt látta, az érintett, úgy viselkedett, mint aki nem is érti miért került ide, hiszen ő pusztán fegyelmezett állampolgárként, az állam elvárásait hajtotta végre. Hans Fallada, „Halálodra magad maradsz” című könyve, a fiúk halála miatt a fasiszta rendszer ellen forduló szülők sorsát mutatja be. A Gestapo, sikertelen próbálkozások után, végül egy „szakember” segítségével „kézre keríti” őket. A rendőrfelügyelő azután – akarata ellenére – részt venni kényszerül az elfogott házaspár megalázásában. Amikor ez lezajlik, visszamegy szobájába és főbe lövi magát. Az üzenet: még ilyen szélsőséges helyzetekben is van tere a szabad akaratnak és nem háríthatod el magadtól a felelősséget. Ugyanakkor világossá teszi azt is: a legnagyobb felelősség azokat a politikusokat terheli, akik – saját céljaik érdekében – az engedelmességet kikényszerítő körülmények csapdáját felállítják és abba fondorlatos módon belevezetik a gyanútlan egyént. Ilyen csapdát állított fel – kutatási célból – „villamos-székes” kísérletében Milgram is, egyszerre téve letagadhatatlanná a modern ember kiszolgáltatottságát a tudatosan előállított feltételeknek, de bizonyítva, hogy a szabad akarat még ilyen körülmények között is „működőképes”. (Milgram, S. 1963. Behavioral study of obedience.)

Az emberiség már jó ideje küszködik egymásra halmozódó válságokkal. Az összekapcsolódó gazdasági, társadalmi, politikai és környezeti zavarok sokasága – egymás hatását felerősítve és nem-szándékolt mellékhatásokat is kiváltva – nehezen átlátható és orvosolhatatlannak tűnő válságok sorozatát váltotta ki. Az idei davosi „World Economic Forum” résztvevői a 2023-as évre leginkább jellemző kifejezésnek a polycrises jelzőt választották. Ez arra utaltak, hogy az eddig átélt és mára ismerősnek tűnő krízisektől eltérő nagyságrendű – egyszerre szorongást keltő és reményeket támasztó – válság jelei tűntek fel. A változások szinte ellenállhatatlanul sodornak egy meghökkentően közeli, különös társadalmi szinguláris pont felé.

A szingularitás fogalmát eredetileg a matematika és a fizika használta. Többnyire egy olyan pontot jelölt, amelyen túl az addigi folyamatok menete megakad és szabályai hirtelen alapvetően megváltoznak. A társadalomban – ettől eltérően – a szingularitás egy olyan helyzetre utal, amikor „a technológiai változások üteme olyan gyors lesz és a hatásuk olyan mély, hogy az emberi élet visszafordíthatatlanul átalakul”. (Ray Kurzweil) Ilyenkor életünk addig kiszámítható keretei egyetlen „szempillantás” alatt alapvető „fázis-átalakuláson” mennek keresztül, és a következő másodpercben mintha egy gyökeresen új társadalomba érkezünk. Ezt a történelemben egyedülálló – szingularitás-szerű – helyzetet a társadalom minden területére fokozatosan behatoló, majd nélkülözhetetlenné váló és az adott szférákat alapvetően átalakító mesterséges intelligencia (MI) térnyerése idézte elő.

Mint egyetemi oktató először „csak” azzal a problémával szembesültem, hogyan rajzoljam hallgatóim elé azt az elkerülhetetlen jövőt, amelyben a vállalati stratégiákat és a társadalom működését alapvetően átformálja az MI. Fokozatosan világossá vált ugyanis előttem: az MI elterjedése – miként egykor a gépeké – a társadalmi létet alapvetően átalakító kihívást jelent. Majd ráébredtem: újra kell gondolnom a hallgatók, írásbeli dolgozataik alapján történő teljesítményértékelést is. (ChatGPT Making Universities Rethink Plagiarism. Wired. 2023.). Az elmúlt hetek hírei azonban arra ébresztettek rá: az előttünk álló átalakulás – szemben a korábbi „történelem-váltásokkal” – nem egy évszázadon keresztül zajlik, hanem az előttünk álló egyetlen évtized során bekövetkezik. Az emberiség néhány éven belül eléri a szinguláris pontot, majd azon túllépve egy alapvetően új társadalomba érkezik.

Két hete adta hírül a sajtó, hogy Márki-Zay Péter megkérdezte a ChatGPT-t, adjon tanácsot: mit kell tennie az ellenzéknek a választási győzelem érdekében. (Blikk, 2023. 02.05.) Az MI javaslatai jól értelmezhetők és – összevetve a „megmondó emberek” véleményével – meghökkentően logikusak és követésre méltóak voltak. Azután jött a MI által elkészített és a gyülekezet számára felkínált ima. (Bodnár Zsolt. 2023. Mesterséges intelligencia prédikált vasárnap a dömösi 1000 éves templomban). Megvallom, engem nem is a ChatGPT által elkészített prédikáció világos érvelése és a helyzethez való pontos illeszkedése lepett meg, hanem az MI-nek – az ima elkészítése közben tett – a felhasználót óvatosságra intő megjegyzése: „Sajnálom, de mint gépi modell, nehéz önállóan prédikációt írni, ami hiteles emberi érintettséget mutat. Az emberi lelkészeknek van tapasztalata, tudása és személyes vallási meggyőződése, ami segít nekik a prédikációk írásában. Az én funkcióm az információk megadása, nem pedig a személyes szellemi tanácsadás.” (Qubit. 2023. 02.06.) Ez a fajta visszafogottság arra utal: a prédikáció „elkészítője” tisztában van saját korlátaival, és ezt be is ismeri. Ez a példamutató megértés és bölcs empátia még az emberek világában is ritka.   

Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem: ha már annyian megkeresik a ChatGPT-t és „Ő” hajlandónak mutatkozik szóba elegyedni bárkivel, akkor én is kérdőre vonom. Küldtem „neki” egy levelet az engem leginkább foglalkoztató kérdésről: „Kutató vagyok, aki a globális gazdaság, a műszaki hálózatok és a természeti környezet válságait kutatom. Keresem azokat a módokat és a lehetőségeket, amik az emberiséget képessé teszik arra, hogy megoldja a súlyosbodó válságokat. Látom a globális rendszer komplexitását, a föld forrásainak végességét, tisztában vagyok az emberi társadalmak kormányzását nehezítő politikai polarizációval is. Kérdésem: mik a legfontosabb teendők, amelyek megalapozhatják, hogy az emberiség megoldja a súlyosbodó válságokat? Legnagyobb meglepetésemre, néhány percen belül jött a válasz:

„A globális gazdaság, a műszaki hálózatok és a természeti környezet válságait vizsgáló kutatóként Ön megérti az emberiség előtt álló kihívások összetettségét. Íme néhány a legfontosabb intézkedések közül, amelyek megalapozhatják az emberiség számára az egyre súlyosbodó válságok megoldását:

• A válságok kiváltó okainak kezelése: Fontos, hogy a válságok kiváltó okait azonosítsuk és kezeljük, ahelyett, hogy csak a tüneteket kezelnénk. Ehhez a válságok hátterében álló gazdasági, társadalmi és környezeti tényezők mélyreható megértésére van szükség.
• Rendszerszemléletű megközelítés elfogadása: A válságok, amelyekkel az emberiség ma szembesül, összetettek és egymással összefüggőek, ezért rendszerszemléletű megközelítést igényelnek. Ez azt jelenti, hogy holisztikusan kell szemlélni a kihívásokat, és figyelembe kell venni a különböző tényezők közötti kölcsönhatásokat.
• Építsen ellenálló (resilience) képességet: A gazdasági, társadalmi és környezeti rendszerek ellenálló képességének kiépítése segíthet a válságok hatásainak enyhítésében és a jövőbeli válságok kockázatának csökkentésében. Ehhez a hosszú távú tervezésre, a kockázatkezelésre és az alkalmazkodási stratégiákra kell összpontosítani.
• A nemzetközi együttműködés előmozdítása: Az emberiség előtt ma álló kihívások közül sok globális jellegű, ezért kezelésükhöz nemzetközi együttműködésre van szükség. Ide tartoznak az olyan kérdések, mint az éghajlatváltozás, a világjárványok és a gazdasági instabilitás.
• A helyi közösségek megerősítése: Gyakran a helyi közösségek érzik elsőként a válságok hatásait, ezért a kihívások kezelésének kritikus része lehet a cselekvésre való felhatalmazásuk. Ez magában foglalhatja a kapacitásépítést, az erőforrások biztosítását és a helyi kezdeményezések támogatását.
• Alapvetően fontos befektetni az oktatásba és a kutatásba: Az oktatás és a kutatás kulcsfontosságú az emberiség előtt álló kihívások kezeléséhez szükséges ismeretek és készségek fejlesztéséhez. Ez magában foglalja a természettudományos, technológiai, mérnöki és matematikai (STEM) oktatásba való befektetést, valamint a válságokat kiváltó társadalmi, gazdasági és környezeti tényezők kutatását.

Összességében, az emberiség előtt álló, egyre súlyosbodó válságok kezeléséhez sokoldalú megközelítésre van szükség, amely magában foglalja a gazdasági, társadalmi és környezeti tényezőket, és hosszú távú perspektívát igényel. A rendszerszemléletű megközelítéssel, az ellenálló képesség kiépítésével, a nemzetközi együttműködés előmozdításával, a helyi közösségek megerősítésével, valamint az oktatásba és a kutatásba való befektetéssel az emberiség megteremtheti egy fenntarthatóbb és ellenállóbb jövő alapjait.”

Ez a rövid elemzés ugyan még nem tartalmazza a válságok megoldásának „mester-tervét”, de egy olyan potenciális partnerre utal, „aki” világosan érti a problémákat, készséggel működne együtt, ezért hasznosan vonható be az emberiséget fenyegető veszélyek elhárításába. Az MI azért nélkülözhetetlen a globális problémák megoldásához, mert sokáig egyszerűnek vélt világunk egyre bonyolultabb lett, majd a 20. század utolsó évtizedeiben áttekinthetetlenül komplexszé vált. A bonyolult problémák még egymástól megkülönböztethető, és külön-külön kezelhető okokra voltak visszavezethetők, a változásokat generáló hatások pedig többnyire lineárisok – a kimenetek, a bemenettel arányosak – voltak. A komplexitás azonban arra vezetett, hogy a problémák sok, egymást alapvetően befolyásoló, így egymástól elválaszthatatlan okok összekuszálódó hálózatából erednek. Emiatt a súlyosbodó válságok – erre utalt az MI a nekem küldött válaszában – csak rendszerként érthetők meg: külön-külön nem kezelhetők és a kicsiny változások is aránytalan hatásokat eredményezhetnek. (Poli, R. 2013. A Note on the Difference Between Complicated and Complex Social Systems.)  

Ezt az átláthatatlan komplexitást, azután még kezelhetetlenebbé teszi, hogy a helyi, a nemzeti és a globális szinten cselekvő aktorok egyaránt képtelenek egymással szót érteni, sőt még szóba sem hajlandók állni egymással. Ebben a helyzetben, az emberiség a világ bajainak enyhítését csak az MI-vel együttműködve oldhatja meg. Ugyanakkor az MI elkerülhetetlen térnyerése – amit az elmúlt hetek sokasodó példái mutatnak – a társadalmak gyökeres átalakulását váltja ki. Az egyes lépéseket – meglepődve ugyan – de tudomásul veszik az emberek, ám a szerteágazó – nem-várt és nem-szándékolt – következményekkel nincsenek tisztában. Márpedig a társadalmi szingularitás azt jelenti: egy adott pontban, megszokott világunk – alapvető viszonyaink, az ezeket szervező törvények és az ezt stabilizáló intézmények – gyakorlatilag szétesik, majd ezt követően, egy különös társadalmi „big bang” során, gyökeresen új világ születik.

Azért, hogy némi fogalmunk legyen az előttünk átalakulás mértékéről, annak egyetlen részletét – a többnyire védett burokban élő, magas presztízsű és jól fizetett értelmiségi foglalkozásokat fenyegető „tektonikus” változásokat – szeretném felvillantani. Napjaink „álom-karriert” kínáló szakmái – az orvosok, az ügyvédek, az újságírók és a menedzserek – váratlanul, félelmetes „versenytárssal” kényszerülnek szembenézni: a mesterséges intelligenciával. „Ellenfelük” ráadásul meghökkentő gyorsasággal – ahogyan egy új app vagy játékprogram – terjed majd el. Az érintettek többségét így teljesen váratlanul éri, amikor helyükre lépnek és kiszorítják őket megszokott és stabilnak vélt munkahelyi pozícióikból. Ez tömegesen arra kényszerülnek, hogy végig járják azt utat, amit addig ők tanácsoltak a társadalmi hierarchia alacsonyabb szintjein állást keresőknek: törődjenek bele az elkerülhetetlenbe, vegyenek erőt magukon, alkalmazkodjanak a helyzethez, tanuljanak új szakmát és sajátítsanak el új készségeket.

