Európa – válófélben

Válófélben

Az emberek túlnyomó többsége meg van győződve, házassága, amit éppen most kíván megkötni, boldog lesz. Mégis a házasságok többsége – a pszichológiai és a kulturális „inkompatibilitás” miatt – néhány éven belül felbomlik. Amikor szembesülünk barátaink válási szándékával, első reakciónk: „nem voltatok egymáshoz valók”. A várható konfliktusokat azonban – induláskor – elfedte a közös jövőt tervezgető szerelem. Ám az előbukkanó válságok hatására a problémák egyre erősödnek, és a felek egyszer csak rádöbbennek: kapcsolatuk menthetetlen. Azt gondolnánk, ilyen hibákat az államok nem követnek el. Az évekig tartó tárgyalások, a sok egyeztetés, a háttér-alkuk sora, és a döntést szentesítő népszavazás, józan mérlegelést sejtet. Ám most, hogy Európa, a legkülönbözőbb területen előbukkanó problémák – a görög csőd, az angolok kilépési, és többek „válási” szándékai, a menekült-válság, stb. – miatt a válás küszöbére érkezett, már nem is az a kérdés, mit rontottunk el, hanem miért követtük el hibák egész sorát?

Bár a kudarcok okaként problémák tömegét emlegetik, a valóságban egy nehezen észrevehető, rejtett tényező idézte azt elő: a konfliktusok gyökere, hogy Európa – szemben a felületes megítéléssel – nem földrajzi hely, hanem politikai modell. Európa nem egy geográfiailag egybefüggő térség, inkább hosszú történelmi fejlődés során kiformálódott – sokáig csak rá jellemző – sajátos intézményi rendszer: a hatalommegosztás, a piacgazdaság, a magánvállalkozások, a liberális demokrácia, a felelős kormányzás, az átlátható és ellenőrizhető vezetés, a vélemény- és szólás-szabadság, és a rendkívül széles egyéni jogok. Ebből a szemszögből, van „Európa” a kontinensünkön kívül is (pl. USA, Kanada vagy Ausztrália) és vannak kontinensünknek – intézményi értelemben – „ázsiai”, sőt „afrikai” térségei. Sőt, problémáink döntően abból fakadnak, hogy a legtöbb ország, szinte minden utcában – egymást átfedve – találhatók „európai”, „ázsiai” és „afrikai” közösségek.

Az Európa-modell az elmúlt ezer év során, fokozatosan formálódott a siker általánosan elfogadott mintájává. A verseny-követelményt, és teljesítmény-kényszert támasztó, egyben szolidaritást, és felemelkedést kínáló modellje a20. század második felében nyerte el végleges formáját. Ezt az „alapértelmezett” mintát vették át a diktatúrákból felszabaduló országok: előbb a mediterránok, Portugália, Spanyolország, és Görögország, majd a nagy rendszerváltások során Kelet- és Közép-Európaiak. A csatlakozók és a befogadók egyaránt úgy hitték: a sikerhez elegendő a történelmileg hatékony intézmények bevezetése. A 21. századba átlépve azonban világossá vált: a jogi és intézményi szerkezet átvétele szükséges, de nem elégséges a sikerhez. Legalább ilyen fontos a polgárok bizalma intézményeikben és egymás iránt. Ezeket a tényezőket sokáig eleve adottnak tekintették, de az előbukkanó válságok azt mutatják, ez egyáltalán nincs így.

Az intézmények eltérő hatékonyságának okait kutatva két – többnyire a figyelmen kívül hagyott – tényező hatása bukkant elő: az intézményi minőség és a bizalom általános mértékének különbsége Európa térségei között. Európa – a többi civilizációtól megkülönböztető – „találmánya” az intézményes hatalommegosztás, illetve ennek megtestesítője, a parlament. A sokak számára modellt kínáló angol parlament a 13. század elején alakult meg, de már előtte, másutt – Spanyolországban – is létrejött az uralkodó és alattvalói közötti hatalommegosztást szabályozó intézmény. Ám a kutatások kiderítették, nem egyszerűen a parlamentek „felbukkanása”, hanem működésük gyakorisága – az un. parlamenti aktivitási index (PAI) – a legfontosabb mutatója a hatalommegosztás mértékének. Az összehasonlító elemzések jellegzetes képet rajzoltak fel: a PAI a 12. és a 18. század között magas volt észak- és nyugat-Európában, közepes a német területeken, alacsony és csökkenő dél-Európában, és nagyon ritka kelet-Európában.

Ez a történelmi trend magyarázza Európa különböző térségeinek eltérő történelmi pályáját. Az új kutatások tehát részben tovább finomították Szűcs Jenő, Európa három – a „nyugat”, a „kelet” és a kettő között átmenetet jelentő „közép” – történelmi régiójára építő modelljét. Sajátos utat követett az északi és az nyugati térség (Skandinávia és Nyugat-Európa). Egyéni pályán haladt a kontinens „déli” – mediterrán – fele. Ezektől eltérő politikai trend mozgatta Közép-, Kelet-Európát, és ettől is különböző, a Szibériáig terjedő keleti térségek – a szétesett Szovjetunó keleti utódállamainak – fejlődési mintája. E történelmi és regionális különbségek nem pusztán elméletileg érdekesek: ezek határozták meg, miként reagáltak, és reagálnak ma is, az egyes országok a rendszeresen bekövetkező történelmi válságokra. (Pl: a 14. századi pestis-járványokat követően a munkaerő szűkösségére, majd a felvilágosodásra, azután a 18. század ipari, és a 19. század társadalmi forradalmaira.)

