Merre tovább?

Merre tovább?

„Tegnap hajnali háromig – fakadt ki nemrég Jean-Claude Junker, Európa „miniszterelnöke – a görög adósság ügyét tárgyaltuk. Három órát aludtam, és hatkor újrakezdtük. Most hajnali három van….Amikor felébredtem, fáradt voltam. Amikor fáradt az ember, nem hoz jó döntéseket.” És a görög csőd mellett ott sokasodik a többi, megoldásra váró súlyos probléma: a menekült-áradat, az ISIS fenyegetése, a britek kilépési szándéka, az ukrán válság, a gyenge gazdasági helyzet és a munkanélküliség súlyos kérdései. Bárhova tekintsünk is Európában – de saját szűkebb környezetünkben – válságok néznek vissza ránk. Minden arra utal: ahogy eddig dolgoztunk, éltünk, és intéztük dolgainkat, nem folytatható. De merre tovább?

Minden válság válaszút elé állít, amelyből többféle kimenet kínálkozik. Az egyik út, az alkalmazkodás elutasítása felé vezet, a bezárkózás, a környezetünktől való elszigetelődés irányába. A másik út, a kihívások elfogadása, az alkalmazkodás és tanulás. Ezek az alternatívák nemcsak az egyének és az egyes országok számára, de az európai civilizáció szintjén is. A civilizáció fogalmának használatát az teszi indokolttá, hogy a válság túlmutat az egyes társadalmak problémáin. Kontinensünk fokozatosan tett szert, a többi civilizációtól megkülönböztető egyedi jellemzőkre. Az athéni demokrácia, a görög filozófia, a zsidó-keresztény hagyományok, a római jog, a kulturális és a nyelvi sokféleség olyan társadalmi örökséget képviseltek, amelyek dinamikussá tették a kontinens közösségeit. Ez alapozta meg Európa lényegében máig tartó sikertörténetét.

A hit és a gondolkodás szabadsága, a tudomány és a gazdaság fejlődése, a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavai, majd az ezekből születő demokrácia, jóléti állam, és az egyéni jogok kiterjesztése, sokáig másolhatatlan versenyelőnyt jelentettek. A sikerek fényében azonban hajlamosan vagyunk elfelejtkezni arról, hogy minden eredmény krízisből született. Ez így volt már az athéni demokrácia, a római állam és a keresztény egyház esetén. De a későbbi győzelmeket is a vereségek tanulságai alapozták meg. Tavaly emlékeztünk meg Nagy Károly halálának 1200 éves évfordulójáról, aki a szétesett római birodalom romjain újra rendet és kiszámíthatóságot teremtett, és ezzel egy új civilizáció alapjait rakta le. Majd jó másfél évszázaddal később, 962-ben, a szász uralkodót, Ottót – akit az 955 Ausburg-i csatában, éppen a magyarok elleni fényes győzelme tette elsővé az egyenlők között – „közmegegyezéssel”, császárrá koronázták. Ezzel alakult meg a Német–római Császárság, amely elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy viszonylagos stabilitást és új fellendülést teremtsen a kontinensen.

Ugyanakkor, a császárok hatalma, sem ekkor, sem később, nem volt elég erős ahhoz, hogy – mint Kínában – a térségek kultúráját és uralkodóit maga alá gyűrő, egységes rendet kényszeríthessen Európára. A uralkodók „saját” birodalmukban viszonylag rendezett körülmények között gyakorolhatták szuverén hatalmukat, építgethették dinasztiájukat, és formálhatták társadalmuk egyéni arculatát. Tulajdonképpen ez a kiszámítható és stabil egyensúly teremtette meg a későbbi siker alapját. Európában ugyanis – Kínával ellentétben – nem alakult ki a kultúrát homogenizáló egységes és központosítottan irányított birodalom. Még a helyi uralkodók szuverenitása is korlátozott volt: együtt kellett élni a szabad egyház, a szabad városok, a szabad egyetemek, majd a szabad vallások és szabad vállalkozások egyre burjánzó szerveződéseivel. A meghódított területeken is többnyire megmaradt a korábban kialakult hatalmi struktúra és tovább élt a helyi kultúra.

