Hogyan működik a történelem?

A problémát – hogyan „működik” a történelem? – fürkészték próféták és filozófusok, kutatták tudósok és politikusok, firtatták vállalatvezetők és szociológusok. A kérdést egy különös rejtély teszi érdekessé: miért növekednek és válnak egyre bonyolultabbá egyes társadalmak, miközben vannak, amelyek megmaradtak kicsinynek és egyszerűnek? Ez a különbség ugyanis nem csupán intellektuálisan érdekes: a nagy és komplex társadalmak, szemben a kicsiny és egyszerű közösségekkel szembetűnő életminőség-előnnyel rendelkeznek. Ez indította Szókratészt, hogy – barátait arra bíztatva: „alapítsunk képzeletben, legeslegelőről kezdve, egy államot” – megpróbálja megérteni a növekedés és a bonyolulttá válás okait. (Platón. Az állam. 106. oldal). Azóta sokan, sokféle módon igyekeztek megfejteni a növekedés rejtélyét.

A. Dnyeprov, a hidegháború idején játszódó novellájában – „A rákok szigete” – érdekes ötletet vetett fel. Az USA-ban kifejlesztenek egy rákszerű önreprodukáló automatát, amit „átdobva” az ellenség területére, megeszi a tankokat és repülőket, közben pedig újabb rákokat „szül”, majd növekvő rák-sereg „felzabálja” az egész ellenséges hadsereget. Ám a Pentagon nem elégedett a prototípussal. A feltaláló ezért azt javasolja: rakják ki őt, a rákját, meg némi alapanyagként szolgáló fémtömböt egy lakatlan szigetre, ahol az elszaporodó rákok majd egymást is kezdik megenni, és a túlélési verseny – a fejlesztők helyett – elvégzi a tökéletesítés munkáját. A történet mégis szomorú véget ér: a visszatérő katonák a szigeten csak a halott feltalálót találják – akit, aranyfogáért vetélkedve ölnek meg rákok – meg egyetlen óriási, de nehezen mozgó, így harcra alkalmatlan rákot. Az evolúció tehát – az író szerint – egy mindent magába olvasztó, hatalmas, de rugalmatlan és fejlődésképtelen rendszer kialakulásához vezet.

Alapvetően elérő módszert kínál a biológia. Volt, aki a Petri-csésze baktérium-kolóniájának sorsából igyekezett kiolvasni, mi történik, ha elérjük „világunk” határát. Mások az egerek számára építettek Édent, hogy megszemlélhessék: viszonylag korlátozatlan számbeli növekedésük milyen világot teremt. (Calhoun, J. (1973) Death Squared: The Explosive Growth and Demise of a Mouse Population.) A kutatásokról szóló beszámolók leírják a gondosan megtervezett Egér-Utópia szomorú, összeomlásszerű végkifejletét. Ma már az ilyesfajta állatkínzás tilos, de emberekkel még kevésbé szabad kísérletezni. Jó volna – különösen válságoktól terhes világunk nézőpontjából – valami bizonyosat tudni arról, milyen hatások formálják jövőnket? Mivel a különböző tudományok részben eltérő fejlődés-pályákat rajzoltak fel, próbáljunk meg – Szókratész ötletét követve – kiindulni a társadalmak elemi eseményeiből.

Ha a fejlődés fő vonalát az emberi kapcsolatok elemi logikájának segítségével kívánjuk felrajzolni, a legmegbízhatóbb történelmi „idegenvezetőként” a 20. század két különös sorsú kutatója – George Price és Ronald Coase – kínálkozik. G. Price a csoportszelekció matematikai logikáját tárta fel. (G. Price, 1970. Selection and covariance. Nature). Kutatásai nyomán vált világossá mi készteti az alapvetően önző lényeket, hogy kedvesek legyenek egymáshoz és hogyan építenek társaikból, „túlélő gépezetet” maguk köré. R. Coase a szerveződések belső struktúráját meghatározó tranzakciós költségek szerepét ismerte fel. Megteremtve az intézményi közgazdaságtan alapjait, világossá tette: a tranzakciós költségek csökkenése kikényszeríti a társulások alapvető újra-szervezését. (R. Coase 1937. The Nature of the Firm. Economica).