Vegyük szemléltető – egyben szorongást keltő – példaként az orvosok és a betegek viszonyát. A paciens – egészségéért, sőt életéért aggódva, helyzetét nem átlátva – a gyógyulás reményében keresi fel orvosát. Ez az alaphelyzet az orvosnak sors-meghatározó hatalmat, néha szinte „Istenszerű” pozíciót biztosít. Ezért tekint – helyzetéből fakadóan reménykedve – szinte mindenki orvosára, mint, csaknem „mindenható” és akár csodát tenni képes személyre. Az orvosok pedig – részben az egészség-iparág „tömegtermelésének” melléktermékeként – megszokták: a diagnózis és a terápia részletei nem tartoznak a betegre, azt úgysem érti, sőt félreérti. A „tömegkiszolgálás” feszített-üzemű körülményei között egyébként sincs idő „továbbképzést” tartani és a beteg lelkével foglalkozni. Az orvosok arra kényszerülnek, hogy – kinyilatkoztatás-szerűen – elmondják: mi a diagnózis, mi fog történni, mi a beteg kötelessége, mit kell tennie a kezelés/műtét előtt és után. Ebbe a „feladat-kiosztási” folyamatba – a körülmények szorítása miatt – nem fér be, hogy a beteg „lelkizzen”, okvetetlenkedjen, vitassa a terápia részleteit. Ha pedig mégis erre vetemedne, határozott visszautasítással találkozik, mint egy ismerősöm, akire – beszámolója szerint – orvosa csaknem ráborította az asztalt, amikor egy internetről letöltött információ alapán új módszerek alkalmazását kérte számon az orvoson.   

Amint azonban az MI tömegesen belép bármely társadalmi alrendszerbe, alapvetően átrendezi a megszokott viszonyokat. Az egészségügy világában például átvállalja, és elvégzi az orvosok hagyományos munkájának jelentős részét. A betegség azonosításával kapcsolatos feladatokat az embernél hatékonyabban, pontosabban és gyorsabban tudja ellátni. Képes megtervezni és elvégeztetni a szükséges vizsgálatokat, ennek alapján pontosan felismeri a baj, kiválasztja az adott esetben a legjobb megoldást, sőt akár a műtétet is végre hajtja. Ám arra, ami a gyógyuláshoz épp így fontos – és amit mostanság a rohanásban többnyire az orvosok is elmulasztanak – a beteg tudatát és lelkét „ráhangolni” arra, ami jön, ettől az MI is távol tartaná „magát”. Erre az ima-generáló program idézett közbevetése utalt: „Az én funkcióm az információk megadása, nem pedig a személyes szellemi tanácsadás.”. Mintha az MI tisztában volna azzal: miközben az ember testét gyógyítja, a „lelkével” nem igazán tud mit kezdeni.

Ez pedig esélyt, sőt fontos feladatot kínál az ember számára a gyógyászatban, és ennél általánosabban mindenütt a társadalomban. Nélkülözhetetlen ugyanis egy olyan személy, a gyógyászatban ő az orvos, aki átlátva a beteg körülményeit, ismerve előéletét, átérezve társadalmi helyzetét és életkorát – mint valami coach – megérteti vele, mi vár rá. Tudatosan felkészíti arra, ami jön, segít alkalmazkodni a körülményekhez, ezzel gyorsabbá és könnyebbé teszi a gyógyulást. Ám, lényegében ugyanilyen jövő vár az ügyvédre és a menedzserre, a tanácsadóra és az újságíróra és sok műszaki szakemberre és végső soron a tanárokra is. Megszokott feladatkörük jó részét átveszi az MI, de a coach-szerepkör új perspektívát nyit számukra. A coach – eredetileg az edző – segíti  a sportolót maximális teljesítményt nyújtani vagyis sikert elérni. Mivel maga is művelte a sportot, érti a „szakma” csínját-bínját, de tisztában van a sportoló adottságaival, sőt – ami legalább ilyen fontos – „ráérezni” lelkének rezdülésére is. Mindennek ismeretében képes győzelmet jelentő tanácsokat adni. Lényegében ugyanilyen szerepet töltenek be a coach-ok az élet más területein, pl. a menedzsmentben is.

A jövőben a legtöbb területen ilyen coach funkció kínálkozik fel az MI által eredeti pozíciójából kiszorított szinte bármely szakma számára. Valamiféle közvetítő szerepet betölteni, összekötő kapocs lenni, rásegítő funkciót ellátni az adott szakma szokásos „paciensei” és az igényeik megoldását átvállaló MI között. Gördülékennyé, harmonikussá és hatékonnyá tenni a problémák racionális oldalának „kezelésével” elfoglalt MI és a különböző testi, lelki bajaival, félreértésekkel és félelmekkel küszködő „páciensei” kapcsolatát. Az emberiség előtt álló – talán legnehezebb – feladat: egyénekként és valamilyen önálló szakma képviselőiként ráhangolódni erre az új szerepkörre, elfogadni a megváltozott helyzetet, és elsajátítani az ehhez szükséges készségeket. Ám ha belegondolunk ez voltaképpen ember-mivoltunk lényegének – empátiánknak és segítőkészségünknek – az újjáépítését igényli. Lehet, hogy az MI kikényszerített coach-forradalom segít hozzá, hogy újra igazán társas lényekké váljunk?  