Ez az Európára jellemző politikai egyensúly vezetett az intézményes hatalommegosztás egyedi megoldására. Éppen napjainkban ünnepeltük a Magna Charta aláírásának 800 éves évfordulóját. A „Nagy szabadság-levél” alapvetően korlátozta az uralkodói hatalmat: a hadi adók kivetését a nemesek beleegyezéséhez kötötte, és biztosította ellenállási jogukat. És ezt a nemesek komolyan is vették: amikor II. Henrik vonakodott betartani ezt, a nemesek és a szabad városok képviselői kényszerítették erre. Így és ezzel jött létre – 1264-ben – az angol parlament. A mai Európa ebből az intézményes hatalommegosztásból nőtt ki. Ebben az értelemben Európa alapvetően nem földrajzi fogalom. Nem pusztán egy kontinensnyi térséget jelöl a földgömbön, hanem egy társadalom-szervezési modellre utal.

Európa lényege tehát a sajátos – sokáig csak rá jellemző – intézményrendszer: a hatalommegosztás, a piacgazdaság, a magántulajdonon alapuló vállalkozások, a liberális demokrácia, a felelős kormányzás, az átlátható és ellenőrizhető vezetés, és a rendkívül széles egyéni jogok intézményes szabályozása. Ebből a szempontból kontinensünkön kívül is van „Európa” (pl. USA, Kanada vagy éppen Ausztrália), és Európának is vannak – intézményi és kulturális értelemben – „ázsiai” vagy éppen „afrikai” térségei. Az intézményes hatalommegosztás gondolata a kezdetektől „benne volt a levegőben”. Európa sok országában – nálunk az Arany Bulla – létre jöttek az uralkodók és alattvalóik közötti írásos megállapodások, és az ezeket ellenőrző és működtető parlamentek. Ám visszapillantva, a hatalommegosztás intézményesültségét az jelezte leginkább, milyen gyakorisággal ült össze a parlament.

A kutatók az un. parlamenti aktivitási index (PAI) elemzéséből kontinensünk három – az északi, a déli, és a középső – régiójának jellegzetes „szétválását” figyelték meg. (Zanden, Van J. L. et al. The rise and decline of European parlaments, 1188-1798. 2012.) Az északi (skandináv) térséget a magas aktivitás, a délit (mediterrán) a növekedést követően a visszaesés, a középső (német) régiót a közepes aktivitási szint jellemezte. Keleten viszont, a kontinens többi részeihez képest, a parlamenti aktivitás mindvégig alacsony volt, jelezve a „törvények-hatalma” gyenge intézményesülését. Ez a tény magyarázza Európa régióinak politikai viselkedésében feltáruló, hosszú-távú és mind a mai napig megmutatkozó eltérését. Ez az oka, hogy európai fejlődés leírásához nem elegendő csupán három – a nyugati, a keleti és a kettő közötti átmeneti – régió vizsgálata. Ugyanis, a rendszeresen létrejövő válságokra adott válaszokat alapvetően meghatározzák a történelmileg kiformálódott régiók egymástól eltérő reakciói.

Jellegzetes kihívást jelentettek a 14. századi pestisjárványok, amelyek hatására Európa lakossága „megtizedelődött”. A paraszti munkaerő váratlanul szűkössé vált, és ez válaszra késztette a társadalmakat. Az egyik lehetséges válasz: megfizetni a szűkösen rendelkezésre álló és ezért drágává váló álló munkaerőt. Aki ezt választotta – mint tette Európa nyugati fele – az képessé tette a parasztot pénzben fizetni adót, ami lökést adott a piacgazdaság fejlődésének. A másik válasz: röghöz kötni a munkaerőt, ragaszkodni a természetbeni hozzájárulásához, megakadályozni elvándorolását és ezzel elejét venni a változásoknak. Ezt választotta Kelet-Európa. Ez a választás azután döntő mértékben meghatározta az intézményrendszer további formálódását, és ezzel a jövőt.