Induljunk ki tehát a társadalom elemi eseményéből, abból, amit születésünktől kezdve egész életünkben megállás nélkül teszünk, ami van benne bármely cselekedetünkben és vezérli szándékainkat: ez a csere. A közösségeket, tagjaik folyamatos „adok-kapok” tranzakciói kapcsolják egybe. Ezek sorozata tartja össze a házasságot és a barátságokat, a rokonságot és a szervezeteket. A csere azonban nemcsak ideiglenes kapcsolatot teremt két egyén között, hanem új minőséget is létrehozhat. Ha a partnerek elégedettek azzal, amit kaptak, ez egymáshoz fűzi és társakká változtatja őket. Vagyis, az eseti cseréből ismétlődő kapcsolat, abból pedig tartós viszony lesz. A független egyének partnerekké válnak, majd, ha egymáshoz hangolódnak és viselkedésüket a másik elvárásaihoz igazítják, stabil társulások jöhetnek létre: házastársak, munkatársak, harcostársak, elvtársak vagy éppen bajtársak.

Az, hogy a véletlenszerű, eseti kapcsolat tartós társulássá válik-e, alapvetően a tranzakciók nyomán keletkező nyereségen múlik. Ha egy „adok-kapok” hasznot hoz, megéri folytatni, ha viszont „ráfizettünk”, akkor inkább abbahagyjuk. Ez durván hangzik, de hosszú távon – különösen, ha szemünk előtt ott vannak a kapcsolat alternatívái – többségünk opportunista: csak akkor döntünk az együttműködés fenntartása mellett, ha a cserék nyomán érzelmi, agyagi, vagy szellemi nyeresége keletkezik. A végső egyenleget alapvetően két tényező – a feladat-váltás költsége és a tranzakciók költsége – határozza meg. A feladat-váltás költsége alapján döntöm el: magamat „szolgáljam-e ki” vagy társaknak kínáljak fel valamit, cserében a szolgálataikért. (Goldsby, H. et al. 2012. Task-switching costs promote the evolution of division of labor and shifts in individuality.) Lényegében ennek logikáját követve jutott el Szókratész is a munkamegosztás szélesedésének szükségszerűségéhez. Platón. Az Állam. 108. oldal)

A csere költségeinek másik tényezője – a tranzakciós költség – három elemből tevődik össze. Az első, értelemszerűen, a saját csere-alap – a termék vagy a szolgáltatás – létrehozásának a költsége. A második: a tranzakció lebonyolításhoz szükséges idő, amely – ha hosszú – költségként is tekintünk. A harmadik, a leginkább rejtett elem: a csere lebonyolódásának módja. A cserével való elégedettségünket alapvetően az befolyásolja: érvényesül-e viszonosság és méltányosság, azaz, partnerünk betartja-e a megállapodást, vagy „potyautasként” viselkedik. Gondoljunk arra, hányan ígérnek hűséget, ajánlanak kompenzációt, hitegetnek gyors pénzátutalással és hányszor csalódunk ezekben az ígéretekben. A kutatók ötletes kísérleti elrendezéssel vizsgálták a „potyautasság” következményeit és ellensúlyozásának lehetőségeit. (Fehr, E. et. al. 2003. The Nature of human altruism. Nature. Vol. 425. 23. 785-789).