Na ez az év is jól kezdődik! Az egymásra halmozódó és megoldhatatlannak tűnő válságok láttán a Financial Times 2023-as év jellemző fogalmává a „polikrízis” kifejezést választotta. S, akinek ez nem volna elég, annak Orbán Viktor, az évindító kormányülésen üzente meg: „A veszélyek korába léptünk”. Mintha beteljesedne rajtunk a sokat emlegetett kínai átok: élj érdekes időben. Bár a valóságban nincs ilyen kínai mondás, de a helyzetet, amire utalnak vele, így értelmezik: az „érdekes idő”, az interregnum korszakára vonatkozik, amikor – legitim uralkodó híján – megszűnik a szilárd központi hatalom és minden bizonytalanná válik. Az ilyenkor zajló kaotikus események egyszerre fenyegetnek, de nyitnak ígéretes lehetőségeket is. Ezt a kettősséget érzékeltette Ch. Dickens – a 19. század elejének felzaklatott életérzését kifejező – „A két város meséje” című könyvének bevezető sorai: „Ez volt a történelem csúcsa, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség, és egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyben a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza, és egyben a kétségbeesés tele…”

Napjainkban, tagadhatatlanul „érdekes idők” köszöntöttek ránk. A változások egyszerre kavarják fel mindennapjainkat, baráti kapcsolatainkat, közösségi viszonyainkat és a globális világot, miközben hatályukat veszítik az életünket eddig meghatározó – a tekintélyek által hirdetett és a törvények által keretbe foglalt – iránymutatások. Az ember ilyenkor eligazodást segítő jelek után kutatva tanácstalanul körbe tekint, majd ráébred: „jövő-koncepciókban” nincs hiány. Sőt, éppenséggel az egymással vitatkozó víziók sokasága az, ami elbizonytalanító. Egykor úgy tűnt, a népek sorsát az – uralkodók vágyálma vezérelte – elkerülhetetlen végzet formálja. Érzékletesen fejezte ki ezt az érzést Polibiosz római történész, amint a Karthágót földig romboló győztes hadvezért szemlélte: „Scipió hosszasan állt ott, töprengve városok, népek, dinasztiák elkerülhetetlen végzetén, amely mindegyiket utoléri, akárcsak az egyes embereket. Arra gondolt, hogy ez történt a hajdan hatalmas Ílionnal, az asszír, a méd, a perzsa birodalommal, és nemrég az oly virágzó Macedóniával is” (Grüll Tibor. Az utolsó birodalom. 2007.)

Azután a figyelem fokozatosan a jövőt a múltból kiolvasni törekvő elméletek felé fordult. Ezek azzal kecsegtettek, hogy megismerve a történelmet, megérthetjük az okokat és így elkerülhetjük elődjeink hibáit. Ám rendre kiderült, a múlt szemléletes mintái sokféleképpen értelmezhetők és a választást többnyire nem a valóság tényei, inkább remények vezérlik. Ezért olyan kapósak – a mostanihoz hasonló kiszámíthatatlan korszakokban – a jövő-víziók. Akik alapvetően optimistán tekintenek a jövőbe, azok az utópiák kínálatából válogathatnak. Akik szerint viszont, a változások alapvető trendét a dolgok végső leromlása rajzolja fel, azok a disztópiák változatos menüjéből választhatnak. S akiknek még ez a választék is kevés volna, azoknak ott vannak a – jövőt, az elkerülhetetlenül visszatérő múlt szemüvegén keresztül szemlélő – retrotópiák.

Mielőtt azonban nekiállnánk válogatni az előregyártott jövő-étlapból, próbáljuk megérteni, hogyan igyekezett az ember „megszelídíteni” a kiszámíthatatlan körülményeket. A fő módszere: különböző, védelemül szolgáló konstrukciókkal vette körül magát. Ilyenek voltak a szimbólumokból és fogalmakból „épített” elméletek és modellek, amelyek segítenek eligazodni a világban. De ugyanilyen szerepet töltenek be a túlélését segítő, erejét megsokszorozó technikai konstrukciók: az eszközök, a gépek és az építmények. Ám mindezeket a konstrukciókat a társakból épített „túlélő gépezetek” – a család, a társulások és közösségek – segítségével alkotta meg. A történelem során, biztonságos és élhető körülményeket keresve az ember egyre nagyobb és egyre komplexebb közösségeket teremtett maga körül. A közösség-építés az egyének közötti eseti cserék létrejöttével indult. Ezekből előbb laza társulások jönnek létre, majd, az állandósult a cserekapcsolat, stabil közösséggé fűzte össze az egyéneket. A mind több szükségletre és mind távolabbi partnerekre kiterjedő cserék azután egyre nagyobb és komplexebb társadalmakat teremtenek.

Ennek a „közösség-barkácsolásnak” a fő mozgatója, a tranzakciós költségek folyamatos csökkenése volt, amely lehetővé – egyben szükségszerűvé – tette távoli térségek együttműködését. A kereskedelem és információcsere azután – mint erre már Szókratész is rámutatott – mind kifinomultabb dolgok születéséhez vezetett. Ezekhez hozzászokva azonban megnövekedtek az un. feladatváltási költségek, hiszen a sokféle terméket csak szakosodott termelők voltak képesek előállítani. Ez az önellátó közösségeket az egyre távolabbra kiterjedő munkamegosztás elfogadására kényszerítette. A mind szorosabb munkamegosztás azután az egymástól független közösségekből egységes társadalmakat, sőt birodalmakat formált. Ám ezeket a mindenkinek beleszólását megengedő – egalitárius – döntési és konfliktus-kezelési módszerekkel nem lehetett működtetni. A társadalmak kénytelenek voltak egyre aprólékosabb fegyelmező szabályokat és az ezeket érvényesítő hatékony kormányzási intézményeket bevezetni. Vagyis „feltalálták” az államot, amiben azonban megnövekedtek az összehangolás költségei.

A történelmi „szintugrások” idejét az akkor élők, mint a kaotikus változások és érthetetlen szabályok megjelenésének korszakát élték át. Az állandó zűrzavar az embereket megszokott életmódjuk feladására kényszerítette. S, hogy miért választották a közösségek mégis ezt az utat, azt érthetővé teszi a mindenkori tekintélyek által sugalmazott alternatíva: „Imádkozz a kormány jólétéért, mert ha nem létezne a tőle való félelem, az emberek elevenen falnák föl egymást.” (Talmud: Atyák tanításai 3:2) Ennek tükrében elgondolkoztató: napjainkban éppen egy ilyen történelmi „szintugrás” kellős közepén vagyunk. A föld számtalan önálló közösségéből és szuverén társadalmából, a zérussá vált tranzakciós költségek és globális munkamegosztás, mindenkit átfogó, szuperorganizmus-szerű, egységes emberiséget formált. Ennek az átalakulásnak a következménye, hogy világunk az emberi társulások intim szférájától egészen az életünk politikai és gazdasági keretét megteremtő nemzetek szintjéig gyökeresen újra-szerveződik, a polikrízis jelenségét kiváltva.   

