A valóság tesztje

A valóság tesztje

Több mint 10 éve – Fidel Castro betegségéről elterjedt pletykák nyomán – írtam egy cikket, az esetleges halálát követő eseményekről. A „Forgatókönyv” olyan szomorúra sikerült, hogy sehova nem küldtem el, és el is felejtkeztem róla. Az elmúlt hetekben felvetődött a kubai „rendszerváltás” lehetősége, és ez eszembe juttatta egykori gondolataimat. A végső lökést, hogy újra elővegyem a régi írást, két, az elmúlt napokban felbukkanó hír adta. Az egyik: az elmúlt napokban helyreálltak a két ország között 54 éve megszakadt diplomáciai kapcsolatok. A másik, egy, a mai magyar helyzetre utaló interjú: „1982-től két évig éltem Budapesten – nyilatkozta Loretta Napoleoni – a Magyar Nemzeti Bank közgazdászaként. Akkoriban mindenkinek volt otthona, csodálatos volt az oktatás, a kultúra, senki sem kéregetett az utcán. Tudtad, hogy a születésed pillanatától a halálod pillanatáig egyetlen percre sem leszel magadra hagyva, és nem kellett annyi stresszel szembenézned, amennyivel ma szembenézel.….Nem gondolom, hogy a kapitalizmus olyan jót tett ennek az országnak.”

„2011-ban – írtam 10 éve – egy ENSZ jelentés így vonja meg a Kubában, Castro váratlan szívrohamát és halálát követően lezajlott hatalomváltás mérlegét: Kuba, a polgári demokrácia és a piacgazdaság játékszabályainak formális értékelése alapján, 5 év alatt felemelkedett a régió átlagos színvonalára. A rendszer működésének minősége azonban – tekintetbe véve a kormányzati hatékonyságot, a korrupció szintjét, és a hatalmi túlkapások mértékét – elmarad még a környező országok egyébként sem túlságosan magas szintjétől is. Mindeközben egészségügyi- és oktatási rendszerének teljesítménye – amely egy évtizede még egyedülállóan kimagasló volt a Dél-Amerikában, és bizonyos vonatkozásokban (pl. a csecsemőhalandóság mértéke) elérte Kanada szintjét – zuhanásszerűen, a dél-amerikai elmaradottság átlaga alá esett. A munkanélküliség, az AIDS és a kábítószer fogyasztás dél-amerikai átlagot meghaladó szintű. Kuba ma ismét Észak-Amerika nyilvánosháza.’

A szomorú történetért mindenki mást okol. A régi rendszer Kubában maradt tagjai, és a nyugat-európai baloldal képviselői a – döntően a bűnözéssel összefonódott floridai emigrációból rekrutálódott – új uralkodó elitre mutogatnak. Az új vezető réteg viszont – az amerikai politikai-, és üzleti körökkel egybehangzóan – a Castro-diktatúra súlyos örökségére hivatkozik. Egyben felszólítják az emberi jogi és jótékonysági szervezeteket, – amelyeknek több képviselőjét ölték meg a politikához kapcsolódó bűnöző bandák az elmúlt években – ne támogassák a régi rendszer képviselőit, akik kihasználva a demokráciát, szervezkedni igyekeznek. Abban azonban mindenki egyetért, hogy az, ami történt előre jelezhetetlen volt, és ezért ért váratlanul mindenkit.

2006 augusztusában, Fidel Castro halálát néhány napnyi bénultság követte. Sem a rendszer elitje, sem pedig az amerikai titkosszolgálat nem készül fel arra, ami következni fog. Az eseményeket nem emberi szándékok irányították. Kuba történelmét a káosz forgatókönyve írta. A korábban eltávozott személyek most minden elérhető járművel, hajóval, repülővel tömegesen igyekeztek vissza Kubába. Ők már tudták mi következik: földcsuszamlás-szerű rendszerváltás. Aki jó időben, jó helyen, jó pozícióban van, és erkölcsi gátlások nem kötik, az most kiszakíthatja magának a közösből a vágyott vagyont. Elkezdődött a hajsza a régi rendszer emberi után. Az első hónapokat a miamiak által szervezett, és az amerikai sajtó által szított bosszú-hadjárat határozta meg. Akire bármilyen szempontból rávetült a „rendszer kiszolgálója” vád, azt így vagy úgy meghurcolták.

 A legszervezettebb, pénzzel és washingtoni kapcsolatokkal legjobban ellátott csoportot a floridai kubaiak alkották. A hatalmi harcban jól tudták hasznosítani a maffia-kapcsolataikat is. A 2006 végén felállított ideiglenes kormány, döntően az ő befolyásuk alatt állt. Egy éven belül a sziget legfontosabb hatalmi posztjait ők, rokonaik, barátaik, üzletfeleik, és lekötelezettjeik töltötték be. A nemzeti vagyont privatizáció címén két év alatt széthordták, és ebből a legnagyobb részt az említett csoport hasította ki. A legnagyobb üzletté a mulatók és nyilvános házak nyitása vált. A női munkanélküliséget – a miami bártulajdonosból munkaügyi miniszterré avanzsált Carlo Suarez cinikus megfogalmazása szerint – a prostitúció, mint a legdinamikusabban növekvő iparág, úgyis enyhíteni fogja. Fontos versenyelőnyként (sic!) értékelte, hogy Kubában – összevetve az ebben a tekintetben konkurrens Karib-tengeri országokkal – alacsony szintű volt az AIDS és a nemi betegségek aránya.