Növekvő létszámú társulásokban követték nyomon a potyautasság terjedésének következményeit és visszaszorításának módjait. Az eredmények azt mutatták: ha a cserepartnerek száma meghalad egy küszöbértéket, a társadalmak nem nélkülözhetik a szabályszegők büntetését. Ennek hiányában feltartóztathatatlanul terjednek a potyautasok és ez a közösség szétesésére vezet. A büntetés, mint a partner nem megfelelő viselkedésére adott, ösztönszerű reakció, meglehetősen általános az állatvilágban. Az ember is alkalmazta ezt, ám továbblépett: a törzsi társadalmakban kialakul a büntetés új típusa: az un. „peer-punishment” normáját. Ez a törzs minden tagjai számára előírja az elvárt viselkedést, de ezt nemcsak betartani kötelező, hanem betartani is. Azaz, ha szabályszegéssel találkozunk, kötelező lesz – saját költségen – büntetni, még ha nem bennünket ért is a kár. Mivel azonban a kis csoportban a szabályszegő mindig számíthat arra, hogy észreveszik, és akkor nem kerülheti el a büntetést, márpedig mindenki „moderálja” magát, ha úgy éri figyelik. Emiatt kevés a szabályszegő és végső soron „peer-punishment” olcsó is.  

A kötelező büntetés normájának köszönhetően a közösségek tovább növekedhettek. Ennek azonban nem-szándékolt következményei lettek: egyre több idegen vette körül az embereket és emiatt megszaporodtak az un. „másodrendű potyautasok”. Ők betartják a szabályokat, de ha nem őket érte a kár, nem büntetnek idegeneket. Ez a viselkedés végső soron a közösségek széteséséhez vezet. Így a társadalmak döntés elé kerülnek: beletörődnek ebbe és akkor kicsik maradnak, vagy újabb büntetési módokat eszelnek ki. Először a moralizáló és büntető Isteneket „találják fel”. (Whitehouse, H. et.al. 2019. Complex societies precede moralizing gods throughout world history.) A vallások „beleégetik” az egyén tudatába a bűn, és ezzel a szabályszegés tilalmát. Az addig a természetben „megbúvó” szellemek az egekbe „költöznek”, mindent-látó képességre és büntető hatalomra tesznek szert: nemcsak hirdetik a kötelezően betartandó morált, de felügyelik is betartását és szigorúan megtorolják a szabályszegést. (Lang, M. et.al. 2019. Moralizing gods, impartiality and religious parochialism across 15 societies.)

A kutatók ötletes kísérletben szemléletesen bemutatták, hogyan működik ez a megoldás. (Purzycki, B. et.al. 2016. Cross-cultural dataset for the evolution of religion and morality project).  A vizsgálat egyértelműen bizonyította: a büntető és mindent látó Istenben való hit arra vette rá az embereket, hogy az azonos vallásúakat jobban támogassák. Vagyis, ha valaki úgy véli cselekedeteit egy mindenről tudó Isten figyeli, és helytelen viselkedés esetén megbünteti, jobban megbízik társaiban és hajlandó önzetlenül támogatni. Ezért azok a közösségek, amelyek elfogadták a „bűnelkövetést” megtorló istenek létezését, tovább növekedhettek. A szabályszegéstől visszarettentő bűntudat fokozatosan a viselkedés szabályozásának fontos részévé válik, és a növekvő közösségek létezésének nélkülözhetetlen feltétele lesz. Ám egy bizonyos méret felett, már a büntető istenek sem tarthatták egyben a közösségeket. Az ember tehát – kénytelen-kelletlen – felfedezi az államot! A „peer-punishment”, és a „god-punishment” mellett – azokat felűlíróan – bevezet egy újabb büntetési módszert: az un. pool-punishmentet. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons. Nature. 466. 861.). Ezt a megoldást jól ismerjük: a közösség adót szed, és ebből fizeti azokat, akik ellenőrizik a szabályok betartását, elkapják, elítélik és megbüntetik az azt áthágókat. A megsokasodó bűntető intézmények hatására a közösségek mérete, komplexitása, és a közösségek közötti kapcsolat tovább nő. Fokozatosan elérkezünk a birodalmak korába.