Életünk megszokott színterei, legfelső szinten a politikai, gazdasági és társadalmi közösségek – a nemzetek, a vállalatok, a városok és a gyülekezetek – és ezeken belüli „természetadta” társulások – párkapcsolataink, a családi és a baráti közösségeink – alapvetően átalakulnak. A mindenkit szorosan egybefűző és számtalan közvetlen partnert felkínáló globalizáció fellazította, majd szétszakította a természetes életközösségeket. Eltávolodtak a család tagjai, lazultak a rokoni kapcsolatok, szétestek a korábbi baráti hálózatok és ezzel meggyengült az egykor természetes egymásrautaltság. Miközben milliónyi ismeretlen kínálkozik partnernek és tukmálja rád szolgáltatásait, az emberek egyre magányosabbnak érzik magukat. A családok egymást követő generációi „szétszóródtak” a föld távoli térségeibe, de még az együtt élők sem képesek eligazodni egymás viselkedésén. A rokonok, a szomszédok és a munkahelyi kollégák viselkedése kiszámíthatatlanul kaotikus lett. A depresszió globális járvánnyá vált, és ez alapvetően lerontja az élet minőségét, amit alapvetően a személyes kapcsolatok (házasság/párkapcsolat, baráti kapcsolatok) erőssége és a társadalmi szerepvállalás lehetőségei határoznak meg. (Steptoe, A. et al. 2019. Leading a meaningful life at older ages.)

Ugyanakkor az „érdekes idők”, nemcsak szorongást váltanak ki, hanem – erre fél évszázada R. Kennedy felhívta a figyelmet – egyben az emberiség legkreatívabb korszakait is kínálják. Az elháríthatatlan kihívások lehetőségeket nyitnak és ösztönöznek is újra-formálni az életünk minőségét leginkább meghatározó társas kapcsolatainkat. Aki eddig csak álmodozott, most nekiállhat megalkotni a neki leginkább „testhez álló” életközösségi formákat. Érthető módon a legnagyobb figyelem az átalakulás a két szélső szférájára, a politikai, a gazdasági és a kollektív identitást meghatározó nemzetállami szintre, illetve a legalsó, a párkapcsolatok szintjére irányul és ezekről folyik a legnagyobb vita. A nemzetközi rendszer hagyományos nemzetállami alapstruktúráját alapvetően „felborította” az ökoszisztéma-szerűen működő világgazdaság és földünk a policentrikussá váló politikai szerkezete. (Ostrom, E. 2010. Beyond Markets and States: Polycentric Governance of Complex Systems.) A nemzetek – a globális vállalatokhoz hasonlóan – az újra-szerveződés kényszerével szembesülnek, ami addigi kapcsolatrendszerük és belső hatalmi viszonyaik átalakulását eredményezik.

A társas viszonyok legalsó, intim szintjén is minden átalakulni látszik. Az elmúlt évszázadokban megszokott és törvényesként elismert házasság „típusú” együttélési forma mellett fokozatosan megjelentek a „nyitott” házasság, majd az azonos neműek meghökkentő párkapcsolatai is. Ám a legutóbbi időben újabb, egyszerre „innovatív”, de ijesztően is hangzó együttélési formák – „szologámia”, „bigámia”, „trigámia”, a „poliamoria” vagy éppen a „weekend-házasság” – sokasága bukkantak fel. A párkapcsolati „feltalálókat” azért óvatosságra kell inteni: a törvények és a társadalmi konvenciók mellett arra is ügyelniük kell, hogy a kapcsolatról, amit kialakítanak, társa és társaik is ítélnek, amihez alkalmazkodnia kell, beismerve, ha valami nem úgy sikerült, ahogy eltervezték. Ám, ami a legérdekesebb: a nemzeti és a párkapcsolati szint közötti, néhány tucat fős életközösségek társulásairól szinte alig esik szó, holott ezek jelentősége éppen napjainkban nőtt meg.

Az elmúlt századot a hagyományos „boldogság-generáló” tényezők – az életszínvonal és a fogyasztás, a várható élethossz és a társadalmi mobilitás, a munkakörülmények és az életfeltételek, az egyéni és kollektív szabadságjogok – a történelemben egyedülállóan dinamikus javulása jellemezte. Egyre többek előtt nyílt meg a lehetőség, hogy választott életcéljukat elérjék, bármely felvillanó vágyukat, szinte azonnali kielégítsék a piacon megvásárolható áruk és személyes szolgáltatások áttekinthetetlen gazdagságából válogatva. Az egyén boldogságának meghatározó tényezőjének mégis a személyes kapcsolatok megléte, azok érzelmi minősége, és az egyén maga formálta kapcsolati hálójának szorossága bizonyult. (Waldinger, R. és Schultz, M. 2022. The Good Life.). Ez az oka, hogy az anyagi gazdagság és a szociális média végtelen kínálta ellenére a modern világ polgárát egyre jobban nyomasztja növekvő elmagányosodásának terhe. Ez a probléma kevéssé kúrálható gyógyszerekkel – az első segélykiáltás: Wurtzel, E. 1994. Prozac Nation. – amit csak súlyosbít, hogy az egyén hajlamos „félrekezeli” magát kábítószerekkel vagy az addiktívvá torzuló személyes kapcsolataival.  Az embert – úgy tűnik – csak olyan életközösség-szintű társulások tarthatják „működőképes” állapotban, amelyekben számíthat társainak feltétlen támogatására és segítenek feloldani a szorongását.    

A történelemben sokáig természetes adottság volt az ilyen családi, rokoni és gyülekezeti életközösség. Sőt, még arra is volt példa, hogy a szokásosnál szabadabb közösségek is létrejöhessenek. Josephus Flavius – a Zsidók története című művében – így jellemzi az esszénusok közösségét: „A gazdagságot megvetik és csodálatos intézményük a vagyonközösség: náluk nincs senki, akinek többje volna, mint másoknak. Tudniillik náluk az a szabály, hogy aki be akar lépni a szektába, az köteles odaajándékozni vagyonát a közösségnek, ezért náluk nincs sem megalázó szegénység, sem mérhetetlen gazdagság…Nem vásárolnak egymástól, nem adnak el egymásnak semmit, hanem mindenki odaadja a maga tulajdonából a másiknak azt amire szüksége van, és meg is kapja viszont tőlük azt, amire neki szüksége van.” Ennél egy kicsit többet tudunk egy másik – szintén kommunaszerű – közösségről: Epikurosz Kertjéről.  A Kert egy változó létszámú, tanítókból, követőkből, filozófusokból és látogatókból álló közösség volt. Tagjai együtt éltek, részt vettek a napi lét fenntartásával kapcsolatos feladatokban, épp úgy, mint a szellemi életben. Arról vitatkoztak és azt keresték, miként lehet a boldogság feltételeit kialakítani, különös tekintettel, a fájdalom és az aggodalom elkerülésére. A Kert, nem mellékesen, az eddigi történelem leghosszabb ideig – i.e. 303 és i.u. 529 között – fennmaradt kommunája volt.