Az oktatási és egészségügyi rendszer három év alatt teljesen összeomlott. A korábbi jól szervezett egészségügyi ellenőrzés, a mindenkire kiterjedő és ingyenes gyógyítás és oktatás lényegében megszűnt. Az orvosok és a tanárok jó része kivándorolt, részben a szervezett bűnözés, részben a kaotikus politikai viszonyok miatt. A turizmus és a szórakoztatóipar viszont látványos fejlődésnek indult. Az államilag irányított ipar azonban egy éven belül szétesett. A korábban gyakorlatilag nem létező munkanélküliség ugrásszerűen megnőtt, és 2008-ban elérte a 35%-ot, egyes vidékeken 80%-ot. A gazdaság visszaesése miatt az ország egésze, de ezen belül a legtöbb vidék és a városok – ha ez egyáltalán lehetséges – tovább szegényedtek. Ám ez az „új szegénység” alapvetően különbözött a mindenkire kiterjedő és egyenletes „színvonalú” régitől. A kubaiakat sokkolta az általuk soha nem tapasztalt, elképzelhetetlen méretű egyenlőtlenség. Az Európából, és Amerikából érkező – de a korrupció és bűnözés nyomán jelentős mértékben magánvagyonná konvertálódó – segélyek és támogatások ellenére egész térségek süllyedtek hihetetlen nyomorba. Az infrastruktúra szétesett, az oktatás, a környezet rendben-tartása, és az egészségügyi szolgáltatások színvonala minősíthetetlenné vált. A korábbi, számtalan helyen lyukas, de mindenkire kiterjedő szociális háló szertefoszlott. A bűnözés – részben a magas munkanélküliség, részben az áttelepült maffia miatt – hatalmas méreteket öltött.

Az ENSZ jelentés a következőképpen zárult: „Ha előre láthattuk volna egy ilyen rendszerváltás valóságát, akkor a sok tragédia megelőzhető lett volna. Akkor elkerülhető lett volna, hogy ma, az ország lakosságának 46% ért egyet a ’Addig volt jó, amíg Castro élt’ állítással. Kár, hogy a politikai forgatókönyvek kiagyalói és a hatalmas pénzekkel gazdálkodó titkosszolgálatok – minden arrogáns nagyképűségük ellenére – legfeljebb egy merényletet kigondolására vagy egy államcsíny megszervezésére képesek. Arról, hogy mi történhet egy országban, amelynek politikai rendszere szétesik, fogalmuk sincs. Talán ha valaki felhívta volna a figyelmet arra, mi várható, az átmenet könnyebbé tehető lett volna. De sajnos ilyen figyelmezetés nem hangzott el.”

Az egykori cikkem – a felületes benyomással ellentétben – nem a nálunk, vagy bárhol a világban lezajlott „rendszerváltások” hiábavalóságát akarta bizonygatni. Nem gondolom, hogy a társadalmak elhamarkodottan döntöttek a gyökeres átalakulás mellett. Nem tekintem a „rendszerváltásokat” sem feleslegesnek, sem elhibázottnak. Nem hiszem, hogy a változásokkal együtt járó gazdasági visszaesés, és politikai testvérharc a változások elleni érv lehetne. Az elmúlt 25 évből – sokakkal ellentétben – éppen arra a következtetésre jutottam: elkerülhetetlen volt az átmenet és rosszabbul jártunk volna, ha minden marad a régiben. Miközben azonban úgy gondolom, hogy az átalakulással együtt járó zavarok egy része nem megspórolható, a későbbi kiábrándulás enyhíthető lett volna, ha körültekintőbbek, és várakozásainkban reálisak vagyunk.

Ezt támasztja alá F. Fukuyama legújabb: Political Order and Political Decay: From the French Revolution to the Present. 2014. Profil Books – magyar nyelven még nem olvasható – könyve. A neves szerző, továbbgondolva korábbi nézeteit, arra a megállapításra jut: egy társadalom jövője nemcsak azon múlik, modernizálja-e intézményeit, hanem attól is, milyen sorrendben teszi azt. A polgári átalakulás előtt alapvetően két út nyílik: az „északi” úton, a skandinávok és a németek, előbb teremtettek szakszerűen és átláthatóan működő államot, és csak azután „tették általánossá” a demokráciát. A „déli” úton viszont, a görögök és az olaszok, a hatékony állam megteremtése előtt terjesztették ki a társadalom legszélesebb rétegeire általános választójogot. Emiatt szinte azonnal elindult a hatalmi csoportok harca az állam „elfoglalásáért”, amelynek fő eszköze a választók ígéretekkel történő elcsábítása volt.

Az oligarchiák harca megakadályozza a hozzáértő és független szakemberek által működtetett állam létrejöttét. Lehetetlenné vált az intézmények munkatársainak rátermettségi alapon történő kiválasztása, és az állam, polgárok általi ellenőrzése. Döntően ez az oka, hogy a „rendszerváltások” nem a népmesék – „És boldogan éltek, míg meg nem haltak..” – megnyugtató befejezése szerint alakulnak. Félek, Kuba jövőjébe is az eseményeknek ez a szomorú fordulata van „beprogramozva”. Nem azért, mintha a kubaiak képtelenek lennének a demokráciára, vagy ne volnának megfelelően képzett szakembereik. A döntő okok: a politikusok személyes ambíciói, a külföldi támogatók érdekei, az oligarchiák önző akarata felülírja az ellensúlyt képző és átláthatóan működtetett intézmények befolyását. Emiatt a politika szükségképpen „elszabadul”, és vezénylői ámokfutásba kezdenek. A csalódást, a nagyobb nyilvánosság, a törzsi ösztönök féken tartása, a kikezdhetetlen intézményi ellensúlyok megteremtése, az oligarchiák szabadrablásának megakadályozása, és a külföld összehangolt és átlátható segítsége enyhíthetné – némileg. Ám ezt egyetlen rendszerváltónak sem sikert elérnie.