A történelmet tehát alapvetően a társas kapcsolatok „költségei”, illetve az ezek csökkentésének megoldásai formálják. Akiket a körülményeik és csalódásaik arra késztetnek, hogy csak családjukra és kevésszámú ismert partnerükre támaszkodjanak, azok kicsik és fejlettlenek maradtak. Akik viszont vállalták a csere sokféle költségét, de megtalálták kordában tartásának lehetőségeit, azok növekedésének indultak. Erre az útra lépve azután a tárgyi világ és az emberi viszonyok egyre sokrétűbbé váltak, az élet biztonságosabb és kényelmesebb lett. Persze ennek megvolt az „ára”: a kényszerű munkamegosztás és az egyre újabb büntetési intézmények elfogadása. Sőt, az útról, ahova gyanútlanul léptünk, többé már nem is lehetett letérni. A körülmények pedig egyre tovább terelték a közösségeket, amelyek rendre beleütköztek az újra-szerveződés kényszereibe.  

Az emberi kultúra növekvő sokfélesége miatt a feladatváltási költségek megállíthatatlanul emelkedtek, és a növekvő igények kielégítése – mint Szókratész is rájött – már csak az ismeretlen, de együttműködni kész partnerekből, egyre nagyobb és komplexebb társulások építése útján lett lehetséges. A növekvő méretű társulások működtetése és integrációja viszont egyre újabb szabályokat, majd a szabálykövetést biztosító rendszereket, végül az ezekből épített intézményeket követelt. A nagy és komplex közösségekben a „potyautas” viselkedés és az ebből adódó együttműködési zavarok, csak egyre újabb büntető eszközök alkalmazásával voltak visszaszoríthatók. Az emberi történelem tehát tranzakciók létesítésének, kiterjesztésének és jórészt büntető intézményekkel történő stabilizálása során íródik.

Ez a kép lehet kicsit elszomorítja a lebilincselő mítoszokat kedvelő olvasót: a hősök és próféták, tudósok és művészek, felfedezők és hadvezérek, a királyságok és a nemzetek küzdelmeinek és hányattatásainak színes meséi lényegében a tranzakciók és a feladatváltás költségeinek csökkentésére irányuló akciók sorozata. A fokozatosan növekedő és mind komplexebbé váló társadalmakban a szabálykövetés kikényszerítése, viselkedési szabványok betartatása és a védelem azonban egyre több forrást követelt. Az államokra a kényszerítő intézmények működtetésén túl ráadásul egyre több tevékenység hárult. Az emberek mind több olyan szolgáltatást vártak el – egészségügy, az oktatás, a szociálpolitika, a nyugdíj, a segélyezés – amit a történelem hajnalán a család vagy a kis közösség biztosított. A polgároknak tehát egyre több adót kellett fizetni, ami folyamatos és egyre élesedő vitákhoz vezetett, mennyi pénz is kell az állam működtetéséhez, és ezt miként teremtsék elő.   

A 20. század vége felé pedig a globális rendszer ökoszisztéma-szerű átalakulásával – szinte észrevétlenül – a potyautasok új, nehezen azonosítható típusa, az un. harmadrendű potyautasok tűntek fel. Ők szabálykövetők és a törvényeket is betartják, de kitérnek a globális társadalom fenntartásával együtt járó vesződség és költségek viselése elől. Nem nevelnek gyereket, nem gondolnak a fenntarthatóságra, hajlamosak áthágni a zsúfolt bolygónkon egyre szigorodó együttélési szabályokat. Az emberiség tehát – a „peer-punishment→ god-punishment → pool-punishment” átmenetek után – újabb fordulópontra érkezett. Ezeket az átalakulásokat mindig viták, sőt harcok kísérték. Így volt ez, amikor először az isteni igazságtétellel próbálkoztunk és még látványosabban, amikor az államok birodalmába léptünk, ahol ismeretlenek (bírók és rendőrök), idegen szabályok (törvények) alapján ellenőriztek, ítélkeztek és bűntettek. Ennek az „őrült” rendszernek a „széttörésére” bíztatott megannyi filozófus és forradalmár. Ám, a 20. század második felére – különösen Kelet-Európából tekintve Észak-Európát – a többség belátta: az állam hatékonyan és humánusan is működtethető.