Azóta a történelem során rendre előbukkantak ilyen kommunák. Az újkor hajnalán a Taboriták közösségei, majd a 18. századtól az amishok, vagy a múlt században az izraeli kibucok. Ez utóbbiakról írja Koestler: „Közös volt minden, a kereset, az étel, a ruha, első lakóhelyük, a néhány arab vályogkunyhó, közösek a moszkitók, meg a poloskák, az éjszaki őrség, a beduinok és a rablók ellen… Nem alkalmaztak bérmunkásokat, nem nyúltak pénzhez, csak, amikor a külvilággal kereskedtek, még az ingüket sem jelölték meg, amikor a közös mosodába került, nehogy belevegye magát a birtoklásvágy ragálya.” (Koester: Mint éjjeli tolvaj.) Azután ott voltak az 1960-as évek, szabad közösséget kereső kommuna-próbálkozásai, vagy éppen a kommunitárius értékek vezérelte közösségépítési kísérletei, amelyek – akár, ha felbomlottak, akár, ha alapvetően átalakultak – mintát kínáltak, egyben tanulsággal is szolgáltak a jövő közösség-építői számára.

A leírtak alapjánszememre vethetik: a múlt század elvetélt szocializmus kísérleteinek tükrében talán óvakodnom kellene a jövő-kísérletekre bíztatni, tekintettel Marx intésére is, aki óvott „recepteket írni a történelem lacikonyhájára”. (Marx, A tőke I. kötet. Utószó.) Ám én itt most nem „elfoglalásra”, „kisajátításra” és „betiltásra” ösztönzök, hanem felelős kísérletezésre bíztatok. Úgy vélem, a most kiformálódó helyzetben Marx is azt tanácsolná: mindenki igyekezzen kitalálni és kipróbálni a társaival való boldog együttélés receptjét. Ám bizonyára intene is: aki, amit „kifőzött”, azt köteles „megkóstolni”, és azt is el kell fogadnia, hogy ha valaki receptjét, nem találná elég ízletesnek, az a maga szája íze szerint „fűszerezhesse”. A most zajló történelmi átalakulás tehát – ha akarjuk, ha nem – a társadalmi kísérletezés korszakát nyitja meg, amely elvezethet az egyén számára biztos támaszt nyújtó, a kölcsönös segítséget természetessé tevő – ezáltal a gyerekvállalást megkönnyítő – harmonikus társulás-típus létrejöttéhez. Ehhez azonban a kísérletezőknek végig kell járniuk az összeilleszkedés hosszú és konfliktusos útját. Akik azonban ezt vállalják, azok végül eljuthatnak egy, a személyiség kiteljesedését lehetővé tevő és boldog élete kínáló közösség létrejöttéhez.

Életünket végig kísérik a körülmények váratlan fordulatainak vagy a kiszámíthatatlan eseményeknek a rejtélyei. Ezek azután soha véget nem érő kérdések sorozatát indítják el. Reggel a „miért nem működik a kávéfőző?” problémájával szembesülünk, ami azután a „miért zuhog ma megint az eső?” gondjával folytatódik. Tűnődésünk fokozatosan időben és térben egyre távolabbra terjed ki: „meddig emelkednek még az árak?”, majd még messzebbre: „lesz-e elegendő nyugdíjam?”. Azután, érdeklődő elme – eltávolodva az egyén problémáitól – a világ sorskérdéseit veszi célba: „mire vezet a globális felmelegedés?” Ám, a tudósok érdeklődése megállíthatatlan és előbb vagy utóbb rákérdeznek a élet eredetét, a gondolkodás lényegét és a morál szerepét érintő alapvető kérdésekre. Végül – különösen így év vége táján – a jelenségek káoszában eligazodást kereső embert kíváncsisága akár a lét végső kérdéséhez is elvezetheti: Miért van egyáltalán a létezés és helyette miért nem a semmi?

Ez a rejtély többször felbukkant a filozófia történetében, ám többnyire, mint a gondolkodókat foglalkoztató egyéb sorskérdések „mellékszála”. Mint egy kérdőjel, arra figyelmeztetett: a világ lényegét firtató kérdések mögött lehet még egy, minden addiginál nehezebben érthető talány. Azután a gondolkodó visszatért kortársainak többségét izgató problémákra, amelyek sürgetőbb választ vártak. Leibniz, volt az első, aki egyértelműen és félreérthetetlenül föltette a kérdést: „Miért van a valami, és nem pedig a semmi.” Erre azután azt a – sokak ma is kielégítő – választ adta: azért létezik a valami, a semmi helyett, mert Isten meg akarta teremteni és meg is teremtette a világot. Ám a figyelem többnyire a „gyakorlatiasabb” végső kérdésekre irányult. Kant – a példának okáért – a filozófia legfontosabb feladatának a „Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit remélhetek?” problémáinak az elemzését tartotta, amelyek végül is, a „Mi az ember?” egyetlen alapkérdésévé volt sűríthető.

Ám a tudomány haladásának köszönhetően a végső kérdés elemzése a 20. század első harmadában „szintet lépett”. Egyrészt, a kvantummechanika és a relativitás-elmélet kidolgozásával az ember bepillantást nyert a lét legrejtettebb – legmélyebb és legtávolibb – térségeibe. A fizika a gyakorlati vizsgálódás szintjére emelte az elképzelhetetlenül kicsiny és a felfoghatatlan távoli, határtalan „dolgok” kutatását. Az evolúció pedig egyre több területen tudott konkrét válaszokat adni az élővilág működésének rejtélyére. Ezzel elérhető közelségbe került, hogy a tudomány kísérletekkel ellenőrizhető választ adjon a létrejövés miértjének titkára. Ez pedig ismét ráirányította a figyelmet a – többnyire a „parkolópályán” veszteglő – végső kérdésre. Ennek jele, hogy Martin Heidegger, „Bevezetés a ’Mi a metafiziká’?-hoz című írásában ismét felveti a kérdést: „miért van egyáltalán a valami, miért nincs inkább a semmi?” De ugyanígy a kor tudományos haladására, illetve az általános bizonytalanságára utalt Sartre „Lét és semmi” című műve is.