A 20. század második felének gyors fejlődése elfedni látszott ezeket a különbségeket. Ezért vélelmezték a politikusok – tévesen – a történelmi determinációk megszűnését. Miként az eltérő kulturális hátterű fiatalok házasságánál, mindenki reméli, hogy a szülői támogatás és a szerelem elhárítja a konfliktusokat, Európában is mindenki bízott abban, a gazdagabb „északiak és nyugatiak” hozománya – a pénzügyi támogatás és a kínált modell – sikerre vezeti a nagy európai összeborulást. Emiatt vélhettük mi is a rendszerváltásokat követően a valóságosnál könnyebbnek a gyors felzárkózást. A politikusok ígérték, mert remélték: amiként egy házasság hétköznapjai során, a „hozott” eltérő szokások lassan elhalványulnak, a „Klubba” belépett társadalmak fokozatosan nemcsak elsajátítják a „helyes és illő” viselkedést, de tartják is magukat ahhoz.

Ám, amiként a válságok hatására a mégoly mély szerelemre alapozó házasságban is előbukkan a kulturális „inkompatibilitás”, napjaink görög válsága – a mediterrán és Kelet-Európa potenciális válsággócaival együtt – alapvetően a történelmi kulturális különbségek a válságok miatti felerősödését jelzik. És itt kerül a képbe a bizalom jellegzetes alakulása Európa különböző térségeiben. A bizalom, hagyományosan, a családon belül, mindenütt magas (97 %-os), míg az idegenek iránt minimális (5-7%). Ez a jelenség az amorális családközpontúság: a morál csak a családon belül köt, azon kívül nem. A 20. században, a „piacos” és demokratikus társadalmakban ezt a szabályt fokozatosan felül-írta az idegenek iránti növekvő bizalom. Ez északon és nyugaton már korábban növekedésnek indult, és a múlt század közepére magas, (70 %) szintet ért el. Délen és keleten, a piacgazdaság kiterjedésével szintén nőtt, de csak kisebb mértékben (35- 40%-ra).

Az emberek egymás közötti bizalma nemcsak a hétköznapi együttélés miatt fontos. Ez működteti az intézményeket, meghatározva fizeted-e az adót, betartod-e a szabályokat, eleget teszel-e társadalmi kötelezettségeidnek. „Európa” sokunk számára azt jelentette: minden helyzetben számíthatsz arra, hogy az idegenek szabálykövetők, de azzal is tisztában kell lenned, tőled is ezt várják. A 21. századba átlépve azonban – a közösségek szociális, etnikai és viselkedésbeli heterogenitásának növekedése miatt – az idegenekben való bizalom ismét lecsökkent (35%-ra) nyugaton, és csaknem a régi alacsony szintre (10%-ra) délen és keleten. Ez nemcsak a hétköznapokban vezetett zavarokhoz, de erodálódta a társadalom intézményi alapjait. A következmény: az addig hatékonyan és kiszámíthatóan működő intézmények – a piactól kezdve, a vállalkozásokon keresztül, a jogrendig, a demokráciáig, és a korrupciótól mentes kormányzásig – minősége, megbízhatósága és hatékonysága leromlott.

Az egykor csodált Európa a szétesés jeleit kezdi mutatni: a remény és a megszokás által összefűzött egysége felbomlóban van. A világgazdasági válság pedig felerősítette ezt a folyamatot. Ahogyan a házasságban: vannak, akiket a nehézségek összehoznak, a többséget azonban – különösen a kulturális inkompatibilitás esetén – inkább szétrázza. Európában a válság nyomán hirtelen előbukkant a régi történelmi minta: az „északiak” hasonló módon reagálnak, a „mediterránok” eltérő utat követnének, és keletiek pedig egészen másfelé igyekeznek. A válás veszélyét jelzi: saját intézményi hagyományainak szemüvegén átszűrve, ahányan vagyunk, annyi szemszögből látjuk a helyzetet. Ezért kételkednek a németek, hogy a görögök betartják ígéreteiket, a görögök pedig ezért veszik ki a pénzüket a bankból, jelezve egymásban sem bíznak.

Ám a helyzet még ennél is súlyosabb. Miként egy felbomló házasságban, ahol a felek kezdik újra egymásnak felhánytorgatni a másik családjának tulajdonított idegesítő szokásokat – „Ti Szabók mindig …, Ti Lakatosok meg állandóan…” –  Európa kezdi a régi, nemegyszer háborúhoz vezető történelmi narratívák szemüvegén keresztül szemlélni a helyzetet. A görög csőd problémája mögül egyszer csak előbukkant a régen elfeledett „német kérdés”. A Le Monde publicistája például azt olvasta ki a görög népszavazásból: „A görögök egyúttal arra is nemmel voksoltak, hogy a németek mondják meg, milyennek kellene lennie Európának.” A történelmi meghatározottság felismerése azért is olyan fontos, mert rávilágít: itt nem egyszerűen a „németek” és a „többiek” hatalmi szembenállásáról van szó, hanem az „északiak” és a „déliek” illetve a „nyugatiak” és „keletiek” közösségi viselkedésének különbségéről. Ezért nehéz a válófélben levő Európának – mint szétköltöző barátainknak – tanácsot adni. Talán az egyetlen: ha már elveszítették józanságukat a házasságkötésnél, legalább most, válófélben racionálisan hozzák meg a döntést. Ám az események nem erre utalnak. Most amikor a leginkább szükség volna a hideg fejre, mindenki kezdi elveszíteni a türelmét. Az meg, hogy a végül megszülető döntés, vajon jót hoz-e vagy sem, majd csak egy évszázad múlva derül ki. Addig pedig – sőt valószínű az után is – mindenki a maga igazát hirdeti.