Az intézményrendszer változásának fő irányát az Acemoglu-Robinson modell (Acemoglu-Robinson. Miért buknak meg nemzetek? HVG. 2013.) a kizsákmányoló (extraktiv) szerveződéstől, a befogadó (inclusiv) irányban történő elmozdulással jellemezte. (Figyelem: Acemoglu és Robinson a kizsákmányolás fogalmát a marxi értelmezéstől eltérő módon használja!) A kizsákmányoló rendszerre az autoritárius hatalomgyakorlás, a javak kevesek – az oligarchiák – által történő kisajátítása jellemző. A befogadó rendszer tiszta szabályokon, nyílt versenyen, átlátható feltételeken, konszenzussal történő változtatáson alapul. Európa északi és nyugati részein fokozatosan a kiemelkedést, és a folyamatos alkalmazkodást segítő befogadó intézmények jöttek létre. A mediterrán térségben a kizsákmányoló intézmények dominanciája megmaradt, és ezt csak némileg lazította a befogadó intézmények hatása. A keleti térségekben egészen a 20. századig háborítatlanul megmaradt a kizsákmányoló intézményrendszer. Így Magyarország sorsát is ez a merev, alkalmazkodni képtelen, és az egyenlőtlenségeket konzerváló társadalmi, gazdasági és politikai rendszer szabta meg.

Az, hogy a kezdetben nem túlságosan jelentősnek látszó intézményi tényezők miért váltak olyan meghatározóvá, a kialakuló viszonylagos hatalmi egyensúly és a regionális sokszínűség magyarázta. Ezek együtt egy sajátos – sokáig kizárólag Európára jellemző – adaptív evolúciós környezetet (EAK) teremtettek. Ezt a kifejezést az evolúciós pszichológia eredetileg egy olyan környezet leírására használta, amelyben a lények meglevő eszközeikkel megoldhatatlan új kihívásokkal szembesülnek, de elegendő idő marad az alkalmazkodáshoz. Az alkalmazkodás a társadalomban, új eszközök és új viselkedés kikísérletezésével, új szerveződés és új kapcsolatok kialakításával történik. A mód pedig, ahogyan szert teszünk ezekre: kitaláljuk, lemásoljuk, átvesszük, esetleg ellopjuk mások sikeresnek bizonyult megoldásait, és tovább formáljuk azokat.

A társadalom sikeres alkalmazkodása azonban többnyire nem a változás végpontja. A környezet – éppen a siker következtében – ismét átalakul, és ez újabb fordulópontokhoz vezet. Így egymásra épülő válságok és megoldások sora keletkezik. Európában a reformáció, vallásháborúhoz vezet, amit a vesztfáliai béke zárt le. A viszonylagos egyensúly kedvezett a tudomány fejlődésének és a gazdasági együttműködésnek, ami az ipari forradalmat alapozta meg. Ez a munkásosztály kialakulását és a piacgazdaság kifejlődését eredményezte, ami létre hívta a francia forradalmat és a nemzetállamokat. Ezek együtt a gazdasági növekedés felgyorsulásához, és végső soron a demokrácia kiteljesedéséhez vezettek.

Európa tehát egy sajátos történelmi környezetet is jelent. Ez mindenkinek – az államoknak, a vállalkozásoknak, és az egyének egyaránt – lehetőséget ad a tanulásra, egyben kényszeríti is az alkalmazkodásra. Aki elfogadja a kihívást, az esélyt kap a felemelkedésre, aki elutasítja, az lemarad. Ilyen körülmények között kizárólag a korábban említett befogadó intézményrendszer alapozhatja meg a sikert. Attól függően, hogy egy ország, milyen mértékben alakította ki ezeket, volt képes kihasználni a kulturális csere, a nemzetközi kereskedelem és az ipari forradalom lehetőségeit. Lényegében azonban egész Európa növekedése felgyorsult és kontinensünk gazdaságilag elhúzott a civilizációk mezőnyétől. Ám a sikerek újabb válságokat szültek, amelyek ismétlődőn felborították a rendet, ez pedig újra és újra kísérletezésére kényszerítették az európai társadalmakat. Ebből következik: a „merre tovább?” kérdésre a választ, kevésbé a múlt tapasztalataiból leszűrt szabályok, mint inkább az új kutatások felismeréseiből olvashatjuk ki. Ebből a szempontból két új kutatás segít az eligazodásban.