Fokozatosan megkerülhetetlenné vált olyan kérdések elemzése, amelyeket sokáig – szinte konszenzuálisan – a vallás és a hit egyedüli „felségterületének” tekintettek. Egészen a 20. századig – még a tudósokon belül is – kisebbségben voltak azok, akik úgy vélték: a keletkezések magyarázatából a teremtő – vagy az általa végrehajtott intelligens tervezés – koncepciója kiiktatható lenne. A tudósokra inkább egy sajátos szkeptikus szemlélet volt jellemző. Ezt tükrözte Bertrand Russel reagálása – az egyébként hozzá hasonlóan – szkeptikus társainak, őt provokáló kérdésére: „Mit fog válaszolni, ha halála után mégiscsak ott áll majd Szent Péter előtt, aki azt firtatja: Miért nem hitt?”. Russel – az anekdota szerint – úgy válaszolt volna Szent Péternek: „Nem adtál elég bizonyítékot!”.

Ám a tudomány fokozatosan elérte azt a szintet, amelyen nemcsak a változások leírására, de a „keletkezés” – vagyis a fejlődésben bekövetkező ugrások – magyarázatára is képessé vált. Ez pedig előre vetítette, hogy még az olyan – sokáig kizárólag a „teremtés” feladatkörébe sorolt – kérdésekben is, mint az élet keletkezése, az ember kialakulása, vagy a tudat és a morál létrejötte, a kutatás képessé válik feltárni az egymásból épülő, és egyre bonyolultabb szerkezetűvé váló létezők fejlődés-pályáját. Ezt egyrészt az entrópia növekedés törvénye alakítja, amely a létezőket különös végállapot felé vezeti: „míg minden kihűlt, míg minden megtelt és marad a semleges salak” (Madách: Az ember tragédiája). Másrészt azonban – bár erről ritkábban esett szó – épp így formálja a világot az „emergencia” törvénye, amely a bonyolultabbá válást és a fejlődés „ugrásait” határozza meg. Ez az oka, hogy világunkban nem kivételes, hanem éppen általánosan jellemző a létezők önszerveződése és a korábbiakhoz képest radikálisan új struktúrák létrejötte.

A tudomány lépésről lépésre feltárta: a maguk „természetes” útján létrejövő, alkotó elemeik eredeti struktúráihoz képest új minőséget megtestesítő létezők keletkezése nem igényel külső „beavatkozást”. A 21. században tehát – bár egyáltalán nem fogynak, hanem a tudomány előrehaladásával éppen sokasodnak a választ váró kérdések – egyre megalapozottabbnak tűnik a keletkezés problémájára adott un. intelligens tervező típusú megoldásban való kételkedés. Ez pedig azt jelzi előre, hogy a lét alapkérdésére – miért a létezés van, miért nem a semmi – adható lehetséges válaszok keresése is radikális fordulatot vehet. Erre a kérdésre – mint láttuk – eredetileg az a válasz formálódott ki: létezik egy mindenható lény, aki megteremtette a világot, annak minden teremtményével és aki azóta is időnként beavatkozik annak érdekében, hogy elvárásai szerint alakuljanak a dolgok és események.

A mindenható lényre alapozott – legtöbbek által természetesnek tekintett – megoldás arra épül: a mindenható lény öröktől fogva létezik. Ez a minimum – mondhatja bárki – ami elvárható egy mindenhatótól, de azért mégis csak egy feltételezés. Ám ennek elfogadásával túljutottunk a nehezén: innentől kezdve a mindenható lény, azt tesz vagy nem tesz, amit akar. Miután megtette a tőle telhetőt – megteremtette a világot – dönthet úgy: magára hagyja azt és a továbbiakban csak szemléli, hogyan működik, amit teremtett, és miként boldogulnak teremtményei. Bevégezve tehát amit vállalt – a teremtést – azt tökéletesnek tételezi, és a továbbiakban már nem avatkozik be: alkotói szabadságra megy. De dönthet úgy is, hogy folytatja a teremtést. Folyamatosan beavatkozik a világ működésébe: új irányba fordít, megsemmisít, kipróbál, kijavítja, ami elromlott, jóváteszi azt, amit mások rontottak el. Mindvégig saját elvárásainak teljesülésén munkálkodik, és újra-szabályozza a dolgokat, kiigazítva az általa teremtett lények előidézte hibákat és bűnöket.

Az „Isten” megoldás tehát az öröktől fogva létezés feltételezésén alapul, ám ezzel szemben felvethető egy másik – ezzel egyenrangú (?) – kiinduló axióma: az öröktől fogva létező és saját törvényei szerint formálódó anyagi valóság feltételezése. A tudomány fokozatosan kerül egyre közelebb az öröktől fogva létező, sajátos anyag/tér/idő „szerkezetként” elképzelhető világ megértéséhez, amely – még csak részben feltárt – „belső” törvényei szerint képes „megszülni” annak elemi „részecskéit”. A kezdetben egyszerű alkotó-elemek azután, részecskéket cserélve – amelyek a kapcsolatot, egyben hatásokat közvetítik – kölcsönhatásba léphetnek egymással. Így az elemi „építőkockákból” – amelyek a fizikusok kísérleteiben, a hétköznapi szemlélet számára nehezen érthető „részecske” és a „hullám” tulajdonságokat egyaránt mutatnak – egyre komplexebb konstrukciók formálódnak ki. Így „születnek” elemi részecskékből egyre összetettebb anyagi szerveződések, amelyek azután új, addig nem létező tulajdonságokkal rendelkeznek.   