A 21. században az emberiség egy olyan globális rendszerré vált, amelyben a hatások, az emberek, a dolgok, és az információk lényegében szabadon áramlanak és nem-szándékolt következményeikkel együtt szinte azonnal jelennek meg mindenütt és mindenkinek. Ennek következménye a különböző jellegű – egyéni, vállalati és állami – „potyautasok” ellenállhatatlanul terjedése, az óriás méretűvé vált államok finanszírozhatatlanná válása, miközben egyre több a probléma a hatékonysággal és emberközpontúsággal kapcsolatosan. Két dolog azonban nyilvánvaló: egyrészt, nincs visszaút, a globális rendszer nem „darabolható szét” újra, másrészt – döntően a költségek miatt – nem építhető a nemzetállami intézmények fölé egy hasonló szerkezetű globális szuperrendszer. A „világállam” nemcsak finanszírozhatatlan, de képtelen a lokális problémákat elvárható körültekintéssel, mégis hatékonyan kezelni. Miközben a modern társadalmak elérték finanszírozhatóságuk határát, az elmúlt évszázadok során kifejlődő, egyre bonyolultabb és kifinomultabb intézmények már nem képesek a zavarok mérséklésére. Erre utal, hogy a globális rendszer kormányzása egyre nehezebb: a válságok sokasodnak, és a politikai projektek rendre kudarcba fulladnak.

Közben azonban feltűnnek a lehetséges megoldások, ám ezek meglehetősen ijesztőek: a totális megfigyelés (global surveillence), a minden ígéretet megőrző „smart contract”, a világpolgár viselkedését szabályozó globális „token-economy” rendszere, a pénzügyi tranzakciókat stabilan rögzítő és nyilvános blockchain. De látszanak már a közvonalai a tényszerűség felett őrködő és a nyilvánosságot biztosító – a fake news-t kiszelektáló – mesterséges intelligencián alapuló hír-szelekciós rendszernek. Ezekben azonban ma még hajlamosak vagyunk az együttműködés zavarainál nagyobb veszélyt látni. Globális világunk, sokban újra hasonlítani kezd az egykori falunk körülményeihez. Ahogyan akkor kénytelenek voltunk alkalmazkodni ahhoz, hogy mindenki, mindenkit szemmel tart, megjegyzi, amit tett, számon-kéri ígéreteit, és nem felejti el még gyermekkori csínytevéseit sem, most ugyanezt kapjuk vissza, egyszerre lokálisan és globálisan.

A történelmileg kialakult, egymásba fonódó szabályozó intézményrendszerekre fokozatosan ráépülnek az említett – egyszerre globális és lokálisan, vagyis glokálisan működő – intézmények és együttesen szabályozzák a föld minden lakójának életét. Érvényesek mindenkire, függetlenül attól, hogy szegény, kizsákmányolt, befolyás nélküli személy vagy nagyhatalmú milliárdos, nagyvállalat, vagy éppen állam, létezzen bárhol a földön. Mindenki, mindenkiről, szinte ingyen – egyetlen kattintással – azonnal megtudhat mindent és ennek tükrében döntheti el, megbízik-e benne, kapcsolatba lép-e, találkozik-e, vagy üzletet köt-e vele. Még az államok és a kémszolgálatok, a monopóliumok és nagyhatalmú vezetői sem lehetnek biztonságban. Piszkos ügyeiről is fellebbentik a fátylat az open-source intelligence civil kutatói, lásd a Panama-, a Pandora-, a Paradise- vagy a Facebook-Papers. Ez egyszerre megborzongató és reménykeltő. A legjobb hozzászokni, így zajlik majd életünk a 21. század szép új világában.