Az egyik, a korábban idézett szerző – D. Acemoglu – legfrissebb elemzéséhez kapcsolódik. (Acemoglu, D. et al: Democracy Does Cause Growth. 2015). A kutatói kollektíva 175 ország, 1960 és 2010 közötti fejlődését végigkövetve, annak a kérdésnek eredt a nyomába: igazolhatók-e a demokráciával kapcsolatos – a napjainkban megsokasodó – kételkedő álláspontok? Van-e alapja, annak a széles körben elterjedt hiedelemnek, hogy a diktatúra hatékonyan alapozza meg a gazdasági növekedést. A végső eredményeik azt mutatták: a demokrácia inkább vezet hosszú távon stabil és magas gazdasági növekedéshez. A demokrácia és a gazdasági növekedés között egy sor egymást segítő tényezőt azonosítottak, és ennek alapján bizonyították: nem igazolhatók az autokratikus rendszerek előnyeit ecsetelő állítások. Bármilyen csábítónak tűnjön is – valamely hatalomra törő elit, illetve autokratikus vezetője számára – az „illiberális” rendszer, az hosszú távon történelmi kitérőt, és a növekedés lassulását eredményezi.

A másik elemzés – amely csak a szakemberek szűkebb körének érdeklődését keltette fel – a globális cégek világgazdasági válságra adott válaszát vizsgálta. (Cheffins, B. R. : Did Corporate Governance „Fail” During the 2008 Stock market Meltdown?). A vállalatok viselkedését alapvetően a felelős kormányzás (corporate governance) intézményrendszere határozza meg. A vállalatok kormányzása sokban hasonlít az országokéhoz: a hatalom megosztása, a stratégiai és az operatív vezetés szétválasztása, egymást ellenőrző testületek létrehozása, a tulajdonosok rendszeres tájékoztatása, és a rendszeresen megtartott – a parlamenti választásoknak megfelelő – közgyűlések. A kutatók feltételezték – és bevallom, én is azt vártam – hogy minél magasabb a vállalati kormányzás minősége, annál sikeresebb a válasz a válság kihívására. Az eredmények azonban összetettebb képet mutattak: a kormányzás magas minősége, többnyire sikeresen alkalmazkodást alapoz meg, de nem mindig! A gyenge minőségű kormányzás általában kudarcra vezet, de nem mindig! Következtetésük: a siker szükséges, de nem elégséges feltétele a megfelelő kormányzási rendszer. Válságos helyzetekben – és az előttünk álló időszakban ez lesz az általános a vállalatok és a nemzetek szintjén – nélkülözhetetlen a határozott, gyors és hatékony válságkezelő beavatkozás.

A megszívlelendő tanulság: a demokrácia és a felelős kormányzás intézménye nem áll ellentétben az erőskezű, és határozottan cselekvő végrehajtó hatalommal. A demokrácia nem lehet – mint sokszor megtapasztaltuk – a „tökölés” szinonimája. A döntésképtelenség válságba sodorhat vállalatot és országot egyaránt. A kiváló stratégiát és a vonzó jövőképet kudarcra kárhoztatja a gyenge végrehajtás. Így az egyébként orvosolható problémák súlyos kórrá, sőt halálos betegséggé fejlődhetnek. Ugyanakkor, nem indokolható, hogy az erőskezű végrehajtó hatalom – a válságra hivatkozva – félretolja a korlátokat és ellensúlyokat, kivonja magát az ellenőrzés és a beszámolási kötelezettség alól. Ezt a tanulságot erősíti meg, hogy a kaotikus világgazdasági és világpolitikai helyzethez éppenséggel a kisebb európai államok alkalmazkodtak legsikeresebben.

Az elmúlt hetekben nyilvánosságra hozott – a KPMG International által kidolgozott – változási képesség index (Change Readiness Index), 2015-ös „dobogósai”: Svájc, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország és Hollandia! Magyarország a listán a 29. helyen áll, a 28. Csehország, és a 30. illetve 32. helyen levő Szlovákia és Lengyelország közzé beékelődve. Mivel a 21. században minden országban és közösségnek váratlanul előbukkanó globális és regionális válságokkal kell szembenézni, hazánkat is folyamatos adaptációra kényszerítő környezet veszi körül. Aki ebben a helyzetben befelé fordul, az elszigetelődik, de aki nem hatékony alkalmazkodási stratégiát választ, ugyanúgy kudarcra kárhoztatja magát. Csak a hozzánk egyébként társadalmilag, történelmileg közel álló, fent említett „dobogósok” kínálnak követésre ajánlható sikeres modellt. Vigyázó szemünket tehát a kelet autokráciái helyett – a minden fellehető teljesítmény-mutató szerint legsikeresebb – Nyugat-Európai kicsikre vessük.