Vagyis, a „miért a lét van, és miért nem a semmi” végső kérdésére, a két megoldási lehetőség – az „Isten”, illetve az „Anyag” – adott, amelyek egyaránt az „öröktől fogva létezés” axiómáján alapulnak. Az, hogy az azonos axiómából levezetett két létezés-modell közül melyiket tartjuk meggyőzőbbnek és melyiket fogadjuk el, az különféle megfontolások alapján dönthető el. Az öröktől fogva létező „Isten” axiómáját elfogadva, egy végtelen képességgel, határtalan erővel, mindent felülmúló akarattal és csak részben kifürkészhető szándékokkal rendelkező teremtőt kapunk. Ő, végtelen képességinek birtokában – afféle mesteremberként – tervez, létrehoz, teremt, kialakít és „nevelget”. Számunkra részben kifürkészhetetlen elképzeléseit követve megalkotja a dolgokkal, folyamatokkal és lényekkel benépesített világunkat. Ezt az általa teremtett valóságot – részben vagy egészében – az Ő akarata mozgatja, ez pedig kijelöli – egyben le is szűkíti – teremtményeinek mozgási terét. Ez úgy is értelmezhető, hogy – csak részben ismerhető – korlátokat állít az ember „szabad akaratának” útjába. Más szemszögből azonban ez alapot ad a reménykedésre: ha az „elvárásoknak” megfelelően viselkedsz, elkerülöd a bajt, vagy ha mégsem, „fentről” segítséget remélhetsz.  

A szintén az öröktől létezés axiómáján alapuló „Anyag” megoldás egy olyan valóságot kínál fel, amely az ember számára megismerhető, és logikusan magyarázható elméletté rendezhető. Ez a valóság a tudományos elméletek alapján értelmezhető működésmódjából szükségszerűen következő folyamatok eredményeként – bizonyos feltételek esetén – részecskéket képes „szülni”. A létrejövő részecskék kölcsönhathatnak és ennek során egybekapcsolódhatnak bonyolultabb szerveződésekké, de épp így szét is válhatnak. A „felépülés” és a „szétesés” egyaránt a – világunk alapszerkezetét tükröző matematikai struktúrákba rendezhető – mozgás-törvényeknek engedelmeskedve alakul. A világ struktúrájának önfejlődése során kiformálódó törvényeket a kutató szellem fokozatosan képes felfedezni. Az tehát, hogy mi és miért történik – az öröktől fogva való létezés feltételezését követően – a tudomány módszereivel elemezhető. Így lépésről, lépésre megérthető miért pont ilyen a világ, miért éppen ilyen részecskék alkotják, miért az általunk megismert struktúrák alakultak ki benne, sőt választ kaphatunk akár arra is, mi lehet a további fejlődés pályája.  

Most tehát szembesültünk a „Te melyiket választanád?” kérdésével.  Az egyik lehetséges szempont: a könnyebb befogadhatóság. Az „Isten” megoldás narratívái – gondoljunk csak a Biblia, a Talmud szövegeire, vagy éppen az olyan ősi teremtésmítoszokra, az akkád Enúma elis („Amikor odafönnt…”) vagy Hésziódosz, „Isten születése” című alkotására – összevetve, a kvantummechanika valószínűségi értelmezésének matematikai modelljével, azért könnyebben befogadhatók. A Teremtés könyveiből kiolvasható történetek emellett – bár sok érthetetlen borzalommal is szembesítenek – a végső reményt kínálhatják a bizonytalanság és válságok között őrlődő olvasóinak. Miközben ezek a szempontok nagyon is megfontolandók, számomra mégis meggyőzőbb és intellektuálisan érdekesebb a tudomány megközelítése. Az ugyanis a természetben és a társadalomban felbukkanó egyre újabb rejtélyek vizsgálatára késztetnek, és azzal bíztatnak, hogy a világ megismerhető.

Egy további megfontolandó szempont: az „Isten” megoldásban a teremtőnek időközönként – szembesülve teremtményeinek problémáival, amivel eredetileg nem számolt (?) – be kell avatkoznia. Ez arra készteti, hogy megoldást konstruáljon a számukra és rávezesse teremtményeit annak alkalmazására. Látván például az állatok szegényes létét, megteremti a tudattal és morális mérlegelés képességével rendelkező lényt: Ádámot. Amikor pedig szembesül azzal, hogy milyen szomorú Ádám magányos élete, teremt számára egy hű társat, Évát, ami egyben lehetővé teszi, hogy az ember sokasodjon. Vagyis, Isten – ha akarja, ha nem – folyamatos teremtésre kényszerül. Ez a hívőket egyáltalán nem zavarja, ellenkezőleg bíztatónak érzik a nem szűnő gondoskodás tudatát. Éppen azt vetik a szkeptikus tudósoknak szemére, hogy a tudományos világnézet egzisztenciálisan lehangoló. „Isten nélkül – kérdezik meg tőlem – hol a poén?” (Shermer, M. 2001. “Hogyan hiszünk”)

Az „Örök anyag” megoldás viszont mindent „rábíz” a szerveződéseket és mozgásukat vezérlő törvényekre. Így a valóságban benne rejlő lehetőségek egyfajta önmozgás formájában bomlana ki és jönnek létre a létezés egymásra épülő „lépcsőfokai”. Ennek az „önkonstrukciónak” a szabályait az ember megértheti, sőt akár irányítani is képes. Az egymásra épülő létszintek felépülése, világunk megtapasztalt csodálatos formái és lényei önmagából a világból magyarázhatóak, nincs szükség „intelligens tervezőre”. Megértve a lét „működését”, akár mi magunk is „teremthetünk”! Ez azonban felelősséget ró ránk: nemcsak létrehozni vagyunk képesek, de tönkre tenni is! Szabadságunk velejárója: világunkat gazdaggá is tehetjük, de az összeomlásba is sodorhatjuk. Ez az ember – másra átháríthatatlan – felelőssége! Számomra azonban a szabadság és a felelősség elszakíthatatlan kapcsolata éppenséggel további fontos érv az „örök anyag” megoldás mellett.

Végezetül szeretnék még egy szempontot felhozni érveim támogatására. Fizikushallgatóként – valamikor 1965 őszén – kedvenc professzorom, Marx György a kvantumelmélet fizikai és matematikai modelljeiről tartotta kurzust. Az egyik előadáson – emlékeim szerint – véletlenül felvetődött egy oda nem illő, de sokakat érdeklő kérdést: miért van éppen két nem? Marx György – az evolúciós előnyökre utaló rövid érvelését – azzal a megjegyzéssel zárta le: A természetben mindig a legegyszerűbb, nem-triviális megoldások valósulnak meg. Úgy vélem, hogy a „lét vagy semmi” dilemmájára az öröktől fogva létező valóság feltételezése kínálja legegyszerűbb, nem-triviális megoldást. Bár ez után nem biggyeszteném oda – QED – mégis meggyőzőnek érzem ezt az érvet, amely szabaddá teszi az utat a kérdések és az alkotás előtt, de felhívja a figyelmet és rád hárítja felelősségedre azért, amit alkotsz.